Az Írás Népe közül sokan szeretnék, ha visszatéríthetnének benneteket - a hitetek után - hitetlenekké, magukból fakadó irigységből, azután, hogy világossá vált számukra az [előzőleg nekik leküldött] Igazság.
Ezért legyetek elnézőek és bocsássatok meg nekik, míg el nem jön Allah a parancsával.
Bizony Allah mindenre fölöttébb képes.
(Korán, 2:109) A 12. század végén a Római Katolikus Egyház egyre növekvő hatalmi törekvései nyomán már észrevehetők a Magyar Királyság gyengülésének, hanyatlásának jelei. Az egymást követő uralkodók egyre nehezebben tudják megakadályozni, kivédeni a királyi hatalom kárára mind jobban erősödő főúri, és egyházi hatalom növekedését. A magyar főurak egyre több tisztséget, és egyre több birtok adományozását követelik, a keresztény egyház is latba veti minden befolyását, hogy minél nagyobb részt szakíthasson ki a gazdasági és politikai hatalomból. A kiéleződő hatalmi harcban az egyik oldalon – muszlim alattvalóival – maga a király áll, míg a másikon a főurak és az egyház, azaz a római pápa, a pápák által is támogatott főpapság.
Komoly harc folyik ebben az időben a kiváltságokért az egyes püspökségek, egyházmegyék, prépostságok és egyéb keresztény szervezetek között, természetesen a királyi jövedelem rovására. Ahogyan a királyt, úgy a „csatlakozott népek”, a magyarországi muszlimok kincstári ügyekkel foglalkozó rétegeit is egyre erőteljesebb támadások érik. Ez utóbbiak
„kiváltságos” helyzetének megszüntetésére jó ürügyet szolgáltat az a tény, hogy nem keresztények, hanem az iszlám vallást követő muszlimok, ezt pedig az egyház – a maga sajátos felfogása értelmében – nem tűrheti! A római pápák éppen ezért igyekeznek kitaszítani a jövedelmező tisztségeikből a „pogány” vallás híveit, helyükbe pedig keresztényeket ültetni.
Ennek az lesz az eredménye, hogy szép lassan, fokozatosan megszűnik a „nem keresztények”
országépítő, a királyság javait gyarapító feladata, vele együtt véget ér a magyarországi muszlimok jelentősége is. A keresztény papság, főpapság által szorgalmazott vallási türelmetlenség, a muszlimellenes törvények hatására így tűnnek el lassan, fokozatosan a muszlimok a magyar gazdasági- és közéletből.
A 972 és 1291 évek közötti időszakból 32 olyan magyar forrásról tudunk, ahol a muszlimok említése mindig az iszlám vallás előírásainak korlátozásáról ad hírt. I. László király (1077-1095) Szabolcs várásban tartott 1092. évi zsinatának határozatai között a 9. szakaszban a
„böszörményeknek nevezett kereskedők” törvénybeli említésével találkozunk. A király elrendeli, hogy megkeresztelkedésük után hogyan bűnhődjenek, ha régi „törvényeikhez”, vagyis az iszlám vallás gyakorlásához visszatérnének. Vass Előd szerint valószínűleg, az ilyen esetek gyakorisága következtében került sor a királyi intézkedések szigorára.258 Ez egyben azt is jelenti, hogy a muszlimok megpróbáltak ellenállni az erőszakos térítési gyakorlatnak, és meg akarták őrizni eredeti hitüket.
Az egymást követő magyar uralkodók – nem éppen önként vállalt – tiltó, vagy korlátozó intézkedései mögött mindig a katolikus egyház hatalmi törekvései álltak. Előbb az alsóbb
258 Vass Előd im.
papság, majd később maguk a pápák sem vették jónéven a muszlimok térnyerését Magyarországon. III. Honorius pápa (1216-1227) például már 1218-ban felfigyelt a magyarországi kálizokra, pontosabban: szemet vetett azok vagyonára! Ez abból a levélből derül ki, amelyikben azt írja, hogy II. Endre felesége, Jolantha de Courtenay hozományának (nyolcezer ezüstmárka) a pesti szaracénok Bodrog megye szolgáltatásaiból és az erdélyi sóbányák kereskedelméből származó jövedelme a biztosítéka. A pápa 1221. évi levele utal a magyarországi muszlimok létszámára is, amikor a magyar királynét, Jolanthát – „akihez Magyarország szaracénjainak sokasága tartozik” – kéri, hogy ne engedje a keresztényeket a muszlimok fennhatósága alá kerülni, mert „méltatlan lenne őket hitük ellenségeinek hatalmában hagyni”. A pápa figyelmezteti továbbá a királynét az izmaelitákkal való együttélés veszélyeire is. Arról, hogy mik ezek a „veszélyek”, egy – a kalocsai érseknek 1225 augusztusában írt – másik levélből értesülhetünk. Ebben az áll, hogy Magyarországon a törvények ellenére a „pogányok” hatalmaskodnak keresztények felett. Hasonlókat írt a pápa a királynak, II. Endrének is.259
Mindez egy olyan időszakban történik, amikor a kutatók szerint a keresztény papság el-eltávolodik az általa hirdetett keresztény tanításoktól, életmódtól és a tiszta erkölcstől, miközben a muszlimok, a fokozódó támadások ellenére is következetesen ragaszkodnak hitükhöz.260 A Római Katolikus Egyház papjait már Gellért püspök is szigorúan bírálta:
„Mert hogyan él Krisztusnak némely papja? Azt csak a vadászatok, perlekedések, rablások, elnyomások, komédiások, a sóvárság, az isteni jog megszegése és az ágyasok hadai mondhatják el. Erről beszélhet Germania és Pannónia sem hallgathatja el.” Az sem véletlen, hogy László király szabolcsi zsinatának 17. artikulusa – átvéve Odiló saint-gillesi apát somogyvári szerzetesek részére írt fogadalmából – így rendelkezik: „Ha valamely idegen egyházi személy püspökének ajánlólevele nélkül jön ebbe az országba, ítélettel vagy tanúbizonysággal vizsgálják meg, netalán szerzetes-e, vagy nem gyilkos-e, vagy nem olyan-e, aki valamelyik rend tagjaként tett fogadalmat.”261
A 13. század papsága is sok okot adott a bírálatra. Kalán pécsi püspököt például gyilkossággal vádolták, és úgy tartották, hogy tulajdon unokahúgával fajtalankodott. Ellvin váradi püspököt botrányos viselkedése – hamis eskü, erőszakoskodás miatt – Saul, kalocsai érsek kiátkozta. A későbbi kalocsai érsek, Berthold – Endre király sógora – tudatlansága és parázna élete közismert volt. III. Ince pápa 1213-ban keményen megrója a pécsi egyházmegye szerzeteseit, hogy azok (a királyok által adományozott kiváltságokkal – így például az adómentességgel – visszaélve) összevásárolják a bort és a nagy haszon kedvéért, kereskednek vele.262 A pannonhalmi apát a veszprémi püspökkel pereskedett, de az esztergomi és a kalocsai érsek is ellenségek, illetve versenytársak voltak. A köztük zajló hatalmi harcot egy különleges
„békekötéssel” kívánták rendezni: a királyi jogokat is erőteljesen megnyirbálva úgy osztozni a hatalmon, hogy a pénzverés dézsmája egész Magyarországon az esztergomi egyházat illesse.
Jellemző, hogy már lehetségesnek tartják a királyi pénzverési jog megosztását és hűbéresekre vagy püspökökre való átruházását. Az egyház nemcsak a pénzverést, a királyi tisztségviselőket illető jogokat, hanem még a királyi törvénykezés és bíráskodás alá tartozó muszlimok feletti ítélkezés jogát is magának követelte. A királyi ház tisztjei fölött minden püspök a maga megyéjében bíráskodott volna.263
Az erkölcsi hanyatlással és a féktelen vagyonszerzési vággyal a hatalomszerzés gátlástalansága is társult, és ebben a magyar egyház folyamatosan számíthatott például III.
Ince és a későbbi pápák támogatására is. I. István még egyedül rendelkezett egyházai fölött, de ebben a korban már van más főhatósága is a magyar érsekségeknek: a pápa. Joggal
állapítja meg Marczali Henrik: „Magyarország már nemcsak vallásos hódolattal adózott I.
Péter székének, hanem teljesen bevonatott a pápai financziák rendszerébe.”264
II. Endrével (1205-1235) szemben az egyház rosszallását váltotta ki az 1208 után fokozatosan bevezetett, a király által „új berendezkedésnek” nevezett gazdaságpolitika. Ennek lényege a királyi földtulajdon szétosztása és a közvetlen adóztatás alkalmazása helyett a bérleti rendszer bevezetése volt. Vagyis: a királyi jövedelem a pénzben fizetett bérleti díjakból, a só-, a vám-, a pénzváltási-, és a pénzverési jogok bérbeadásából tevődött össze. Ez az „új berendezkedés”
két szempontból is kedvezőtlenül érintette a keresztény egyházat. Egyrészt elesett bizonyos jövedelmektől, például a só kereskedelemből származó korábbi bevételektől, másrészt pedig a muszlim bérlők teljességgel sebezhetetlenné váltak számára. Az új elképzelésekkel szembenállóknak végül is sikerült elérniük, hogy a reform 1217-ben zátonyra futott, és a király meghátrált.
Ennek egyik következménye az uralkodói hatalom meggyengülése, a másik a királyi jövedelem mérséklődése lett. A magyarországi muszlimok szempontjából ugyancsak kedvezőtlen fejleményként értékelhető, hogy ettől kezdve a figyelem még következetesebben rájuk irányult, és az egyház minden eszközt felhasznált helyzetük lehetetlenné tételére. A pápai levelekből nyomon
követhetjük a
magyarországi muszlimok helyzetének alakulását, illetve megtudhatjuk azt is, hogy a magyar főpapok mögött mindig Római Katolikus Egyház állt a király ellenében.265
Az egyház kíméletlen és az iszlám vallás magyarországi követőire koncentrált támadásának ürügye, egyebek között, az a téves feltételezés volt, hogy a muszlimok erőszakos térítést végeznek a keresztények között.
Bizonyára voltak, akik a korabeli Magyarországon, akik megismerve az iszlám vallást, a muszlimok életmódját, elfogadták azt, és áttértek, ebben azonban nem lehetett szerepe semmiféle kényszerítésnek. Ennek magyarázata, hogy az iszlám – ellentétben a kereszténységgel – ismerte és igyekezett is mindenkor megtartani a vallási türelmességet, másrészt a muszlimok a Korán előírásainak megfelelően nem éltek, nem élhettek a kényszerítés eszközével. Vagyis, hogy „Nincs kényszer a vallásban!”266 Azaz, senki nem kényszerít(het) senkit, hogy belássa:
egyedül az iszlám a helyes út! Ugyanakkor a muszlimokkal együtt élők nyilván ismerték a keresztény és az iszlám vallás közti hasonlóságot – például az egyistenhitről, a Biblia szent iratként való tiszteletéről, az ószövetségi próféták azonosságáról szóló tanítást. Ezt tartotta a keresztény ideológia, a keresztény egyház – amely a sajátjától eltérő semmilyen más
264 Marczali Henrik im.
265 Adorján Imre im.
266 Korán, 2:256
gyakorlatot nem ismert, nem fogadott el, – „ravasznak, ámítónak, csalónak és a kegyesség leplének”.
Az egyre jobban előretörő keresztény egyház, valamint a magának egyre nagyobb hatalmat követelő nemesség és a főurak együtt kényszerítették ki II. Endre királytól az Aranybullát. Ez teljesen értelmetlen és hatástalan intézkedés volt, hiszen valójában sem az előtte kiéleződött vitákat, sem a végrehajtása során jelentkező nehézségeket, nem tudta megszüntetni. Olyan sok érdek ütközött egymással, annyiféle bel- és külföldi erő igyekezett minél nagyobb részt megkaparintani a királyi központi hatalomból, hogy egy minden fél számára békességet biztosító megoldás nem létezett. Marczali Henrik nagyon találóan állapította meg ezzel kapcsolatban, hogy „Magyarországon két össze nem férő dolgot akartak megegyeztetni (ti. az Aranybullában). Mert midőn a nemességet és a papságot, a nemzet legtehetősebb osztályait, teljesen kivonják az adó alól, a királyt még sem hozzák abba a helyzetbe, hogy más forrásokat nyissanak részére udvara fényének és az ország hatalmának fenntartására.”267
Az Aranybulla kiemelten és hangsúlyozottan foglalkozik a birtokokkal, a pénzzel és a sóval kapcsolatos ügyekkel. A keresztény egyház – természetesen a kincstár rovására – kierőszakolta az adómentességet, ami azt jelentette, hogy nemcsak a papok lettek adómentesek, hanem az egyháznak szolgáló népek is. A csökkenő adóbevételeket viszont valahogy pótolni kellett. Ez a nehéz, és hálátlan feladat, a királyi jövedelmek kezelőire – a muszlimokra – hárult. Tehát miközben törvényben eltiltják a muszlimokat a korábbi tevékenységüktől, a királynak továbbra is nagy szüksége van rájuk.Az egyház „szabadságát”
viszont sérti a nem keresztények (tehát a muszlimok) szabadsága, közhivatalokban való alkalmazása, tisztviselővé választhatóságának joga és a már betöltött tisztségeik: „A kamara ispánjai, a pénzváltók, sóárulók és adószedők a birodalom nemesei (legyenek), izmaeliták ne lehessenek!” – mondja ki a törvény. Ez a kitétel már a király hűséges pénzbeszedőit támadja, tehát a megnyírt bevételeket sem lehetne az „ősidők” óta ezt végzőkre bízni.268
A magyar királyság működtetésében további zavarokat okoztak a keresztesek, a Német Lovagrend tagjai is, akiket II. Endre 1211-ben fogadott be Erdélybe. Ezek az új jövevények 1212-ben több kiváltságot, és új birtokot is kaptak. Ám a rend nagymestere valószínűleg még ezt is kevésnek érezhette, mert saját pénzt veretett, kővárakat építetett, jóllehet kiváltságlevele ezt nem tette lehetővé számára. Mindezt tetézte, hogy az Aranybulla kibocsátása utáni zűrzavarban Hermann nagymester felajánlotta földjét I. Péternek birtokul, és a pápai felsőség elismeréséül évenként két arany márka fizetésére kötelezte magát. Endre ezt már nem tűrte, és a keresztesekre tört, mire azok 1226-ban végleg elhagyták az országot. A magyar király ezzel a lépésével érthetően nem nyerte el a pápa tetszését, aki hónapokon át leveleket küldözgetett Magyarországra, a Német Lovagrend visszavételét szorgalmazva. A katolikus egyházfő ugyanis jobbnak tartotta volna, ha a magyar határt a lovagrend védi a székely és besenyő lovasság helyett. A székelyek ebben az időszakban települtek keletebbre. A pápa, célja érdekében a politikai zsarolástól sem riadt vissza.269
A 13. század már úgy köszöntött be Magyarországra, hogy a királyi hatalommal szemben álló főurak és a katolikus egyház összefogtak, és a római pápa segítségét is elnyerve, vallási köntösbe öltöztetett, szabályos „hitharcot” folytattak a muszlimok ellen. Ehhez az iszlám-ellenességhez feltehetően még a nép rokonszenvét is könnyen megnyerték, hiszen az emberek általában nem kedvelik – és valószínűleg akkor sem kedvelték túlzottan – az állami bevételek behajtóit, az adó- és vámszedőket, a pénzváltókat. A templomokban pedig, senki sem
Az iszlámellenesség igazi letéteményese, az 1227-ben trónra lépett új pápa, IX. Gergely, aki sokkal indulatosabb és körmönfontabb elődeinél. Az 1231. március 3-án kelt levelében például így írt: „A fájdalom tőre járt át szívünkön, midőn hallottuk, hogy Magyarországon olyanok történnek, melyek miatt elvész a hit, lábbal lesz taposva az egyház szabadsága és megcsorbul a királyi tekintély, ha az apostoli szék nem siet az orvoslással.” Az orvoslás módja természetesen a kor rettegett pápai eszköze, a kiközösítés, vagy kiátkozás. A pápa levelében felsorolja a magyarok bűneit: „Szerecsenek uralkodnak ott a keresztényeken, és sok keresztény, leroskadva az elviselhetetlen teher alatt, látva, hogy a szerecsenek jólétnek és nagyobb szabadságnak örvendenek, hozzájok csatlakoznak és fölveszik hitöket. A keresztények házasságra lépnek szerecsen nőkkel és viszont.” Majd a korabeli helyzetet bemutató levél így folytatódik: „A szerecsenek keresztény rabszolgákat vásárolnak, kényszerítik őket, hogy álljanak hozzájok, s nem engedik, hogy gyermekeiket megkereszteljék. A szegény keresztényen pedig annyi a teher és az adó, hogy kénytelen nekik eladni gyermekeit és így lesz a szabadból szolga, a keresztényből szerecsen. Sokan közülök hazug módon azt színlelik, mintha keresztények volnának, keresztény nőkkel házasodnak össze, akiket aztán hitökre kényszerítenek. Összevásárolják a most megtérőben levő kunokat, és azokat vagy hitökre szorítják, vagy eltérítik a kereszteléstől. És ámbár a toledói zsinat előre meglátóan megállapította, hogy szerecseneket nem szabad közhivatalba tenni, mégis abban a birodalomban (Magyarországon) gyakran tesznek meg szerecseneket tisztviselőkké, akik aztán károsítják az egyházat és ellenségei a kereszténységnek. De nemcsak a szerecsenek sértik az egyház szabadságát. Nemcsak az egyház népei, hanem magok a papok és egyházaik is súlyos adó alá vettetnek. Régi javadalmaik elvétetnek…” (tehát) kötelessége az érseknek szigorú egyházi büntetéseket alkalmazni. A pápa ilyenformán félti a muszlimok „hatalmába”
kerülő keresztényeket, különösen a rabszolgákat és rabnőket. A katolikus egyházfő abban látja az „együttélés” veszélyét, hogy a „hitetlenek kényszerítik” szolgáikat keresztény vallásuk elhagyására. Tehát minden bajnak oka és forrása „a szerecsenek uralkodása”, emiatt szegényednek el a keresztények, a szerecsenek nagyobb szabadsága miatt áttérnek a keresztények, de a „hitetlenek” rabszolgákat vásárolnak, magyar keresztényeket és kunokat is, akiket „nem átallnak saját hitükre téríteni”.271
Miután a király nem hajtotta végre következetesen az egyház követeléseit, elvárásait, az idegen származású esztergomi érsek, Róbert – élve a Róma által rábízott hatalommal – 1232 februárjában a legszigorúbb egyházi büntetést alkalmazta: az egész országot kiközösítette, kiátkozta. Eljárásának okairól és körülményeiről így számolt be a veszprémi püspöknek írt levelében: „…A király maga köré gyűjtve fiait, a püspökök és más jobbágyai nagyobb részét, törvényt adott ki, némely cikkely megtartásáról és megígérte, hogy azokat ő maga szentül megtartja. Az is benne volt, hogy izmaelitát nem állítanak a kamara élére, nem tesznek közhivatalba. Hanem ezt a törvényt semmibe sem vették, a tévelygés nagyobb, mint azelőtt volt. Mert a szerecsenek most is tisztviselői a kamarának és közhivataloknak, sőt helyzetük jobb, mint azelőtt volt. Mert voltak közöttük eddig szolgáló népek is, kik a királyné asszonynak évi adóval tartoztak, most pedig ez alól felszabadulva, hópénzt kapnak. Még keresztények is a szerecsen hitre állottak, mert látták, hogy azoknak jobb a sorsuk, mint a szegény keresztényeknek és ez által sok ezer lélek veszett el a tartományban. Az egyházak, monostorok, árvák özvegyek állapota napról napra rosszabbá válik, mert sok birtok és jövedelem, melyet az egyházak és klastromok királyi kiváltság által bírtak, a szerecsenek gonoszsága, a király tanácsosainak rosszakarata miatt elvétetett tőlük… e kihágásokat megszüntetni, végrehajtva az apostoli meghagyást, Magyarország egész birodalmát interdictum alá vetettük… Hanem tanácsosait, akinek rábeszélésére emelte a szerecseneket a polcra, kiátkozzuk. Dénes nádorispánt pedig nemcsak azért, hanem sok más okból is.”
271 Adorján Imre im.
A „sok más ok” egyike, hogy a szerecseneket és „álkeresztényeket” oltalmába fogadta, sőt még jószágait is magánál tartotta. Dénes csupán a neki dolgozó, a számára szükséges embereket mentette, mert nélkülük nem tudta ellátni a kincstárral kapcsolatos feladatait.272 Nem menekülhetett Sámuel sem, a korábbi kamara-ispán, aki eretnekség gyanújába keveredett. Bár - úgymond „tisztulása” érdekében felvette a kereszténységet, a keresztes hadjáratban azonban mégsem volt hajlandó részt venni. Ráadásul ő is pártfogolta és oltalmazta a szerecseneket „és a hozzá hasonló álkeresztényeket”. A pártfogás oka a kamara-ispán esetében még nyilvánvalóbb, hiszen a pénzveréssel, pénzváltással és egyéb pénzügyi tevékenységgel többnyire mindig is böszörmények, kálizok, szerecsenek – vagyis a muszlimok – foglalkoztak hazánkban.
A főurak elmarasztalása után következik az igazi ellenség, az imént említett muszlim népek (kemény) megfenyítése: „Megtiltjuk, hogy keresztény ember akár kereskedésben, akár szerződésben, akár bármi módon érintkezzék szerecsennel, mindaddig, amíg az összes szerecseneket el nem bocsátják, mint keresztelteket, keresztelkedni akarókat, vagy kereszteltek fiait, akár magyarok, akár bolgárok vagy kunok, vagy bármely más nemzetűek, kik most, mint szolgák vagy szabadok náluk tartózkodnak.”
A keresztényekkel való érintkezés megszakítása a muszlimok számára a teljes tönkremenést, az elszegényedést jelentette volna, amennyiben eleget tesznek ennek az értelmetlen és szigorú követelménynek. A magyarországi katolikus egyház püspökeit azonban még ez sem elégítette ki. Csapást csapásra halmoztak az iszlám híveire. Az öregedő és özvegy királlyal 1233 augusztusában elfogadtatják a pápai követ által már előre elkészített fogalmazványt (az úgynevezett beregi egyezményt), mely Marczali Henrik szerint „az egyházi uralom zenitjét jelezte hazánk történetében”.273 Ebben legelöl az áll, hogy a király többé muszlimokat nem tesz meg tisztségviselőjévé, nem állítja őket tisztjei mellé, útját állja annak, hogy a keresztényeket „elnyomhassák”. Nem engedi, hogy keresztény rabszolgákat tartsanak, vagy vásároljanak. Gondja lesz arra, hogy már külső jeleken is meg lehessen őket ismerni.
Magyarán megkülönböztető jelet kell nekik viselniük. Az olyan „pogányok”, akik mégis tartanak keresztény szolgát, vagy keresztény asszonnyal élnek együtt, elvesztik vagyonukat, és a király eladatja őket keresztény szolgaságba.
A király többször is pártfogásába vette a szolgálatában álló muszlimokat, de a sorozatos és ismétlődő egyházi támadásokkal, követelőzésekkel, 1233-tól – a beregi határozatok után – már nem tudott, nem volt elég ereje szembeszállni. A beregi törvénykezés 61 artikulusából 51 foglalkozik a „hitetlenekkel.” Figyelemre méltó Marczali megállapítása: „Csak az a feltűnő és idegenszerű, hogy ezek a külföldi papok elsősorban üldözni, elnyomni akarnak, a térítés, beolvasztás, mely Kálmán szeme előtt lebegett, már nem érdekelte őket.”274
Tovább is érdemes szó szerint idézni Marczali Henriket: „A következő cikkelyek – van még belőle vagy hatvan – nagyon is megmutatják, mi volt az, ami őket érdekelte. Szó sincs se szabadságról, se bíróságról, sem a jobbágyoknak megszorításáról, sem az adó és robot könnyítéséről, mint az előző »aranybullákban«. Rikító, bántó egyformasággal következnek egymás után a megállapítások, számokban kifejezve, mennyi sót, azaz mennyi pénzt tartozik adni a király évenként az egyes egyházaknak. Itt nincsen szó pontatlan szövegezésről:
szabatos, részletes minden, mint egy adóslevél.” A történész ezzel kapcsolatban meg is jegyzi:
„Ennek az oklevélnek az eredetije megvan Esztergomban. Vajha úgy megőrizték volna az Aranybullának eredetijét is!”275
Azt, hogy a keresztények hogyan tették tönkre az ország gazdaságát, illetve ezzel együtt a muszlimok életét a következő példák igazolják: A királyra az egyház által kirótt adó, amelyet
Azt, hogy a keresztények hogyan tették tönkre az ország gazdaságát, illetve ezzel együtt a muszlimok életét a következő példák igazolják: A királyra az egyház által kirótt adó, amelyet