A Könyörületes megtanította a Koránt.
Ő teremtette az embert [és] megtanította neki az érthető beszédet.
(Korán, 55:1-3) A régi keleti forrásokból tudjuk, hogy a magyarok már jóval a végleges közép-európai megtelepedésük (tehát a honfoglalás) előtt, a 7. században fogadtak követeket a kalifáktól, s jártak közöttük muszlim kereskedők, így valamilyen mértékben biztos hamar megismerkedtek, megismerkedhettek az iszlámmal. Bizonyíték erre az is, hogy muszlim világgal való jó kapcsolatok, később közvetlen szomszédsági és szövetségesi viszonnyá alakultak. A magyarság és az iszlámot követő népek közötti ismeretség gyökereit időben valahol a 7-8.
század táján, térben pedig a Fekete-tenger és a Kaszpi-tenger között elterülő Kazár Birodalomban kell keresnünk. Mielőtt azonban ennek részleteire térnénk, beszélnünk kell arról, hogy a mai tudásunk szerint, honnan kerültek erre a területre és kik is voltak, vagy
lehettek a magyarok ősei?
A magyarság eredete mind a mai napig nem egyértelműen tisztázott, ezzel kapcsolatosan különféle elméletek és magyarázatok léteznek. Ezek részletes ismertetésére most nem vállalkozhatunk, csupán csak megemlítjük, hogy az elgondolások között van olyan, amely a
hun-magyar rokonságot tartja elsődlegesnek,90 míg mások a finn-ugor származást erőltetik.91 Az utóbbi szerint, „a mai magyarok elődei az i.sz. 5. század körül válhattak ki a Volga-Káma vidékén élő finn-ugor népek közül, s kerülhettek a Kaukázustól és a Krímtől északra fekvő területekre.92
De felbukkant olyan elmélet is, amely szerint a magyarok „kezdettől fogva, mindenkit megelőzve a Kárpát-medencében laktak”.93 Más magyarázatok szerint a Termékeny Félhold térköréből elinduló magyar-ősszabir hullám megjelenése a Kárpát-medencében, azt igazolja, hogy a honfoglaló magyarság zöme – élükön Árpád fejedelemmel – szabir eredetű volt. De léteznek türk94, sumér és más származás mellett kardoskodó elméletek is.95 Érdekes eredmény hoztak az elmúlt évtized nagy nemzetközi genetikai összehasonlító vizsgálatai. E szerint a magyar népesség jelentős hányada elsősorban a törökországi népességgel, illetve bizonyos iráni népekkel mutat genetikai rokonságot. Feltűnő és igen elgondolkodtató, hogy a vizsgálatot végző tudósoknak a finn-ugor népekkel nem sikerült örökléstani rokonságot kimutatniuk.96 Ez egyben igazolni látszik azok álláspontját, akik az ezredforduló után folyamatosan kritizálják, a hivatalos akadémiai álláspontot, a finnugor származáselméletet!
Egy kevésbé ismert elgondolás szerint a magyarok ősei egy Arábiából, valamelyik arab (esetleg sémi) törzsből, több ezer éve levált és elvándorolt népcsoport tagjai voltak.
Bizonyítékként szokták említeni, hogy a magyar szókincsben találhatók olyan szavak, melyek az arab nyelvi hatásokra utalnak. E felfogás alapján őseink nomádok voltak, akik hosszú vándorlásaik során eljutottak Észak-keletre, majd Nyugat-Mongóliáig,97 Nepálig,98 Kínáig
90 A „hun-magyar azonosság”, illetve közeli kapcsolat tudata őseinknél és Európa más népeinél annyira természetes volt, hogy a 11-16. századok között a magyarokat is többnyire hunoknak nevezték. Középkori történetíróink III. Béla jegyzőjétől Antonio Bonfini-ig teljes meggyőződéssel hittek a hun és a magyar nép azonosságában. Felfogásuk szerint Árpád fejedelem Attila egyenes leszármazottja, a magyar honfoglalás az Attila halála után honját vesztett hun nép örökség-visszaszerző hadjárata, az erdélyi székelység pedig a nagy Hun Birodalom bomlása után hazánk területén maradt hun néptöredék. 1052-ben Henrik német császár contra Hunnorum vezette seregét, 1100-ban egy forrás Lászlót a „hunok királyának” nevezte és 1113-ban II. Béla királyt rex Hunnorumként ismerték. Heltai Gáspárnál olvassuk 1575-ben: „Az hunok, kiket mostan magyaroknak nevezünk”, illetve J. W. Valvasor 1689-ben megjelent híres könyvében írja, hogy „a hunok a magyarok egy népének tekintendők”. Ipolyi Arnold, Arany János és a francia Thierry Amade a magyar nép ősi hagyományának hun elődeiről örökölt mondáinak, a magyar eposznak maradványait keresték a Bécsi-, a Képes- és Budai Krónika első részeként fennmaradt un. Hun Krónikában.
(Kiszely István dr. im.)
91 A 17. században Szenczi Molnár Albert, Johann Eberhard Fischer, August Schlözer vonták kétségbe. Majd a monarchiát kiszolgáló, a nyelvtudományban laikus csillagász Sajnovics János (1733-1785), Schlözernek orvos barátja, Gyarmathy Sámuel (1751-1830), a nyelvész Reguly Antal, majd a szász származású Hunfalvy (Hunsdorfer) Pál nyelvész és a német Joseph Budenz megalkottak egy olyan magyar „őstörténetet”, amely a magyar nép büszkeségét, múlt-tudatát és ősiségét elvéve, a magyarságot a ma is gyűjtögető-halászó kultúrájú finnugor népektől származtatja. Az eredetileg magyar érzelmű Trefort Ágost (1817-1888) Vallás- és Közoktatásügyi miniszter a kancellária által ráerőltetett finnugor őstörténet ellen tiltakozó magyaroknak a kor szellemének megfelelően így válaszolt:
„Tisztelem az urak álláspontját, nekem azonban -, mint miniszternek - az ország érdekeit kell néznem, és ezért a külső tekintély szempontjából előnyösebb finnugor származás princípiumát fogadom el, mert nekünk nem ázsiai, hanem európai rokonokra van szükségünk. A kormány a jövőben csakis a tudomány ama képviselőit fogja támogatni, akik a finnugor eredet mellett törnek lándzsát.” (Kiszely István dr. im.)
92 Utunk Keletről a mai hazába. Forrás: www.mfa.gov.hu/Hungary/sajto7.htm
93 Badiny Jós Ferenc szerint: „…nem jöttünk mi sehonnét, a mi őshazánk a Kárpát-medence… Idáig Magyarországon úgy tanították, hogy a magyarok az uráli vidékről jöttek be Magyarországra. Én pont fordítva látom az egészet, mert az egyetlen hely, ahol a nép szaporodni tudott, ez a Kárpát-medence. Tehát én úgy látom, hogy az összes uráli népek, azok a Kárpát-medencéből erednek, tehát pontosan meg van fordítva az egész finn-ugor elmélet. (Badiny professzor, a sumer-magyar nyelvazonosság hirdetője, a Nemzetközi Orientalista Kongresszus tagja. Sumerológiával 1946-ban, Argentínában kezdett foglalkozni.) Interjúrészlet 2005-ből.
94 Például Makkay János: „Az uráli-finn-ugor őstörténet néhány kérdése az indoeurópai őstörténet szempontjából” című dolgozatában a következőket írja:
„Számos adat meggyőzően bizonyítja, hogy az Árpád vezette törzsi honfoglalás vezető rétege (az elite dominance) török etnikumú-nyelvű és ennek megfelelően török neveket viselő volt. Erre utal a honfoglalás-kori törzsek többségének (a hétből ötnek) török neve. Tudjuk azt is, hogy a legkorábbi 11-12. századi írásos forrásokban fennmaradt, az uralkodókra vonatkozó személynevek döntő többsége, több mint 90%-a török eredetű neveket mutat.” „…az Árpád vezette törzsszövetség zöme – de vezető rétege szinte teljesen – török etnikumú, de legalábbis török nyelvű volt…” „A magyar állammegalapítása viszont kétségen kívül ennek a zömmel török nyelvű és török nyelvet beszélő törzsszövetségnek a történeti tette volt.” [Herényi István (budapesti történész hivatkozik rá) „A kárpát-medence népei Álmos-Árpád honfoglalásáig” című dolgozatában. Megj. A Zürichi Magyar Történelmi Egyesület kiadásában közreadott „Magyar Történelem, Tízezer év – tízezer oldalról” című kötetben. (ACTA HISTORICA HUNGARICA TURICIENSA) XVIII. Évf. 1. sz. Zürich – Budapest. 2002.]
95 Az elméletek egyik igen érdekes forrása a „Tárih-i Üngürüsz” (Magyarország története). Ami állítólag egy latin nyelvű krónika volt, amit I. Szulejmán szultán, Mahmúd Terdzsümán nevű, iszlám hitre áttért, bécsi születésű, zsidó származású tolmácsa fordított török nyelvre. A könyvet a Székesfehérvár királyi könyvtárból, annak felégetésekor mentette meg. Az eredeti könyv szerzőjének nevét nem ismerjük! Egyes kutatók szerint a Tarih-i Üngürüsz volt az a magyar ősgesta, aminek bizonyos részletei még a középkori krónikákban sem voltak benne. E szerint, a krónika szerint, a honfoglaló magyarok olyan népeket találtak Pannóniában, amelyek saját nyelvüket beszélték. A mű a magyarok történetét 371-től 740-ig dolgozza fel. Azt olvashatjuk benne, hogy „A madzsar nép török eredetű… attól az időtől fogva, hogy a magyarok elfoglalták a sztyeppét, 370 év telt el… A kétszázezer főnyi magyar nép másodszor (az első a hunok bejövetele volt) felkerekedett a Nagy Sztyeppről és a régebbi hazájába, Magyarisztánba költözött, amelynek megszállása után ott letelepedett…” Valószínűleg részben erre is alapozva, dolgozta ki László Gyula a kettős honfoglalásról szóló elméletét. A török nyelvű fordítást Vámbéry Ármin találta meg Isztambulban, és vitte Budapestre, ahol 1860-ban a Magyar Tudományos Akadémiának ajándékozta. A magyarság számára fontos dokumentumot azonban Budenz József 1861-ben
„silány őstörténeti munkaként” bélyegezte, aminek következtében a könyv több mint 100 évig a feledés homályába merült. Senki sem foglalkozott vele, mígnem 1971-ben Blaskovics József, a prágai Károly Egyetem turkológus professzora újból felfedezte, és elkezdte magyarra fordítani. A mű később három kiadást is megért: A magyarok története – Tarih-i Üngürüsz/Madzsar Tárihi, Szerkesztők: Matolcsy Ildikó, Prof. Dr. Blaskovics József, Sebestyén Lajos, Szalay Károly, (lektor: Vass Előd), Magvető Könyvkiadó (Magyar Hírmondó sorozat), Budapest, 1982. Magyarország története: Tárih-i Üngürüsz vagyis Üngürüsz története (török kéziratból ford., jegyz., utószók: Blaskovics József; előszó, amerikai kiad. szerk. Geönczeöl Gyula), Cleveland, Classic Printing, 1988. Prof. Dr.
Blaskovics József: A magyarok története – Tárih-i Üngürüsz Madzsar Tárihi, Kiadó: Magyar Ifjúság Érdekeit Védő Szövetség, Léva, 1996. (Forrás: Wikipédia – átdolgozva, kiegészítve.)
96 Dr. Béres Judit: Népességünk genetikai rokonsága. Élet és Tudomány LVI. évf. 38. sz. 2001. 09. 21. (1204-1206. old.)
97 Itt kell megemlítenünk a Délnyugat-Mongóliában élő „mongóliai magyarok” kérdését; akik magukat „magarnak” nevezik. Hagyományaik szerint népük többi része az időszámítás utáni 7-8. században azért vándorolt nyugatra, mert nem akart háborút vesztve, leigázottan ott tovább élni. (Kiszely István dr. im.)
(pontosabban a mai Kína nyugati Hszincsiang [Xinjiang] tartományáig, vagyis a jelenleg többségi őslakos ujgurok nyelvén, Kelet-Turkesztánig). 99
Ez az a hely, amiről Feridun M. Emecen isztambuli szerző azt írja, hogy a magyarokon kívül ez volt a törökség őshazája is.100 Pontosabban a Dzsejhun folyó és Kína közötti Turkesztánt, illetve azon belül is a Talasz nevű várost jelöli meg székhelyül, megerősítve, hogy a török népek – akárcsak az ősmagyarok – nomád életmódot folytattak. Mindennek forrásaként Emecen a Neszri nevű szerző Kitab-i Dzsihánnümáját (magyarul: A világ bemutatására szolgáló könyv című munkáját) említi, amely eredetileg világtörténetnek volt tervezve, de valójában teljességgel soha sem készült el.
A közös őshaza témájához egy másik adalék, ugyancsak egy törökországi embertől származik.
Ahmed Adnan Saygun, akit elsősorban zeneszerzőként és folkloristaként ismert meg a művelt világ, aki az 1930-as években Bartók Béla munkatársa volt, a magyar zenetudós anatóliai gyűjtőútján, maga is azt a véleményt képviselte, hogy a régi magyar és török népzene között sok a hasonlóság.101 Saygun professzor, akivel erről isztambuli lakásán, még a múlt század 80-as éveiben hosszasan elbeszélgettünk, egyértelműen azt állította: a rokon vonások abból az időből valók, amikor 1500-2000 évvel ezelőtt, a mai hazától távol, a magyar és a török népek együtt éltek a már említett területen.
Érdekes módon, ezzel szinte azonos következtetésre jutott két kínai zenetudós is, akik több évtizede foglalkoznak az észak-kínai népek, népcsoportok dallamvilágával. Csang Zsei (vagy más átírás szerint: Zhang Rei)102 és Tu Jahsziung (Du Yaxiong),103 úgy véli, lehetséges, hogy a magyarok őshazája valahol Észak-Kínában volt, mert a magyar népdalok Kodály, Bartók gyűjtötte motívumai, hasonlítanak a ma is ott élő ujgurokéhoz.
98 Nepál középső-nyugati részén is élnek magukat „magarok”-nak nevező magyarok, akik valószínűleg Közép-Ázsia vagy Mongólia felől érkeztek mai szálláshelyükre, Usbang környékére, nyugat felöl kerülve meg a Tibeti-hegységet. Függetlenségüket a 18. századig megőrizték. Mai „hivatalos” lélekszámuk 274.000; hét törzsre oszlanak; ősi írásuk az akarika szótagírás. Sírjaikra kopjafákat helyeznek…
99 Mukliszi Juszupbek, ujgur történész, aki a 30-as években a kínaiak által alapított nemzetiségi főiskolán, Urumcsiban végezett. Azt állítja: „Az ujgur nép őslakos Ázsiában, eredetükről az a legenda járja, hogy élt Közép-Ázsiában két testvér, »10 ujgur« és »9 ujgur«. Tőlük származik e pusztai nép két csoportja: a kínai Hszincsiang területén élő népcsoport a »9 ujgur« népe, míg a »10 ujgur«, az onogurok Európába vándoroltak, s ők a magyarok ősei - tartja a máig is élő legenda. Az ujgurok a mai napig számon tartják a magyarságot, mint távoli rokonokat. 14 milliónak tudjuk az Európában élő magyarok számát, mi Kelet-Ázsiában 22 millióan vagyunk, így a törzs leszármazottait 36 milliós lélekszámúra becsüljük.”
100 Feridun M. Emecen: Osmanlı Siyasi Tarihi: Kuruluştan Küçük Kaynarca’ya. Osmanlı Devleti ve Medeniyeti Tarihi. İstanbul, 1994. 5-9. old.
101 Neves régész professzorunk szerint két anyanyelvünk van: „…éneknyelvünk nagyrészt török”. (László Gyula im.)
102 A Magyarországon Zeneakadémiát végző és magyar népzene-stúdiumot Kodály Zoltánnál hallgatott kínai Zhang Rei a Kína területén élő török nyelvű nemzetiségek között dolgozott és a kínai Zenetudomány 1985/2-es számában a következőket írta: „Amennyiben a jogur népdalokat összevetjük a magyar népdalokkal, hasonlóságokat fedezünk fel hangnemben, szerkezetben és ritmusban. Az ottani és a velük összehasonlított magyar népdalok egy és ugyanazon dallamúak; olyan egyformák, hogy alig fedezhetünk fel különbséget köztük, még akkor sem, ha az egyes dallamszerkezetet felcserélnénk… Végtelen zenei értékek rejlenek még az elszórt jugar tanyavilágban és a hegyi legelőkön, de aligha lesz ember, akinek lesz ereje oda kijutni dacolva a természeti és emberi körülmények, a munkát nem egyszer lehetetlenné tevő fordulataival.” [Forrás: http://www.nepzene2.eoldal.hu/oldal/a-magyar-nepzene-eredeterol]
103 Du Yaxiong kínai zenekutató a ma Kína területéhez tartozó ujgur- és jugarok lakta területen végezte zenei kutatásait 1982-ben, melyeket a következőkben összegezte: „A yugurok és magyarok népdalai között sok a közös vonása. Nemcsak pentaton, hanem ereszkedő dallamú, hangsúlytalanul végződő, kvintváltós mindkettő. Azonosak a visszatérő dallamok zenei komponálásai is. A jugarok őrzik régi dallamaikat; ezek összecsengenek a Bartók és Kodály által gyűjtött ősi magyar zenével… a hunutód jugarok dallamvilága és a magyar zene ősrétege közös tőről fakad… a hun népdalok a magyar népdalok fontos forrásainak egyikét képezik.” [Forrás: http://www.nepzene2.eoldal.hu/oldal/a-magyar-nepzene-eredeterol]
A közös őshaza fogalmának ilyen megközelítése persze Magyarországon sem teljesen ismeretlen – hiszen, ha alaposan belegondolunk – annak idején Kőrösi Csoma Sándor is arra a területre indult, amikor elhatározta, hogy felkutatja a magyarok eredetét. Maga Kőrösi így vallott erről: „Nemzetünk eredetének és régibb történeteinek felkeresése és kifejtése végett indultam volt ki hazámból. Indultam a mi elejink legrégibb hazájába Nagy és Kis Bukáriába”.
„Nagy és Kis Bukária” akkori fogalmak szerint lényegében Turkesztánnal azonos és az Aral-tótól Észak-Kínáig és Mongóliáig elnyúló hatalmas terület volt. Nevezetesen: „Nagy-Bukária” tulajdonképpen Turkesztán nyugati része és egészen a Musztag-ata hegységig terjed.
„Kis Bukária” viszont a Musztag-ata vidékétől keletre eső, Kínához tartozó terület, és a mai értelemben vett Kelet-Turkesztánnal azonos, a Tarim-medencében fekszik, amelyet északon a Tien-san, délen, pedig a Kien-lun hegyláncai vesznek közre, s keleti fele a Góbi-sivatagot is magában foglalja.
A magyarság ősei tehát állítólag erről a területről, az Ural déli vidékeit érintve vonultak tovább nyugatra, áthaladtak Perzsián, Irakon, a mai Oroszország, majd Ukrajna nagy részén, és különböző hullámaik megjelentek a Kárpát-medencében. Minden valószínűség szerint azonban voltak olyanok is, akik lemaradtak, illetve, akik nem nyugati irányba, hanem délre vándoroltak. Ezek lehettek az úgynevezett Szávád-magyarok, akiknek leszármazottjai előbb a
Kaukázusban104, majd később még délebbre húzódva, a mai Törökország területén éltek, élnek.105
Arról, hogy Törökországban magyar falvak vannak elsőként Hamit Zübeyir Koşay (1898-1984) számolt be a Türkiye’de “Macar” Sözü Bulunan Köy adları című könyvében, illetve Mehmet Bilgin, napjainkban, Isztambulban élő török történész közölt adatokat egyik tanulmányában. Ez utóbbi szerint nem lehetetlen, hogy a Timur Lenk támadásai után megszűnt kaukázusi magyar állam lakosainak egy része a Fekete-tenger melletti Trabzon környékén telepedett meg. Ez látszik igazolni, hogy a Török Köztársaság kikiáltása előtt azon a helyszínen (a Trabzontól délkeletre eső, hegyes-völgyes területen) számos magyar vonatkozású helységnév is megtalálható volt. Az egyik ilyen legismertebb elnevezése például Magyar-kút volt. A szávárd magyarok másik csoportja a Kis-Magyarország megszűnése után is a Kaukázusban maradt, a csecsenekkel szomszédos, az előbbiekkel nyelvileg és etnikailag is rokon, muszlim vallású ingusok.106 Egyes kutatók feltételezik, hogy élhetnek a térségben más olyan népek, népcsoportok vagy kisebb néptöredékek is, akiknek köze lehet az egykori kaukázusi magyarsághoz. Ilyenek lehetnek például az adzsarok!107
Visszatérve az eredeti témánkhoz… A sztyeppén vonuló, vándorló magyarság csak rövid időre telepedett meg egy-egy helyen, ezért ezeket csupán, szállásterületnek szokás nevezni.
Hazát, országot, hont később foglaltak maguknak, ám ezek az átmeneti „szállások” is igen fontosak voltak a magyarság kialakulása, nemzetté válása szempontjából. Őseink ugyanis a nomadizálás során olyan népekkel, szokásokkal, kultúrával találkoztak, amelyek hosszú ideig nagy hatással voltak rájuk. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy a magyarság gyökeret tudott ereszteni a Kárpát-medencében, ott ahol, az őket megelőző más nomádok, Attila hunjai és Baján avarjai is letelepedtek, de küzdelmük végül kudarcba fulladt a római, a bizánci és a frank civilizációval. Eleink viszont új hazát, erős és jól szervezett államot tudtak létrehozni, olyan országot, amelyben az eltérő műveltségű, nyelvű és vallású népeknek egymást erősítették, támogatták.
A magyarság egyik fontos szállásterülete volt a Turáni-alföld. Vagyis a Dél-Urál, a Kaszpi-tenger, az Aral-tó és a Tien-san között elterülő, ma hatalmas sivatagos vidék - amelyet a szkíta, a kimmer, a szarmata, az alán, a párthus, a hun, az avar, a türk és a magyar nép egykori, átmeneti tartózkodási helyeként tartanak számon a szakemberek. A négy világtáj kereskedelmi útvonalai találkoztak e térségben. Keletről a Selyem Út egyik elágazása, délnyugatról Mezopotámia, illetve Bizánc felől induló, délről pedig a perzsa útvonalak
104 A Kárpát-medencei Történelmi Nagy Magyarországgal egy időben létező másik, kaukázusi Magyarországot Kummagyaria (Cummageria – Hungaria Vaetus) névvel illették a régi utazók, pápai bullák, történetírók, földrajztudósok. A Kuma folyó két oldalán elterülő egykori ország lakói az iszlám vallás követői voltak, erre utal, hogy orosz kutatók hét mecset romjait találták meg abban a térségben. A kaukázusi népek között egyébként máig élő hagyomány, hogy a Kaukázus hatalmas hegycsúcsainak északi lankáitól egészen a Manicsj folyóig terjedő területet, melyet a Kuma folyó választ ketté, sok száz éven át magyar, illetve a magyarsággal rokon törzsek népesítették be. A kaukázusi magyar állam létét ezen kívül írott források is bizonyítják. Első írásos emlék erről az országról Chorenei Mózesnek, az „Örmény Herodotosznak” Arménia Földrajza című átfogó művében olvasható, amely mintegy 1500 éve látott napvilágot. Ebben a tudós felsorolja a hazája szomszédságában található népeket, köztük a magyarokat is. Piano, vagy Plano da Caprio pápai követ, aki 1245-ben a helyszínen járt, ugyancsak megemlíti a kaukázusi magyarok országát. Ezen kívül több pápa, illetve pápai bulla is említést tesz a kaukázusi magyarokról. Így például: IV. Ince 1253-ban, IV. Sándor 1258-ban, IV. Miklós1288-ban és1291-ben. Egykori ott-éltükről még ma is számos régészeti lelet, helynév tanúskodik, mint például az egykori főváros közelében levő Burgun Madzsari. Fejedelmi városukat a Kuma partján épült Magyart/Madzsart az arab utazó és földrajztudós Abu-l'-Fida 1321-ben említi, (Kummadzs.r-nak, Kuma melletti Madzsar-nak nevezi a várost. Pár évtizeddel múlva Ibn Battuta ad róla hírt al-madzs.r néven) de később, romjaiban is több utazó látja, s tanúsítja, hogy az a magyarok városa volt. Bendeffy László, Besse János Károly, Gombocz Zoltán, Hatvani Turkoly Sámuel, Jerney János, Klapoth Gyula, Szentkatolnai Bálint Gábor, Tardy Lajos, újabban pedig a Mübariz Helilov - Nyitray Szabolcs szerzőpáros foglalkozik a kaukázusi magyarokkal, a kaukázusi Kis-Magyarország történetével.
105 Állítólag 36 olyan település létezett Törökországban, amelynek lakói magyar származásúnak vallották magukat. Ezek egyike például a mai Antalya tartományban található Macarköy (Madzsarköj – Magyarfalu) nevű településrész. Az időközben önállóságot vesztett településnek 1997-ben még 1178 lakosa volt. A Gebiz nevű település részét képező Macarköyben 2006-ban erdélyi magyarok – a Magyarok Székelyföldi Társasága – avatott székely kaput. A másik általunk megtalált település Macarlarköyü (Magyarokfalva), amelynek 2000-ben pl. a hivatalos törökországi adatok szerint 1137 lakosa volt.
106 Egy 1772-ből származó hír szerint: „…az ingus nép tartja magát a magyarbeliek utódjának.” A Kaukázusnak azon a vidékén évszázadok óta harcok, függetlenségi harcok dúlnak. Ennek a Csecsenfölddel szomszédos parányi országnak, Ingusföldnek a lakói –akárcsak a környező népek nagy része - is mind muszlimok!
107 Az adzsarok Grúziában, a Fekete-tenger délkeleti partvidékén, a török határvidéken elterülő Adzsaria autonóm köztársaságban élő, szunnita iszlám vallású, grúz néprajzi csoport. Számuk (2000-ben) mintegy 150 ezer fő volt. Az adzsarok elsősorban felekezeti szempontból különülnek el a keresztény grúzoktól, de nyelvük – amely a grúz egy dialektusa – szókincsére is nagyobb hatást gyakorolt a török nyelv közelsége. Az adzsarok a 10. században kerültek a grúz állam keretei közé, a későbbi évszázadokban a szeldzsukok (11–12. század), a mongolok (13–14. század), majd a 15. században az oszmán törökök terjesztették ki
107 Az adzsarok Grúziában, a Fekete-tenger délkeleti partvidékén, a török határvidéken elterülő Adzsaria autonóm köztársaságban élő, szunnita iszlám vallású, grúz néprajzi csoport. Számuk (2000-ben) mintegy 150 ezer fő volt. Az adzsarok elsősorban felekezeti szempontból különülnek el a keresztény grúzoktól, de nyelvük – amely a grúz egy dialektusa – szókincsére is nagyobb hatást gyakorolt a török nyelv közelsége. Az adzsarok a 10. században kerültek a grúz állam keretei közé, a későbbi évszázadokban a szeldzsukok (11–12. század), a mongolok (13–14. század), majd a 15. században az oszmán törökök terjesztették ki