A nyelvváltozatok

Megkerülhetetlen, összetett kérdéskör a nyelvváltozatok problémaköre. Ezért erről ─ egyik lektorom észrevételeinek megfelelően ─ az előadásban elhangzottakhoz képest részletesebben szólok. A kiindulópont: minden élő, etnikus nyelv nyelvváltozatoknak a halmaza, pontosabban nyelvváltozat-kontinuum. A nyelvváltozat-típusok a nyelvhasználatnak társadalmi és területi alapon elkülönülő változatai, melyek állandóan változnak, miként egymáshoz való viszonyuk is. Elkülönülésük ellenére azonban mindegyik nyelvváltozat

„általában ugyanazt az általános mintát követi” (Tolcsvai Nagy 1996: 56), ezért

Agyagási Klára – Hegedűs Attila – É. Kiss Katalin (szerk.) 2013. Nyelvelmélet és kontaktológia 2.

PPKE BTK Elméleti Nyelvészeti Tanszék – Magyar Nyelvészeti Tanszék. Piliscsaba. 80–94.

─ a szókészletet nem tekintve ─ minden nyelvi szinten az egyezés, illetőleg az ahhoz közeli állapot a jellemző. Két olyan nyelvváltozat van, a köznyelv és a nyelvjárások, amelyeknek minden nyelvi szinten (fonológia, morfológia, szintaxis, szövegtan, szókészlet, szemantika és pragmatika) vannak vagy lehetnek csak rájuk jellemző, őket a többitől elkülönítő rendszerszerű sajátosságaik. Illetőleg csak rájuk és a köztük elhelyezkedő regionális köznyelviségre/köznyelvekre (ez utóbbiak megléte a német nyelvterületen például evidencia, nálunk nem) és a városi nyelvekre jellemző, hogy az elsődleges nyelvi szocializációban sajátítják el őket az esetek elsöprő többségében ─ a szaknyelveket viszont soha sem így. A szociolektusokat azért nevezik szektorális nyelvváltozatoknak is, mert a nyelvhasználat speciális tartományát (szektorát) fedik le szókészletükkel és frazeologizmusaikkal úgy, hogy valamely „teljes nyelvváltozat” (az imént említettek) nyelvtani és szókészleti bázisán születnek és élnek (régen nyelvjárási, jó ideje viszont elsősorban köznyelvi fundamentumon, l. Schmidt 2005: 70). A köznyelv olyan nyelvváltozat, amelyet „gyakorlati és értékszerepe” (Tolcsvai Nagy 1996: 57) emel ki a többi közül, s amely polifunkcionalitásával és azzal tűnik ki, hogy sem területileg, sem társadalmilag nem kötött, az egész nyelvközösség számára elfogadott, virtuálisan közös nyelvváltozat.

A továbbiakban csak a regionális nyelvhasználati tartományt figyeljük, illetőleg a köznyelvet elsősorban csak annyiban, amennyiben befolyással van erre a tartományra. Tudvalevő: köznyelv és nyelvjárás komplementer fogalmak.

Nyelvészeti értelemben regionalizmus, regionális minden olyan nyelvi jelenség, elem, amely nincs meg a köznyelvben (vagy ha meg is van, más alakban és funkcióban/jelentésben van meg: ilyen például a kék táji megfelelője, a kík).

Köznyelv, köznyelvi pedig mindaz, ami (elvileg, illetőleg az esetek elsöprő többségében sem területileg, sem társadalmilag nem korlátozódik, azaz potenciálisan a nyelvközösség egésze számára közös, illetőleg akként tekintett jelenség vagy elem (például a nekem van valamim-típusú szerkezet vagy a ház lexéma). A köznyelv/standard (az idekapcsolódó terminológiai bizonytalanság tárgyunk szempontjából nem lényeges, ezért szinonimákként kezelem itt őket) munkahipotézisként a regionalitás hipotetikus nulla fokát jelenti tehát, ezzel szemben az idősebb nyelvjárási beszélőktől beszélt alap- vagy bázisnyelvjárások pedig a regionalitás legmagasabb, egyszersmind a köznyelviség legalacsonyabb fokát. A köznyelv és a nyelvjárások közötti sávban helyezkednek el a regionális köznyelvek/köznyelviség és a városi nyelvek (városi népnyelv, városi nyelvjárások); az előbbiekkel hagyományosan a dialektológia, az utóbbiakkal a dialektológia és a szociolingvisztika foglalkozik, l. urban dialectology, Stadtsprachenforschung (vö. MDial. A városi dialektológia c. fejezet, 131─134).

Nyelvváltozat-tipológiai megjegyzések, javaslatok. A következő nyelvváltozat-típus elnevezéseket hozom szóba: társadalmi nyelvváltozat = szociolektus, területi nyelvváltozat = regiolektus, köznyelvi nyelvváltozat = standardlektus. ─ A szociolektus már jó ideje elfogadott szakszó. ─ A

standardlektus ugyan szokatlan, de világosan tagolható, így könnyen érthető összetétel. S persze belesimul a -lektus utótagú szakszavak sorába. E terminussal jelölnénk tehát az írott és a beszélt köznyelvet. ─ A regiolektus regio- előtagja nem a régió-val, hanem a regionális melléknév és a regionalitás főnév első részével azonos. A régió szabatos meghatározása: „valamely ismérv szerint többé-kevésbé homogén, földrajzilag jól elhatárolható, környezetétől elkülönülő területi egység” (Enyedi György 2004: 934; az ismérvek lehetnek etnikaiak, geopolitikaiak, természeti földrajziak, történelmiek, nyelviek stb.). A regionális jelentése: ’valamely országnak (csak) egy bizonyos vidékére, tájegységére vonatkozó’. A regiolektus-nak ily módon ’területi alapon elkülönülő nyelvváltozat-típus’ a jelentése, nem pedig az, hogy ’valamely régió nyelvváltozata’. A regiolektus tehát összefoglaló, általános fogalmat jelöl, azaz minden, területi alapon, illetőleg területi alapon is (!) elkülönülő nyelvváltozatot magában foglal. Soroljuk fel őket: helyi nyelvjárás, nyelvjáráscsoport, nyelvjárási régió, továbbá regionális köznyelvek/köznyelviség (ideértve az ún.

állami nyelvváltozatokat is, vö. Vörös Ottó 2007: 28), valamint városi nyelvek (városi népnyelv, városi nyelvjárások). Mint minden terminológiai kérdés, ez is megegyezés kérdése természetesen. Kétségtelen, hogy ami ellene szól, az az, hogy a regiolektus a régió-t is fölidézi, s emiatt nagyobb területre kiterjedő nyelvjáráscsoport vagy akár nyelvjárási régió juthat eszünkbe ( bizonyos német nyelvészeknél a Regiolekt nem összefoglaló fogalomnak, hanem kisebb-nagyobb nyelvjáráscsoportoknak a megnevezéseként szerepel).

A modern társadalom a hagyományos rétegződés-kategóriákkal egyre kevésbé írható le, ezek mellett ugyanis különböző csoportosulások is jelen vannak, amelyek saját nyelvi szokásaikat társadalmi jelzésként, szimbólumként a nyilvánosság előtt is megjelenítik (vö. Tolcsvai Nagy 2004: 121), növelve ezzel a nyelvhasználat sokszínűségét, összetett voltát, egyszersmind a belső nyelvi érintkezések és egymásra hatások lehetőségét és gyakoriságát is. A digitális korszak az írott beszéltnyelviség korábban elképzelhetetlen mennyiségben való megjelenítésével a nyelvváltozatbeli kontaktusok újabb hullámát indította el, melynek nyelvészeti számbavétele folyamatban van ugyan, de még kezdeti stádiumát éli. Mindazonáltal nyilvánvaló, hogy a közösségek társadalmi és területi rétegződése a nyelvhasználati tagolódásnak a legáltalánosabb meghatározó tényezői maradnak a jövőben is, bár egymáshoz viszonyított szerepük nagyságrendje erősen változóban van. Ugyanis egyre inkább nő a nyelvhasználatnak a társadalmi, s egyre inkább csökken a területi meghatározottsága ─ a társadalmi mobilitásnak, a különböző belső és külső nyelvi kapcsolatoknak, a civilizációs vívmányoknak, a kultúra- és a szemléletmód változásának s a globalizáció számos kísérőjelenségének a következtében. (Dialektológus körökben közhelynek számít az, hogy a szóban forgó társadalmi modernizálódás következményeként szükségszerű nyelvhasználati változások legtöbb terhét a nyelvjárási beszélők hordozzák.) Illetőleg nyilvánvaló az is (ez sem új fölismerés a dialektológiában), hogy a nyelvhasználat területi tagolódása nem lehet független a társadalmitól, sőt egyre

meghatározóbb hatással vannak a társadalmi, a szociokulturális tényezők a regionális nyelvhasználatra. Vö. Hutterer véleményét: „a kutatók a dialektust a paraszti nyelvhasználatra korlátozzák, és szembeállítják a dialektusokat a szociolektusokkal. De a paraszti nyelvjárás sem egyéb ilyen szempontból, mint szociolektus” (1990: 31). A Magyar dialektológia (MDial.) című kötetben (2001) tükröztetni kívántuk a dialektológiának a fönt mondottak értelmében szükségszerű „szociologizálódásá”-t, ezért a nyelvjárás meghatározásában is érvényesítettünk szociolingvisztikai szempontokat (36), illetőleg megfogalmaztuk, hogy „Az újabb szociológiai és antropológiai kutatások ugyanis azt igazolják, hogy a horizontális (azaz területi) és a vertikális (tehát társadalmi) tagolódás a modern társadalmi struktúrákra nem alkalmazható már adekvát módon. Mert a két sík együttes, összefonódott jelenléte, kovarianciája a jellemző állapot” (i. m. 21). Ebből szükségszerűen következik, hogy „A mai dialektológia nemcsak azt vizsgálja, ami területi alapon tagolódik a nyelvben és a nyelvhasználatban, hanem azt is, hogy a területi alapú tagolódást hogyan differenciálja a társadalmi rétegződés” (i. m. 10).

Egyik lektoromnak arra a kérdésére, hogy „Vajon a közelmúltbeli magyar szociolingvisztikai kutatások megerősítik-e ezt a felosztást [ti. standard, nyelvjárás, szociolektus], ha igen, hogyan, vagy ha nem, hogyan?”, azt válaszolhatom, hogy számottevően differenciálják, de nem helyezik hatályon kívül. A mai nyelvi valóság összetettebb és bonyolultabb, mint akár a néhány évtizeddel ezelőtti, ezért csak kellően differenciált nyelvváltozat-szemlélettel, megfelelő szociolingvisztikai és pragmatikai háttérrel lehet reményünk adekvát elemzésekre, leírásokra, osztályozásokra (l. a föntebbi idézeteket). ─ A dialektológusoknak nem kevés fejtörést okoz bizonyos esetekben a beszélt köznyelv pontos körülhatárolásának, leírásának hiányában, hogy biztosan elkülönítse a regionalizmusokat a köznyelvi jelenségektől, elemektől. Ezt szándékoztam jelezni, amikor azt a valóban kifogásolható, mert perrendszerűen még nem igazolt kifejezést használtam, hogy „az előírásosnak tartott beszélt köznyelv”-hez viszonyít a nyelvjáráskutató (ki tudja, vajon ki mit tart előírásos beszélt köznyelvnek, hogy mennyire azonosítja az írott köznyelvvel? Vö. ehhez a „kell” és „van” norma kérdéskörét: Tolcsvai Nagy 1996: 10). ─ A német dialektológia számos eredményére azért támaszkodhat bátran a magyar kutató is, mert egyrészt a német dialektológia előttünk jár a korszerűsödésben és kutatási lehetőségekben, másrészt pedig azért, mert a regionális nyelvhasználati változások és a standard kapcsolatának tekintetében az alapfolyamatok mindkét nyelvterületen nagy hasonlóságot mutatnak.