Didaktikánk egyik legfontosabb alapelve a tanulók egyéni sajátosságaihoz igazodó, segítő-ösztönző alkalmazkodás. E megközelítésből fakadóan fontosnak tartjuk, hogy a tanárok megismerjék, megértsék, illetve elismerjék a tanulók egyéni sajátosságait vagy másképpen szólva a tanulók közötti különbségeket. Az egyéni jellegzetességek ismerete alapján válik lehetővé, hogy a tanítás a gyerekek szükségleteihez igazodjon (lásd: adaptív oktatás, differenciálás). Emellett arról sem szabad megfeledkezni, hogy ha a tanítás során nincs lehetőség a diákok egyéni sajátosságainak a figyelembevételére, azok akkor is befolyásolják a tanulási eredményeket. Úgy véljük, a fentiekre épülő szemlélet segítheti a tanárt abban, hogy gondoskodni tudjon a gyerekek számára a megfelelő tanulási, fejlődési perspektívákról.
A tanításban a megismerő ember, a megismerő tanuló áll a középpontban, ezért a tantárgyak tanulásához, tanításához közvetlenebbül kapcsolódó gyermeki sajátosságok megismerése, megértése köti le a tanárok figyelmét. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy a tanulókban a tanár csak a tanulókat lássa, csak a tanulószerepben szemlélje őket, nem feledkezhet meg arról, hogy a tanulók egyének, személyiségek.
A tanulás segítése, a tanítás szempontjából a pedagógusok számára az válik fontos problémává, hogy milyen tényezők befolyásolják a tanulók tanulását, tudásának alakulását, és miként lehet azokat feltárni. Nap mint nap szembesülnek azzal a kérdéssel, hogy mit és hogyan lehet megismerni a diákokkal kapcsolatban. Sokféle kutatás alapján határozottan állítható, hogy a tanulók tanulásának eredményességét számos tényező bonyolult kölcsönhatása határozza meg.
A következőkben azokat a tanulói sajátosságokat emeljük ki, amelyek a tanítás szempontjából alapvetőek és a tanárok által megismerhetőek.
Foglalkozunk a tanulók szocioökonómiai státusával, szociokulturális hátterével, személyiségével, kognitív, affektív, fizikai sajátosságaival és a tanulók társas közegével.
Tág értelemben a tanulók tudásának alakulásában az aktuális társadalmi-gazdasági környezet, a család, az iskola jellegzetességei is meghatározóak lehetnek. Tartós környezeti hatásokra alakul ki a gyerekek szocioökonómiai státusa, amelynek számos eleme befolyásolja a tanulók iskolai teljesítményét. (Báthory, 2000; Csapó, 2002.) Sokféle szociológiai vizsgálat talált összefüggést a szülők iskolai végzettsége, foglalkozása, valamint a tanulók iskolai teljesítménye között. Fontos szerepet töltenek be a tanuló családjának sajátosságai, például a család nagysága, anyagi helyzete,
A tanuló (GOLNHOFER ERZSÉBET)
értékrendje, tanuláshoz, iskolához való viszonya, kohéziója, rétegnyelve, anyanyelve stb. Nem lehet figyelmen kívül hagyni az etnikai sajátosságok és kötődések szerepét sem a tanítás hatékonysága szempontjából. A település jellegzetességei (például falu, város) mellett az iskola mint társas közeg szintén befolyásolja a diákok iskolai pályafutását, eredményességét. (Csapó, 1992; Andor, 2001; Vári és mts., 2002.)
A különböző nemzetközi és hazai vizsgálatok adatai azt jelzik, hogy Magyarországon erős kapcsolat található a tanulók teljesítménye és a szülők foglalkozása között, hogy az előnyösebb társadalmi háttérrel rendelkező tanulók jobban felszerelt iskolákba járnak, képzettebb tanárok tanítják őket.
(Báthory, 2000; Csapó, 2002; Vári és mts., 2002.) A tanulók szociokulturális háttere és az iskolai teljesítmények közötti összefüggésekre utaló jelzések azonban nem kezelhetők úgy, mintha a kutatások oksági viszonyokat igazoltak volna a diákok iskolai teljesítményei és társadalmi, kulturális, gazdasági hátterük között, ti. az utóbbi tényezők nem magyarázzák meg egyértelműen az egyes gyerekek tantárgyi teljesítményeit. Ennek ellenére a diákok szocioökonómiai státusának, szociokulturális hátterének megismerése segítheti a pedagógusokat a gyerekek megértésében, tanulásuk egyénhez igazodó segítésében, ösztönzésében.
A tanulók személyisége, az egyén fizikai és pszichés tulajdonságainak integrált, dinamikus rendszere szintén befolyásolja a tanulás jellegzetességeit.
A pedagógus számára a személyiség megismerése azonban több szempontból is problémát jelent.
A szakirodalomban a személyiséget a pszichológia egyik legbonyolultabb, legnehezebben meghatározható fogalmának tekintik. (Várfi, 1997; V.
Komlósi, 2001.) A személyiség feltehetően az egyén és a környezet kölcsönkapcsolatának terméke, alakulásában és működésében valószínűleg kritikus szerepe van az egyén kognitívemocionális önleképezésének (énfelfogás, énkép).
A személyiség kialakulásával és szerkezetével kapcsolatban sokféle személyiségelmélet fogalmazódott meg, és ezekhez kötődően többféle megismerési módszert dolgoztak ki.
Napjainkban már kevés híve van a típuselméleteknek, amelyek szerint az egyének egymástól minőségileg különböző típusokba sorolhatók be.
(Lásd például Hippokratész típusait: melankolikus [depressziós], kolerikus [ingerlékeny], szangvinikus [derűlátó], flegmatikus [nyugodt, közönyös].) Mások a személyiségvonások (tulajdonságok) leírására vállalkoztak, így például öt szuperfaktor, az egyén neurocitása, extraverziója, nyitottsága, együttműködése, lelkiismeretessége mentén kísérelték meg elhelyezni a személyiség jellegzetességeit. (Lásd Allport, Cattel, Eysenck munkásságát.) A vonáselméletek az egyének közötti különbségekre koncentrálnak úgy, hogy a viselkedéses tulajdonságok és a környezeti feltételek kölcsönhatását elemzik. A nagy hatású pszichoanalitikus megközelítések a személyiség szerkezetével (ösztön-én, én, felettes- én) és a személyiség dinamikájával (lelki energia) foglalkoztak. (Lásd Freud, Jung, Adler, Fromm, Erikson munkáit.) A szociális tanuláselméletre alapozó személyiségelméletek azt feltételezik, hogy a személyiség sajátosságai a tanulási tapasztalatokból származnak. „A személy viselkedése a helyzet sajátos jellemzőin múlik, összhangban a személy helyzetértékelésével és korábbi megerősítéseinek történetével.” (Atkinson, 1994: 418.) Az egyén viselkedésének előrejelzéséhez azt kell tudni, hogy az egyén jellemzői miként lépnek kapcsolatba a helyzet sajátosságaival. A személyiség az egyedi megerősítések egyedi története, így ebben a megközelítésben nem az egyének közötti különbségek leírására (például mint a típus- és vonáselméletek) helyezik a hangsúlyt, hanem a folyamatokra. A fenomenológiai elméletek az egyén szubjektív élményeiből származtatják a személyiséget, azt vizsgálják, hogy az egyének hogyan érzékelik és értelmezik életük történéseit. Változatai közül legjelentősebb a humanisztikus pszichológia (Carl Rogers, Abraham Maslow, Georg Kelly), amelynek a képviselői az énfogalom (mi vagyok én, mit tehetek) jelentőségét, a személy fejlődésre való törekvését, önmegvalósítását hangsúlyozzák. A teljes, egészséges emberre összpontosítanak, optimista emberszemléletet sugallnak. (Várfi, 1997; V. Komlósi, 2001.)
A tanuló (GOLNHOFER ERZSÉBET)
A mai pszichológusok közül sokan eklektikus szemléletűnek vallják magukat, különböző irányzatok kombinálásával alakítják ki saját elképzelésüket a személyiségről. Mások az elméleti megközelítés tudatosítása helyett a személyiséggel kapcsolatos problémák empirikus kutatását helyezik előtérbe. A gyakorló pszichológusok gyakran csak a személyiségvizsgáló módszerekre koncentrálnak a terápia vagy egyéb segítő szolgálat (például pályaválasztás, munkaalkalmasság) érdekében.
A személyiségelméletek különböző kereteket teremtettek a személyiség leírására, megragadására, a tanárok is tudatosan választhatnak ezek közül vagy hozhatnak létre eklektikus koncepciót. Munkájuk során kialakíthatják saját személyiségelméletüket, ami orientálja, segíti őket a tanulók személyiségének a megismerésében, megértésében. Például a tanár a vonáselméletekhez vonzódva a tanulókat főként az öt szuperfaktor mentén igyekszik megismerni úgy, hogy a tanulók viselkedését a környezeti feltételekkel való viszonyban elemzi. Ennek következtében nemcsak azt állapítja meg, hogy mi jellemzi a tanulót például az együttműködés szempontjából, de foglalkozik a tanulót érő környezeti hatásokkal is például az együttműködési készség szempontjából. (Vajon az iskolában a különböző tanulási feladatoknál megjelenik-e az együttműködésre késztető társas közeg?)
A kognitív pszichológiák s az ehhez kapcsolódó pedagógiai megközelítések szerint szűkebb értelemben a tudás változásának (bővülésének, szervezettségének) kognitív és affektív feltételei vannak. (Csapó, 1992.) Ma már látjuk, hogy a kognitív és az affektív folyamatok sokféleképpen összekapcsolódnak, s egymásra hatva befolyásolják a tanulás folyamatát. Ezek megismerése adja a diákokhoz igazodó, fejlesztő oktatás alapját.
A kognitív feltételek valójában a gyermekben meglévő tudás sajátosságait jelentik, amelyek az új tudás megszerzésének eszközei és egyben korlátai is, hiszen befolyásolják, hogy meddig lehet eljutni egy adott „téma” elsajátításában. A tanulás eredményességét a konkrét tantárgyi tartalomhoz köthető előzetes tudással együtt a tanuló képességei, intelligenciája, kreativitása is befolyásolja. Természetesen alapvető kérdés az is, hogy milyen a tanuló információfeldolgozási folyamata (az információk felvétele, feldolgozása, tárolása, felidézése, ellenőrzése), milyen tanulási stratégiákat alkalmaz, milyen a tanulási stílusa. Az utóbbi időben különösen nagy figyelmet kapott a metakogníció szerepe, vagyis az, hogy a diák milyen módon ellenőrzi, szabályozza saját információfeldolgozási folyamatát.
Az affektív feltételek sokféle változó sajátos együttállásából erednek. Ezek közé tartoznak például a következők: a tanuló szorongása, a tanulással, iskolával, tanárokkal kapcsolatos attitűdjei, az általános és a tanulóléttel kapcsolatos énképe, attribúciói (minek tulajdonítja iskolai eredményeit stb.), motivációi, érdeklődése, igényei, akarati sajátosságai. (Szitó, 1987.) Míg a kognitív feltételek az eredményesség határait „jelölik meg”, addig az affektív tényezők azt befolyásolják, hogy a határokon belül meddig jut el a tanuló.
A diákok társas közegének jellegzetességei is befolyásolják a tanulást, a tanítást. Kitüntetett szerepet tölt be a család, a baráti társaság és az iskola. A tanítás-tanulás szempontjából lényeges, hogy a családban és az iskolában milyen társas kapcsolatai vannak a tanulónak, hogyan alakulnak, változnak ezek a viszonyok, mennyi ebben a tanuló szerepe, a tanulással kapcsolatban milyen értékeket, normákat, attitűdöket, tudást stb. közvetítenek.
A szociális közeg természetesen nemcsak feltétele a tanulásnak, hanem sajátos terepe is, hiszen a tanulók társas tereiben, a családban, az iskolában, baráti társaságokban stb. szociális tanulás is folyik, amelynek során értékeket, normákat, viselkedésformákat stb. sajátítanak el a diákok. (Somlai, 1997: 43–44. Az iskolára vonatkozóan részletesebben lásd a rejtett tanterv problémáját a VIII. fejezetben.)
A tanuló (GOLNHOFER ERZSÉBET)
A tanulás eredményességét befolyásolja a tanulók aktuális fizikai és pszichés állapota is, így az ezekről való tájékozódás is része a tanulók megismerésének, megértésének. A tartósabb, stabilabb jellemzők mellett a tanítási órákon számolni kell például a tanulók fáradtságával, túlterhelésével, pillanatnyi érzelmi zavaraival.
Összefoglalva megállapítható, hogy bonyolult hatásrendszerben alakul a tanulók iskolai teljesítménye, formálódnak a tanulók egyedi sajátosságai, jönnek létre az egyéni különbségek, ezért a tanulók sokoldalú megismerése adhat csak valódi információkat a tanulás optimális megszervezéséhez, az eredményes tanításhoz.