Ki lehet bűnösebb annál, aki megakadályozza azt , hogy Allah imahelyein az Ő neve említtessen, és aki azok munkálkodik, hogy elpusztítsa őket?
Ők csakis félve léphetnek be azokba.
Nekik az evilágon szégyen jár, a túlvilágon pedig hatalmas kínzás, büntetés az osztályrészük.
(Korán, 2:114.) A magyarországi muszlim lakosság helyzetéről viszonylag részletes és pontos képet kaphatunk az I. László király (1077-1095) és Könyves Kálmán uralkodása idejéből származó okmányokból, és az általuk hozott törvényekből. Egy évszázad sem telt el azóta, hogy a magyarság nagy részét, de nem teljes egészét, I. István törvényei következtében kereszténység felvételére kényszerítették, amikor László személyében jött egy másik király, akinek uralkodása alatt kiéleződött a keresztény papság által szított ellenségeskedés a muszlim lakossággal szemben. Ezt valószínűleg az motiválhatta, hogy a magyarországi muszlim közösség tagjai jelentős szerepet játszott a királyi jövedelem behajtásában, őrzésében. Mint csatlakozott népek, közvetlenül a király vagy a király által kinevezett saját vezetőjük irányítása alá tartoztak, ami szálka volt a papok szemében, akik maguknak szerették volna megszerezni a muszlimok növekvő jövedelmét. Jogaik megnyirbálását és a kereszténységbe való beolvasztásukat célozza I. László 1092-ben hozott törvényeinek nem egy szakasza, valamint Kálmán király tíz évvel később hozott rendelkezései is.241 A 972 és 1291 közötti időszakban 32 magyar forrásutalásról tudunk, ahol a muszlimok említése mindig az iszlám vallás gyakorlásának korlátozásáról ad hírt.242
241 Adorján Imre im.
242 Vass Előd im.
I. László törvénykönyvének 9. szakasza például elrendeli, hogy „Ha izmaelitáknak hívott kereskedők, megkeresztelkedésük után visszatérnének régi törvényükhöz és körülmetéltetik gyermekeiket, lakóhelyeikről eltávolíttassanak, és más javakba helyeztessenek. Akik a vizsgálatkor ártatlanoknak bizonyulnak, régi lakóhelyeiken maradjanak.” Valószínű, hogy Pesten, Debrecenben, Szegeden és más helyeken voltak nagyobb községeik és ott a muszlimok szabadon gyakorolhatták vallásukat. Ahol viszont a kereszténységbe kényszerített népek között elszórva laktak, ott rájuk nézve is szigorúbbak voltak a törvények. Nekik is fel kellett venniük a kereszténységet, nyilván sokan csak látszólag tértek át, ezt próbálták megszigorítani László király intézkedései. Egyértelmű térítési szándék tűnik ki, például abból a kitételből, hogy a kereszténnyé lett muszlimok gyermeke csak keresztény lehet, ezért nem szabad körülmetélni. A törvényt nyilvánvalóan keresztény teológusok fogalmazták, hiszen a kancellária irányítása az egyházi személyek tiszte volt és maradt még századokon keresztül.
A magyarok és törvényhozóik is ismerték az iszlám főbb előírásait, ezt egyértelműen bizonyítják a muszlimok ellen hozott törvények és szabályok. Például az 1102. évi XLVI. tc.
rendelkezései között szerepel, olyan cikkely, amely eltiltja a muszlimokat a böjt megtartásától, a disznóhústól való tartózkodástól és az ima előtti mosakodástól. A törvény elrendeli továbbá, hogy a böszörmény falvakat felezzék el (ti. keresztények betelepítésével), a böszörmények leányaikat keresztényekhez adják feleségül, és minden vendéget disznóhússal kínáljanak.243 A Kálmán király első törvénykönyveként ismert okmány megmaradt kéziratának már az első sora is elárulja, hogy keresztény egyházi szellemben írták. Sőt, a latin szövegben előforduló, németekre jellemző megfogalmazások (germanizmusok) azt is jelzik, kik lehettek az értelmi szerzők. Kálmán általános érvényű egyházi és világi intézkedéseit zsinati határozatokban hagyta az utókorra. A tarcali zsinaton született az új törvénykönyv, melynek tárgyköreiben külön helyet kap a muszlim alattvalók jogviszonyait tárgyaló rész. A magyar királyság iszlámellenes, szigorú vallási megkülönböztetésen alapuló törvényhozásának okát a keresztes-háborúk ideológiájában kell keresni. A keresztesek a Közel-Keleten már a muszlimok ellen harcoltak, így az iszlám vallás követői Magyarországon is a kereszténység ellenfeleinek számítottak, és ez kihatott a jogállásukra is.
Nézzük, mit jelenthetett ez a gyakorlatban! Például a XLVI. tc. előírta, hogy: „Ha valaki észreveszi, hogy valamelyik izmaelita a pogány szokás szerint böjtöl, vagy eszik, vagy a disznóhústól tartózkodik, vagy mosakodik, vagy vallásfelekezete valamelyik cselekedetét míveli, jelentse a királynak s a vádló az izmaelita vagyonából részt kapjon” . Továbbá a LXIX.
tc. szerint: „Ha valamelyik izmaelitához valaki vendégül megy, vagy ő valakit ebédre hív, ő is, vendége is csak disznóhússal táplálkozzanak.” A XLVII. tc. szerint: „Mindenik izmaelita falu egyházat építsen, s azt kellőkép javadalmazza. Miután az egyház felépíttetett, az izmaeliták fele költözzék el azon faluból, s úgy lakjanak együtt velük, mint egy házban egy erkölcsűek…
istentiszteleten egyértelműen jelenjenek meg… …Egyik izmaelita se merje lányát az ő nembélihez adni, hanem a mi nembélinkhez adja.” Ezek a rendelkezések egyértelműen az iszlám közösség ellehetetlenítését, megsemmisítését, a muszlimok beolvasztását célozták.
A törvényekkel kapcsolatosan érdemes megjegyezni: Úgy tűnik a muszlimok meglehetősen jó, – mi több – irigylésre méltó és ezért feljelentésre is érdemes anyagi helyzetben lehettek!
Valószínű, hogy a muszlim és keresztény lakosság a társadalmi érintkezések terén sem különült el egymástól, nem voltak ellenséges viszonyban, mert különben nem kellett volna a vendégeskedések alkalmával szokásos étkezésekre a kötelező disznóhúsevést elrendelni. A törvények egyértelműen jelzik a keresztény egyház anyagi haszonszerzéssel egybekötött, erőszakos térítési szándékát is. Ez azonban, mint tudjuk, nem járt teljes sikerrel, mert a későbbiek során újabb és újabb törvényeket hoztak a muszlimok ellen.
Ahogy Marczali Henrik az 1896-os millenniumra kiadott munkájában megállapította, I. István királytól kezdve a 13. századig megfigyelhetjük a törvényhozás és annak végrehajtása közötti
243 Vass Előd im..
ellentmondásosságot. A törvények szövegezése a szigorú nyugati keresztény igényeknek, a végrehajtás nagyvonalúsága, engedékenysége a más nyelvű és (muszlim) vallású csatlakozott népek érdekeinek felel meg.244 A keresztény hittérítés tehát, nem egy egyértelműen I. István királysága idején befejezett folyamat, mint azt számtalan hazai történelemkönyv és egyházi megnyilatkozás sugallja! Ezért csengett hamisan a millenniumi ünnepségeken ezer éves
„keresztény” Magyarországról szónoklók hangja is.
Marczali a következőképp ír a muszlimokról: „Ők tartották fenn a magyarság kereskedelmi összeköttetését a kelettel. Ők voltak magának a dynastiának is bankárjai, nagykereskedői, ők ’a királyi kincstár kalmárjai, kiket magyarul káliznak neveznek’… Mennél fontosabb szerep jutott e kálizoknak a királyi jövedelmek kezelésében és növelésében, annál erősebben volt azon a király, hogy ők, kik nyelvre már alig különböztek a magyaroktól, vallásra se térjenek el. Ő (Kálmán) már abból indul ki, mintha régi törvények alapján valamennyien keresztények lennének, körülbelül azzal a pia fraus-szal élve, mint István az ő törvénykönyvében a pogányokra nézve… Nevezetes, hogy a király az ilyen renegatusok elleni eljárást magának tartja fenn, az egyház teljes kizárásával. A kalmárok az ő emberei voltak és vagyonuk confiscatioját – mert csak az lehetett a büntetés – nem engedte át másnak… Ha e törvények nem maradnak meg írott malasztnak, az izmaeliták oly zaklató rendőri felügyeletnek, oly bosszantó üldözéseknek lettek volna kitéve, mint négyszáz évvel később a moriszkók Spanyolországban. Nem maradt volna részökre hátra más, mint kivándorlás vagy nyílt ellenállás. Tényleg azonban úgy tudjuk, hogy a szaracénusok még jó másfél századon ezen túl megmaradtak az országban, mint az iszlám hívői, és gazdasági téren nagyon is nyomtak a latba. Kálmán törvénye tehát nem volt teljesen végrehajtva soha. Ennek magyarázatát pedig megadja maga a törvény szövege. Feltűnő, hogy ami sehol másutt el nem marad: a büntetés kimérése, az egyházi és világi bíróság megállapítása, itt teljesen hiányzik. A király keresztényekké, magyarokká akarja tenni ezeket a kiváló üzletembereket, törvényben ki is jelöli az erre vonatkozó leghathatósabb szereket, de azoknak alkalmazását teljesen magának tartja fenn. Azért nincs szó sem püspökről vagy esperesről, sem ispánról vagy bíróról, aki zsarolásra és kínzásra használhatná fel a királynak annyira üdvös szándékát. Világos tehát, hogy mihelyt a király maga nem tartja erős kézben a kormányzást, azaz az egész kényes kérdés tovább is megoldatlan marad.”245
Valószínűleg Marczali, mint ahogyan mások is, egy kicsit megszépíti a dolgokat. A
muszlimok elleni törvényeket ugyanis sok esetben igen kemény intézkedések követték. Ezek egyike volt például az úgynevezett „tüzesvas próba”. Az 1215-1222. évek közötti váradi tüzesvas próbákon felvett jegyzőkönyvekben a nyírségi böszörmények nevei is fennmaradtak:
Taksza, Péntek, Eliah, Ibrahim stb. Másutt pedig azt olvashatjuk, hogy a „Nyíri izmaeliták:
Illyés és Péter, mások tanubizonyságára is támaszkodva, ispán Bánk bíró meg Bola poroszló előtt tolvajságról vádolák a Salamon falvabeli Jánost, Kosztát és Mikót. Ezeket meg is égette a vas.” S egy másik: „Nyiri izmaeliták: Illyés és Péntek (Péter?) mások tanubizonyságára is támaszkodva, Bánk bíró és Bola poroszló előtt tolvajságról vádolák a Vamos falubeli ispán Márton jobbágyait, valamint a Mizidácz nemzetség alapította tapolczai monostor jobbágyait is. Egyed és Benedek magukért és másokért vivén a vasat, fölmentést nyerének.”246
A magyar királyok ismertetett vallási korlátozásai részben eredménytelenek maradtak, mire IX. Gergely pápa felszólítására 1232. február 25-én Róbert esztergomi érsek az egész országot egyházi tilalom alá helyezte az izmaeliták kiváltságos helyzete miatt. A korabeli magyar oklevelek és más források beszámolnak arról, hogy az izmaeliták országos hivatalokat
244 Marczali Henrik: Magyarország története az Árpádok korában (1038-1301) Budapest. 1896 245 Marczali Henrik im.
246 Szalay– Baróti im. (Köz- és műveltségi állapotok az Árpád-házi királyok idejében.)
töltöttek be: adó- és vámszedők, valamint pénzverők voltak. Az 1222. évi Aranybulla 24.
cikkelye a muszlimoknak országos hivatalok betöltését megtiltja.247
A magyarországi muszlimok jogállásáról, részleges „vallásszabadságáról” Jakut ar-Rumi (1179-1229) muszlim tudós, geográfus tudósít, aki a szíriai Aleppóban, 1220-ban személyesen találkozott az ott tanuló magyar muszlimokkal.248 A fiatalok, akik Abu Hanifa vallási irányzatát (mazhab) követték, elmondták neki, hogy Magyarországon 30 faluban laknak, de a nyelvük és a ruházatuk a többi magyaréhoz hasonló, s velük együtt harcolnak.
Ezek az Aleppóban tanuló magyar muszlimok magukat a volgai bolgároktól származtatták. A saját helyzetük bemutatásából arra következtethetünk, hogy az Aleppóban tanuló magyar muszlimok otthon a „titkos muszlimok” közé tartozhattak, és nem a kiváltságos határőr-településeken lakó muszlimok közé, akik nyilvánosan gyakorolhatták az iszlámot.249
Ezt a fenti történetet egy másik szerzőpáros is megerősíti: „Jakut arab geografus 1220 táján Szíriában, Aleppóban járván, egy nagy csoport „baskir”-t látott. Föltünt neki sötét hajuk és arcbőrük, azért egyet megszólított közülök és kérdezé: merre van hazájok és miképen élnek ott? „Hazánk Konstantinápolyon túl van – válaszolá a kérdezett – egy nép országában, mely a frankok (értsd: németek) közt lakik, s melyet „hungar”-nak neveznek. Mi bár mozlimek vagyunk, az ő királyuknak engedelmeskedünk. Országának szélén vagy harmincz helységben lakunk, melyek közül mindegyik akkora, mint egy kis város. De a hungarok királya nem engedi meg, hogy azokat kőfallal erősítsük, mert fél, hogy fellázadunk ellene. Minden felől keresztények vesznek körül bennünket. Mi a magyarok nyelvét beszéljük, úgy öltözködünk, mint ők, hadseregökben szolgálunk s velök együtt hadakozunk minden ellenségeik ellen. Mi ide az egyházi törvényeket jövünk tanulni. Mikor hazánkba visszatérünk, tisztelettel fogadnak bennünket s a vallás ügyét bízzák reánk.” Kiváncsi lévén megtudni, hogy mikép vehették fel az iszlámot, holott minden oldalról keresztények környezik őket, Jakut az iránt is kérdezősködött s válaszul azt nyeré, hogy a vének állítása szerint hajdan hét mozlim férfiú jött volna Bolgárországból (t. i. a Volga-melléki Bolgárországból) Magyarországba s megtelepedvén a „baskirek” közt, fölvilágosíták őket vallásuk hamis voltáról s az iszlám egyenes utját mutatták meg neki. Igy lettek mohammedánokká. Természetesen ez csak szóhagyomány. Bizonyos, hogy mikor az izmaeliták Magyarországba jöttek, már mohammedánok voltak.”250
Egy másik forrás szerint viszont feltehetően Magyarország határvidékén lakó, fegyveres gyepűőri szolgálatot teljesítő – valószínűleg szerémségi – besenyőkről van szó, akik – mint a király alattvalói – szabadon élhettek, utazhattak és elég nagy közösségekben szabadon gyakorolhatták az iszlám vallást. Adorján Imre ezzel kapcsolatosan azt is megjegyzi, hogy a magyarországi muszlimok azért mentek Aleppóba, hogy ott „Isten törvényét” megtanulják.
Beszélik a magyar nyelvet, de az imádkozáshoz és a Korán olvasásához szükséges arab tudásuk hiányos. Ezek a hazai muszlimok azért akarták megismerni az iszlám tanításait, hogy azt saját közösségükben, hazánkban is követhessék, gyakorolhassák. Erre nyilván a magyar uralkodó, II. András részéről biztosított kiváltságok is feljogosították az iszlám közösségeket.251
247 Szó szerint úgy rendelkezik, hogy „izmaeliták… tisztséget ne viseljenek.” Majd pontosítja, hogy „Pénzváltó kamara-ispánok, só-kamarások és vámosok, országunkbeli nemesek, izmaeliták… ne lehessenek.”
248 Napkelet felfedezése im.
249 Vass Előd im.
250 Szalay– Baróti im. (16. Köz- és műveltségi állapotok az Árpád-házi királyok idejében - című fejezet.) 251 Adorján Imre im.