Az alma megporzása nem mindig valósul meg olyan mértékben, az ültetvényeinkben, ahogy az elvárható lenne. Ennek több oka lehet: a pollenadó- és a megporzandó fajták elrendezése és aránya a keresztbeporzás szempontjából nem megfelelő (kompatibilitási problémák, egy fajtából álló blokkos elrendezés stb.) vagy akár a kedvezőtlen, időjárási viszonyok (gyér méhlátogatás; a pollenadó- és megporzandó fajta virágzása időben eltolódik egymástól stb.) (Free 1993). Ezeket a nehézségeket áthidalhatjuk új pollenadók közbeültetésével. Megoldást jelenthet a pollenadó fajtáról vágott vessző ráoltása a fákra. Az utóbbi módszer nagy valószínűséggel vezetett magasabb idegenmegporzási százalékhoz (Griggs, 1953; Corner et al., 1964). Ha
oltóágakat használunk, a gyümölcsöknek megkülönböztető tulajdonságokkal kell rendelkezniük, a szüretkor felmerülő esetleges problémák elkerülése végett.
Jó megoldásnak bizonyult, amikor a gyümölcsöket leritkították a ráoltott megporzó ágakról, amely bőséges virágzást biztosított a következő évben (Free, 1993).
Ha a pollendonor és a megporzandó fajták virágzását kívánjuk szinkronba hozni egymással, a különböző kémiai anyagok megoldást jelenthetnek a néhány napos eltolódások megszüntetésére (Batjer et al., 1964; Griggs et al., 1965).
Az ültetvények vonzó hatásának növelését Free (1965) a méhek cukorszirupos etetésével próbálta megoldani, de azok inkább a szirupot gyűjtötték, mint a nektárt és pollent. Más attraktánsok sem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket (pl. illóolajok, szintetikusan előállított anyaméh mandibuláris feromon), és csak néhány esetben növelték a méhjárás intenzitását és a kötődött termést (Currie et al., 1994; Naumann et al., 1994).
A kézzel történő megporzásnak főként a kedvezőtlen virágszerkezetű
’Red Delicious’ fajtakörnél van jelentősége, de a gyakorlatban kevéssé elterjedt.
A munka- és időigényes kézi megporzást inkább kiegészítő megoldásként ajánlatos számbavennünk, amikor az alacsony gyümölcskötődési százalék az elégtelen természetes megporzás következménye (Williams, 1969). Egy-egy fa beporzása kb. 1-1 órát igényel, ha virágzatonként minden negyedik, vagy ötödik virágot megporoznak (Griggs, 1953), de a tapasztalt munkások által megporzott virágok akár 90-100 %-ból is fejlődhet termés (Karmo és Vickery, 1960).
Karmo és Vickery (1954, 1960) kísérletei szerint fánként 5-10 db virág kézzel történő megporzása elegendőnek bizonyult abban az esetben, ha a többi virág rovarbeporzása adott volt, így szerintük, a kézi megporzás akár általános használatként is elterjedhetne a gyakorlatban. Megfigyelték, hogy a gyümölcskötődés csökkent a kézzel megporzott fáktól távolodva, valamint azt, hogy az előzetesen kézzel megporzott virágokról a méhek széthordták a pollent a távolabbi fákra is (Overley és Overholser, 1938). Snyder (1946) szerint abban az esetben, ha a méhek nem hordanák szét a kézi megporzásnál felvitt pollenszemeket a virágokról, elégséges lenne csak a fák északi oldalán található, vagy pedig az uralkodó széliránnyal szemben lévő ágak valamelyikére felvinni azokat.
Overley és Bullock (1947) rámutatott, hogy a legtöbb figyelmet a fák tetejére és az árnyékos részekre kell fordítani a kézi megporzás alkalmazásakor, mivel a méhek inkább a napsütéses oldalakat látogatják (Free és Spencer-Booth, 1964/a). Johansen (1956) és Johansen és Degman (1957) szerint a méhek nem lehetnek hatékonyak a kézzel felvitt pollen átvitelében, mert a kézzel felvitt pollen rövid időn belül elveszítheti életképességét. Így a kézi pollen elterjesztése nagyban függ attól, hogy a kiszórás pillanatában mennyi rovar van jelen, amely képes lenne ezt megtenni.
Többféle munkavégzést megkönnyítő módszert teszteltek a kézi beporzás leegyszerűsítése céljából: a pollenadó fáról lemetszett ág és a rajta
átfújt széláramlat, kisméretű szóróeszköz, helikopter, pollenszuszpenzió kipermetezése. Nem váltotta be egyik módszer sem a hozzá fűződő reményeket, kivéve talán a pollenszuszpenziós kipermetezést (Legge és Williams, 1975), de ez is csak jelentéktelen eredményeket hozott (Free, 1993). Williams és Legge (1979) szerint pedig általában hatástalannak bizonyultak a különféle mechanikai beporzást nyújtó eszközök, módszerek.
A kaptárbetétek és pollenelosztók olyan eszközök, amelyeket a kaptár bejáratához kell illeszteni. A méhek nem tudnak kijutni a kaptárból anélkül, hogy ezekről a szerkezetekről ne kerülne pollen a testszőrzetükre. Ez még azokban az esetekben is hatásosnak bizonyulhat, ha a méhek egy hányada az elosztókban összegyűjti a pollenrakományt, ahelyett hogy a célgyümölcsös fáiról gyűjtene pollent és végezne megporzást, mert a mézelő méhek egymás közti érintkezéssel, azaz pollencserével elősegíthetik az idegenmegporzást. A kaptárbetétekhez, pollenelosztókhoz szükséges pollenszemeket pollencsapdával lehet összeszedni, ám ezek az eszközök a gyakorlatban még nem terjedtek el (Benedek, 2002/b). A pollencsapdák a hazatérő gyűjtőméhek pollenrakományát leszedik, így fokozni lehet a méhek pollenéhségét és közvetve megporzási hatásfokukat is (Free, 1993). Az ún. pollenfésűk ugyanilyen elven működnek, de nem fosztják meg a méheket teljes mértékben a pollenrakományuktól. A méhek ki-be járásakor a testükről ledörzsölődnek pollenszemek, ill. más méhek testéről leseprődött pollen kerülhet rájuk, ami biztosítja a pollencserét a méhek között, megnövelve az idegenmegporzás valószínűségét. Számos kutató tesztelt különböző módon megszerkesztett pollenfésűt, ám nem könnyű feladat ezek hatékonyságát objektív módon megítélni, és főként az intenzív gyümölcstermesztésre vonatkoztatva megállapítani alkalmazásuk optimális feltételeit (Free et al., 1991; Hatjina et al., 1993; Free, 1993; Szalai, 2000).
Johansen (1962) és Karmo (1960) izolációs kísérletekben hasonlították össze a pollencsapdák hatékonyságát. Azt tapasztalták, hogy a pollencsapdával felszerelt méhkaptárokból kirepülő méhek tevékenységének hatására magasabb volt a gyümölcskötődési százalék (25%) és kevesebb torz gyümölcs fejlődött (12%), mint a pollen-diszpenzer nélküli méhcsaládok alkalmazása mellett (12%, ill. 26%). Jaycox és Owen (1965) olyan almaültetvényekben tesztelte a pollencsapdákat, ahol a pollenadó és megporzandó fajták elrendezése nem volt optimálisnak mondható. A kísérlet első évében (kontroll év) nem használták a pollencsapdákat, de a második évben 68%-os, a harmadikban pedig 113%-os növekedést mértek a gyümölcskötődésben az első évhez viszonyítva.
Annak ellenére, hogy számos próbálkozás sikertelennek bizonyult a megporzás hatékonyságának növelésére kifejlesztett eszközök alkalmazásával kapcsolatban, tökéletesítésük, netán új módszerek, eszközök kifejlesztése és a meglévők igazi értékének meghatározása céljából még intenzívebb kutatásra van szükség ahhoz, hogy a gyakorlatban megbízhatóan tudjuk őket alkalmazni, és előnyeiket kihasználni (Free, 1993).