A NEMZEDÉKEKEN ÁT MEGÕRZÖTT ÕSI ÖRÖKSÉGRÕL Életemben elõször rovásírással gyerekkoromban találkoztam:

szüleim jegygyûrûjében a nevek székely rovásírással voltak „beró-va”, anyám gyûrûjében a „ ” LEHEL, apáméban a „ ” MÁRTA. Nagyon tetszett ez a „titkos írás”, mert az én nevem is Már-ta. Nem tudom, hogy 1937-ben polgári „divat” volt-e az ilyen jegy-gyûrû, vagy kettõjük egészen egyedi döntése.

A magyar rovásírással foglalkozó irodalomban olvastam valahol, hogy igen kevés XX. századi rovásírásos emléket ismerünk.

Nekem birtokomban van két nevezetes ilyen emlék. Az egyik öreg Petrovay János fényképe, a másik Petrovay János Tar Mihálynak írt levelezõlapja 1903-ból.

Nevezetesek ezek az emlékek, mert két kiváló rovásírás kutató, Forrai Sándor és Friedrich Klára is ismerteti õket egy-egy könyvében (1).

Csak a birtokomban vannak, azoknak jogos tulajdonosa azonban nem én vagyok. Szüleim hagyatékában találtam mindkettõt és a megmaradt családi emlékekbõl, kéziratos feljegyzéseikbõl felderítet-tem e két tárgy történetét, annak legalábbis azt a részét, hogy miért és hogyan került ez a szüleim birtokába.

MÁRTA LEHEL

A történet ott kezdõdik, hogy apai nagyapám Varga József nyugal-mazott postafõellenõr Omoron született 1886 február 2-án, kereszt-szülei pedig – a rovásírással kapcsolatban oly sokszor emlegetett – Tar Mihály földmûves, és Balogh Erzsébet voltak (2). Mi több, nagy-apám apjának, Varga Jánosnak szintén a Tar család adott kereszt-szülõket: Tar István és Bakos Anna személyében (3).

Varga János dédapám is földmûves volt, késõbb Hekler Károly 800 holdas mintagazdaságát vezette 50 évig (vagyis több volt, mint számadó csikós). Végkielégítésül egy házat és telket kapott, amit el-adott s az árából 10 hold földet vett a Bánátban. 1925-ben halt meg.

A Varga családból egyedül a fiatalon megözvegyült József nagyapám került át Magyarországra Budapestre 1914-ben, az akkor 6 éves Le-hel fiával. Így lettünk mi már – LeLe-hel 3 gyereke – tõsgyökeres buda-pestiek. A két világháború között még volt levél-kapcsolat a Bánát-ban maradt családdal, de 1945 után már egyedül Édesapám egyik unokatestvérével, a Dettán élõ Dörnerné Jolánkával voltunk kapcso-latban. Ennek még jelentõsége lesz késõbb ebben a történetben.

A két család tehát anno Omoron szoros kapcsolatban volt. Édes-apám így elsõ kézbõl magától Tar családtól szerezhette azt a meg-gyõzõdését, hogy Tar Mihály nem volt hamisító, hanem a családban megõrzött hagyományként kapta a rovásírás ismeretét. Gyerek- és if-júkori emlékem, hogy Édesapám, Varga Lehel – aki okleveles ve-gyészmérnök és közgazdász volt – ezt mindig hangsúlyozottan emle-gette, ha a rovásírásról vagy gyerekkori emlékeirõl volt szó.

Tar Mihályról szóló megingathatatlan véleménye aztán jóval ké-sõbb ismét megerõsítést nyert. Az történt ugyanis, hogy Máriaremetén, ahol szüleim nyugdíjas éveiket élték – felfedeztek egy Temesvárról áttelepült családot, Vincze Károlynét és fiát ifj. Vincze Károlyt, s hamar kiderült, hogy „szegrõl-végrõl” rokonok, mert ez a Vincze Károlyné, Kati nem más, mint Tar Mihály egyik dédunokája (4). Ez a dédunoka is megerõsítette, hogy a Tar családban senki sem tartja Tar Mihályt hamisítónak.

Nyugdíjas korában Édesapám sok más téma mellett lelkesen gyûj-tötte ismereteit a rovásírásról is. Mivel ezeket a feljegyzéseit, gyûjte-ményét kidobni nem akartam, 2016 elején tanácsot kértem Friedrich Klára kutatótól, hogy nézze át, mi minõsül belõle megõr-zésre méltónak. Köztük volt a Petrovay fénykép és levelezõlap, ami-nek Klára igen megörült. El is vittem hozzá megmutatni. Viszont se-hol semmi nyomát nem találtam annak, hogy honnan jutottak Édes-apámhoz és mikor. De kétségtelenül a könyvekben szereplõ eredeti darabok voltak.

És akkor eszembe jutottak a „szegrõl-végrõl rokonok”. Szerencsé-re megtaláltam a Vincze családot a régi címen, régi telefonszámon Máriaremetén. Még Húsvét elõtt hosszan elbeszélgettem telefonon a 88 éves Vincze Károlyné, Katival és fény derült a rejtélyre, a követ-kezõket mesélte:

– Vincze Károlyné Kati õ maga az a Tar Mihály dédunoka, aki an-nak idején Édesanyámmal (5) és nagynénjével Ferenczy Mihályné Tar Katóval együtt felvette Forrai Sándorral a kapcsolatot és bemu-tatta – sok egyéb közt – a Petrovay fényképet és levelezõlapot. Eze-ket Tar Kató hozta magával a Bánátból és mondván, hogy ott már senki sincs a családból, itthagyta Édesanyámnál azzal, hogy a Nem-zeti Múzeumnak szánja. Ez 1983-ban lehetett. Tar Kató csak egyszer járt Magyarországon.

Megbeszéltük, hogy hamarosan személyesen is felkeresem Vinczééket, hogy elbeszélgessünk közös családi emlékeinkrõl. El-kaptam egy csúnya légcsõhurutot és a látogatásom csúszott. Ek-kor közbejött egy telefonhívás, hogy Vinczéné Kati 2016 április 22-én pénteken váratlanul elhunyt. Két hete még a kertben ka-pált, elõzõ hét péntekén rosszul volt, dagadt a bokája, orvost hív-tak, aki kórházba utalta. Ott áttéteket találtak májban, tüdõben.

Folyt a kivizsgálás és egyik reggel csendben elaludt. Hosszú mun-kás élet után a földmíves családok bölcs öregeihez méltó nyuga-lommal távozott.

Telefonbeszélgetésem vele ezek szerint az elsõ és egyben utolsó volt. Pedig mennyi kérdést terveztem, készültem egy közeli találko-zásra. Így már csak szüleim papírjait kérdezgethettem tovább – a pa-pírokat, amiket megszállottan õrzök mint letûnt életük emlékfoszlá-nyait. Édesanyámnak szokása volt a családtagokkal és széles baráti körével való kapcsolattartásáról egy ABC-regiszteres formában cím-tárral egybeszõtt naptár-napló feljegyzéseket vezetni. Ezekbõl kide-rült, hogy az elsõ kapcsolatfelvétel Forrai Sándorral, a fénykép és le-velezõlap bemutatása pontosan 1983 szeptember 6-án déletõtt tör-tént és hogy Édesanyám azután még évekig tartotta a kapcsolatot Forrai Sándorral is, és Tar Katóval is. Ez utóbbival – mivel Dettán élt – oly módon, hogy összeismertette a magányosan élõ rokon Dörner Jolánkával és azontúl Tar Kató címére küldte a Jolánkának szóló le-veleit is.(6) Egészen 1989-ig, amikor Jolánka 91 éves korában meg-halt. Az 1989-es bejegyzés szerint Tar Kató is 1989 végén hunyt el, de errõl már nem jegyzett fel pontos adatot.

Másképp is hasznosnak bizonyult, hogy szüleim kézírásait képte-len vagyok kidobni, még ha bármily jeképte-lentékteképte-len kis cédulácskák is.

Így maradt fenn Édesapám írásos tanúvallomása Tar Mihállyal kapcsolatban – egy tökéletes, tömör összefoglalása mindan-nak, amihez a jelen történetem csak a szükséges hitelesítõ kontextust adja meg. Befejezésül ezt kívánom itt szó szerint közreadni:

„MAGYAR ROVÁSÍRÁS úgy, ahogy nemzedékeken megõrizve õsi örökségként leírta rokonunk TAR MIHÁLY – született: 1848 körül Csorváson (Békés m.) Élt: Omoron (Temes m.) Meghalt:

1945 körül.

Õseink a honfoglalás kori avar maradványként (mint a székelység) a nyugati határ szállásokon éltek. Pásztorok és katonák voltak távol a központi hatalomtól. Így maradt meg náluk az elsõ királyunk által betiltott írás a pásztorok-nál. A török idõkben felszorultak a Szigetköz és Csallóköz területére. A népszaporulat kelet felé húzódott. Õk adták a végvári katonák, Bocskai hajdúinak, Thököly „bujdosó”-inak javát. Az 1700-as években az Alföldre, majd onnan a Bánságba telepítették a rebellis hajdúsági magyarságot.

Ezek jobbára reformátusok voltak. Községeik Békéscsa-ba, Makó körzetében(7), továbbá Temes megye közepén vannak. Itt maradt meg egyes családokban a rovásírás öröksége. // Békéscsabán S. Varga István, Pataki László fõmérnök, ortográfus, Széchényi utca 5., Tar Mihály le-származottja: Temesvár//

Mindezt lejegyezte Varga Márta nyugdíjas idegen nyelvi titkárnõ Budapesten, 76 éves korában 2017 nyarán.

(1) Forrai Sándor: Az írás bölcsõje és a magyar rovásírás. Petõfi Sándor Mûvelõdési Központ (Gödöllõ, 1988), 57. és 11. oldalak Friedrich Klára: Megfejtések Könyve I. Kiadó: Szakács Gábor (Buda-pest, 2013), 147-148. oldalak

(2) és (3)képek felirata: id. Varga József (1886 Omor – 1965 Bu-dapest) keresztlevele / Varga János (1850 Reformátuskovácsháza – 1925 Nagykõcse ?) keresztlevele

(4) A máriaremetei Vincze család rokonsági kapcsolata Vincze Károly elmondása alapján: „ ifj. Vincze Károly anyja Vincze Károlyné, született Martinez Katalin. Martinez Katalin édesanyja: Tar Julianna, aki Tar Mihály egyik unokája a sok közül.(Tar Julianna 1902-ben szü-letett, 1971-ben halt meg, Omoron van eltemetve. Férje vezetékne-ve Martinez, õ 1898-ban született és 1972-ben halt meg.) Tar

Julian-na egyik testvére, huga Tar Kató, Ferenczy Mihályné (EcateriJulian-na Ferenczy), aki Temesváron és Dettán élt. 13-an voltak testvérek, akik közülük 2 nem érte meg a felnõtt kort, de 11 igen. Továbbá Tar Kató lányát feleségül vette Kókai József, lányuk Kókai Csilla tehát Tar Kató unokája, azaz Tar Mihály ükunokája éppúgy mint ifj. Vincze Károly (akivel tehát másodunokatestvérek). Kókai Csilla feltehetõen azonos Kvaszta Csillával – ha annak asszonyneve Kvaszta.

(5) Azért lép a történetbe Édesanyám, mert Apám ekkor már nem él, 1982. szeptemberében hunyt el.

(6) Ferenczy Mihályné Kató („Kató nénje”) címe a feljegyzések sze-rint: Ecaterina Ferenczy, Str. Zorilor No. 7., 1927 Detta.

(7) a mi Varga-õseink például lóhoz értõ, szabad hajdúk voltak és történetesen Reformátuskovácsházáról kerültek át Temesvár kör-nyékére.

1. ábra Varga János (1850 – 1925) keresztlevele

3. ábra Petrovay János levele Tar Mihálynak (Pozsony, 1903) 2. ábra id. Varga József (1886 -1965) keresztlevele