törekvések a mai Kárpátalja területén (1867–1991)
2. Nyelvpolitika a mai Kárpátalja területén 1918-ig 34
2.1. Nyelv- és nemzetiségpolitika a korabeli Magyarországon
A mai Kárpátalja területe alapvetően a történelmi Magyarország négy egykori vármegyéje: Bereg, Máramaros, Ugocsa és Ung legnagyobb részét, valamint Zemplén, Szabolcs és Szatmár vármegye néhány települését foglalja magába (1. térkép).
A nagyobb részt hegyvidéki környezetben a ruszin/rutén/ruthén nemze-tiség képviselői voltak etnikai és nyelvi többségben (2. térkép).
Életkép a „békebeli” Magyarországról: a képeslapon német és magyar nyelvű felirat
34 Ezt a részt elsősorban Fedinec–Gönczi (2010) munkájára alapozva foglalom össze.
62• NYELVPOLITIKAI CÉLOK ÉS TÖREKVÉSEK A MAI KÁRPÁTALJA TERÜLETÉN
1. térkép. A mai Kárpátalja területe az Osztrák-Magyar Monarchián belül
Nyelvpolitika a mai Kárpátalja területén 1918-ig • 63
2. térkép. A mai Kárpátalja területének etnikai térképe az 1910-es népszámlálás adatai alapján
Forrás: Kocsis–Kocsis-Hodosi (1998: 90).
64• NYELVPOLITIKAI CÉLOK ÉS TÖREKVÉSEK A MAI KÁRPÁTALJA TERÜLETÉN
A magyar – hosszú folyamat eredményeként35 – az 1844:II. tc. által vált a törvényhozás, a hivatalok, a közigazgatás, a bíráskodás és az oktatás hivatalos nyelvévé Magyarországon (Nádor 2002: 67, Bindorffer 2010: 14–15). A kiegye-zést (1867) követően létrejött a soknemzetiségű Osztrák–Magyar Monarchia, melynek Magyar Királysághoz tartozó részében az államszervező magyarság nem volt abszolút többségben (15. táblázat). Az 1880. évi népszámlálás adatai szerint Magyarország lakosságának (Horvát-Szlavónország nélkül) csak 44,8%-a volt magyar ajkú (Romsics 2010: 49). A politikai gondolkodásban azonban fon-tossá vált a magyarság számbeli fölényének biztosítása, akár az asszimiláció erőltetése révén. A 19. század vége felé például – az Európa nagy részéhez ha-sonlóan Magyarországon is ekkor kiteljesedő állami közoktatás révén – egyre erősebbé vált az állami kontroll a nemzetiségi oktatásügy fölött, s ezen keresz-tül a nemzeti nyelv és ideológia terjesztése is új fórumhoz jutott. Az asszimilá-ciót célzó oktatásügyi átalakításokat azzal indokolták, hogy Magyarország min-den polgárának elemi érdeke az államnyelv, azaz a magyar elsajátítása, hisz ez elősegíti a társadalmi érvényesülést, a nemzet testébe való integrációt (lásd pl.
Bánffy 1903).36
35 A magyar nyelv államnyelvvé válásához vezető hosszú út fontosabb állomásai a következő törvé-nyek: az 1792. évi VII. tc. (a magyar nyelv oktatásának bevezetése Magyarországon rendes, a kap-csolt részeken rendkívüli tárgyként); az 1805. évi IV. tc. (az országgyűlési felterjesztéseket a latin mellett magyarul is meg kell fogalmazni, a törvényhatóságok magyarul levelezzenek); az 1830. évi VIII. tc. (a közhivatalokban szolgálatot teljesítőktől elvárja a magyar nyelv ismeretét); az 1836. évi III.
tc. (az anyakönyvek magyar nyelvű vezetése a magyar szertartási nyelvű gyülekezetekben, illetve a királyi ítélőtábla pereinek magyar nyelvűsége); az 1840. évi VI. tc. (az anyakönyveket mindenütt magyarul kell vezetni, a lelkészeknek ismerniük kell a magyar nyelvet, továbbá a feliratok és felter-jesztések nyelve is a magyar). A magyar államnyelv előzményeiről lásd: Szekfű (1926), Katus (1993), Nádor (2002). A magyar nyelvi jogi szabályozás hagyományai között figyelemre méltó továbbá az 1849. július 28-án elfogadott nemzetiségi törvény, mely fenntartotta a magyar nyelv államnyelvi stá-tusát (a magyar az országgyűlés, a törvénykezés és a közigazgatás nyelve), de községi, iskolai, egy-házi és anyakönyvezési szinten engedélyezte a nemzetiségi nyelvek használatát. A törvény vég-rehajtására azonban már nem kerülhetett sor.
36 A magyarországi nemzetiségek fokozatos, erőszakmentes asszimilációjának gondolata természe-tesen nem előzmények nélküli a magyar politikai gondolkodásban. Már az egymással számos ponton ellentétes álláspontot képviselő Kossuth Lajos és Széchenyi István is úgy vélte, hogy a közszférát a magyar nyelvnek kell uralnia. Kossuth a magyar nyelv terjesztését a latinnal és a némettel szemben, illetve a Habsburgokkal folytatott nemzeti harc egyik eszközeként tartotta fontosnak. „Magyarhonban a közigazgatás, vagyis a közélet nyelve, élő nyelvek közül más soha sem lehet, mint a magyar” – vélte (idézi Gyurgyák 2007: 39). A nemzetiségi nyelveket azonban nem akarták teljesen kiszorítani, ám hasz-nálati körüket meglehetősen szűkre szabták, jórészt csupán a csoporton belüli kommunikációban tar-tották természetesnek. A 19. század két nagy magyar politikusa szerint a magyar nyelvet az oktatás révén el kell terjeszteni a nemzetiségek körében, és előbb vagy utóbb a nemzetiségek érdekből és ön-kéntesen elmagyarosodnak, s ezt a folyamatot nem szabad erőltetni, mert az igyekezet a visszájára
Nyelvpolitika a mai Kárpátalja területén 1918-ig • 65
15. táblázat. A magyar anyanyelvűek száma és aránya Magyarországon (Horvát-Szlavónia nélkül) 1880 és 1910 között
Forrás: Romsics (2002: 49).
1880-ban 1900-ban 1910-ben
fő % fő % fő %
Magyar 6 165 455 44,8 8 651 520 51,4 9 944 627 54,4
Német 1 799 232 13,1 1 999 060 11,9 1 903 357 10,4
Szlovák 1 790 485 13,0 2 002 165 11,9 1 946 357 10,7
Román 2 323 794 16,9 2 798 559 16,6 2 948 186 16,1
Ruszin 342 354 2,5 424 774 2,5 464 270 2,5
Horvát és szerb 613 394 4,5 629 169 3,7 656 324 3,6
Egyéb 714 889 5,2 333 008 2,0 401 412 2,3
Összesen 13 749 603 100 16 838 255 100 18 264 533 100
A következő fontos állomás 1868-ban a nemzetiségi egyenjogúság tárgyá-ban született XLIV. tc. elfogadása volt, amely szerint – hiszen „A nemzet politikai egységénél fogva Magyarország államnyelve a magyar lévén” – a tör-vényhozás és a legfelső hatóságok nyelve a magyar, de a törvényeket a többi nemzetiség nyelvén is közzé kellett tenni (1. §). A 21. § kimondta: „A községi tisztviselők a községbeliekkel való érintkezéseikben azok nyelvét kötelesek használni.” A 23. § szerint „Az ország minden polgára saját községéhez, egyházi hatóságához és törvényhatóságához, annak közegeihez s az államkormányhoz intézett beadványait anyanyelvén nyújthatja be.” A törvény bevezető formulá-jában megfogalmazott alapelve a következő: „Magyarország összes honpolgárai az alkotmány alapelvei szerint is politikai tekintetben egy nemzetet képeznek, az osztatlan, egységes magyar nemzetet, melynek a hon minden polgára, bár-mely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja” (vö. Nádor 2002: 77). A 27. § szerint az egyenjogúságot az állami tisztviselők esetében is alkalmazni kell:
„A hivatalok betöltésénél jövőre is egyedül a személyes képesség szolgálván
fordulhat. „Nyelvünk törvényesítése által a magyarságot illetően állásba jutottunk; őrizzük ezt, de to-vább a családi élet köreibe – ha magátul jő, hála az égnek – ne kényszerítsük tűzzel vassal, nehogy a visszahatás törvényei szerint tűzzel vassal ismét visszaverettessünk s megsemmisíttessünk. Várjunk valamit az időtül is” – írta Széchenyi (idézi Gyurgyák 2007: 50). Ebben a politikai magatartásban benne volt „a nyelvhatár kitolásának igénye – legalábbis a szélesen értelmezett közélet szintjén – lehetőleg az államhatárig. Ugyanakkor ebből a liberális nacionalista érvelésből teljes mértékben hiányzott a hatalmi önkény gondolata, valamint az erőszakos asszimiláció kívánalma” (Gyurgyák 2007: 40).
66• NYELVPOLITIKAI CÉLOK ÉS TÖREKVÉSEK A MAI KÁRPÁTALJA TERÜLETÉN
irányadóul; valakinek nemzetisége ezután sem tekinthető az országban létező bármely hivatalra, vagy méltóságra való emelkedés akadályául. Sőt inkább az ál-lamkormány gondoskodni fog, hogy az országos birói és közigazgatási hivata-lokra, s különösen a főispánságokra, a különböző nemzetiségekből a szükséges nyelvekben tökéletesen jártas s másként is alkalmas személyek a lehetőségig al-kalmaztassanak.”
Azonban a törvény kisebbségi nyelvek használatáról szóló passzusait ritkán alkalmazták a gyakorlatban (Szova 1937: 298, Ács 1984: 271–273, Nádor 2002:
78, Levenec és mtsai szerk. 2008: 150–154, Plišková 2008: 34). Olyan kutatói véleményekkel is találkozhatunk, melyek szerint a XLIV. tc. „lényegét tekintve a nyelvhasználatot szabályozó törvény lett; döntően arról szólt, hogy hol kötelező a magyar nyelvet, és csak kisebb részben arról, hogy hol lehet a kisebbségi nyel-veket használni” (Bindorffer 2010: 19). Gyurgyák (2007: 78) is úgy látja, hogy a jogszabály „sokkal inkább megfelelt egy nyelvtörvénynek, mintsem egy álta-lános nemzetiségi törvénynek”. „A törvény az egy politikai nemzet eszméjéből és a magyarnak mint egyedüli államnyelvnek az elvéből indult ki” – értékel Romsics Ignác (2008: 207).
A magyarországi nemzetiségek nem fogadták kitörő lelkesedéssel az 1868-as nemzetiségi törvényt és az abban megfogalmazott magyar politikai nemzet fogalmát – hisz ekkorra már a nemzetiségek is elindultak a nemzetté válás útján –, s különösen azt nem, hogy a 19. század végén, a 20. század elején a magyar politikai elit fokozatosan igyekezett szűkíteni a jogszabályban foglaltak alkalmazását (Szova 1937, Katus 1993, Nádor 2002, Magocsi 2007b: 63–64, Gyurgyák 2007: 22–24, 72–82).
A közoktatásügyet az Eötvös József vallás- és közoktatási miniszter nevével fémjelzett 1868. évi XXXVIII. tc. szabályozta. Az 58. § többek között kimondta:
„Minden növendék anyanyelvén nyerje az oktatást, amennyiben ez a nyelv a községben divatozó nyelvek egyike.” A törvény biztosította a felekezeti iskolák alapításának és fenntartásának jogát, amelynek révén egyebek között a ruszin gyermekek számára nemzeti egyházuk, a görög katolikus felekezet gondos-kodott az elemi oktatási rendszer létrehozásáról. Ugyanakkor e törvény nyo-mán nyílott meg a lehetőség az állami népiskolák rendszerének kiépítésére.
A magyar államnyelvet ebben az időszakban az elemi iskolákban tantárgyként sem kellett kötelezően oktatni (Levenec és mtsai szerk. 2008: 154, Bindorffer 2010: 20, Nádor 2011a: 37). A kultusztárca 1868 és 1873 között hét nyelven – közte ruszinul – jelentetett meg folyóiratot a népiskolai tanítók számára;
1874-től azonban már csak magyar nyelven jelent meg a lap.
A Trefort Ágoston kultuszminiszter által előkészített 1879:XVIII. tc. a magyar államnyelv tanításáról a népoktatási tanintézetekben minden
magyar-Nyelvpolitika a mai Kárpátalja területén 1918-ig • 67 országi népiskolában kötelezővé tette a magyar nyelv oktatását, valamint a ma-gyar nyelven folyó tanításhoz megfelelő szintű ismeretét a tanítók számára (Romsics 2010: 85, Nádor 2002, 2011a). A törvény indoklásában a miniszter ki-fejtette, hogy a jogszabály egyik fő célja, hogy „ha az állam összes polgárai közt a kölcsönös érintkezés és megértés közegéül az országban dívó nyelvek vala-melyikét választani kell, az csak az állam s a többség nyelve: a magyar lehet”
(idézi Nádor 2002: 78). Trefort arra is kiért, hogy bár az államnak nem célja „a nemzetiségeket saját nyelvök használatától megfosztani, vagy abban csak kor-látozni is”, a kisebbségek saját érdeke az államnyelv elsajátítása (Nádor 2002:
78–79, 2011a: 38–39).
Az 1883:XXX. tc. a nemzetiségi középiskolákban tette kötelezővé a magyar nyelv oktatását, és bevezette a magyar irodalom mint fontos ideológiai tárgy tanítását is. Az 1891:XV. tc. pedig az óvodákban írta elő, hogy a nem magyar anyanyelvű gyerekeket meg kell ismertetni a magyar nyelvvel (Ács 1984: 279, Gyurgyák 2007: 82–83, Levenec és mtsai szerk. 2008: 156, Bindorffer 2010: 20, Romsics 2010: 85, Nádor 2002, 2011a).
1907–1908-ban a vallás- és közoktatásügyi miniszterről Lex Apponyinak el-nevezett iskolai törvénycsomagot fogadtak el Magyarországon. Ezek közül a nem állami elemi iskolák jogviszonyairól szóló 1907:XXVII. tc. váltotta ki a leg-több vitát. A törvény egybekapcsolta az állami szerepvállalást az állami befolyá-solás és az állami ellenőrzés eszközeivel. A 17. § a következőket mondja ki:
„Minden iskola és minden tanító, tekintet nélkül az iskola jellegére és arra, hogy állami segélyt élvez-e vagy sem, a gyermekek lelkében a magyar hazához való ragaszkodás szellemét és a magyar nemzethez való tartozás tudatát, valamint a valláserkölcsös gondolkodást tartozik kifejleszteni és megerősíteni. Ennek a szempontnak az egész tanításban érvényesülni kell.”
A törvény egyfelől garantálta a minimálbért minden tanítónak, „ha az illető iskolákban a magyar nyelv, a számolás, a hazai földrajz és történelem, továbbá a polgári jogok és kötelességek tanítása” a minisztérium előírásainak megfelelően folyik (20. §), de elvárta, „hogy a nem magyar anyanyelvű gyermek a negyedik évfolyam bevégeztével gondolatait magyarul élőszóval és írásban érthetően ki tudja fejezni” (19. §). Abban az esetben, ha a felekezeti iskolák nem tudták végrehajtani a törvényt, az állami támogatásuk csökkent, az ellen-szegülő tanítót pedig dorgálással, pénzbírsággal, vagy súlyos esetben állásából való felmentéssel sújthatták. A tanítójelölteket az oktatási minisztériumnak jóvá kellett hagynia, ez megfosztotta a nemzetiségi iskolákat a szabad tanító-választás lehetőségétől.
68• NYELVPOLITIKAI CÉLOK ÉS TÖREKVÉSEK A MAI KÁRPÁTALJA TERÜLETÉN
Rutén parasztok Munkácson 1910-ben: a képeslap felirata magyar és német nyelvű A törvény 18. §-a módot adott arra, hogy „ha pedig a magyar anyanyel-vűek száma a húszat eléri, vagy az összes beírt növendéknek 20%-át teszi:
számukra a magyar nyelv, mint tannyelv okvetlenül használandó. Ha pedig a be-írt tanulóknak legalább fele magyar anyanyelvű, a tanítási nyelv a magyar; de az iskolafenntartók gondoskodhatnak arról, hogy a magyarul nem beszélő növen-dékek anyanyelvükön is részesüljenek oktatásban. Minden oly népoktatási tan-intézetekben azonban, a melyekben az állam nyelve van egyedüli tanítási nyel-vül bevezetve, ez az állapot többé meg nem változtatható” (Nádor 2002: 79–80, Bindorffer 2010: 20–21). Romsics (2010: 85) értékelése szerint „Apponyi szeme előtt egy olyan többnyelvű, de kulturálisan integrált ország képe lebegett, amelyben a magyart mindenki értette, sőt a jövő értelmisége lingua francaként használta volna”.
A Lex Apponyi és az 1908. évi 120000. sz. rendelet voltaképpen kéttannyel-vűvé alakította át a magyarországi nemzetiségi iskolákat azzal, hogy előírta az úgynevezett „hazafias tárgyak” (történelem, földrajz, állampolgári ismeretek) magyar nyelven való oktatását (Magocsi 2007a: 390). Az említett rendeletben az is szerepel, hogy a tanulóknak már nem a törvényben előírt hatodik, hanem negyedik osztály végére kellett elérniük magyar nyelvből a meghatározott tu-dásszintet (Nádor 2011a: 41–42).
Nyelvpolitika a mai Kárpátalja területén 1918-ig • 69
Rutén parasztok a munkácsi villanytelepen 1910-ben: a képeslapon magyar és német nyelvű szöveg
Wlassich Gyula minisztersége idején37 az úgynevezett millenniumi iskola-akció keretében nagy számban hoztak létre magyar tannyelvű állami iskolákat, különösen a nemzeti szempontból „veszélyeztetettnek” minősített nyelvhatá-rokon. Az ezeréves államalapítás, a millenniumi ünnepségek éveiben általános-sá vált az a meggyőződés, hogy a magyar tannyelvű állami iskolák tudatos tele-pítésével lehet a leghatékonyabban szolgálni a magyar nemzet- és állameszme egyre inkább asszimilációs törekvésekhez kötődő célkitűzéseit. „A nyelvi egység megteremtésének legerősebb eszköze általában a közoktatás teljes magyar-sága” – írta 1903-ban kiadott könyvében a közoktatás államosítását sürgető Bánffy Dezső (1903: 121) korábbi miniszterelnök. 1880 és 1913 között csaknem duplájára nőtt a magyar tannyelvű elemi iskolák száma, s ugyanilyen arányban esett vissza a nem magyar tannyelvűeké. A leggyorsabban a ruszin és a szlovák nyelvű iskolák száma csökkent (Romsics 2010: 86). Az ország északkeleti részén 1874-ben még 571 ruszin nyelvű népiskola működött, melyek az 1907-es tör-vény nyomán kéttannyelvűekké váltak. Ám ezeknek az oktatási intézményeknek a száma is fokozatosan csökkent. 1896-ban 255, 1913-ban viszont mindössze 34 ilyen iskola működött (Magocsi 2007a: 390).
37 Wlassich Gyula 1895 és 1903 között töltötte be a vallás- és közoktatásügyi miniszter tisztjét.
70• NYELVPOLITIKAI CÉLOK ÉS TÖREKVÉSEK A MAI KÁRPÁTALJA TERÜLETÉN
Az oktatáspolitika nyelvpolitikai vonatkozásainak eredményeit jól tükrözik a népszámlálási adatok. 1880 és 1910 között a magyar anyanyelvűek száma 6,1 millióról 9,9 millióra, arányuk 44,8%-ról 54,5%-ra emelkedett Magyarországon (Romsics 2010: 49, 86). A növekedés mértékét a természetes szaporulat mellett nyilvánvalóan a nemzetiségek nyelvi asszimilációja is fokozta, valamint a nemzetiségiek számát a csökkenő kivándorlás (Katus 2009: 389).
A magyar anyanyelvűek aránya a korabeli Északkelet-Magyarországon (Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros megyékben) is fokozatos nőtt, s ezzel pár-huzamosan csökkent a magyart nem anyanyelvként beszélők aránya. 1890 és 1910 között mind a négy megyében csökkent a nem magyar nyelvű lakosság aránya (18. ábra).
18. ábra. A nem magyar anyanyelvűek arányának változása 1890 és 1910 között Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros vármegyékben (százalékban)
Csernicskó (1998a: 164) alapján.
52,2
67,0
85,2 53,5
55,4
70,0
86,3 57,1
57,6
72,5
87,5 61,8
0 20 40 60 80 100
Bereg Ung Máramaros Ugocsa
1910-ben 1900-ban 1890-ben
A kötelező magyarnyelv-oktatás eredményeképpen fokozatosan emelke-dett az államnyelvet beszélők aránya is a nem magyar ajkúak körében. „A magyar nyelv ismeretét előíró iskolapolitika következtében nőtt a kétnyelvűek száma. 1880-ban az összlakosság 14%-a tudott magyarul és legalább még egy nyelven. 1910-ben viszont már 23%-a, azaz a nemzetiségi lakosság közel fele” –
Nyelvpolitika a mai Kárpátalja területén 1918-ig • 71 írja Romsics Ignác (2010: 86). Húsz esztendő alatt, 1890 és 1910 között Ungban és Beregben gyakorlatilag megduplázódott azoknak a nem magyaroknak a szá-ma, akik beszélték az államnyelvet, de Ugocsában és Máramarosban is számot-tevően nőtt a magyarul beszélők aránya (19. ábra).
1890-ben az ország összlakosságának 44,5%-a tudott írni-olvasni, ezen belül a magyarok 53,6%-a, illetve a ruszinok 9,7%-a. 1910-ben a ruszinoknak még mindig mintegy háromnegyede írástudatlan volt (Hanák főszerk. 1978).
A szűk ruszin értelmiségi réteg abszolút többsége papokból és tanítókból állt.
Az iskolázottabb, a műveltebb ruszinok nagy része már a 18–19. század fordulójára elmagyarosodott.38
19. ábra. A magyarul beszélők százalékos arányának változása a nem magyar anyanyelvűek körében az 1890. és 1910. évi népszámlálás adatai alapján Ung,
Bereg, Ugocsa és Máramaros vármegyékben Csernicskó (1998a: 164) alapján.
30,1 23,1
10,9
23,5
14,6 10,1 7,1
18,1
0 5 10 15 20 25 30 35
Bereg Ung Máramaros Ugocsa
1910-ben 1890-ben
A 19. és 20. század fordulóján Magyarországon nem volt ruszin nyelvű közép- vagy felsőfokú oktatási intézmény (Levenec és mtsai szerk. 2008: 156–
157). Az 1895/1896-os tanévben Magyarország területén három középfokú
38 Bacsinszky András, a munkácsi görög katolikus egyházmegye püspöke már 1798-ben azt írja, hogy papjai nagy része a szláv nyelvet nem bírja, s csak magyarul beszél (Ács 1984: 249, Plišková 2008).
72• NYELVPOLITIKAI CÉLOK ÉS TÖREKVÉSEK A MAI KÁRPÁTALJA TERÜLETÉN
tézményben folyt ruszin nyelvoktatás: a munkácsi állami főgimnáziumban rend-kívüli tárgyként, valamint az eperjesi és ungvári királyi főgimnáziumban ugyan-csak rendkívüli tárgyként heti 8, illetve 2 órában. Az ungvári görög katolikus kántortanítóképzőben az oktatás 1883-tól lett magyar tannyelvű. A 20. század elejéig a régió összes középiskolájában Szabó Kirill „Грамматика письменного русскаго языка” [Az orosz irodalmi nyelv grammatikája] című, helyi nyelvjárási elemekkel dúsított ruszofil munkáját használták nyelvkönyvként (Bonkáló 1935:
51, Ljavinec 2008: 7).39 A nyelvtan által rögzített nyelvváltozat volt az alapja az 1871–1872 között megjelenő Новий Свѣтъ [Új Világ(osság)] című folyóirat publikációinak (Plišková 2008: 25).
A Monarchia bankóin tíz nyelven tüntették fel a névértéket: az előoldalon németül és nyolc nemzetiségi nyelven, valamint a hátoldalon magyarul A korszak magyar nemzetiségi politikájának lényegét Réz Mihály, Tisza István tanácsadója így foglalta össze: „Szabadságról és egyenlőségről ne be-széljünk; a magyar faj uralma az, amit meg kell teremteni. A nemzeti államnak, a nemzeti társadalomnak e célhoz kell idomulnia” (idézi Romsics 2001). S hiába állapított meg az 1868. évi nemzetiségi törvény a korabeli állapotok szerint
39 Szabó Kirill (Сабовъ Кириллъ): Грамматика письменнаго русскаго языка. Унгваръ: Карлъ Іегеръ, 1865.
Nyelvpolitika a mai Kárpátalja területén 1918-ig • 73 szonylag széles jogokat a nemzetiségi nyelvek használata terén,40 ha a magyar politikai közgondolkodás formálásában jelentős szerepet játszó személyiségek közül többen is úgy vélték, hogy ezzel a törvénnyel túl sok jogot nyertek a nemzetiségek. Nem véletlen, hogy Bánffy Dezső (1903: 33) szerint az 1868:
XLIV. tc. utáni magyar jogalkotás fő iránya és célja „lehetővé tenni, hogy a nemzeti nyelv használata a közéletben, szemben azon törvény intézkedéseivel, egységesen kötelezővé tétessék. Gondoskodás történt mindenekfelett arról, hogy az állam hivatalos magyar nyelvét ne csak mindenki megtanulhassa, de kötelezően meg is tanulja”. A báró ennél is tovább megy: „Ha az országban, mint az a törvény értelmében mindenkinek kötelessége, mindenki fog tudni magyarul, nem lesz szükséges, méltányossági tekintetből sem, a szóban forgó törvény nyelvhasználatra vonatkozó, a nemzetiségeknek biztosított kedvezmé-nyekről beszélni” (Bánffy 1903: 33).
A Monarchia bankóin tíz nyelven tüntették fel a névértéket: a hátoldalon magyarul A Bánffy által célként tekintett „egynyelvű egységes magyar nemzeti állam” megteremtéséhez vezető úton – a közoktatás államosítása és fokozatos
40 A törvényben foglalt széles körű, az akkori Európában példa nélküli nyelvhasználati jogokat a korszak magyar nemzetiségi politikáját erős kritikával illető ukrán történészek is elismerik (lásd pl.
Levenec és mtsai szerk. 2008: 152–153).
74• NYELVPOLITIKAI CÉLOK ÉS TÖREKVÉSEK A MAI KÁRPÁTALJA TERÜLETÉN
magyarosítása mellett – a magyarosító politika eszköztárába tartozott az idegen személy- és helynevek megváltoztatása is (Kozma 2000, Levenec és mtsai szerk.
2008: 156). Az 1894: XXXIII. tc. 20. §-a azt írta elő, hogy bármilyen anyanyelvűnek vallja is magát valaki, csak magyar hangzású utónevet anyakönyveztethessen.
S bár 1895-ben egy belügyminiszteri rendelet engedélyezte, hogy az anyakönyvbe a magyar mellett nemzetiségi nyelven is bejegyezzék az újszülött nevét, „a születési anyakönyvekbe bevezetett magyar hangzású utónév az illetőnek hiva-talos és közéleti vonatkozásokban a tényleges neve” (Bánffy 1903: 149). Bánffy Dezső miniszterelnöksége (1895–1899) alatt a kormány egyre közvetlenebb nyomást gyakorolt a névmagyarosításokra, különösen az állami alkalmazottak körében. A kormányfő úgy vélte, „a magyar nemzeti társadalom meg kell, hogy értse, hogy az idegen neveket viselőktől követelnie kell a magyar hangzású nevek felvételét, mint egyik eszközét az egységes magyar nemzeti állam megalko-tásának” (Bánffy 1903: 50). Bukása után a névmagyarosítási hullám utóda, Széll Kálmán idejében alábbhagyott.
A településnevek magyarosítása a települések egységes törzskönyvezé-séről szóló 1898:IV. tc. elfogadásával kezdődött el. A törvény azt is előírta, hogy a hivatalos szövegekben, függetlenül azok nyelvétől, csak a hivatalos magyar helységnév szerepelhetett.
A magyarosító állami törekvések ellen a nemzetiségek folyamatosan tilta-koztak, s a nemzetközi közvélemény figyelmét is felkeltette a magyar nemzetiségi politika (Gyurgyák 2007: 85–88). Az 1870-es évektől, de különösen az 1890-es évektől az egyes nemzetiségek politikai képviselői szolidaritást is vállaltak egymás-sal. A nemzetiségek együttműködésének kiemelkedő eseménye volt 1895 augusz-tusában a budapesti nemzetiségi kongresszus, amelyen a nyelvhatároknak megfe-lelően kialakított megyéken alapuló nemzeti önrendelkezés megvalósítását java-solták. A nemzetiségi kongresszuson megalakított végrehajtó bizottság 1896-ban a millenniumi ünnepségek ellen tiltakozott. „A századforduló időszakában mind na-gyobb lett a szakadék a politikailag kultivált nemzetfogalom és a nem magyar nemzetiségűek nemzetfogalma között. A nem magyar nemzetiségűek több jogot, területi autonómiát akartak. Ha politizáló elitjeik körében nem is volt általános az önálló nemzetállam célja, egyre kevésbé volt elfogadható számukra a magyar poli-tikai nemzet gondolata. A magyarok és a nemzetiségiek között erőteljes választó-vonalnak bizonyult, hogy a magyarok nemzettudatában meghatározó szerepet játszott az ezeréves magyar államiság, míg a nem magyarokéból értelemszerűen hiányzott a saját államiság mozzanata. A nemzetiségek elitje mindinkább realitás-ként számolt a saját nemzetállammal” – állapítja meg Szabó Ildikó (2006).
Nyelvpolitika a mai Kárpátalja területén 1918-ig • 75