A hazai erdıtársulások osztályozásánál eleinte SOÓ (1980) cönológiai rendszerét tartottam szem elıtt. Közben megjelentek újabb jelentıs cönoszisztematikai könyvek, tanulmányok (OBERDORFER 1992; MUCINA et al. 1993; BORHIDI 1993; BARTHA et al. 1995; HORVÁTH F.et al. 1995;BORHIDI et KEVEY 1996; FEKETE et al. 1997; BORHIDI et SÁNTA 1999b), s ezek újabb eredményeit is figyelembe vettem. A módszertani részben bıvebben kitértem arra, hogy a rendszerezéssel kapcsolatban újabb észrevételeim születtek: a csoportokon belül többfelé alcsoportokat vezettem be, néhány szüntaxon értelmezését és kombinációját módosítottam, s meglátásaim szerint új asszociációkat is leírtam. Ily módon egy több ol-dalról módosított cönológiai rendszerben helyeztem el Magyarország erdıtársulásait.
1. Divízió: Q U E R C O - F A G E A JAKUCS 1967a (Európai lombhullató erdık)
JAKUCS (1967a) után Querco-Fagea divízió néven foglaljuk össze a mérsékelt övi lomb-hullató erdık osztályait. E legmagasabb cönológiai kategóriát a nyugat-európai szakiroda-lom nem vette át. Részemrıl megtartottam, mert az egyes osztályok között is vannak ha-sonlóságok, s a divízió használata elısegíti az áttekintést.
1.1. Osztály: SALICETEA PURPUREAE MOOR 1958 (Folyóparti bokorfüzesek és puhafás ligeterdık)
A síkvidéki folyók gyakran elárasztás alá kerülı zátonyain, partjain és árterén bokorfüze-sek és puhafás ligeterdık jönnek létre. Mivel a folyóvíz szüntelenül szállítja és apály ese-tén lerakja a növények szaporító képleteit, az idetartozó asszociációk nagy kiterjedésőek, mert az egymástól távol elhelyezkedı állományok fajkészlete is igen hasonló. Faji összeté-telüket azonban befolyásolja a folyó vízgyőjtı területének flórája, a vízmozgás sebessége, a hordalék minısége és az átlagos talajvízszinttıl való távolság.
1.1.1. Rend: SALICETALIA PURPUREAE MOOR 1958 (Bokorfüzesek és puhafaligetek)
A Salicetea purpureae osztályon belül – Salicetalia purpureae néven – egyetlen rendet tartanak nyilván, amely magába foglalja az ártéri pionír cserjéseket és az ezekbıl fejlıdı puhafás ligeterdıket.Valamennyi idetartozó asszociáció patakok és folyók árterén találha-tó. Az oldott oxigénben gazdag folyóvíz periódikusan elárasztja e ligeterdık és ártéri cser-jések aljnövényzetét. Az árhullám ezen társulásoknál fontos szelektív ökológiai tényezı.
Mivel e bokorfüzesek és puhafás ligeterdık kialakulásában, dinamikájában és szukcessziós folyamataikban a talaj vízszintje és az elárasztás mértéke fontos szerepet játszik, az idetar-tozó asszociációkat kivétel nélkül azonálisnak tekintjük.
A kollin-síksági bokorfüzeseket egyesek a Salicion triandrae TH.MÜLLER et GÖRS 1958, a puhafás szálerdıket pedig a Salicion albae SOÓ 1930 csoportban tárgyalják (pl. SOÓ 1964b; KÁRPÁTI I. et KÁRPÁTI V. 1968–1969; BORHIDI 2003). Megemlítendı még a Populion albae BR.-BL. 1930 alliance, amely a mediterrán régió ligeterdeit foglalja
magá-ba (JURKO 1958; KÁRPÁTI I. et KÁRPÁTI V. 1961). Vannak olyan rendszerek is (pl.
OBERDORFER 1992a, GRASS 1993), ahol a mandulalevelő bokorfüzesek (Salicetum triandrae MALCUIT ex NOIRFALISE in LEBRUN et al. 1955) és a puhafás ligeterdık (Salicetum albae ISSLER 1926, Salicetum fragilis PASSARGE 1957) helyét egyaránt a Salicion albae SOÓ 1930 csoportban látják. Utóbbi felosztás azért tőnik logikusnak, mert ezen asszociációk között szukcessziós kapcsolat mutatható ki. A fiziognómia ugyan mesterséges osztályozási szempont, mégsem hagyható teljesen figyelmen kívül. SOÓ (1980) és BORHIDI (2003) rendszere részben e koncepciót is követi, amikor külön csoportban tárgyalja a bokorfüze-seket és a puhafaligeteket. Alább a felhasznált szakirodalom figyelembe vételével tárgyalom a Salicetalia purpureae rend további felosztását.
1.1.1.1. Csoport: Salicion triandrae TH. MÜLLER et GÖRS 1958 em. KEVEY hoc loco (Ártéri cserjések)
A zátonyokon lejátszódó szukcessziós folyamatokról gazdag irodalom áll rendelkezésre (ZÓLYOMI 1937; UJVÁROSI 1940; ZSOLT 1942–1943; TÍMÁR L. 1947, 1948, 1950a, 1950b; WENDELBERGER-ZELINKA 1952; SIMON 1957; KÁRPÁTI I.,PÉCSI ésVARGA 1962;
KÁRPÁTI I.etKÁRPÁTI V. 1971, 1975; KOVÁCS M.etKÁRPÁTI I. 1973, 1974; KÁRPÁTI I.
1979, 1985 stb.), melyek általánosságban az iszapvegetációból (Nanocyperion flavescentis csoport), valamint ruderális (Bidention tripartiti és Chenopodion fluviatilis csoportok) és félruderális (Agropyro-Rumicion crispi csoport) növényzetbıl vezetik le a bokorfüzesek kialakulását. Külön figyelmet érdemelnek UJVÁROSI (1940) és TÍMÁR L. (1947, 1950a) megállapításai, melyek különbséget tesznek homokon és iszapon lejátszódó szukcessziós folyamatok között.
Egyes szerzık a bokorfüzeseket nem tartják önálló asszociációnak, csupán szukcesszió-stádiumként értékelik (pl. ZÓLYOMI 1937; TÍMÁR L. 1947; OBERDORFER 1953;
MATUSZKIEWICZ et BOROWIK 1957). Mások ezen ártéri cserjéseket több társulásra bontot-ták (MALCUIT 1929; WENDELBERGER-ZELINKA 1952; JURKO 1964). E felfogást hazai bo-tanikusaink is követték (pl. KÁRPÁTI I. 1957, 1958; SIMON 1957; SOÓ 1958), s miután TH. MÜLLER és GÖRS (1958) felállította a Salicion triandrae csoportot, többnyire e szüntaxon alá sorolják a síksági és szubmontán elterjedéső bokorfüzeseket (pl. SOÓ 1964b; KÁRPÁTI I. et KÁRPÁTI V. 1968–1969; BORHIDI et KEVEY 1996; BORHIDI 2003). Az idetartozó asszociációk talajvíz, ill. árhullám által erısen befolyásoltak, több vegetációzónában is elıfordulhatnak, ezért azonálisnak tekinthetık.
TH. MÜLLER és GÖRS (1958) eredeti értelmezésén én annyit változtattam, hogy a Salicion triandrae csoport alá rendeltem a hegyvidéki Salicion elaeagno-daphnoidis (MOOR 1958) GRASS 1993 csoportot, amely ezáltal alcsoportnak tekinthetı. Ezt a kisebb átcsoportosítást azért látom célszerőnek, mert mind a hegyvidéki, mind pedig a síksági ártéri cserjések pionír jellegőek. Közös tulajdonságuk, hogy sok bennük a ruderális és társulásközömbös faj. Faji összetételükben jelentıs szerepet játszik a folyóvíz, amely szállítja és helyenként lerakja a növények szaporító képleteit. Meghatározó továbbá az is, hogy e hordalék-ligetek és bokorfüzesek milyen asszociációkkal érintkeznek, ahonnan labilis génkészletük egy részét kapják. Továbbá a hegyvidéki hordalék-cserjésekben is csak néhány nagyobb állandóságot mutató montán jellegő növényfaj fordul elı (Myricaria germanica, Salix daphnoides és Salix elaeagnos), a többi csak akcidens elem, s e növények szórványosan leereszkedhetnek a síksági bokorfüzesekbe is (pl. Arabis alpina, Myricaria germanica,
Primula elatior, Salix elaeagnos, Selaginella helvetica, Stellaria nemorum stb.). Ily módon a hegyvidéki hordalék-ligetek gyakran hangoztatott montán jellege is elhalván-yodik. Határozott magashegységi faji összetételt amúgy sem várhatnánk, hisz OBERDORFER (1992a) szerint e hordalék-ligetek mindössze 400 és 800 m tsz.f.m.-ban for-dulnak elı. Végül a cluster-analízis szerint a hegyvidéki hordalék-cserjések nem különül-nek el egyértelmően a többi „bokorfüzes” néven leírt társulástól. A dendrogramon (48.
ábra) pl. a felsı-ausztriai Salici incanae-Hippophaëtum BR.-BL. in VOLK 1939 és a Sali-cetum purpureae WENDELBERGER 1952 asszociáció közel áll egymáshoz, sıt közöttük némi „keveredés” is megfigyelhetı. Az Északi-Kárpátok csigolya bokorfüzesei (Agrostidi-Salicetum purpureae JURKO 1964) különálló csoportot képeznek, bár itt is van némi keveredés a mandulalevelő bokorfüzesekkel (Calystegio-Salicetum triandrae JURKO 1964). A felvételek alapján tehát úgy tőnik, hogy a hegyvidéki bokorfüzesek (Salicetum purpureae az Agrostidi-Salicetum purpureae és némileg a Calystegio-Salicetum triandrae) átmenetet képeznek a kissé montán jellegő hordalék-cserjések (Salici incanae-Hippophaëtum, Salici-Myricarietum) felé. Erre némi magyarázatot is kaphatunk, ha figye-lembe vesszük azt, hogy JURKO (1964) 190 és 720 m tsz.f.m. között vizsgálta az Északi-Kárpátok bokorfüzeseit. Fenti érvek alapján célszerőnek látom a hordalék-ligetek és a bokorfüzesek egyetlen csoportba (Salicion triandrae TH. MÜLLER et GÖRS 1958 em.
KEVEY hoc loco) történı összevonását, amelyen belül két alcsoport (Salicenion elaeagno-daphnoidis, Salicenion purpureo-triandrae) foglal helyet.
1.1.1.1.1. Alcsoport: Salicenion elaeagno-daphnoidis (GRASS 1993) KEVEY comb. nova
(Hegyvidéki hordalék-cserjések)
Bas.: Salicion elaeagno-daphnoidis (MOOR 1958) GRASS 1993.
Syn.: Salicion elaeagni MOOR 1958 (31. §).
Non: Salicion incanae AICHINGER 1933.
A magasabb hegységek (Alpok, Kárpátok) – montán-szubmontán jellegő – ártéri cserjéseit a Salicion elaeagno-daphnoidis (MOOR 1958) GRASS 1993 csoportba sorolják (Salici-Myricarietum MOOR 1958; Salici incanae-Hippophaëtum BR.-BL. in VOLK 1939). Állo-mányaik a hegyvidéki patakok öntésterületén, durva hordalékon (kavics, durva homok) fej-lıdnek. E hordalékligeteket hozzánk legközelebb Felsı-Ausztriából (WENDELBERGER -ZELINKA 1952) és a Nyugati-Kárpátok (KLIKA 1936) vízfolyásai mellıl említik. Magyaror-szági elıfordulásukat KÁRPÁTI I. (1957) és SOÓ (1964b) feltételezte, de jelenlétük azóta sem nyert bizonyítást. Ugyan a Hippophaë rhamnoides, a Salix elaeagnos (syn.: Salix incana) és a Myricaria germanica nagyobb folyóink (Duna, Dráva, Rába) ártéri hordalé-kán – mint demontán-adventív elemek – néhol megjelennek, de társulást nem alkotnak.
Megtelepedésük olykor csak ideiglenes. Alföldi folyóink árterén e két montán jellegő asz-szociáció kialakulására aligha van lehetıség. A Dráva somogyi szakaszán ugyan a Salix elaeagnos gyakori, a Myricaria germanica pedig szórványos, de e két növényfaj jelenléte nem bizonyítja a Salici-Myricarietum asszociáció elıfordulását. Az egyéb montán elemek hiánya és a komplex faji összetétel alapján inkább arra lehet következtetni, hogy olyan csi-golya bokorfüzessel (Rumici crispi-Salicetum purpureae) állunk szemben, amelyben elı-fordul a Salix elaeagnos és a Myricaria germanica. Utóbbi két növény tehát a magas hegységekbıl levándorolhat a síkságra, de nem képeznek társulást. Analóg példa erre az
Alnus incana esete, amely a folyók hegyvidéki szakaszain társulást alkot (Alnetum incanae), a Duna és a Dráva árterén is szórványosan megjelenik, de itt csak a puhafás (Senecioni sarracenici-Populetum albae, Carduo crispi-Populetum nigrae) és keményfás (Paridi quadrifoliae-Alnetum, Fraxino pannonicae-Ulmetum) ligeterdıkben fordul elı elegyesen.
1.1.1.1.2. Alcsoport: Salicenion purpureo-triandrae KEVEY suball. nova (Bokorfüzesek)
Bas.: Salicion triandrae TH. MÜLLER et GÖRS 1958.
Holotípus: Salicetum triandrae MALCUIT 1929.
A bokorfüzesek folyók zátonyain, partjain, esetleg hullámtéri morotvák szegélyein kiala-kult cserjetermető fás társulások. Évente 5–7 hónapon át kerülhetnek víz alá, de aszályos években az elárasztás lényegesen rövidebb ideig tarthat, sıt el is maradhat. A gyakori elárasztások miatt talajképzıdésrıl itt még nem beszélhetünk (PÉCSI 1959). Az idınként képzıdı, kevés nyers humuszt az árhullámok elsodorják, vagy pedig újabb hordalékkal befedik. Tápanyagban szegény körülmények között fejlıdnek. A fás növényeket fıleg főz (Salix) fajok képviselik.
A Salicenion purpureo-triandrae alcsoportba tartoznak a csigolya bokorfüzesek (Salicetum purpureae s.l.) és a mandulalevelő bokorfüzesek (Salicetum triandrae s.l.). A csigolya bokorfüzeseken belül eddig három asszociációt írtak le. Ide tartozik a nyugat-európai Salicetum purpureae WENDELBERGER-ZELINKA 1952, az Északi-Kárpátok patak-jait kísérı Agrostio-Salicetum purpureae JURKO 1964, valamint a Magyar-Alföld folyói mellıl leírt Rumici crispi-Salicetum purpureae KEVEY in BORHIDI et KEVEY 1996 nevő bokorfüzes. A mandulalevelő bokorfüzesek körébıl is három asszociációt ismerünk. Ilyen a nyugat-európai Salicetum triandrae MALCUIT 1929, az Északi-Kárpátokból leírt Calystegio-Salicetum triandrae JURKO 1964, valamint a Magyar-Alföld folyóit szegélyezı Polygono hydropiperi-Salicetum purpureae KEVEY in BORHIDI et KEVEY 1996 nevő ártéri cserjés. Talán részben ide sorolhatók azon patakmenti cserjések, amelyek dombvidékeink kiszé-lesedı völgyeiben fordulnak elı. Mivel ezek termıhelye más jellegő, mint a nagy folyók ártere, faji összetételük is másnak igérkezik: pl. aljnövényzetükben szórványosan Fagetalia elemek is elıfordulnak. Érzésem szerint új asszociációként leírhatók, de hiányoznak az idevonatkozó fel-mérések.
Megjegyzendı, hogy a nyugati cönológiai irodalom (pl. OBERDORFER 1992a; GRASS 1993) a WENDELBERGER-ZELINKA (1952) által leírt bokorfüzest (Salicetum purpureae) nem ismeri el önálló asszociációnak, csupán „Salix purpurea-Gesellschaft” néven tartja számon. Álláspontjukat azzal indokolják, hogy e „növényegyüttes” nem rendelkezik sajá-tos karakterisztikus jelleggel, fajai inkább csak a magasabb szüntaxonokat (osztály, rend) képviselik, továbbá a névadó Salix purpurea valamennyi puhafás asszociációban elıfor-dul. Mindez többnyire igaz, viszont az alábbi érvek szerint a csigolya bokorfüzesek (Salicetum purpureae s.l.) is kezelhetık asszociáció szinten:
1. Magam is úgy látom, hogy a csigolya bokorfüzesekben (Salicetum purpureae s.l.) rit-kán akad nagy állandóságú, karakterisztikus növényfaj, de egyes montán jellegő növé-nyek (Arabis alpina, Myricaria germanica, Salix elaeagnos, Selaginella helvetica, Stellaria nemorum) a hazai csigolya bokorfüzesekben (Rumici crispi-Salicetum
purpureae) szórványosan elıfordulhatnak, sıt a Dráva somogyi szakaszán a Salix elaeagnos feltőnıen gyakori. Faji összetételük alapján hasonlítanak a magashegységi hordalék-ligetekhez (Salici-Myricarietum, Salici incanae-Hippophaëtum), azoknak montán elemekben szegényebb változataiként is felfoghatók.
2. Véleményem szerint a „Salix purpurea Gesellschaft” asszociációként történı elfogadá-sa nézıpont kérdése. Ha a karakterfajok arányát, a ruderális jelleget, valamint az élet-közösség labilitását vesszük figyelembe, akkor valóban megkérdıjelezhetı az asszoci-áció elismerésének helyessége. Ha viszont abból indulunk ki, hogy a csigolya bokorfü-zesek ruderális ártéri lágyszárú növényzet becserjésedésével jön létre, akkor már indo-koltnak tőnik a társulásnév használata. Az ártéri ruderális növényzeten belül ugyanis több asszociációt is elkülönítettek, holott ezek faji összetétele sem karakterisztikusabb, mint a belılük fejlıdı csigolya bokorfüzeseké. A csigolya bokorfüzeseket szerintem úgy kell elfogadnunk, mint egy ruderáliákban viszonylag gazdagabb pionír cserjést, melynek faji összetétele a vízjárási viszonyokra érzékenyen reagál, s aljnövényzetük-ben szórványosan mocsári, réti és különbözı fás szüntaxonok növényei is megtalálha-tók.
3. WENDELBERGER-ZELINKA (1952) részletes, és OBERDORFER (1992b) szintetikus tabel-láiból kivehetı, hogy a magashegységi hordalék-cserjésekben sincs sok montán elem.
Ilyen a többnyire konstans, vagy szubkonstans Myricaria germanica, Salix daphnoides és S. elaeagnos. A többi magashegységi növényfaj már csak akcidens (pl. Arabis alpina, Carduus personata, Hutchinsia alpina, Petasites paradoxus, Sesleria albicans, Stachys alpina).
4. A montán jellegő hordalékligetekben is a fajok túlnyomó részét általánosan elterjedt növények és ruderális elemek képezik, s e téren viszonylag közel állnak a csigolya bo-korfüzesekhez (Salicetum purpureae s.l.).
5. AHLMER (1989) és OBERDORFER (1992b) táblázataiból az is kiolvasható, hogy a man-dulalevelő bokorfüzesek (Salicetum triandrae) sem rendelkeznek nagy állandóságú, sa-játos karakterfajokkal. Állományait általános mocsári és ruderális fajok alkotják. Ennek ellenére ezt az asszociációt a nyugati cönológiai irodalom mégis elismeri.
6. A mandulalevelő bokorfüzesek (Salicetum triandrae s.l.) és a csigolya bokorfüzesek-nek (Salicetum purpureae s.l.) az ártéri szukcesszióban betöltött szerepe rendkívül ha-sonló. Elıbbibıl a főzligetek (Salicetum albae s.l.), utóbbiból pedig a fekete nyárlige-tek (Populetum nigrae s.l.) fejlıdnek. Ezen az alapon a következetesség végett célszerő mindkét bokorfüzest (Salicetum purpureae s.l. és Salicetum triandrae s.l.) asszociáció-ként elismernünk. Feltételezésem szerint e probléma gyökere nagyrészt abban rejlik, hogy Nyugat-Európában nincsenek fekete nyárligetek, ezért a „Salix purpurea Gesellschaft” ott szukcessziós zsákutcába vezet. A nyugati cönológusok tehát nem is-merik a „Salicetum purpureae – Populetum nigrae” szukcessziós kapcsolatot.
7. Végül megjegyzendı, hogy a Salicetum purpureae WENDELBERGER-ZELINKA 1952 asszociációt OBERDORFER et al. (in OBERDORFER 1992a, 1992b) mindössze 17 felvétel alapján jellemzi, ugyanis Dél-Németországban a „Salix purpurea Gesellschaft” igen ritka (OBERDORFER 1992a). Ily módon azt is mondhatjuk, hogy a tipikus csigolya bo-korfüzeseket nem Nyugat-Európában kell keresni, hanem Délkelet-Európában éppúgy, mint több más asszociáció esetében is (pl. fekete és fehér nyárligetek, száraz tölgyesek, erdısztyeppek). E tekintetben Dél-Németország csigolya bokorfüzese (Salicetum
purpureae) a Kárpát-medencében elterjedt Rumici crispi-Salicetum purpureae asszoci-áció nyugat-európai változatának tekinthetı.
A Salicetum purpureae WENDELBERGER-ZELINKA (1952) és az Agrostidi-Salicetum purpureae JURKO 1964 asszociációk elfogadása, vagy elvetése az osztrák, német és szlo-vák botanikusok feladata. Szerintem a hegyvidéki hordalék-cserjések (Salici-Myricarietum, Salici incanae-Hippophaëtum) elszegényedı változataiként is felfoghatók.
Részemrıl az alföldi csigolya bokorfüzeseket (Rumici crispi-Salicetum purpureae) a fenti érvek, valamint az alábbi részletes jellemzés alapján asszociációnak tekintem.
1.1.1.1.2.1. Rumici crispi-Salicetum purpureae KEVEY in BORHIDI et KEVEY 1996 (Csigolya bokorfüzes: 17. táblázat; 221. ábra)
Syn.: Salicetum mixtum Salix fragilis-purpurea consoc. SOÓ 1934a nom. nud. p.p. (2b. §, 3c. §); Salicetum mixtum Salix alba-purpurea consoc. SOÓ 1934a nom. nud. p.p. (2b.
§, 3c. §); Salicetum mixtum Salix triandra-purpurea consoc. SOÓ 1934a nom. nud. p.p.
(2b. §, 3c. §); Salicetum mixtum Salix purpurea consoc. SOÓ 1934a nom. nud. p.p. (2b.
§, 3c. §); Salix triandra-purpurea stadium ZÓLYOMI 1937 p.p. (2b. §, 3c. §); Saliceto-Populeto-Alnetum Salix triandra-purpurea consoc. SOÓ 1940a p.p. (2b. §, 3c. §);
Salicetum purpureae-albae TÓTH I. 1958 p.p. (2b. §, 37. §); Salicetum purpureae KÁRPÁTI I. 1958 p.p. non WENDELBERGER-ZELINKA 1952 (2b. §, 36. §); Salicetum purpureae typicum KÁRPÁTI I. 1958 p.maj.p. (2b. §, 36. §).
KÁRPÁTI I. (1957, 1958) és SOÓ (1964b, 1971, 1973) a hazai mandulalevelő bokorfüzese-ket a Felsı-Ausztriából leírt Salicetum purpureae WENDELBERGER-ZELINKA 1952 asszo-ciációval azonosította. A Szigetközben készült felvételeimet összehasonlítottam a nyugat-európai szakirodalom táblázataival (WENDELBERGER-ZELINKA 1952; JURKO 1964;
OBERDORFER 1992b), s mivel jelentısebb eltéréseket sikerült kimutatnom, a hazai csigolya bokorfüzeseket lokális kárpát-medencei asszociációnak tekintettem (KEVEY 1993b, 1993c, 1995e, 1997c, 1999a). Igen hasonló faji összetételő bokorfüzeseket láttam a Duna alsóbb szakaszain is, továbbá a Dráva és a Hernád mentén, de pontos elterjedésük még megállapí-tandó. A Magyar-Alföld csigolya bokorfüzeseit ezek után Rumici crispi-Salicetum purpureae KEVEY in BORHIDI et KEVEY 1996 néven írtam le, mely a nyugat-európai Salicetum purpureae WENDELBERGER-ZELINKA 1952 asszociációval vikariál (48. ábra).
A csigolya bokorfüzesekbıl a Szigetközben 62, a Dráva mellett pedig 2 cönológiai felvé-telt készítettem. A hazai szakirodalomban e társulásból táblázat mindeddig nem jelent meg.
Itt jegyezném meg, hogy egyes szerzık (pl. KÁRPÁTI I. 1957, 1958; KÁRPÁTI I. et KÁRPÁTI V. 1958a;KÁRPÁTI I. et TÓTH I. 1962a, 1962b; TALLÓS 1960; TIHANYI 1964; VÖRÖSS 1965) „Salicetum purpureae” néven közölt cönológiai felvételei, vagy leírásai nem a csi-golya bokorfüzesekre (Rumici crispi-Salicetum purpureae), hanem a mandulalevelő bo-korfüzesek (Polygono hydropiperi-Salicetum triandrae) Salix purpurea-s konszociációira vonatkoznak (l. még a Polygono hydropiperi-Salicetum triandrae asszociációnál).
Termıhelyi viszonyok, zonalitás
A csigolya bokorfüzesek kavicsból és durva homokból felépült zátonyokon és partszegé-lyeken alakulnak ki (KÁRPÁTI I. 1957), tehát olyan termıhelyeken, ahol a víznek nagy a sodrása (22. ábra). Ahol a kavicsos hordalék már hiányzik, csak szórványosan fordulnak elı, de ilyen helyeken is kialakulhatnak, ha a folyó durva homokot terít le (KÁRPÁTI I.
1985). E zátonyok vízgazdálkodása igen szélsıséges, ugyanis az árhullámokat követı ala-csony vízállás esetén meglehetısen kiszáradnak. Mindez a kavics és a durva homok cse-kély vízmegtartó képességével hozható összefüggésbe. Termıhelyeik évente 5–7 hónapon át is víz alá kerülnek, bár elıfordulhatnak olyan aszályos évek, amikor az elárasztás lénye-gesen rövidebb ideig tart, esetleg el is maradhat. A Duna meszes, a Dráva pedig savanyú hordalékot rak le. Eddig úgy tőnik, hogy e tulajdonságok lényegesen nem befolyásolják az ártéri növényzet összetételét. E bokorfüzesek kialakulását és fejlıdését elsıdlegesen a periódikusan ismétlıdı árhullámok és a lerakott durva hordalékmennyiség (kavics, homok) szabályozza. Az ilyen termıhelyeken elsıként különbözı ruderális jellegő, lágyszárú nö-vénytársulások jelennek meg (Bidention tripartitae, Chenopodion fluviatile és Agropyro-Rumicion crispi csoport asszociációi). Becserjésedésükkel jönnek létre a csigolya bokorfü-zesek (Rumici crispi-Salicetum purpureae). A gyakori elárasztások miatt talajképzıdési folyamatról még nem beszélhetünk (PÉCSI 1959). Mivel e bokorfüzesek kialakulásában a talajvízszint jelentıs szerepet játszik, s több vegetációzónában (erdıssztyepp, tölgyes és gyertyános-tölgyes zóna) is elıfordulhatnak, a Rumici crispi-Salicetum purpureae az azonális asszociációk közé tartozik.
Fiziognómia
A csigolya bokorfüzes cserjetermető fás társulás. Korától függıen 1,5–7 m magas, borítása pedig 50–80%. Az idısebb állományokból szórványosan alacsonyabb fák – elsısorban Populus nigra és Salix alba – emelkedhetnek ki. Cserjeszintjük faji összetétele – TÓTH I.
(ex verb.) megfigyelései szerint – a termésérés és vízjárási viszonyok függvénye. A Salix purpurea mellett a Salix alba és a Populus nigra is képezhet konszociációt. A gyepszint borítása elsısorban a vízjárási viszonyoktól és a cserjeszint árnyékoló hatásától függ.
Aszályos években és nyitottabb cserjeszint mellett elérheti a 90%-ot is, rendszeres árhul-lámok esetén és zárt cserjeszint mellett aljnövényzete nudum jelleget ölt. Gyepszintjükben fáciesképzı lehet az Agrostis stolonifera, a Phalaroides arundinacea és a Poa palustris.
Viszonylag nagyobb foltokat képezhetnek az alábbi lágyszárúak: Matricaria maritima, Phragmites australis, Polygonum lapathifolium, P. mite, Rorippa sylvestris. A degradál-tabb állományokban tömegesebb lehet az Aster novi-belgii agg.
Fajkombináció
A csigolya bokorfüzesek (Rumici crispi-Salicetum purpureae) faji összetételét jelentısen meghatározzák a vízjárási viszonyok, az árhullám jelentıs szelektív ökológiai tényezı.
Aljnövényzetükben ezért elsısorban olyan növényfajok telepednek meg, amelyek képesek elviselni a szélsıséges vízjárási viszonyokat, így az elárasztást, valamint az apály esetén bekövetkezı erıs elvíztelenedést. Nagyrészt ezzel magyarázható, hogy e társulásban egyes ruderális elemek (Chenopodio-Scleranthea 10,4%, Chenopodietea 5,3%, Plantaginetea 1,6% stb.) viszonylag gyakoriak. A gyakran kiszáradó kavicsréteg miatt a mocsári
(Phragmitetea s.l. 6,4%, Nanocyperion flavescentis 2,2%), a puhafás (Salicetea purpureae 5,1%, Salicion triandrae 1,5%, Salicion albae 2,5%) és a keményfás (Alnion incanae 3,5%) ligeterdei növények csoportrészesedése – a mandulalevelő bokorfüzesekhez (Polygono hydropiperi-Salicetum triandrae) képest – alacsonyabb értéket mutat (185. táb-lázat).
A Szigetköz csigolya bokorfüzeseibıl – a felhasznált 25 cönológiai felvétel alapján – az alábbi nagyobb állandóságú fajok kerültek elı (17. táblázat):
Konstans fajok (K V): Agrostis stolonifera, Artemisia annua, Artemisia vulgaris, Aster novi-belgii agg., Barbarea vulgaris, Bidens tripartita, Capsella bursa-pastoris, Chenopodium album, C. rubrum, Cirsium arvense, Echinochloa crus-galli, Erigeron canadensis, Erysimum cheiranthoides, Matricaria maritima, Phalaroides arundinacea, Plantago major, Poa palustris, Polygonum lapathifolium, Polygonum mite, Populus nigra, Rorippa amphibia, R. sylvestris, Rumex crispus, R. obtusifolius, R. palustris, Salix purpurea, Solanum dulcamara, Solidago gigantea, Tanacetum vulgare, Taraxacum officinale, Urtica dioica.
Szubkonstans fajok (K IV): Atriplex prostrata, Chenopodium ambrosioides, C.
polyspermum, Deschampsia caespitosa, Myosoton aquaticum, Plantago lanceolata, Poa compressa, P. trivialis, Rorippa palustris, Sisymbrium loeselii, Stenactis annua, Xanthium italicum.
Akcesszórikus fajok (K III): Achillea millefolium, Amaranthus chlorostachys, A.
retroflexus, Arctium lappa, Bromus sterilis, Carduus crispus, Erucastrum gallicum, Galium aparine, Lactuca serriola, Lycopersicon esculentum, Lythrum salicaria, Mentha longifolia, Poa annua, P. pratensis, Ranunculus repens, Stellaria media, Symphytum officinale.
Fontosabb kisebb állandóságú fajok (K I–II): Aethusa cynapium, Agropyron caninum, Alliaria petiolata, Alopecurus aequalis, Angelica sylvestris, Arenaria serpyllifolia, Arrhenatherum elatius, Barbarea stricta, Calystegia sepium, Carex gracilis, C.
riparia, Clematis vitalba, Crepis biennis, Cyperus fuscus, Daucus carota, Epilobium dodonaei, E. hirsutum, E. lanceolatum, E. parviflorum, E. tetragonum, Fallopia dumetorum, Festuca arundinacea, F. gigantea, Ficaria verna, Galeopsis bifida, Galium mollugo, G. palustre, Glechoma hederacea, Gnaphalium uliginosum, Humulus lupulus, Inula britannica, Iris pseudacorus, Lycopus europaeus, Lysimachia vulgaris, Malus sylvestris, Mentha arvensis, M. pulegium, Myosotis palustris, Phragmites australis, Polygonum hydropiper, P. minus, Populus alba, Potentilla reptans, Pulicaria dysenterica, Rubus caesius, Rumex maritimus, Salix triandra, S. viminalis, Scrophularia nodosa, Stachys palustris, Typha latifolia, Ulmus minor, Veronica
riparia, Clematis vitalba, Crepis biennis, Cyperus fuscus, Daucus carota, Epilobium dodonaei, E. hirsutum, E. lanceolatum, E. parviflorum, E. tetragonum, Fallopia dumetorum, Festuca arundinacea, F. gigantea, Ficaria verna, Galeopsis bifida, Galium mollugo, G. palustre, Glechoma hederacea, Gnaphalium uliginosum, Humulus lupulus, Inula britannica, Iris pseudacorus, Lycopus europaeus, Lysimachia vulgaris, Malus sylvestris, Mentha arvensis, M. pulegium, Myosotis palustris, Phragmites australis, Polygonum hydropiper, P. minus, Populus alba, Potentilla reptans, Pulicaria dysenterica, Rubus caesius, Rumex maritimus, Salix triandra, S. viminalis, Scrophularia nodosa, Stachys palustris, Typha latifolia, Ulmus minor, Veronica