muszlimokról
Allah megígérte azoknak, akik hisznek és jótetteket cselekszenek, hogy nekik megbocsátás és hatalmas jutalom lesz [majdan] osztályrészük.
Ám azok, akik hitetlenkednek és meghazudtolják a Ő jeleit, azok a Pokolba kerülnek [a kárhozottak közé]!
(Korán, 5:9-10) Azt, hogy a muszlimok viszonylag szabadon élhettek, dolgozhattak a 12. századi Magyarországon nem csak az előző fejezetben említett forrásokból tudjuk. Hasonló tapasztalatokról számol be könyvében – a korábban már többször idézett – Abu-Hámid Al-Garnáti252 világot járt muszlim utazó, aki 1150-1153 között – II. Géza uralkodása alatt – három évet töltött Magyarországon.253 Garnáti (al-Makkari andalúziai történetíró szerint) az Ibériai-félszigeten, az andalúziai Granadában született 1080-ban.254 Utazásai során megfordult Egyiptomban, Szíriában, Arábiában, Perzsiában, Horezmben, Bulgáriában, Kievben, Szakszinban is.
Tudósításából fény derül a magyarországi muszlimok származásának és megoszlásának főbb kérdéseire is: „Itt ezerszámra élnek a magrebi származásúak, és szintén megszámlálhatatlanul sokan vannak a hvárezmiek. A hvárezmi származásúak a királyt szolgálják, keresztényeknek tettetik magukat, s titokban tartják, hogy muszlimok. A magrebi származásúak ezzel szemben csak háborúban szolgálják a keresztényeket, és nyíltan vallják az iszlámot.” A tudós muszlim férfi szerint tehát a korabeli Magyarországon kétféle muszlim népesség volt: nagyszámú hvarezmi, tehát keleti muszlim, illetve szintén nagyszámú magribi, azaz északnyugat-afrikai (levantei) muszlim élt hazánkban. A hvarezmi eredetű magyar muszlimok királyi tisztviselők, és titkolják vallásukat. A magribi muszlimok viszont csak katonai szolgálatot teljesítenek, és nem titkolják, nyíltan vállalják hitüket. Ez a megkülönböztetés teljesen egybevág a magyar törvényekkel és a pápai levelekkel, ugyanis ezek semmilyen kétséget nem hagynak a felől, hogy a magyarországi muszlimoknak hitét eltitkoló, és emiatt néha üldözött csoportja, amelynek tagjai egyébként királyi tisztviselők voltak, azokkal az izmaelitákkal azonos, akik a kincstár és a sókamara tisztviselői, valamint adóbérlők voltak, s magyar nevük a káliz volt.
Abu-Hámid egyértelműen leírja, hogy katonáinak eltérő hite egyáltalán nem zavarta a keresztény királyt, II. Gézát abban, hogy szeresse – és nyilvánvalóan megbecsülje – muszlim zsoldosait. Azt, hogy a korabeli Magyarországon nem volt szokatlan a hasonló megoldás azt, az is igazolja, hogy Al-Garnáti végül is a király által számára megszabott feladattal hagyta el hazánkat: „…a muszlimok országában Saksin felé rendelték egy megbízással,” hogy ott II.
252 Teljes nevén: Abu-Hámid Muhammad ibn Abdar-Rahím al-Garnáti al-Andaluszi.
253 Abu-Hámid im.
254 Klima László: Finnugor történeti chrestomathia. I.
Géza számára zsoldosokat toborozzon az „…elnyomott és szegény muszlimok és törökök”
közül, „akik jól bántak az íjjal, és összegyűlve, mint toborzott katonák éltek…” A szövegben előforduló Saksin (magyar olvasatban: Szakszin) az egykori Kazár Birodalom fővárosa, ahol még akkor is nagy számban éltek chorezmiek, mint katonák, vagy kereskedők.
Al-Garnáti leírásából tudjuk, hogy a magyarországi muszlimok örömmel fogadták és vendégül látták. Ő pedig tanította őket egy kicsit „a vallás tudományaira”. „Néhányat sikerült arra ösztönöznöm, hogy próbálkozzanak az arab nyelvvel is, nagy kitartással velük együtt arra törekedtem, hogy átismételjék és gyakorolják az imádkozás és egyéb vallási kötelezettségek előírásait. Hasonlóképpen röviden összefoglaltam számukra a (mekkai) zarándoklatra és az öröklésre vonatkozó előírásokat - ez utóbbit oly nagy sikerrel, hogy már alkalmazzák is…” A továbbiakban a pénteki közösségi ima fontosságáról, tanításáról ír és így fejezi be ezt a szakaszt: „Ma már több mint tízezer helyen tartanak khutbát péntekenként, nyíltan vagy titokban, mivel országuk hatalmas.”
A magyar királlyal személyes kapcsolatban álló Al-Garnáti mai szemmel is színes, élvezetes formában ír hazánkról. Országunkat hatalmasabbnak tartja Bizáncnál, a királyunkról pedig azt írja, hogy bár „ugyanazt a vallási irányzatot követi, mint a frankok, – mert közülük házasodott – ennek ellenére hódító hadjáratokat vezet a frankok országa ellen, és hadifoglyokat ejt közülük. Valamennyi nép fél a támadásától, mert sok a katonája és nagy a vitézsége”.
II. Géza, mint elődei is, erősen kihasználta a magyarországi muszlimok gazdasági szakértelmét, és fegyvereseinek gyors ütőképességét, megtalálta a helyes egyensúlyt, hogy ne
kerüljön veszélybe az ország belső békéje. Világos, hogy a király, akárcsak László és Kálmán úgy tudta engedélyezni az iszlám vallási joggyakorlatát, hogy kivonta őket a keresztény egyház törvényei és a bíráskodása alól, fenntartva magának a jogot, hogy a szolgálatában állók viszonylagos függetlenségét, jogait és kötelességeit meghatározza. Adorján szerint a korabeli Magyarországon a csatlakozott népek egyenrangúak voltak a magyarokkal, sőt bizonyos feladatok ellátásakor még kiváltságokat is élvezhettek. II. Géza idejében a magyarországi iszlám fénykorát élte és közösségei az iszlám vallást, a jogrenddel együtt gyakorolhatták. Amíg ebben az időszakban Bizáncnak ellenfele az iszlám, addig Magyarországnak szövetségese. A besenyő muszlimok vallási szilárdsága erősítette az ország fegyveres erejét és védte a király függetlenségét mind a külső, idegen, mind a belső, főúri és egyházi törekvésekkel szemben.255
A muszlim utazó leírásából tudjuk azt is, hogy nagyszámú muszlim fegyveres állt a magyar király szolgálatában, akinek még többre volt szüksége. II. Géza tehát továbbra is igényelte az íjász besenyőket, amiről maga Al-Gárnáti számol be hazatérése előtt: „Írt nekem egy ajánlólevelet a szlávok királyához. Vörös arannyal pecsételte le, a pecséten a király képmásával. Elküldött velem egy férfit, Iszmail ibn Hasszánnak hívták, aki egyike volt azoknak, akiket tanítottam.”
Amíg Al-Gárnáti színesen, érdekesen és a tényeknek megfelelően tudósít Magyarországról, a korabeli nyugati utazók, történetírók továbbra is ellenségesen, a magyarságot és a vele együtt élő muszlim népességet barbároknak tekintve, lekicsinylően, becsmérlően említik. Freisingi Ottó püspök, az „egyik legnagyobb középkori történetíró” 1147-ben a „Szentföldre” vezető útja során, Magyarországon haladt át. Hazánkról szóló leírásából például megtudhatjuk, hogy
„Ezt az országot, melyet mindenfelől hegyek és erdők vesznek körül, régen Pannóniának hívták. Belsejében széles róna terül el, melyet számos folyó öntöz és vadakban bővelkedő erdőség borít. Természettől annyira kellemes és szép, földje annyira gazdag, hogy szinte Isten paradicsomához, vagy Aegyptushoz [Egyiptomhoz] hasonlítható… A barbárok részéről sok betörésnek volt kitéve, nem csoda tehát, ha nyelvre, erkölcsre durva és ízetlen maradt. Mert először a hunok özönlötték el, kik Jordanes szerint boszorkányoktól és szabad személyektől származtak, aztán a nyers és tisztátalan hússal táplálkozó avarok taposták el, végre a Scythiából kijövő magyaroknak lett birtokává, kik most is ott laknak. Ezek a magyarok rút arcúak, beesett szeműek, alacsony termetűek, barbár nyelvűek és erkölcsűek, úgy, hogy gáncsolni kell a sorsot, vagy inkább bámulni az isteni türelmet, hogy az ilyen nem is embereknek, hanem emberi szörnyetegeknek ily gyönyörű földet adott…256
Ez a leírás egyértelműen bizonyítja szerzőjének a magyarok iránti – szinte vele született – gyűlöletét, ellenszenvét. Úgy beszél róluk, mintha nem is tartoznának az európai nemzetek közösségéhez, úgy ítéli meg őket, mint a mieink három-négy századdal később a törököket és a tatárokat. Freisingi Ottó azon is csodálkozik, hogy Magyarországon a király kizárólagos joga a pénzverés, amelyet az uralkodó nem oszt meg püspökökkel, hűbéresekkel, városokkal, mint a korabeli Németországban és nyugaton már általános szokás volt. Arról azonban nincs tudomása, hogy ezt a király a kálizokra bízta.257
255 Adorján Imre im.
256 Adorján Imre im.
257 Adorján Imre im.