A magyarság életét „a század első tizenöt évében uralkodó tökéletlen magyar sablon szerint élte: a régi Budapesti Hírlap szemszögén át, sablonosán nézte a magyar dicsőséget, sablonosán a többi nemzetet, a világ hatalmas, első népének tartotta magát, a csodált Vilmos császár kedvencének, akit veszély nem fenyegetett s olyan természetes biztonságban élt széles e hazában, a Kárpátoktól az Adriáig, mint a sas a megköze
líthetetlen sziklafészekben. Megszokta, hogy gyámolítják és sorsának zavartalanságá
ról az állam gondoskodik. Európát nem látta és nem ismerte, a modem mozgalmakról fogalma sem volt, népi, szociális, gazdasági vagy kulturális kérdések nem izgatták, a politikát a pesti parlament elmés vitái jelentették számára, hazaíisága a millenniumi romantikával táplálkozott, Ausztriát szidta és szövetkezett vele, kereskedelmet, ipart, szabad pályát másokra bízott, a nemzetiségeket alig vette észre, sőt természetesnek tartotta, hogy szelíden és megadóan hozzásimulnak az úri magyar rendhez, egyáltalán mindent bölcsnek és természetesnek vett, ami van és ahogy van, s főleg szilárdnak és megváltoztathatatlannak" - írta Szvatkó Pál felvidéki magyar politikus 1938-ban, még az első bécsi döntést megelőzően. 1 A kisebbségi vezető e szigorú (ön)bírálata mögött kétségkívül az egyre érezhetőbb mellőzöttség miatti keserűség is meghúzó-dott,2 ám ezzel együtt is pontosan ábrázolta a boldog békeidők utolsó évtizedeinek általános megelégedettségét és kényelmességét, egyszerre fölényes és rest politikai közgondolkodását, amely különösen külpolitikai téren rendkívül tájékozatlan volt.
E tájékozatlanság legfőképpen az osztrák-magyar közjogi viszonyból fakadt, amely
nek alapján a kiegyezésről szóló rendelkezések a Monarchia külső stabilitásának vé
delmére közös minisztériumokat (hadügy, külügy) állítottak fel, s ezen ügyek intézését az osztrák, magyar, cseh, lengyel, horvát stb. nemzeti eszméket a gyakorlatban nem vagy alig érvényesítő, birodalmi-dinasztikus elkötelezettségű szakapparátus feladatává tették.3 A Monarchia külpolitikai törekvései, balkáni ambíciói ráadásul Magyarország számára közömbösek — vagy éppen kényelmetlenek — voltak, hiszen a szorosan vett magyar érdekek lényegében a status quo megőrzésére, a történelmi Magyarország fenn
tartására irán5mltak. Minthogy Magyarországnak ily módon sem doktrína, program és taktika, sem szervezet és személyzet tekintetében nem volt önálló külpolitikája, nem csoda, hogy a hazai közélet többn3dre nem mutatott affinitást a külügyi kérdések iránt. A folyamatos — bár lassuló — gazdasági növekedés, a békés gyarapodás pedig az örökkévaló gondtalanság érzetét keltette, amit a millennium elkápráztató, elvakító pompája csak erősített. A világpolitikai események, a Közép-Európán kívüli folyamatok
I Szvatkó 1938, 115-116.
^ Szvatkó Pált a harmincas évek második felében a Szlovákiai magyarságot anyagilag és politikailag is támogató magyar kormány fokozatosan háttérbe szorította, mert a nemzetiségi kérdésben a radikálisabb irányzatot igyekezett előtérbe állítani.
^ Somogyi 2000.
iránt csak nagyon szűk kör érdeklődött, kiérlelt külpolitikai szemlélettel még az ér
telmiség nagyobb része sem rendelkezett.
A századelő szaporodó nemzetközi konfliktusai és válságai, majd a világháború eseményei változásokat hoztak e téren, s a háború utolsó évében már egy olyan szer
vezet körvonalai is kirajzolódtak, amely „társadalmi szinten" kívánt foglalkozni külügyi kérdésekkel. Paikert Alajos, a Turáni Társaság alelnöke 1917. december 17-én a kö
vetkezőket jegyezte fel naplójába: „A magyarság egyáltalában nem foglalkozik külpo
litikával, azt teljesen átengedi az osztrákoknak. Sorsunk felett mások határoznak, mi vagyunk az igazi hősök, a monarchia igazi ereje és gerince, és bennünket a legfontosabb kérdésekben állandóan kinulláznak. Azért akarok egy külpolitikai társaságot csinálni, határozott külpolitikai programmal, elsőrangú gárdával, és azt minél előbb és minél jobban végrehajtani. Programom: Sorsunk felett csak m ^ u n k határozhatunk. Ma
gyarország a magyaroké. A magyar érdekek kellő érvényesítése minden közös és min
den külügyi kérdésben. Semmiféle idegen befolyást a magunk dolgába nem tűrünk.
A magyar érdekek csorbítását sehol meg nem engedjük.""* A megalkotandó Magyar Külügyi Társaság nem egészen egy hónappal később már afféle árnyékminisztérium
ként jelent meg Paikert naplójában.^
A Magyar Külügyi Társaság (MKT) formális megalakulására ugyan csak évekkel később került sor, ellenben 1918 késő telén már negyedik vitaülését tartotta. E vita
üléseken politikusok, diplomaták, tudósok, újságírók, jogászok, gazdasági szakemberek vettek részt; a felszólalók — köztük Marczcdi Henrik, Hegedűs Lóránt, Apponyi Albert gróf— Angliáról, Amerikáról, Magyarország és Anglia érdekközösségéről, valamint a magyar-amerikai kapcsolatokról beszéltek, ami hűen tükrözte a születőben lévő tár
sulat külpolitikai érdeklődését. Jele volt ez annak, hogy az MKT egyrészt felismerte az angolszász hatalmak megnövekedett nemzetközi presztízsét és hatalmát, másrészt — az előbbiekből következően — a háború antantellenes propagandájával szemben megpró
bálta előkészíteni a közvéleményt is az új hatalmi együttállás következményeire.^
A poHtikai szabadságjogok kiterjesztése idején, a Károlyi-kormányzat alatt, több olyan társadalmi szervezet is alakult, amely belpolitikai tevékenységen kívül külpoli
tikai kérdésekkel, illetve propagandával is foglalkozott. 1918-1919 fordulóján jöttek létre például a segélyezés mellett politikai agitációval is foglalkozó menekült-egyesü
letek, valamint a Magyarország Területi Épségének Védelmi Ligája (Tevél)j a Magyar Országos Véderő Egyesület QVIOVE), az Ébredő Magyarok Egyesülete (EME) és a Magyar Nemzeti Szövetség (MNSZ).'' E szervezetek a jobboldali-szélsőjobboldali esz
mékjegyében működtek, és a tél végére már az őszirózsás forradalom n3dlt ellenzékévé válták. A Tanácsköztársaság proletárdiktatúrája semmilyen alternatív társadalmi szer
vezetet sem tűrt meg, így e társaságok is szüneteltették működésüket: tagjaik illega
litásba vagy rövid emigrációba vonultak, esetleg az arad-szegedi ellenkormány aktivistái lettek.
Az ellenforradalmi rezsim megint kedvező környezetet teremtett a jobboldali tár
sadalmi szervezetek működéséhez. Az 1919-1921 közötti periódus e társaságok újjászer
veződésének, elszaporodásának, valamint megszilárdxilásának időszaka volt - ugyanakkor a baloldali, liberális, demokratikus szerveződések számára jóval kisebb tér nyílott.
" Paikert VI. köt, 28. (1917. december 17-i bejegyzés.)
^ Paikert VI. köt, 29. (1918. január 11-i bejegyzés.)
* Magyar Külügyi Társaság. Külügy-Hadügy 1919. március 9. 1,
' Működésükhöz Id. Pallós 1995, Dósa 1972, Zinner 1989. Az MNSZ történetéről még nem született feldolgozás.
Az erőteljes történelmi folyamatok (háborús kataklizma, forradalmak, a régi tár
sadalmi-politikai elitek erodálódása) az egyik oldalon, a kormánypolitikai reakciók (a választójog kiszélesítése, a szociálpolitika lassú modernizálódása, a földreform) a má
sikon mind azt jelezték, hogy a politika világa szélesebb rétegek előtt is megnyílt -ha a belépésre nem is feltétlenül, a betekintésre egyre inkább. E tendencia a külpo
litikai kérdéseknek a közgondolkodásban és a közvéleményben való erőteljes megje
lenésében is megnyilvánult, aminek oka az volt, hogy a dualizmus „külpolitika nélküli"
időszaka után a trianoni Magyarország közéletének legfontosabb témája a békeszer
ződés revíziója volt.
*
A trianoni békeszerződés Magyarország területének kétharmadát, lakosságának háromötödét idegen államoknak juttatta, hadseregét leszerelte s még az önvédelemre is alkalmatlanná tette, valamint súlyos jóvátételi terheket rótt rá. Mindezeken túl Magyarországnak még a háború kirobbantásáért a vesztesekre hárított felelősségben is osztoznia kellett. Ezt az ítéletet a magyar kormány és a közvélemény egyaránt méltánytalannak, mélyen igazságtalannak érezte.
Az Osztrák-Magyar Monarchia és a történelmi Magyarország felbomlásának okait vizsgálva, illetve a külpolitikai stratégia és taktika me^atározásakor a magyarországi közéletben igen eltérő nézetek jelentkeztek.
A társadalom szélesebb köreiben — és a politikai vezető réteg egy részében — uralkodóvá vált az a felfogás, amely szerint Magyarország feldarabolásáért az újonnan önállósodott, illetve anyaországaikkal egyesült nemzetiségek árulása és a győztes nagy
hatalmak közönye, cinizmusa vagy megtévesztettsége a felelős. Ez az irányzat a szá
zadelő autonomista, majd szeparatista nemzetiségi mozgalmainak tagadásával, a történelmi Magyarország általános viszonyainak idealizálásával, a nagyvonalú, túlzot
tan is engedékeny nemzetiségpolitika mítoszának táplálásával, Magyarország nemzet
közi fontosságának és történelmi jelentőségének felnagyításával lemondott arról, hogy hiteles képet nyerjen a háború és az azt követő évek világpolitikai viszonyairól, vala
mint az ország nemzetközi helyzetéről. E helyzetelemzésből az aktív külpolitikai cse
lekvésre vonatkozóan háromféle program körvonalazódott: 1. fegyveres akció: a vitéz magyar nemzet lefegyverzettsége ellenére vissza-vívja elveszített területeit a mestersé
gesen összetákolt államoktól; 2. hit a gondviselésben: a tarthatatlan helyzet meg fog változni, mert meg kell változnia, hiszen a történelmi Magyarország létezése az em
beriség egyetemes érdeke; 3. erőteljes külpropaganda: az ország romlását okozó hazug agitációval szemben a magyar igazság terjesztésével kell helyreállítani Szent István birodalmát.8
Ugyanakkor a párizsi békekonferenciát megjárt magyar delegátusok rangidősei
— és mások is, akik jobban átlátták a nemzetközi viszonyokat — felismerték, hogy a versailles-i békerendszer az európai nagyhatalmi szerkezet gyökeres megváltozásá
nak és egy új biztonságpolitikai koncepciónak a leképeződése. A korábbi öthatalmi rendszer (Nagy-Britannia, Franciaország, Oroszország, Németország, Ausztria-Ma
gyarország) helyébe a nyugati hegemónia lépett: a középső és keleti birodalmak kie
sésével az európai hatalmi súlypont átmenetileg nyugatra helyeződött. A brit és a francia diplomácia arra kényszerült, hogy a megszűnt német, orosz és osztrák-magyar
^ Miként Herczeg Ferenc — a Magyar Revíziós Liga majdani elnöke — fogalmazott a tervezett irre
denta emlékhely, az úgynevezett M^yar Kálvária kapcsán 1926. december 21-én tartott előkészítő ülésen:
„Szent István birodalmát a magyarellenes propaganda fektette sírba és a feltámadást a magyar propaganda fogja előkészíteni, - vagy egyáltalában nem lesz föltámadás." Ld. OSZK Kt Fol. Hung. 2734/IV 117.
53
monarchia helyén keletkezett hatalmi űrben a régió biztonságát, stabiUtását új koa
lícióval valósítsa meg (kisantant, Lengyelorsz%), amelynek fő funkciója a potenciálisan erős német és orosz hatalom sakkban tartása lett. E keleti (kis) szövetségesek az óriási feladathoz megfelelő „ellátmányban" is részesültek, amennyiben a vesztesek (Ausztria, Magyarország, Bulgária, Németország) területéből jókora darabokat hasít
hattak ki, ezzel megalapozhatták vagy növelhették gazdasági és katonai potenciáljukat.
A „kis" vesztesekkel aláírt békeszerződések tehát mintegy a német béke mellékter
mékeként jöttek létre - így Trianonra is Versailles árnyéka vetült. Teleki Pál gróf például egy 1920. ápriüsi interjúban arról beszélt, hogy a békeműben Németország kérdése 80%-ot képvisel, Törökországé 8%-ot, Ausztriáé, Bulgáriáé és Magyarországé pedig 4-4%-ot.9
A nemzeti tragédiához vezető út és a követendő politikai irán)^onal hideg fejjel való végiggondolása természetesen rendkívül nehéz feladat volt. Még a hivatalos kül
politika irányítóit is, akiknek pedig — különösen Magyarország kisáUami státuszára való tekintettel — a világpolitikai realitások a szigorú józanságot szabták zsinórmér
tékül, időről időre elra^dta a békeszerződés kétségtelen méltánytalanságai miatt ér
zett felháborodásuk. Általánosságban mégis elmondható, hogy a békeszerződés revíziójára irán3ailó magyar külpolitikai gyakorlat és a széles hazai közönség általános Trianon-ellenes meggyőződése tartalmában és formájában (azaz a határváltoztatás mértékének és módjának kérdésében) jelentősen eltért egymástól.
A köz^ndolkodást uraló inredentizmus a valamikori egységes ország idegen uralom alatt álló, megváltatlan (irredenta) területeinek fölszabadítását célozta (békés vagy erőszakos módszerekkel), s e területi követeléseit önkényesen, kizárólag a maga által választott szempontok alapján fogalmazta meg. A hivatalos revíziós külpolitika ezzel szemben az adott nemzetközi szerződés felülvizsgálatát (revízióját) kívánta elérni békés eszközökkel, a diplomácia és a nemzetközi jog által biztosított kereteken belül
— például konferenciák, többoldalú szerződések révén —, s mint ilyen szükségképpen kompronaisszumra hajló, érveiben és célkitűzéseiben az irredentizmusnál pragmati-kusabb, rugalmasabb volt.^O
Érdekes jelensége volt a Horthy-korszak magyar külpolitikájának, hogy minél közelebb jutott a revízióhoz, annál szolidabb lett területi követeléseiben, ugyanakkor annál erősebb nyomás nehezedett rá az irredenta közvélemény részéről. A békerend
szer megszilárdulásának idején, a húszas évek első felében, Magyarország külpolitikája meglehetősen passzív volt, de a legmagasabb körökben is élénken éltek a teljes res-titúcióba vetett remények. A húszas évek második felétől, az olasz szövetség, az angol rokonszenv és végül a német kapcsolat révén a magyar revízió ügye — kisebb hul
lámvölgyektől eltekintve — egyre reménytelibb volt, az ekkor megfogalmazódó konkrét hivatalos vagy félhivatalos területmódosítási tervek azonban rendre kompromisszumos javaslatokat tartalmaztak. Másképpen szólva: amíg a revíziónak nem volt aktualitása, a vágyak maradtak előtérben, amint azonban tényleges esély mutatkozott a békeszer
ződés módosítására, reális igényekkel kellett föllépni.
A két háború közötti magyar külpolitikában két nagyobb revíziós koncepciót lehet elkülönítem. Az integrális revízió hívei — ők voltak jóval többen — az összes elveszített területre igényt tartottak, Horvátország, az Őrvidék és a Tengermellék, valamint a Lengyelországhoz került kicsiny terület esetében azonban álláspontjuk
haj-^ Benda Jenő: A magyar béke kilátásai. Pesti Hírlap, 1920. április 2. 2.
^'^ A fogalmak eredetére és különbségére Id. Zeidler 2001, 50-51.
lékonyabb volt. E felfogás alátámasztására a magyar vezetésű Kárpát-medence ter
mészetes földrajzi egységét, az évszázadok folyamán kialakult gazdasági együttműkö
dést, a rövidebb-hosszabb megszakításokkal ezer évre visszatekintő állami egységet, a magyar politikai géniusz civilizáció-teremtő és -közvetítő képességét, a m^yarság Kárpát-medencei kulturális fölényét, Uletve Magyarorsz^nak a keleti katonai és ideoló
giai behatolással szembeni védekező-védelmező szerepét hozták föl érvként. E gondolat megalapozása és első részletes kifejtése Apponyi Albertnek, a páiizsi magyar békede
legáció vezetőjének 1920. január 16-án elmondott beszéde volt.ll
A határ néprajzi szempontú kiigazítását célul tűző etnikai revízió koncepciója alapvetően a nemzeti önrendelkezés demokratikus elvére épült, amely általánosan hangoztatott és elfogadott — ám a gyakorlatban szelektíven alkalmazott — modem jogelv volt. Megjelent már Woodrow Wüson elnöknek az amerikai hadicélokat konk
retizáló 14 pontjában, s ez volt — legalábbis elméletben — a párizsi békekonferencián a békeszerzők alapelve is. Magyarországon is a demokratikus programmal fellépő pár
tok hajlottak leginkább e megoldás felé (a szociáldemokrata, liberális és demokrata pártok), valamint a húszas évek közepétől a harmincas évek közepéig a Szovjetunió és a Komintem ihletésére a legális és illegális kommunista pártok. De e felfogáson alapult már a békekonferenciához 1920-ban benyújtott néhány magyar kormánybe-adványl2 és az ugyanekkor folyó francia-magyar tárgyalásokon bemutatott hivatalos magyar területi revíziós előterjesztés is.^^ A wilsoni önrendelkezésre való hivatkozás, és az elcsatolásra szánt területeken az állami hovatartozásról döntő népszavazás meg
rendezése —mint a magyarság számára még elfogadható megoldás—még Apponyinak elsődlegesen az integritás védelmében elmondott, már említett beszédében is megje
lent. 1"* Az etnikai revíziós igények a határ menti, döntően magyarlakta zónák, valamint esetleg a Székelyföld, illetve — az összeköttetést biztosítandó — egy keskeny erdéljd korridor visszacsatolására terjedtek ki.
E két koncepció mellett a két háború közötti magyar külpolitikában egyre inkább teret nyert egy harmadik felfogás, amely nem elvi alapon, hanem a mindenkori vi
lágpolitikai helyzethez való alkalmazkodás szellemében az elérhető optimális területi revíziót akarta megvalósítani. ^^ Az optimális revízió tartalmát éppen ezért nem lehet pontosan meghatározni, de aimyit megállapíthatunk, hogy a határ menti, magyarlakta területeken túl Nyugat-Szlovákia, valamint Kárpátalja visszaszerzése a korszak három meghatározó miniszterelnökének: Bethlen IstyánTvak, Gömbös Gyulának és Teleki Pál
nak egyaránt szerepelt az elképzeléseiben. Ok egyébként, hosszabb-rövidebb vívódás után, mind feladták az integrális revízió elvét. 16
Ez az altemativitás és viszonyla^s mértéktartás azonban a kormány belföldre irá
nyuló propagandájában alig érvényesült. A hazai közvélemény befolyásolásakor ugyanis a kormánynak nem kellett tekintettel lennie a világpolitikai érzékenységre, és mind a hangvételt, mind a követelések mértékét tekintve határozottabb lehetett - s az is volt. A kormány számára indifferens volt, hogy a közvélemény az etnikai, az optimális vagy az integrális revízió oldalán áll-e, hogy a békés vagy a fegyveres megoldást pár
tolja-e, számára csak a közhangulat és az egységes erő felmutatása volt fontos. Nem
" A beszéd szövegét közli Sorsdöntések 1989, 153-162.
. 12 Vó. Romsics 2001, 181-182.
" Közli Romsics 2001, 192, 196.
" Apponyi beszédének elemzését űjabbem Id. Romsics 2001, 175-176.
^^ A Idfqezést Ormos Mária használta először. Vö. Trianon a történelemben 1988, 235.
i« Vó. Romsics 1999, 263-264, 356-362, Zeidler 1998, Ablonczy 1998.
55
a tételes revíziós álláspont kifejtése volt tehát a lényeg, hanem a békeszerződés elleni, irredenta közhangulat táplálása. Az apró distinkciók iránt a széles közönség általában amúgy is érzéketlen volt, számára a hangzatos, erőteljes, közérthető megfogalmazások adtak eligazítást. A kormány ezért nem is bajlódott a részletekkel: beérte azzal, hogy a tömeg elítéli Trianont és az irredenta jelszavakat visszhangozza.
A magyarországi közvélemén3rt a Trianon-ellenes érzelmek uralták, ez azonban inkább hangulat volt, mint tevéken3^ég, inkább meggyőződés, mint mozgalom. Hiszen a közvélemény a modem tömegtársadalom kialakulásának korában inkább még be
fogadó, semmint irányító közegnek számított. Tipikus attitűdje, gesztusa a politika megnyilvánulásaival szemben mutatott készség vagy visszautasítás volt, nem pedig maga a kezdeményezés. Különösen igaz ez olyan társadalmakra — amilyen a magyar is volt —, amelyek a politikai emancipációt (például a választójog, a sajtószabadság stb. megtapasztalását) követően még éppen csak a kollektív szellemi önállósulás kez
detén tartottak. A közvéleménynek a kiilpolitíkához való viszonyát, amely a laikusok számára egyébként is titokzatos és regényes, elzárt világ volt, még inkább ez a pasz-szivitás jellemezte.
A két háború közötti irredenta közhangulat tehát olyan tényező volt, amelyet a hivatalos politikának módjában állt kihasználni, negligálni vagy tompítani. A közélet irányítói — egyszerre ösztönösen és tudatosan — az elsőként említett lehetőséget ragadták meg, így az uralkodó, Trianon-ellenes érzelmeknek a tartalmát és az inten
zitását a kormány jóváhagyásával — vagy éppen aimak sugallatára — működő belső propaganda határozta meg. Ily módon az általános közvélemény lényegében a propa
ganda leképeződése lett, és éppen a mérsékletre intő hangok tűntek disszonánsnak -jöttek légyen akár az ellenzék részéről, akár a harsány túlzásoknak a kívánatossal
ellentétes hatását felismerő kormánykörökből.!'^
«
A társadalmi nyilvánosság közvélemény-formáló intézményei között kiemelkedő volt még a társadalmi szervezetek, az egyházak, a hadsereg, a sajtó és az oktatás jelentősége. A kormányon és a politikai pártokon kívül elsősorban ezek a szellemi központok látták el ismeretekkel és ideológiával a nagyközönséget, ezért érdemes leg
alább futólag áttekinteni, miképpen tették mindezt.
A már említett társadalmi szervezetek körében a húszas évek folyamán nagy átalakulások mentek végbe. Mivel a trianoni békeszerződés szigorúan tiltotta a revíziós és irredenta propagandát, a békeszerződés életbe lépését követően fel kellett volna oszlatni e szervezeteket. A kormány azonban inkább korszerűsítéssel párosuló átszer
vezést hajtott végre. A formálisan megszűnő Tevéi örökségét például az MNSZ vette át. Ennek a tudományos és diplomáciai szempontokra nem sokat adó, radikális kö
vetelésekkel fellépő, harsány propagandája az országhatárokon túl csak a külföldi — mindenekelőtt az észak-amerikai — magyarság egyes köreiben talált visszhangra. A szövetség erőteljesnek indult külpropagandája hamarosan kifulladt, részben a külföld érdektelensége, részben a magyar kormány óvatosabb revíziós politikai vonalvezetése miatt. Mivel az MNSZ békeszerződéssel szemben elfoglalt álláspontját nem a kritika, hanem a teljes elutasítás jellemezte, ezért szerepe egyre inkább a Trianon-ellenes belső hangulat táplálására korlátozódott: országos hálózatával, gyűléseivel, pályázataival és egyéb rendezvényeivel — vagyis állandó jelenlétével — nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a revízió kérdése mindvégig a hazai érdeklődés homlokterében maradjon.
*' Ijd. erre Sipos Baláizs e kötetben közölt tanulmányát.
A MOVE és az ÉME egyre kevésbé foglalkozott külpolitikai kérdésekkel, külügyi propagandával pedig egyáltalán nem. Ez utóbbi tevékenység ellátásái-a, sőt a félig legáUs és illegális kisebbségi és propagandaszervezetek munkájának összehangolására a kormány 1921 augusztusában egy csúcsszervezetet állított fel: a Társadalmi Egye
sületek Szervezetének Központját. A TESZK állandó kormányfelügyelet mellett, Teleki Pál volt miniszterelnök irányítása alatt dolgozott, hatékonyságával kapcsolatban azonban mindvégig súlyos kifogások merültek fel. A központ hatáskörébe tartozott a Magyar Nemzeti Szövetség felügyelete éppúgy, mint a romániai, a jugoszláviai és a csehszlo
vákiai magyarság ügyeit — elsősorban a magyar kisebbségek segélyezését — intéző
vákiai magyarság ügyeit — elsősorban a magyar kisebbségek segélyezését — intéző