1955 nyarán, a magyar belpolitikában bekövetkezett negatív fordulat hónapja
iban, a szovjet csatlós államok között egyedül álló módon, a kommunista kormány széles körű nyitást kezdeményezett a szuverenitását visszanyert Osztrák Köztársaság irányában. A politikai, gazdasági, kulturális és idegenforgalmi területeket egyformán átfogó javaslatok az 1948 után a minimalizált kapcsolattartás szintjére süllyedt oszt
rák-magyar viszony teljes körű rendezésének reményét csillantották meg. Rövid idő alatt napirendre tűzték a két legsúlyosabb kérdéskört is: a vagyonjogi kérdéseket
— az államosított magyarországi osztrák vagyonnak, a határ menti osztrák és magyar kettős birtokoknak és az 1944-45 fordulóján Ausztriába került magyar vagyontár
gyaknak, Uletve magyar állampolgárok Ausztriában befagyasztott tulajdonának ügyét
—, és a határon uralkodó, korábban kis híján háborús állapotokat, ekkor döntően és elsősorban az aknazár felszámolását.
A vagyonjogi ügyek megoldására irányuló kormányzati tárgyalások 1956 első félévében megkezdődtek, és legalábbis egy majdani megoldás lehetőségével kecseg
tettek, ám folytatásukra nem kerülhetett sor 1956 n3rarán, a magyar politikai vezetés gyors döntése nyomán, a határon kiépített úgynevezett műszaki (valójában akna-) zárat viszont igen rövid idő alatt eltávolították és ezzel megszűnt a közvetlen veszélyhelyzet, ami egyben a kapcsolatépítés lélektani bázisát is jelentősen megerősítette. ^
Ennek és a frissen kivívott osztrák szuverenitás iránti aggodalomnak a fényében különösen érthető, hogy az 1956. október 23-án kezdődött forradalmi események csúcsán, október 28-án, az osztrák kormány valóban erkölcsi kötelességének érezte, hogy felhívást intézzen a szovjet kormányhoz a magyarországi harcok beszüntetésére.
Ugyanakkor általános szolidaritási akció bontakozott az osztrák lakosság körében, melynek eredményeként segélyszállítmányok tömege érkezett Budapestre és más ma
gyar városokba. A következő hetekben Ausztria kezdeményezője volt az ENSZ-ben a magyarországi helyzettel kapcsolatos indítványok egyikének. (A továbbiakban is mindvégig támogatta a magyarországi helyzet kivizsgálásával és a magyar ENSZ-delegáció mandátumának elismerésével kapcsolatos n3rugati állásfoglalásokat.) Ezek az akciók adták vélhetően az ötletet a szovjet vezetőknek ahhoz, hogy a magyarországi forradalom okai között a nyugati hatalmak támogatását és a szélsőjobboldali magyar emigráció aktív részvételét is megnevezzék, és ezzel közvetett politikai nyomást gya
koroljanak a semleges, de egyértelműen nyugati orientációjú, az európai integrációs folyamatokhoz csatlakozni kívánó osztrák államra.
A november-december folyamán kibontakozott szovjet, csehszlovák és kelet
német rágalomhadjárathoz némi bizonytalankodás után csatlakozott a
Kádár-kor-' Az 1945-1985 közötti magyar-osztrák politikai, gazdasági és kulturális kapcsolatok nyomtatott for
rásokon nyugvó elemzését a Bécs melletti Laxenburgban működő Nemzetközi Politikai Intézetben a Zdének Mlynaf vezette politológus-csoport végezte el a nyolcvanas években. Beziehungen 1985. Vo. Gecsényi-Vida 2000.
mány is. A konfliktus kiszélesedéséhez jelentősen hozzájárult a magyar menekültek minden elképzelést meghaladó áradata, a közös határon életbe léptetett szigorú tűz
parancs, az ebből fakadó gyakori határsértések és a menekültek számára nyújtott példátlanul hatalmas, a Kádár-kormányt irritáló osztrák segítség éppúgy, mint az osztrák polgári és szocialista sajtó egyöntetű és határozott állásfoglalása a forradalom vérbefojtóival szemben.^
Ezekkel összefiiggésben értelmezhető, hogy a magyar kormány 1957 januárjában döntéseket hozott a nyugati határ megerősítéséről, az aknazár újbóli kiépítéséről.3
Ujabb súlyos feszültségforrást jelentett, hogy Július Raáb kancellár január 20-i rádióbeszédében felvetette Magyarország (osztrák mintájú) semleges státusza meg
teremtésének a lehetőségét, és javasolta a kérdésnek egy, a haderő- és fegyverzet
csökkentésről tartandó nagyhatalmi konferencia keretében történő megtárgyalását.
A javaslatot, mint a magyar belügyekbe történő beavatkozást, a szovjet sajtó élesen bírálta, a kádári apparátus pedig hosszú ideig alkalmasnak találta an-a, hogy az Auszt
riával szembeni vádak alapjaként használja.^
Ebben a feszült helyzetben az átlagosnál nagyobb jelentőséget kapott az a tény, hogy az osztrák minisztertanács február 5-i ülésén határozatot fogadtak el a kulturális és sportkapcsolatok korlátozásáról, ami két héttel később minden addiginál élesebb összecsapáshoz vezetett a két ország között.^ Aligha kétséges, hogy ennek a feszült
ségnek a kialakulásában ismételten szerepet játszott a szovjet vezetés Ausztriának szánt újabb figyelmeztetése, amelyet a központi pártlap, a Pravda február 9-i szá
mában megjelent terjedelmes szerkesztőségi cikk fogalmazott meg. Az írás az osztrák külpolitika n3ált kritikájaként egy sorba állította a magyar forradalom idején tanú
sított osztrák magatartást, Raab január 20-i beszédét, az európai szervezetekhez tör
ténő közeledést és a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség, illetve a Béke Világtanács irodáinak röviddel korábban Bécsből történt kiutasítását. A lap figyelmeztette Auszt
ria vezetőit, hogy külpolitikai iránsn^onaluk nem felel meg a független és semleges Auszt
ria érdekeinek. A magyar Külügyminisztérium február 21-én közzétett nyilatkozata pedig ismételten súlyos vádakkal illette Ausztriát és az osztrák kormányt: a semlegesség meg
sértésével, iUetve az ENSZ alapokmányába ütköző magatartással vádolta.^
Ettől kezdve két hónapon át, éles hangú jegyzékváltásokkal és provokatív lé
pésekkel tarkított „állóháború" bontakozott ki a két ország között. A magyar ren
dőrség több napon át blokád alatt tai-totta a budapesti osztrák külképviseletet, az osztrák légügyi hivatal megtiltotta a Malév első bécsi repülőjáratának a fogadását, a Belügyminisztérium pedig nem adott vízumot az osztrák kommunisták kongresz-szusára Bécsbe készülő Marosán Györgynek.''
Ilyen előzmények után értesült az osztrák közvélemény a magyar-osztrák határ megerősítéséről, pontosabban az aknazár ismételt kiépítéséről. A „vasfüggöny" újbóli lebocsátása azonban, noha évekre szólóan a kétoldalú kapcsolatok egyik válságeleme
^ A magyar-osztrák kapcsolatoknak a m^yar forradalmi eseményekkel kezdődő úi szakaszáról Id.
Iratok 2000.
^ MOL XIX-A-83-a, 1957. január 24. 14. sz. minisztertanácsi jegyzőkönyv. 3. pont.
"• Vó. Eger 1981, 51-54. és Rauchensteiner 1986, 107-108.
5 ÖStA AdR BKA/AA, Kabinett, MinisterratsprotokoUe, Fasz. 66. BeschlussprotokoU 25. Punkt. 28.
Sajnos az osztrák konnány jegyzökönyvei teljességükben jelen pillanatban m ^ nem kutathatók. így a külügyi anyagban elfekvő kivonatokat, másolatokat használhattuk.
8 ÖStA AdR BKAAA Pol. II. Ungarn 2 GZ 216.69&-Pol./1957. A budapesti osztrák követség össze
foglalója.
' Ld. Iratok 2000, 19. sz.
lett, a pillanatnyi helyzetet nem élezte tovább. Áprilisban keinilt ugyanis sor Anasztáz Mikojan szovjet miniszterelnök-helyettes 1956 novemberében elmaradt bécsi láto
gatására, amikor is a szovjet vezető mind a magyar, mind az osztrák kormánjrt a kapcsolatok rendezésére ösztökélte. Ennek a hatására az osztrák külügyminisztéri
um, bár erélyesen tiltakozott az aknamező ellen, lényegében tudomásul vette és e-lismerte: a műszaki zár kérdése magyar belügy Ezen nem változtatott az sem, hogy ismételten kiderült: a taposó aknákból és drótakadályból álló záróvonal számos helyen átnyiilt oszti-ák területre vagy olyan közel futott ahhoz, hogy ily módon is veszé
lyeztetette a határ menti birtokosok életét, munkáját, nem szólván a kíváncsiskodó turistákról vagy az eltévedt állatokról.8
A holtpontról történő elmozdulás annál is inkább fontos lett volna, mert 1957 nyarára a két ország között olyan — részben átmeneti, részben akut — problémák halmozódtak fel, amelyek nem csupán folyamatosan veszélyeztették a mindennapi kapcsolatokat, de nem illettek be a két világrendszer békés egymás mellett éléséről frissen kialakított szovjet külpolitikai irányvonalba se.
1957 októberében az osztrák kormány azután váratlan gesztust tett, amikor egy magyar jegyzékre reagálva betiltotta az Út és Cél c. emigráns hungarista lapot és szerkesztőjét kiutasította az ország területéről. Október 31-én aláírták azt az e-gyezményt, amely rendezte az egykor közös Dunagőzhajózási Társaság magyar al
kalmazottainak n5rugellátását. A légkör^ kedvezőnek ígérkezett ahhoz, hogy gyorsan tető alá hozzák Horváth Imre külügyminiszter bécsi találkozóját Leopold Figl kü
lügyminiszterrel. Megbeszélésükön megállapodtak arról, hogy diplomáciai szinten tárgyalásokat folytatnak a legégetőbb rendezetlen kérdések meghatározásáról. Figl és munkatársai első helyen említették a határzár problémáját.
1957-58 fordulóján azonban kiderült, hogy a Horváth-Figl-találkozón a további tárgyalások tartalmáról és formájáról elhangzottakat a két fél eltérően értelmezi, azaz láthatólag vannak olyan irányzatok a magyar vezetésben, amelyek másként vélekednek a feszült viszony enyhítésének esetleges módozatairól. (Ezekre a párt-, a belügyi, a külkereskedelmi és a külügyi adminisztrációk különböző érdekcsoport
jainak összehasonlító elemzése deríthetne fényt.)10 így történhetett, hogy a
forra-® Mikojan látogatására és a határzár kiépítésére vonatkozóan Id. Iratok 2000,16. sz., 18. sz. és 20. sz.
^ Érdemes idézni Kádár Jánosnak a Politikai Bizottság október 22-i ülésén tett megegyzését, ami aláhúzta azt, hogy milyen fontosságot tulajdonít a tárgyalásoknak a magyar politika. „Láttam, hogy egy osztrák fináncot [Fram Melchartot] elfogtak, aki most itt ül nálunk. Ha ez az ember Közép-Európa legnagyobb kéme volna, akkor is figyelembe kellene venni, hogyan alakul most a helyzetünk az osztrák kormánnyal.
Az osztrák kormány több liivatalos, bár nem nsálvános nyilatkozatából ismerjük, hogy javítani akarja viszo
nyát velünk. Ennek érdekében már eddig is nem kis lépéseket tett. Miért kell akkor nekünk most egy ilyen finánc-ügyet csinálni. Miért nem dolgozunk úgy, ahogy egy okos kormánynak kellene: felvenni a szükséges jegyzőkönyveket, és az illetőt átadni az osztrák kormánynak. Javaslom, hogy még a holnapi nap folyamán a Külügyminisztérium ilyen irányban beszéljen az itt lévő osztrák ügyvivővel." MOL M-KS 288. f. 5/47. őe.
25. Melchartot november első napjaiban átadták az osztrák hatóságoknak. (Az állásfoglalás súlyát külön aláhúzta, hogy két évvel később, 1959 nyarán Josef Bühringer vasúti kalauzt ugyancsak kémkedés gyanúja alapján halálra, majd életfogytiglani börtönre ítélte a Ijegfelsőbb Bíróság.) Kádár hasonló értelmű megnyi
latkozásai esetenként a következő években is hozzájárultak ahhoz, hogy a magyar külpolitika Ausztriát illetően tú\jusson egy-egy zátonyon. Külpolitikai döntéshozó szerepéről Id. Pülöp-Sipos 1998, 437.
^° Evekkel később, 1962. február 20-án a magyar-osztrák kapcsolatok aktuális kérdéseiről szóló jelentés vitájában a Politikai Bizottság ülésén Kádár nyíltan beszélt erről: „a mi gyakorlatunkban érezhető eltérés van a Központi Bizottság, a kormány, a Külügyminisztérium, a Belügyminisztérium politikája és még egy-két vonal között. Én a következőt látom: a Külügyminisztérium egy hajszállal többet szorgalmaz, mint a mi politikai szerveink. 0 mindig harcol a kontaktusokért és ez természetes, normális, de nem mindig fedi azt a vonalat, amit szeretnénk. Ezeket m^elelő korlátok közé kell szorítani. Általában olyan szabályt kell
alkal-149
dalmi eseményekről kiadott kormányzati propagandaanyag, a „fehér könyv" ismé
telten súlyosan megvádolta Ausztriát a semlegesség megsértésével, a rendőrség zak
latta Walter Peinsipp követet, egy magyar diplomatának pedig kémkedés gyanúja miatt kellett elhagynia bécsi állomáshelyét. A mégoly fontos kormányzati kapcsolat
felvétel így nem vált általános fordulat kiindulópontjává, hanem csupán a diplomáciai párbeszéd folyamatosságának fenntartásában és különböző formáinak további kere
sésében játszott szerepet. A kérdés az volt, hogy mindez újból töréshez vezet-e vagy az osztrák diplomácia elviseli a provokációkat. Az óvatos, a nyxigati világnak elkö
telezett és arra erősen figyelő osztrák külpolitika azonban láthatóan nem mondott le arról, hogy megkíséreljen javulást elérni a bilaterális kapcsolatokban. Ennek tud
ható be, hogy 1958. május-június folyamán az osztrákokat egy diplomáciai bonyo
dalommal és kiutasítással végződött kémbotrány, a Nagy Imre miniszterelnök és mártírtársai kivégzése miatt kirobbant nemzetközi felháborodás és a magyar részről ismételten megszaporodott fegjrveres határsértések sem térítették le a kapcsolatok rendezése felé vezető útról, legfeljebb késleltették az előrehaladásban.
A kialakult állapotokat, a lassú, az általános nemzetközi viszonyoktól fíiggő, előrehaladás megkerülhetetlenségét láthatóan a magyar fél is tudomásul vette: 1958 augusztusában a minisztérium kollégiumának készített jelentésben több évre szóló új stratégiát fogalmazott meg. Ennek a lényege a két ország viszonya javításának a nagy, átfogó politikai tárgyalásoktól történő minél erőteljesebb függetlenítése, más
ként fogalmazva — amint az a következő években ki is derült — az emberi kapcso
latok fejlődésének elősegítése volt.^l 1958. október 17-én Sík Endre és Leopold Figl külügyminiszter bécsi találkozóján megerősítették a fokozatos rendezésre iránjnjló kölcsönös szándékot. ^2
Miközben a kormányközi politikai kapcsolatokban összességében 1958-ban nem történt látványos elmozdulás, a mindennapi érintkezésben osztrák részről felbuk
kantak központilag nem tervezett — mégpedig a közvetlen érdekeknek megfelelően burgenlandi, tartományi szintű — gazdasági kezdeményezések, tudományos és kul
turális kapcsolatkeresések.
1959-ben, hasonlóan a Magyarország nemzetközi megítélésében tapasztalható változásokhoz, valóban gyors és jelentős — lényegében már hosszú ideje előkészített
— lépések történtek. Az osztrák parlament ratifikálta az 1956-ban aláírt vízügyi egyezményt, megkötötték az országúti teherfuvarozási egyezményt, aláírták a légügjd egyezményt. Ami a legfontosabb volt, 1959 októberében megemelt értékű három éves árucsere-forgalmi szerződést írtak alá, amelybe beépítették a harmadik országban történő ipari együttműködést. Igen jelentős volt az 1956-ban félbeszakadt vagyonjogi megbeszélések albizottsági szintű folytatása, nem hoztak viszont érdemi előrelépést
mázni, hogy a szakmai törekvéseket alárendeljük a Központi Bizottság és a kormány politikájának minden vonalon, a Külügynél is & a Belügynél is." MOL M-KS 288. E 5. ő. e. és 258, ő. e. Jegyzőkönyv 14-15.
" Iratok 2000,35. sz. „A tárg>'alások hosszú ideig— esetleg több évig is — elhúzódhatnak, a nemzetközi helyzet bármilyen változásával meg is szakadhatnak, ezért megfelelő terveket kell kidolgoznunk arra is, hogyan javíthatjuk tovább a két ország kapcsolatait, a tárgyeilásoktól függetlenül is. A tárgyalások megkezdése kétségtelenül hozzájárulna az általános légkör javulásához és az egyes vitás kérdések rendezésének elősegí
téséhez (kivéve azt az esetet, ha az osztrákok provokatív kérdések felvetésével, vagy esetleg elfogadhatatlan feltételek támasztásával eleve a légkör megrontására törekednének). Világosan keU azonban látnunk, hogy a függő kérdések nagy része a tárgyalásoktól függetlenül is rendezhető és erre törekednünk kell. Ezért a helyes mértéket megtartva továbbra is kezdeményeznünk kell és fel kell karolnunk az esetleges pozitív osztrák kezdeményezéseket is." Uo. 123.
'2 Uo. 37. sz.
a forradalom idején szülők nélkül Ausztriába került kiskorú gyermekek sorsáról tar
tott — mindinkább okafogyottá vált — diplomáciai egyeztetések. Szakértői szinten megbeszélések kezdődtek növényvédelmi és állategészségügjri, továbbá jogsegély- és szociálpolitikai egyezményekről. A tavasz folyamán a kereskedelmi kapcsolatok fej
lesztésében érdekelt osztrák gazdasági csoportok nyomására Johann Wagner bur
genlandi tartománjdonök vezetésével kormányküldöttség utazott Budapestre a Nemzetközi Vásár alkalmából, amelynek tagja volt Kari Gruber korábbi külügymi
niszter is. Baczoni Jenő külkereskedelmi miniszterhelyettes meghívást kapott a bécsi nemzetközi vásár megnyitására. Ezenfelül szakszervezeti, társadalombiztosítási, é-lelmiszeripari és szövetkezeti delegációk jártak Ausztriában. Aligha többet, mint hiú reményeket tükröztek viszont azok a magas szintű magyar meghívások, amelyeket Raab kancellárnak és a frissen kinevezett Bruno Kreisky külügyminiszternek adtak át az év folyamán. A leglátványosabb változás a sporttalálkozók felújított rendsze
rességében, az újságíró-látogatások kezdeményezésében és a kulturális rendezvények
— igaz nem államközi szintű — újraindításában történt. ^^
Az osztrák külügy vezetői láthatóan értékelték, hogy 1959 szeptemberében Pu/'a Frigyes helyére Sebes István addigi külügyminiszter-helyettest nevezték ki Bécsbe, noha Sebest dogmatikus kommunistaként tartották számon a Ballhausplatzon. A protokolláris változásokat a hazatérő Púja Frigyes búcsúfogadásán megjelent hiva
talos személyiségek névsora mutatta. Míg 1957 és 1958 folyamán a magyar követség rendezvényei szerény látogatottságnak örvendtek a kormányzat részéről, Púja 1959.
július 29-én tartott fogadásán Raab kancelláron kívül Kreiskyvel az élen ott volt a külügyminisztérium teljes vezetése, a köztársasági elnök kabinetfőnöke, a legfelső bíróság elnöke, Bécs rendőrfőnöke, a bécsi és a burgenlandi tartománygyülés elnöke, megjelentek a különböző minisztériumok képviselői, kamarai és gazdaság vezetők, egyetemi tanárok.^'* A már hagyományossá vált októberi külügyminiszteri megbe
szélésen Kreisky elfogadta Sík Endre meghívását és elment a magyar követségre. A rendezés korlátjaira azután éppen a Sík-Kreisky-tárgyaláson derült fény. Miután szó esett a gazdasági téren elért eredményekről, a megoldatlan kérdésekről, utóbbi nyíl
tan értésre adta azt a régóta egyértelmű osztrák felfogást, hogy a két ország közötti viszony alapvető átalakulásához, a kormányzati szintű rendezéshez meg keUene vál
toznia a politikai légkörnek. Ennek a hiányában lehetetlennek tartotta egy budapesti meghívás elfogadását is. (Válaszul Sík nem járult hozzá a látogatásról szóló közlemény kiadásához.) Vélhetően az amerikai diplomácia késztetésére is, megkísérelte meg
győzni a magyar külügyminisztert arról, hogy mily fontos volna lehetővé tenni Sir Leslie Munro ENSZ-főmegbízott magyarországi tájékozódását és felajánlotta a köz
vetítést Mindszenty József bíboros ügyének a megoldásában. ^^ Röviddel a találkozót követően az osztrák ENSZ-küldöttség (a szovjet nyomás ellenére) ismét a magyar mandátum elismerése ellen szavazott.
A magyar politikai vezetés csalódottsága az 1959. decemberi követi értekezleten Púja Frigyes miniszterhelyettes szavaiban kapott hangot. Púja, miközben elismerte a „pozitív alaptendenciákat" Ausztria viszonylatában, nevetségesen periférikus vá
dakkal illette az osztrák politikát. ^^
" Uo. 40. sz.
!•* MOL XDC-J-l-j, 22. dob., Ausztria 5/f, RüM 005111/1959.
15 Iratok 2000, 43. sz.
'^ MOL XDC-J-l-j, 28.dob., Ausztria Vegyes 4/fb. A diplomataértekezlet jegyzökönyve. 11-12.
151
Az értekezlet légköréhez képest a magyar-osztrák viszonyt elemző minisztériumi jelentés 1960. február 17-én tartott kollégiumi vitáján a hangnem további határozott keményedését lehetett érzékelni. A felszólalások elsősorban az 1959-ben elért ered
mények megítélésében tértek el egymástól. Többen arról beszéltek, hogy a kapcso
latok 1959 őszétől ismét stagnálnak és osztrák részről valójában nincs érdemi változás a Magyarországgal szemben követett politikában. Péter János miniszterhelyettes, aki lényegében megismételte Kádár János és Biszku Béla röviddel korábban az MSZMP VII. kongresszusán Ausztriával kapcsolatban elhangzott propagandisztikus felszóla
lását, kifejezetten negatívan ítélte meg az osztrák magatartást. Az igen ellentmon
dásosan felszólaló Sík Endre miniszter odáig ment, hogy az osztrák politikusok magatartását az Anschluss előtti időszakkal hasonlította össze, amikor pártállástól füg
getlenül valamennyien nácik voltak. Ezt aktualizálta is, mondván: „Mind amerikai szol
gálatban áUnak. Kreisky azt csinálja, amit az amerikaiak parancsolnak nekik."!'^
A folytatás sem maradt el: a Külügyminisztérium 1960. június 23-án — mi
közben 1956 ősze óta első ízben, kiterjedt program keretében szakminiszteri szintű látogatásra került sor Ausztriában — terjedelmes jegyzéket nyújtott át a budapesti osztrák követnek. Ebben, a Nyikita Hruscsov vezette szovjet kormányküldöttség ausztriai útja előestéjén, ismét a korábbi zsarolási módszerrel próbálkoztak és vádak sorát zúdították Ausztriára. 18 Nem kétséges, attól a szándéktól vezettetve, hogy ezzel vagy engedményekre kényszerítik az osztrákokat, vagy ellenkező esetben újból le
lassítják a közeledési folyamatot. Miután a látogatás — egyes magyar vezetőknek szovjet részről is táplált reményei ellenére — semmiféle változást sem okozott az osztrák külpolitikában, a második variációnak megfelelően ismét megsokasodtak a határ menti, magyar íegyveres provokációk és az ezekkel kapcsolatos jegyzékváltások, kormánynyilatkozatok, valamint kiújult a sajtóháború. Az egymásnak ellentmondó lépésekkel tarkított időszak — amelyet továbbra is jellemeztek az alacsonyabb vagy éppen magasabb szintű látogatások, jellemzett a hullámzó, de összességében nem csökkenő gazdasági együttműködés, az erősödő idegenforgalom, a növekvő számú tudományos és kulturális rendezvény, másrészt a fegyveres határkonfliktusok sora, egy katonai erődrendszer kiépítése a határ osztrák oldalán — 1960. november-de
cember folyamán érte el mélypontját, ámbár láthatóan ismét anélkül, hogy vissza
vonhatatlan fordulat történt volna. Az országgyűlés decemberi ülésszakán mondott beszédében ugyanis Kádár János optimistán ítélte meg az Ausztriával és az Egyesült Államokkal fennálló kapcsolatok perspektíváit. ^^
1961 nyarán azután megtört a jég a határügyi kérdések megoldását célzó e-gyezményeket illetően, és megkezdődtek a konkrét tárgyalások. 1962 első hónapja
iban a Ballhausplatz akár gesztusértékűnek is tekinthető cserét hajtott végre a budapesti követi poszton. Hat esztendős szolgálat után haza hívta Walter Peinsippet, aki a forradalom alatt és után tanúsított bátor magatartása miatt mindvégig szálka volt a Kádár-kormány szemében. Ennél, legalábbis politikailag, fontosabb esemény volt, hogy 1962 májusában Raab volt kancellár, a Szövetségi Kereskedelmi és Ipar
iban a Ballhausplatz akár gesztusértékűnek is tekinthető cserét hajtott végre a budapesti követi poszton. Hat esztendős szolgálat után haza hívta Walter Peinsippet, aki a forradalom alatt és után tanúsított bátor magatartása miatt mindvégig szálka volt a Kádár-kormány szemében. Ennél, legalábbis politikailag, fontosabb esemény volt, hogy 1962 májusában Raab volt kancellár, a Szövetségi Kereskedelmi és Ipar