Az asszociációk osztályozását SOÓ (1964b, 1968, 1973, 1980) besorolásának szelektív al-kalmazásával végeztem. E rendszerben ugyanis vannak olyan részek, amelyeket nem talál-tam eléggé következetesnek, részben regionális, részben termıhelyi vonatkozásban.
A szüntaxonómiai rendszert akkor lehetne „ideálisnak” nevezni, ha a társulások osztályo-zása egységes alapon történne. Sajnos ez általában nem lehetséges, mert hol a szukcessziós kapcsolat, hol pedig a fiziognómai felépítés, másutt a fajkombináció, vagy az ökológiai háttér (termıhely, klíma) tőnik fontosabb szempontnak. Ezek „tökéletes” mérlegelése,
szétválasztása, egységesítése lehetetlen, ezért minden rendszer kisebb-nagyobb részben mesterségesnek tekinthetı. Kezdı korom óta foglalkozom ezen osztályozási problémákkal, de ezzel kapcsolatos véleményemet, gondolataimat most ismertetem elıször.
A legmagasabb cönológiai kategóriát PASSARGE (1966) vezette be a szakirodalomba, ame-lyet JAKUCS (1967a) divíziónak (divisio) nevezett. Ezt a felfogást követte HADAČ (1967) és SOÓ (1968), akik újabb divíziókat állítottak fel. E szüntaxont azonban az európai cöno-lógia mindeddig nem ismerte el (BARKMAN et al. 1986; WEBER et al. 2000). Ennek ellené-re a cönoszisztematikai mővek az egymással rokon asszociáció-osztályokat gyakran mégis összekapcsolják, csupán nem illetik tudományos névvel. Így ELLENBERG (1991) a mérsé-kelt övi lombhullató erdık osztályait „Laubwälder” néven vonja össze, s mellızi a
„Querco-Fagea JAKUCS 1967” tudományos elnevezést. Nem ártana mégis újra átgondolni a divízió – mint szüntaxon – létjogosultságát, hisz elısegíti a közös karakterfajokkal ren-delkezı osztályok közötti áttekintést.
Fentiek mellett az „Európai Vegetáció Áttekintése (European Vegetation Survey)” c. nem-zetközi integráló kutatóprogramban (vö. RODWELL et al. 2002) a cönológiai rendszer ma-gasabb kategóriáinak (classis, ordo) egységesítése mellett megkezdıdött a szüntaxonómiai hierarchia új elemekkel való bıvítése, elsısorban az alcsoportok (szubföderáció vagy suballiance) megkülönböztetése. Jelen értekezésemben e koncepciót igyekeztem követni.
Úgy érzem ugyanis, hogy helyesebb, ha ennek a folyamatnak a hazai vegetációra vonatko-zó feladatait mi oldjuk meg, mintha ezt szomszédos, vagy esetleg távoli országok szakértıi teszik meg helyettünk, perifériális helyzetbıl, többek között felesleges és nehezen korri-gálható nevezéktani bonyodalmakat is okozva.
Vannak esetek, amikor az osztályozás alapjául a tájegységek eltérı éghajlati viszonyait használják fel. Érdekes e téren például a nyugat-dunántúli erdıtársulások rendszerezése, ahol a kitettség iránya és a lejtıszög, valamint az alapkızet más és más klimatikus jelleget domboríthat ki a társulások faji összetételében. Így a mészkerülı erdıknél szubatlanti, a fenyveseknél boreális hatásra hivatkozunk, a molyhos tölgyeseket a szubmediterrán jellegő tölgyesek és bokorerdık csoportjába (Orno-Cotinion), viszont a cseres-tölgyeseket már a szubkontinentális tölgyesek (Quercion petraeae) közé soroljuk. Ennek oka nyilván az, hogy Nyugat-dunántúlon többféle éghajlati hatás találkozik, s ezek a különbözı erdıtársu-lásokban eltérı módon érvényesülnek. Más szempontból ez az osztályozás néhol vitatható lehet, ugyanis a molyhos tölgyesek és a cseres-tölgyesek viszonylag közel állnak egymás-hoz, mégis elıbbit egy szubmediterrán, utóbbit pedig egy szubkontinentális asszociáció-csoportba soroljuk. E kérdés megvitatása még újabb kutatásokat igényel.
Fenti problémák megoldására törekedve nem követtem mindenütt „szolgai módon” a ré-gebbi és a jelenleg használatos cönológiai rendszereket, hanem meglátásaim szerint néhol módosítottam az osztályozást. Úgy látom, hogy a magasabb rendszertani kategóriák (diví-zió, osztály, rend) ma már többnyire megállják a helyüket. Az asszociációk áttekinthetısé-gének megkönnyítése érdekében több helyen új alcsoportokat (suballiance) állítottam fel.
Bevezettem pl. olyan alcsoportokat, amelyek az eltérı termıhelyi viszonyok révén külö-nülnek el egymástól: pl. Quercenion farnetto (cseres-tölgyesek) és Luzulo forsteri-Quercenion polycarpae (mészkerülı száraz tölgyesek).
Egyes esetekben azonban szembe találtam magam a fent ismertetett osztályozási problé-mákkal. Az eddigi rendszerek az Alnetalia glutinosae rendet általában két csoportra oszt-ják: Salicion cinereae és Alnion glutinosae. Az Alnetalia rend osztályozása azonban az utóbbi évek kutatásai során bonyolódott. BORHIDI (1963b, 1984) bevezette a láperdıktıl
eltérı égeres mocsárerdı (Angelico sylvestris-Alnetum) fogalmát, s jelen dolgozatban is szerepel egy mocsári cserjés (Berulo erecti-Salicetum cinereae) és egy újabb mocsárerdı (Scirpio sylvatici-Salicetum fragilis) leírása. A kiszáradó lápi cserjések (Molinio-Salicetum cinereae) és kiszáradó láperdık (Molinio-Alnetum glutinosae) megkülönbözte-tésével is újabb osztályozási problémák merültek fel. Ha meghagyom a hagyományos fizi-ognómiai rendszert, akkor a Salicion cinereae csoporton belül három alcsoportot kellett volna megkülönböztetni. Ezek egyike a lápi cserjéseket, a másik a mocsári cserjéseket, a harmadik pedig a kiszáradó lápi cserjéseket foglalta volna magába. Ugyanezt az osztályo-zást kellett volna elvégezni az Alnion glutinosae csoporton belül: láperdık, mocsárerdık, kiszáradó láperdık. E fiziognómiai szempontnak azonban az lett volna a hátránya, hogy egymással rokon asszociációk más-más csoportba kerültek volna. Így pl. az elemzés során kiderült, hogy a kiszáradó lápi cserjések (Molinio-Salicetum cinereae) sokkal közelebb állnak a kiszáradó láperdıkhöz (Molinio-Alnetum glutinosae), mint a valódi lápi (pl.
Calamagrostio-Salicetum cinereae) és mocsári (Berulo erecti-Salicetum cinereae) cserjé-sekhez, stb. Ezért választottam azt az osztályozási módszert, hogy az Alnetalia renden be-lül három csoportot különítettem el: Alnion glutinosae (lápi cserjések és láperdık), Scirpo sylvatici-Alnion glutinosae (mocsári cserjések és mocsárerdık), Molinio-Alnion glutinosae (kiszáradó lápi cserjések és láperdık). Mindhárom csoporton belül – a cserjések és a szál-erdık részére – egy-egy alcsoportot különböztettem meg. Így az egymással rokon asszoci-ációk közelebb kerültek egymáshoz.
Hasonló osztályozási problémák merültek fel a bokorfüzesek és a puhafás ligeterdık (Salicetea purpureae) esetében is. Vannak ugyanis rendszerek, ahol a mandulalevelő bo-korfüzeseket (Salicetum triandrae) – a hasonló fajkombináció miatt – a puhafás ligeterdık csoportjába (Salicion albae) sorolják. Mások a bokorfüzes asszociációkat – hasonló fizi-ognómiai felépítésüknél fogva – külön csoportban (Salicion triandrae) tárgyalják. Dolgo-zatomban – néhány újabb alcsoport közbeiktatásával – az utóbbi felfogást követem.
Másutt SOÓ (1964b, 1968, 1973, 1980) rendszerében egy-egy csoportba oly sok és annyira különbözı jellegő asszociáció tartozik, hogy ezek áttekintése igen nehézkes. Ezért állítot-tam fel pl. az alföldi zárt száraz tölgyesek és erdıssztyeppek, a kontinentális bokorerdık és zárt száraz tölgyesek részére négy új alcsoportot, amelyekben a fiziognómia és az asszoci-ációk közötti rokonsági kapcsolatok már sokkal jobban érvényre jutnak.
Természetesen az új szüntaxonok (alcsoportok, csoportok) karakterfajainak megadásával még több ízben adós vagyok, de – az „5.5. Hagyományos statisztikai számítások” c. rész-ben leírt nehézségek miatt – e munkát egy másik tanulmány keretén belül fogom elvégzni.
Tisztában vagyok azzal, hogy e szüntaxonok felállítását a jövıben sok vita követheti. Ma-radtak ugyanis nyitott kérdések, amelyek megoldására nem állt rendelkezésemre megfelelı mennyiségő és minıségő anyag. Ezek tisztázása még a jövı feladata. Bízom abban, hogy az általam leírt új asszociációk, alcsoportok és csoportok megtartása, átcsoportosítása, vagy esetleges elvetése egyaránt elıreviheti a társulástan fejlıdését, mert újszerő osztályo-zási elképzeléseim bizonyítása, vagy cáfolása újabb és újabb munkára késztetheti a cöno-lógiával foglalkozó botanikusok körét, s e munka során ismét újabb szép eredmények szü-lethetnek.