Problémavázlat
2. Kontaktustipológia
A kontaktustipológia négy alaptípust különít el az érintkező nyelvváltozatok társadalmi rangja szerint: 1. X nyelv azonos szintű nyelvváltozatairól van szó (például két nyelvjárásról); 2. X nyelv különböző szintű nyelvváltozatai a vizsgálat tárgya (például a köznyelv és a nyelvjárások); 3. különböző nyelvek azonos szintű nyelvváltozatairól van szó (például nyelvjárásokról); 4. különböző
nyelvek különböző szintű nyelvváltozatai a tárgy (például köznyelvek és nyelvjárások, l. például Fenyvesi 2005; Kiss 2001: 230─233; Knipf-Komlósi─Riehl 2012; Zürrer 1999).
A magyar nyelvvel kapcsolatban a jelzett kontaktustipológia 2. és 4.
kategóriájába tartozó nyelvi érintkezésekről szólok nagyrészt. Figyelmünk középpontjában a nyelvváltozat-kontinuumnak a nyelvjárások és a standard közé eső része áll (erre a beszélt nyelvi tartományra jellemző a legmagasabb fokon a változásdinamika). A magyar szakirodalomban ezt az instabil kontinuumot többnyire regionális köznyelviség (átmenet, köztesség vagy közveleg), illetőleg városi népnyelv, városi nyelvjárás, városi nyelv néven emlegetik, a külföldi szakirodalomban szubstandardnak is nevezik. Az ezzel összefüggő bizonyos általános kérdésekről lesz tehát szó, különös tekintettel a 20. században tapasztalt és napjainkban mutatkozó, a nyelvi kontaktusokkal összefüggő tendenciákra. (A nyelvi kontaktusnak mint folyamatnak a különböző szakaszaira l. Lüdtke 2005.) Nem feledve, hogy a nyelvváltozatok kutatásában ez a terület az, amely nyelvváltozat-elméleti szempontból a legtöbb általános, illetőleg nehéz kérdést hordozza magában. Ammon okkal fogalmazott így: „az egyes nyelvváltozatok elhatárolásának nehézsége a leginkább drámai módon talán az Umgangssprache-val összefüggésben mutatkozik meg” (1986: 21).
Nézzük kissé közelebbről! A 2. típusú kontaktusváltozat, a „regionális köznyelviség” úgy jött és jön létre, hogy a nyelvjárást beszélők a köznyelv hatására olyan formában használják anyanyelvüket, hogy az sem nem az eredetileg elsajátított nyelvjárás, sem nem az előírásosnak tartott beszélt köznyelv. Ezt a sajátos nyelvhasználati módot emberek milliói követték és követik, elsősorban formális, részben azonban informális beszédhelyzetekben is.
A szóban forgó közbülső nyelvhasználati tartomány a köznyelv felől nézve regionális, a nyelvjárás felől nézve köznyelvi. A magyar nyelvtudományban a nyelvatlasz gyűjtői írták le először azt a tényt, hogy a nyelvjárási beszélők egy része idegenek előtt köznyelvies beszédmódra vált át, s hogy ez az ő esetükben reflexszerűen működik (Deme 1964: 71). Azt következtették, hogy a nyelvjárások úgy tűnnek el, hogy a nyelvjárási beszélők tömegesen a köznyelv használatára térnek át. A regionális köznyelviségnek mint kontaktusjelenségnek a színre lépése azonban már nemcsak úgy volt értelmezhető, hogy a köznyelv kiterjesztette fennhatóságát a regionalitás irányába, hanem úgy is, hogy itt hatolt be a regionalitás a köznyelvbe. Előre nem látott nyelvhasználati kompromisszum született. Két elmélet is szolgált magyarázatul (Mattheier 1984). Az együttélési modell két homogén nyelvi rendszert föltételezett, de ez a regionális köznyelviség kezdeti szakaszára nem volt alkalmazható, hiszen a szóban forgó, a nyelvjárás és a köznyelv közötti nyelvhasználati köztesség még csak kialakulóban volt. A másik, a variabilitás modell szerint a köznyelv hatására a nyelvjárási kompetenciaszabályok fokozatosan köznyelviekkel bővülnek ki úgy, hogy bizonyos nyelvjárásiak megmaradnak. Ez viszont használható modellnek bizonyult.
A szóban forgó kutatásokat mégis bizonytalanságok kísérik mind a mai napig (a magyar nyelvtudományban is). Egyrészt, mert a regionális köznyelviség a megállapodatlanság jeleit mutatja, részben állandó mozgása miatt, de azért is, mert mozgásban van mindkét szélső pólusa, közvetlen szomszédja: egyfelől a visszaszorulás jeleit mutató nyelvjárás, másfelől leghatékonyabb befolyásolója, a köznyelv is. Másrészt, mert a szóban forgó nyelvváltozatok objektív (nyelvtudományi) és szubjektív (laikus, népi nyelvészeti) szempontból nézve nem fedik egymást. Egyfelől ugyanis a nyelvész nem tud ─ vagy nem elégséges, nem meggyőző módon tud ─ a maga szerkezetnyelvészeti eszközeivel világosan elkülöníteni köztes nyelvváltozatokat. Ha ugyanis abból indulunk ki, hogy regionális köznyelvi az, ami nincs meg sem a nyelvjárásban, sem a köznyelvben, s ami nem magyarázható átmeneti formának (vö. Mattheier 1990a: 63, 1990b.), akkor esetleg oda jutunk, hogy kevés, a szerkezettani elkülönítéshez szükséges ilyen jelenséget, elemet találunk. Lehetséges tehát, hogy csak használati kontinuumot tudunk megállapítani, nem nyelvváltozatot. Másfelől viszont azt tapasztalhatjuk, hogy a beszélők/hallgatók külön nyelvváltozatként (a magyar esetében: köznyelvinek) é r z é k e l i k a szóban forgó nyelvi köztességet. Arra vonatkozó általános recept viszont nincsen, hogy mennyi nyelvváltozat-tipikus jegyre van szükség ahhoz, hogy külön nyelvváltozatról beszélhessünk. Kérdéses persze az is, hogy mennyiségi, vagy inkább kvalitatív problémáról van-e szó.
Tudniillik hogy bizonyos fajta variánsok meglétére és nem bizonyos mennyiségben való előfordulására van-e szükség. A népi vagy laikus nyelvészeti perspektíva (a percepciós dialektológia tanúságtétele) nyilván nem hagyható figyelmen kívül, tudvalevő azonban, hogy a nyelvi tudat vizsgálatának többrendbeli nehézségei vannak. Az elkülönítés további nehézségeivel kapcsolatban l. még: „valójában nem tudjuk, hogy a sztenderd nyelveknek nincsenek tisztán nyelvi jellemzőik, amelyek megkülönböztetik őket a nyelv nem sztenderd formáitól. Úgy tűnik, jelenleg hit kérdése, hogy a sztenderd és a nem sztenderd változatok közötti értékelő ítéletek mindig társadalmi alapúak, és soha nem tisztán nyelviek” (Milroy─Milroy 1985:8, magyarul: Tolcsvai Nagy 2007: 30).
A másik kontaktusváltozat-fajta a föntebb tárgyalttal részben azonos, részben tőle eltérő jegyeket mutat. A nyelvi kontaktusoknak ebbe a típusába különböző nyelvek érintkező nyelvváltozatai tartoznak (= X nyelv valamely nyelvváltozata van kapcsolatban Y nyelv valamely nyelvváltozatával). A mi esetünkben a kétnyelvűség alacsonyabb-magasabb szintjén álló, idegen államnyelv hatása alatt élő kisebbségi közösségek kontaktusváltozatáról, szaknyelven az állami nyelvváltozatról van szó. Kisebbségi körülmények között az idegen állami fennhatóság tényének és a szóban forgó közösségek emiatt történő kétnyelvűvé válásának a következtében az anyanyelvi nyelvhasználatban olyan változások következnek be, amelyek a szaknyelven szétfejlődésnek nevezett jelenséghez vezetnek. (A kisebbségi magyarság egy része a nyelvváltás küszöbére érkezett, az ő körükben nem a szétfejlődés, hanem a nyelvcsere a központi kérdés. A moldvai kétnyelvű és a mezőségi magyarság egyre nagyobb
hányada és az őrvidéki őshonos magyarok növekvő számban ebbe a kategóriába tartoznak; a felsőőri magyarok körében végzett friss vizsgálatra l. Bodó 2012.) A magyarban is, annak következtében, hogy a Kárpát-medencében őshonos magyarság a jelen állás szerint nyolc különböző államnyelvű országban, tehát Magyarország kivételével mindegyik szomszédos országban más-más államnyelv hatása alatt él. Mivel pedig ez a hatás leginkább a nyilvános beszédhelyzetek nyelvhasználatában jelentkezik, tehát köznyelvi nyelvhasználatot indukáló élethelyzetekben, s mert az egész kisebbségi közösségben való terjedését a modern tömegtájékoztatási eszközök és a különböző intézmények hatékonyan elő is segítik, az adott területen/országban a kétnyelvűek egymás között az említett élethelyzetekben többnyire köznyelvi szerepkörben használják. Ahogy tehát az anyaországban a regionális köznyelviségre jellemző a (beszélői perspektívából nézve) köznyelvi szerepkör, illetőleg bizonyos regionális jegyek használata, akként az állami nyelvváltozatokra is jellemző bizonyos fokig a területi (a nyelvjárási) színezettség, s egyre inkább jelentkezik a közmagyar nyelv hatása mellett a külön államiság tényéből és a hivatalos nyelv dominanciájából következő (s a nyelvhasználat formalitásfokát növelő) kontaktushatás is (ennek gazdag magyar irodalma van).
Mind az anyaországi regionális köznyelviség, mind a szomszédos országok szóban forgó magyar anyanyelvi használati sávja (tehát a magyar nyelv állami nyelvváltozatai) többrendbeli egyezést/hasonlóságot mutatnak. Egyrészt egyik sem általános a magyar nyelvterületen (egyik sem azonos a standarddal, illetőleg a közmagyarral), másrészt mindegyik kötött területileg (ahogy a nyelvjárások). Az érintett beszélők szemszögéből nézve egyik sem nyelvjárás, hanem mindegyik köznyelvi szerepkörű, hiszen nyilvános (vagy a beszélőktől akként értelmezett) helyzetekben használják őket. De különbség is van közöttük.
Míg ugyanis a magyarországi regionális köznyelviség a helyi nyelvjárások és a magyar standard kontaktusából keletkezett, az állami nyelvváltozatok létrejöttének oka egy másik nyelvnek, tudniillik a külön államiság dominanciájából következőleg helyzeti, jogi értelemben fölérendelt másik államnyelvnek a hatása, amely a kisebbségi beszélők kétnyelvűségének a révén érvényesül.