Francia trinitárius mintára, és ahhoz hasonló célkitűzés-sel alakult meg a mercedárius rend. Nolaszkói4 Szent Péter egy Mária jelenést követően 1218 körül az aragóniai király I.
4 Puskely Mária Nolaszkói Szent Péternek nevezi (Puskely 1990), míg Gömbös Tamás a Nolaszkai Szent Péter névalakot használja (Gömbös 1993). Valószínű-leg, mindkét névalak helyes, mégis a tanulmányban a rendalapítót egyféleképpen:
Nolaszkói néven említjük.
Jakab és annak gyóntatója Pennaforti Szent Rajmund párt-fogásában alapította meg a spanyol rabváltás saját alapítá-sú, spanyol keresztény igényeket kielégítő rendjét (Gömbös 1993:77). Célja az volt, hogy a reconquista fényében a fél-sziget kereszténységét újra egységesítse elsősorban pedig, hogy a félsziget belső problémáira koncentráljon.
Teljesen jogosan tehetjük fel magunkban a kérdést: ha húsz évvel korábban, a katolikus egyházfő már jóváhagyott egy rendet, melynek fő feladata a rabváltás, mi szükség van még egy, azonos feladattal foglalkozó szerzetesrendre? Ha pedig lényegében ugyanaz mindkét rend feladata, akkor ne-vükben miért különböznek?
A trinitáriusok ekkor már igen népszerűek voltak Eu-rópa különböző országaiban, így örömmel fogadták őket, bárhova is mentek. Szívesen adakoztak nekik, az adomá-nyokért cserébe pedig nagy eredményeket mutattak fel az őket támogatók számára. A sok hazatért, egykor a muszlim terrortól szenvedő keresztény rab hálával és Istent dicsőítve hirdette a keresztény közösségeknek a szabadság örömét.
A kérdés most már csak az lehet, hogy miért ne fogadták volna őket Hispániában is tárt karokkal?
A trinitáriusokkal ellentétben az eredeti tervek alapján a mercedárius rend lovagrendnek indult. Egészen a 14. szá-zadig így is működött, amikor is papi renddé alakult át.
Kezdetben tehát két, teljesen más közeg számára alapított, azonos célkitűzéseket megfogalmazó rendről beszélhetünk.
A legfőbb különbség ezek alapján, hogy a trinitáriusok szer-zetesek voltak, a mercedáriusok viszont lovagok. Ez tehát a titokzatos rejtélynek tűnő kérdés magyarázata. Azt pedig, hogy a következő században miért alakult mégis papi rend-dé, valószínűleg az indokolhatja, hogy az addig alkalma-zott, lovagságra jellemző erőszak helyett a trinitáriusokhoz
hasonlóan a békés eszközökre, vagyis a diplomácia fon-tosságára helyezték a hangsúlyt. Ezt a kérdést azonban más oldalról is meg lehet közelíteni, amely nem zárja ki az előző feltételezéseinket. Amíg a trinitárius rendalapítók a pápa kérését követve a Szentháromság tiszteletét jelölték meg tagjaik számára a rabváltás mellett párhuzamosan tel-jesítendő kötelességül, addig a mercedáriusok Szűz Mária személyes kérésére alapítottak rendet, és természetesen az ő pártfogásában működve Mária tiszteletét tartották a leg-fontosabbnak. Mivel a korban a lovagok körében elterjed-tebb volt a Mária kultusz, érthető, hogy a rendalapító mi-ért inkább lovag és nem papi rendet alapított. További érv lehet a lovagrend létrehozása mellett, hogy a beszámolók szerint Nolaszkói Szent Péter maga is részt vett lovagként a keresztes hadjáratban, így logikusnak tűnhet, hogy olyan profilú közösséget alapított, amihez maga is jól értett (Göm-bös 1993:77). Eleinte tehát teljesen egyedülálló szerveződés kezdett kibontakozni, amelyhez legközelebb valóban az egyházfő által két évtizeddel korábban jóváhagyott francia trinitárius rend állt. Az is biztos, hogy a rendalapító és tá-mogatói nem saját ötlet, vagy politikai megfontolás alapján cselekedtek, hanem az égi jel képeire hivatkozva hozták lét-re lét-rendjüket.
A mercedárius rend a pápai megerősítést 1235-ben kapta meg. Jelmondatuk: „Az Úr az ő népének megszabadítására küldött” (Redemptionem misit Dominus populo suo). Vise-letük a korban népszerű fehér talár és skapuláré volt fekete színű övvel (Gömbös 1993:77-78).
A rabszolgasorsból általuk megmentett keresztények száma jelentős volt. A szakirodalmi konszenzus szerint kö-zel százezer ember köszönhette nekik a hispán és afrikai mórok börtöneiből visszanyert szabadságát.
Ahogyan az már említésre került, a 14. században a mercedárius rend felhagyott katonai jellegével és papi rend-dé alakult át. Azok, akik továbbra is fontosnak tartották a lovagi eszményeket, a Calatrava rend ágaként az 1317-ben alapított montesai lovagrendbe léptek át (Puskely 1990:76), és ettől fogva a trinitáriusokhoz hasonlóan diplomáciai esz-közökkel, békésen küzdöttek céljaikért.
Az eseményeknek eddigi a fizikai síkját elemeztük,érdemes azonban néhány szót ejteni ugyanezek spirituális vetületéről is, hiszen ez a középkort is erősen meghatározta. Az egyház részéről a rabváltás nem csupán a magas fokú szociális ér-zékenységet, a közösség összetartó erejének megvalósulását és a társadalom igényeire nyújtott tettleges választ jelentet-te. A funkciója ezeknél jóval nagyobb volt. A kinyilatkozta-tott szándék nem csupán az embertárs iránti szeretetre és a testvériség kifejezésére vonatkozó felszólítás volt.
A látomások anyagából megállapítható, hogy az esemé-nyek szimbolikus jelentősége is óriási volt. A fehér ruhát viselő angyal ruhája sem volt véletlenül fehér színű. A kor szerzetesi mozgalmainak egy jelentős része választotta ma-gának a fehér színű köpenyt, a tisztaságot, őszinteséget és szegénységet, valamint az Isten dolgaiban munkálkodást szimbolizálva ezzel.
A vasra vert rabszolgák motívumában is több rejlik, mint a korban bármikor előforduló esemény, amely sze-rint a muszlim rabló hadjáratok során bárkit elhurcolhat-tak rabszolgának. E képben a kor gondolkodásmódjának fényében jóval többet érezhetünk. Itt nem csak egyszerűen foglyokról van szó. A kor Európájában ugyanis a nem fehér ember jelentette a rabszolgaságot: azt a foglyot, aki nem is-merte a szabadságot. Jelentette továbbá átvitt értelemben a muszlimokat is (mint hitetleneket), akik nem csak üldözték
a keresztényeket, hanem természetesen maguk sem voltak keresztények.
Létezhet-e a kor emberének mentalitásával szem előtt tartva annál nagyobb korlátozás, minthogy valaki nem üdvözülhet? Egyértelmű, hogy a keresztény középkorban az igazi rabszolgaságot a hitetlenség jelentette. A hitetlen ugyanis a bűn fogságában raboskodik örökkön-örökké.
Teljes körűen vizsgálva tehát az eseményeket elmondható, hogy a trinitárius és mercedárius szerzetesek kifejezetten Jézus megváltói tevékenységének fényében munkálkodtak.
A megváltás és a rabváltás azonos tevékenység volt, hiszen mind a kettő szabadságot hozott a keresztények számára.
Összegzés gyanánt megállapítható, hogy a két rabváltás-sal foglalkozó szerzetesrend létrejötte szorosan kapcsolódik a keresztes hadjáratok eseménytörténetéhez. A keleti ese-mények hívták ugyanis ismételten életre a keresztény össze-tartozás tudatot, így nem kell csodálkoznunk azon, hogy a hittársak védelme mindennél fontosabb volt. A két rend csu-pán eszközeiben és megcélzott közönségében különbözött.
A trinitáriusok papi rendje, így kezdetektől fogva a diplo-mácia útján igyekezett elérni célját, nem ritkán saját életü-ket ajánlva egy-egy hívő szabadulásáért. A mercedáriusok ezzel ellentétben Szűz Mária lovagjaiként, a helyi viszonyok kényszere miatt, eleinte a lovagokhoz illő kard segítségével, majd később a francia mintát követve, ugyancsak békés esz-közökkel küzdöttek egy és ugyanazon célért: vagyis keresz-tény hittársaik muszlim kézből való kiszabadításáért.
Irodalomjegyzék:
Bozsóky Pál Gergő (1995): Keresztes hadjáratok. Szeged:
Agapé kiadó
Dávid Katalin (2011): A kereszt teológiai és ikonográfiai értelmezése az első évezredben. Budapest: Szent István Társulat Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója
Fallenbüchl Ferenc (1940): A rabváltó trinitárius szerzetesek Magyarországon. Budapest: Stephaneum
Gárdonyi Máté (2012): Bevezetés a katolikus egyház törté-netébe. Budapest: Jel kiadó
Gömbös Tamás (1993): A szerzetes és lovagrendek címerei és viseletei. Budapest: Tellér kiadó
Hunyadi Zsolt-Pósán László: Krisztus katonái. Debrecen:
Tóth Könyvkereskedés és Kiadó Kft.
Maxwell-Stuart P. G (2007): Pápák krónikája. Budapest:
Móra Könyvkiadó
Puskely Mária (1990): Szerzetesek. Székesfehérvár: Zrínyi Nyomda Kiadója
Runciman, Steven (1999): A keresztes hadjáratok története.
Budapest: Osiris Kiadó
Sz. Jónás Ilona (1999): Középkori egyetemes történeti szö-veggyűjtemény. Budapest: Osiris kiadó
Török József (1990): Szerzetes- és lovagrendek Magyaror-szágon. Budapest: Panoráma kiadó
Vanyó László (1997): Az ókeresztény művészet szimbólu-mai. Budapest: Jel Kiadó
Dr. Domonkos János (2005): Szentháromság rabkiváltó rendje: Trinitárius szerzetesek Magyarországon,Tanító:
Módszertani folyóirat, (2005/1): 29-30
Magyar Katolikus Lexikon (1993): I. Budapest: Szent István Társulat Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója
Magyar Katolikus Lexikon (1998): IV. Budapest: Szent István Társulat Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója
Pál József-Újvári Edit (1997): Szimbólumtár. Budapest:
Balassi Kiadó