Érkezésekor talán semennyi félelem sem volt Rákosiban. A feladat szabaddá tette. Két-három éven át akadt nem egy túlzása, meg bizonytalanságot titkolandó engedménye, de tetteit – többek véleményével ellentétben – nem a félelem szülte, ha mutatványához a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) feszítette is ki a hálót. Bár először volt a kupolában, s nem érezte a trapézt, a marxizmus-leninizmus-sztálinizmus csalhatatlan iránytűje miatt eszébe sem jutott, hogy súlyosan hibázhat. Felelősséggel tölthette el, hogy neki Sztálin szemével kellett körülnéznie, Sztálin fülével figyelnie, és Sztálin szavával szólnia. Azért óvatos volt.
Magyarországra érkezése után eltűnt. Figyelőállásba vonult a Csekaként emlegetett debreceni pártközpontban. (Micsoda „fülbotlás”! A központot nem a hajdani szovjet állambiztonsági szervről nevezték el, hanem moszkvai társához hasonlóan ez is Ceka, CK – Centralnij Komityet, Központi Bizottság – volt.) Negyedéven át, amíg Pestre nem költöztek, ez az Arany János utca 3 sz. alatti épület – a hajdani Osztrák-Magyar Bank – volt a munkahelye, étkezdéje és a szállása. Kezdetben Vas Zoltán mellett RM sógora, a „sánta Csillag” intézte a párt gazdasági ügyeit, ő volt a szálláscsináló is. Inkább óvatosságból, mint félelemből az első pillanattól kezdve vigyáztak rá: néhány napig szovjet őrszemélyzet (is), aztán a főképp
magyar partizánokból szervezett pártőrség. (Egy ideig Maléter Pál, a majdan kivégzett 1956-os honvédelmi miniszter volt az őrség vezetője.) Amikor RM először utazott a fővár1956-osba, a Tisza Kálmán téri pártházban rendeztek be neki szállást. Fogadtatása szerint a két pártközpont között az oroszok összeköttetést teremthettek. A biztonsági intézkedéseket is ők írhatták elő, meg a moszkvai szokások.
RM először levélben lépett a KV zártkörű nyilvánossága elé. Megérkezése harmadnapján az útravalónak megfelelően azt írta Budapestre az elvtársaknak: „A Magyar Kommunista Párt mindenkivel együtt halad, aki részt vesz a német rablók elleni harcban és híve az új, demokratikus Magyarországnak. Egyetlen kezet sem szabad ellökni, mely becsületesen nyúl a nemzet újjáépítésének munkájához.” A hazai közönséggel először a tizedik napi össztaggyűlésen találkozott a Vígszínházmozgóban. A Víg nem óriásmozi; de akkor elfért benne az MKP egész debreceni tagsága. (Kádár szerint 1942-ben négyszázötvenen voltak, ám később csak tízen, végül hetvenen – vagyis száznál kevesebben – maradtak kapcsolatban egymással.) Megjött a titkárság, meg itthon is volt egy titkárság, az itthoniaknak KB-jük volt Budapesten, a moszkvaiaknak KV-jük Debrecenben csak tagság nem nagyon volt. Amikor Vas Zoltán megérkezett Pestre, a jövőn vitázva az itthoniakkal szemben ő azt állította, hogy nem három, hanem tízezer tagja is lehet még egyszer Budapesten a pártnak. Utólag is úgy tűnik, az lehetett a kérdések kérdése, hogy negyedszázados üldözés után képesek-e gyökeret ereszteni. De magabiztosan nyúltak mindenhez, és mesterei voltak a szervezésnek. Januárra megalakultak a kerületi titkárságok, és februárban harmincezer, májusban pedig már százötvenezernél is több tagja volt az MKP-nak. A pártot fölülről lefelé építették, és így is működtették. Induláskor öt-tíz ember – a titkárság, a KV, a KB – szervezett magának politikai bizottságot – ami a májusi konferencián állt fel – és központi vezetőséget, sőt tagságot is. A négyes fogaton túl az RM által dicsért, és kevésbé ismert szürke eminenciásnak, Kovács István szervezési osztály vezetőnek volt még oroszlánrésze a pártszervezetek és az apparátus kiépítésében, a pártbürokrácia falának megalapozásában, majd felhúzásában.
RM pénteken a vagongyárban, szombaton a dohánygyárban találkozott először a hazai közönséggel. A vasárnapi premiert a helyi lapban akkor még hirdetésként közölték: „Az Arany Bika nagytermében Debrecen dolgozó népe fogadja Rákosi Mátyást.” A Néplap öt oldalon át írt arról, hogy ujjongó közönség előtt tizenöt évi fegyház és öt évi emigráció után először szólt RM szabadon és közvetlenül. (Budapestre hat nap alatt ért fel a tudósítás.) Ekkor talán senkinek sem volt alapos áttekintése a háborúvert ország politikai színképéről.
RM mégis bátran állította – talán az oroszok negligáló véleményét átvéve – , hogy
„népünkben sokkal több a reakciós elem, mint ahogyan azt eredetileg gondolták”. (Vajon ez a harmadik személy csupán nyomdahiba?) 1935-ös perében még a magyar nép forradalmi szelleméről beszélt, de ez épp annyira lehetett igaz, mint ez a megállapítás. Tény, hogy szinte minden környező náció ügyesebb volt a reakciós-forradalmi magyar népnél, és többet is tett – tehetett? – a fasizmus ellen. Az oroszok tudták ezt, ami Rákosiban csak élesztette a „majd én megmutatom” elszántságát. Első szónoklatában kijelentette, annak alapján, hogy melyik párt tesz a legtöbbet a fasizmus ellen, a nemzeti hadsereg létrehozásáért és a földreformért „a magyar nemzet változásokat eszközöl” – az amúgy is túl baloldali – Nemzetgyűlésen.
Ugyanekkor Dimitrovnak már azt írja, hogy hamarosan felvetik „a kormány rekonstruk-ciójának kérdését is”. Pedig néhány hónapja intette őket türelemre maga Sztálin. Nem értette, vagy nem hitte, hogy megtagadva reflexeiket, nem kell minden lehetséges pillanatban legalább a hatalom „jobbítására” törni? A kérdés felvetése is arra mutat, hogy szó sem volt rigorózus sztálini parancsról és végrehajtásról, legfeljebb a fontosabb ügyekben tanácsot kellett kérni, a szándékolt lépést be kellett jelenteni. Sztálin aztán – fél szemét háborús szövetségeseire függesztve – meghúzta a gyeplőt: Vorosilov, a SZEB elnöke nem engedte a
kormány balra tolását. A hatalomhoz vezető egyenes út eltorlaszolása kétkulacsosságra és taktikázásra késztette Rákosit. Hisz a cél Sztálin pillanatnyi tanácsa ellenére is csak a vezető szerep lehetett. Márciusi levelében Dimitrov szemére vetette: „Munkánk megsínyli azt is, hogy azt a tanácsot kaptuk, ne lépjünk fel a reakciós és szabotáló miniszterek ellen. Ezáltal sok olyan harci lehetőséget mulasztunk el, amelyek növelnék a párt népszerűségét és befolyását.” Április elején tovább bombázta Dimitrovot: „A kormány rekonstrukciójánál legalábbis Faragho vezérezredest, a csendőrség volt parancsnokát, Teleki grófot, aki a reakciós üzelmek központja, valamint Vásáry pénzügyminisztert, akiről megállapítottuk, hogy két évvel ezelőtt még Imrédy fasiszta pártjának tagja volt, el akarjuk távolítani.”
Májusban sem adta fel: „Már két ízben próbálkoztunk a szabotáló kormánytagok eltá-volításával, de ebben külpolitikai szempontok megakadályoztak bennünket, és nem akarunk harmadszor is hasonló helyzetbe kerülni.” Júliusi (?) levelében alkudozik: „Nem akarunk zajos változtatást, hanem a nem megfelelő embereket egyenként akarjuk eltávolítani a kormányból. Most a pénzügyminiszter eltávolítását követeljük. Azután Faragho tábornokot távolítjuk el, helyébe egy szociáldemokrata kerül. Azután a szociáldemokrata igazságügy-minisztert akarjuk eltávolítani, aki pártjának szélsőjobb szárnyán áll, és helyébe olyat ültetünk, aki a kommunistákkal való együttműködés mellett van. Ezek után kerítünk sort a következőkre.” Érdemes volt kitartania: még a választás előtt meneszthették a nem tetsző minisztereket – elérte célját. Mert „ilyen szomszédok között (Jugoszlávia, Románia, Cseh-szlovákia) nem lehet, hogy a magyar demokrácia megelégedjen a négy hónap előtti hely-zettel”.
Visszatérve debreceni beszédéhez: ebben is oly könnyedén példálózott kitalált esetekkel, mint a moszkvai Kossuth rádió adásaiban. A demokrácia fattyúhajtásának minősítette például, hogy a korábban nyilas ezüst kalászos gazdák „egy helyütt” szakszervezetet akartak alakítani.
Miért!? Nem baj, ütött a reakción és gyanúba keverte az „ingadozó középparasztot” is. Ha valóban a kisnyilasok miatt aggódott, munkáspéldát kellett volna említenie, köztük több volt a nyilas. (RM ez idő tájt mondta Győrffy Antalnak, hogy munkásnál, parasztnál el lehet tekinteni attól is, ha kisnyilas volt, és fel lehet venni a pártba. Vezető nem lehet, de inkább a kommunisták „felügyelete alatt” legyen, mint a Szociáldemokrata vagy a Kisgazdapártban.) A szemtanú vezéravatásként ír a gyűlésről, ahol ki volt számítva minden: „Amint a kulisszák mögül a színpadra lépett, a terem különböző helyein máris felcsattant a taps és a skandált jelszó, éljen Rákosi. A pártiskola első tanfolyamának hallgatói voltak erre szervezve, de a tetszésnyilvánításnak ez a módja nem volt tökéletes. Olyan volt, mint a félszárnyú madár.
Nem tudott felröppenni csak tehetetlenül vergődött a sűrű tömegben. Szegény pártiskolások hiába verték vörösre tenyerüket, s hiába kiabálták torkuk szakadtából a jelszavakat, a lelkesedés mégsem tudta a résztvevőket magával sodorni s az egész termet lángba borítani.”
Kállai Gyulával némileg polemizálva említette Nemes Dezsőné Szabó Piroska (1909): – 1945 februárjában nyitott teherautóval mentünk Debrecenbe az első pártiskolára. (Gáspár Sándor, Hazai Jenő, Komócsin Zoltán stb.) Az iskola komoly politikai tényező volt akkor a városban.
Mi ott ordítoztunk a népbíróságon példás ítéletet sürgetve, de a népgyűléseknek is lelkes résztvevői voltunk. Minket nem kellett tapsra biztatni, a boldogságtól a fellegekben jártunk. – Tényleg annyira lelkesek voltak, hogy a következő pártiskola hallgatói már meglincseltek egy munkaszolgálatos parancsnokot a bíróságon. Az „ítéletet” Hegedüs András szerint annak a Szalai Andrásnak a vezetésével hajtották végre, aki a Rajk-perben halt kíméletlen halált – de ártatlanul.
RM programadó beszéde „Föld, kenyér, szabadság!” címmel került kötetbe. Ő ugyan nem említette e szárnyas szavakat, de mivel a terem falát ez a jelszó díszítette, és ez volt a mondandó, ez lett a cím. Ha nem is ő volt a kiötlője, nem méltatlanul kapcsolódik a nevéhez.
Sosem felejtette, hogy a Tanácsköztársaság többek között az elmaradt földosztás miatt bukott meg. Moszkvai írásaiban is sürgette a földet a parasztnak, és itthoni teendőiknek is ez volt az egyik biztos pontja. Farkas Mihály mégis azt mondta a fiának, Vladimírnak (1925), ha Sztálin nem szól közbe, baj lett volna.
Szinte hihetetlen, hogy a Gazda intelme nélkül elbotlottak volna. (A bennfentesek csak így emlegették Sztálint: Hozjain, Gazda, Wirt, kedélyesebb beszélgetés során nemcsak egymás közt, hanem a PB előtt is.) Azért is hihetetlen a bizonytalanság a föld körül, mert RM 1944 végén is azt írta Gerőnek, hogy szövetségeseik előrekergetésére nem elég a fasiszták elleni harc felvetése, azt „feltétlenül egybe kell kapcsolni a földkérdéssel, ahol ugyancsak hamar ki fog bújni a szög a zsákból”. Gerő pedig arról értesítette őt Debrecenből, hogy titokban megegyeztek a Parasztpárttal: „nyilvánosságra hozzák földreformprogramjukat, mely lénye-gileg megfelel a miénknek”, és közösen megindítják a kampányt a földreform megvaló-sítására.
Ebből úgy látszik, mintha a harcias MKP épp a földosztásban egy másik párt mögé bújt volna.
Gerő azt is közölte – csak nem RM megnyugtatására? – , hogy a Parasztpárt vezetője, Erdei Ferenc kérte a felvételét az MKP-ba, amit ők természetesen elfogadtak, de megegyeztek, hogy titokban tartják a dolgot. Ám kisebb volt az összeesküvés a sejtettnél. Egy korabeli jelentés elismeri, hogy „a földreform végrehajtásában kezdetben nem volt elég határozott és erélyes pártunk vonala”.
A földosztásnak természetesen a Kisgazdapárt és az SZDP is részese akart lenni, hisz régen megvolt nekik is a programjuk erre. Folyt köztük a vita a hogyanról, a birtoknagyságról stb.
Eredetileg október 1-jéig akarták befejezni a reformot: „Pártunk azonban gyorsan megváltoztatta ezt a helytelen álláspontot”, és huszárosan 6 hét alatt végrehajtotta. De miért ez a nagy sietség? Emiatt járt – ha tényleg járt – RM márciusban Moszkvában? Lehet. Bár ha találkozott volna Sztálinnal, ha nem marad is nyoma, talán „elkottyantja”.
Vannak, akik azt mondják, azért kellett sietni, hogy a vetésről le ne maradjanak, hogy a többi párt nehogy elszabotálja a reformot. Ám az igazi okot Vas Zoltántól tudjuk: az oroszok azt hitték, ha kiosztják a földet, akkor a a magyar bakák már harcolnak ellenük. Vorosilov
„rendkívül haragosan kifakadt”, amiért RM és Nagy Imre nem lépett fel a „taktikázgatás”
ellen. Pestre rendelte a kormányt, s közölte: a földügyben nem játszhatnak parlamentesdit. Így a földreformot nem is törvény, hanem kormányrendelet indította útjára. A földosztókat orosz menlevelekkel zavarták szét a Tiszántúlon, nehogy „málenkij robot”-ra, fogságba hurcolják őket. És RM nyomban jelentette Moszkvának: „Tevékenységünk központjában most a földreform áll”. Áprilisban is elismételte: „Március 17-e óta, amikor a földreformról szóló törvény (rendelet – P. Á.) nyilvánosságra került, Magyarország központi kérdése a földosztás”. Megírta, hogy a többi párt enyhe pánikba esett: „...amikor látták a mozgósítást és azt az energiát, amellyel mi munkához láttunk. Ez a középparasztokban nagy aggodalmat keltett, attól féltek, hogy nem kormányakcióról, hanem kizárólag kommunista tevékenységről van szó. Közeledtek a kulákokhoz. Ezt idejében felismertük, és aláhúztuk a rendeletek kor-mányjellegét, és követeltük, hogy a sokgyermekes, 15-18 holdas középparasztok, valamint a falusi papok is részesüljenek földjuttatásban.”
A sztálini, vorosilovi biztatás az oka tehát a hamar munkának, a többi párt ezért nem tudott lépést tartani az MKP-val. Évtizedekkel később Hegedüs András azt írta: „a saját pártja, sőt vezető csoportja számára akarta megszerezni a történelmi jelentőségű földreform végre-hajtásának a dicsőségét”. Kivételesen nem erről volt szó. RM az áprilisi KV-ülésen szinte sajnálkozott, hogy a többi párt bevonása „nem sok sikerrel járt”. Mások nem bírták ezt a tempót. Még az agrárpolitikus, ám megfontolt, sőt óvatos Erdei is kimaradt a reformból;
kinevezték belügyminiszternek. Helyette Nagy Imre és ugyancsak MKP-s államtitkára, Do-náth Ferenc lettek a földosztók. A kapkodás átka, hogy bár a radikális reform szétrombolta a nagybirtokokat, a szegényparaszti gazdaságok kínja szinte kényszerűvé tette a szövetke-zetesítést. Az egy tömbből faragott párt építgetésén , meg a rendőrség kézhez kaparintásán túl a földreform is döntő lépés volt a monolitikus hatalomhoz vezető úton.
Mindenre hajlandók voltak az emberek megnyeréséért. A Csokonai Színházban rendezett sportünnepélyen a proszcéniumpáholyban megjelent maga RM is. A főrendező Ménes János (1905) említette: – A szünetben Rákosi megkérdezte, hogy az a tűzoltó, miért néz be állandóan a kulisszák mögül. Bajban voltam. Mivel zongoristát sehol nem találtunk, a letartóztatott nyilasok közül kértünk kölcsön egyet. A fegyőr nézett be mindig, ha leállt a zene, nem a tűzoltó.
A pártok többsége még nem is eszmélt, amikor az MKP már sillabuszt adott ki március 15-e ünneplésére. Ebben a jelszóparádé mellett (Föld, kenyér, szabadság! Azonnali földreformot!
Új jobbágyfelszabadítást! stb.) vezérfonalat ajánlottak a szónokoknak: „befejezni, amit Kossuth, Petőfi, Táncsics megkezdett. Legyőzött ország vagyunk, Hitler zsoldosai voltunk, eddig keveset tettünk saját szabadságunk kivívásáért. Végre elszakadtunk Hitlertől, de ezzel még nem mostuk le magunkról a gyalázatot”. Talán ez az első, bűntudatra ébresztő hazai dokumentum. Intelligens szövegét nem RM, hanem inkább Révai fogalmazhatta. Neki volt a legjobb stílusa, a határozatok, előterjesztések első számú fogalmazója mégis a szürke eminenciás Gerő, illetve hosszú időn át ők ketten. A komolyabb szövegek tőlük származnak.
RM csak az irányelvek megfogalmazásában vett részt, akárcsak a leggyengébb stílusú Farkas.
Első hazai beszéde szerint népünkben „több a reakciós elem”. Feri Sándor úgy emlékezett:
„magunk között azt mondta, olyan Pest, mintha kukacos mezőn járnánk, itt minden második ember, vagy minden ember fasiszta”. (Vagy többször használta RM ezt a hasonlatot, vagy Ferit becsapta az idő. RM 1947. május 11-én, a budapesti aktívaülésen a kisgazdákról szólva mondta: „itt nyüzsögnek az összeesküvők, és egy ilyen öreg forradalmár, mint én, érzem, hogy mint a kukacok nyüzsögnek a lábam alatt”.)
Fekete Sándor tovább ment: „Rákosi azt szerette mondani, hogy ő 'tízmillió fasisztával kénytelen építeni a szocializmust'. (Ebben a formában Darvas Józseftől értesültem Rákosi vélekedéséről, de más fogalmazásokban igen gyakran lehetett hallani Rákosi környezetéből ugyanezt a rágalmat. Ennek az ideológiának volt a jelszava a 'bűnös nép', az 'utolsó csatlós' s az is, hogy a felszabadulás 'ingyen ajándék'.)” Hajdu Tibor azt írta: „Nem tudok olyan kijelentésről, hogy RM fasiszta magyar nemzetről beszélt volna.” 1947-ben, a választások után reakciós országról beszélt a KV-nak. Aztán családi körben, majd egy KV-ülésen (talán 1949-ben) azon tréfálkozott, hogy mégiscsak ő a legnagyobb ember, mert az a vicc járja, hogy kilencmillió fasisztával és egy csomó kapitalista ügynökkel „szociálizmust” épít – és közben rámutatott a KV-tagságra, mint ügynökökre. (Bő évtizeddel később erre úgy emlékezett a KB küldöttei – Aczél György és Nógrádi Sándor – előtt, hogy hülye vicc volt.) De nem egy tréfa miatt maradt rajta a bűnös nép atyjának vádja: politikájának a reakció elleni csatározás volt a sarkköve. Egyébként Sztálin Ehrenburg „Öld meg, öld meg” című németellenes cikkére vá-laszul azt írta a Pravdában, hogy egyetlen népet sem lehet bűnösként kezelni és büntetni, vezetői bűnei miatt. Ugyanakkor ennek a teóriának ő volt az első számú alkalmazója a magyarokkal szemben is. Varga Bélának azt mondta Varga Jenő: Sztálin azzal küldte Voro-silovot Magyarországra, hogy húszezer embert kell likvidálni, amit neki többé-kevésbé a marsall is megerősített. „Rákosi, ha nem mondta is, de nem osztotta ezt a véleményt.” Azt viszont tudjuk, hogy húszezernél sokkal több magyar állampolgárt szállítottak szovjet lágerekbe.
Az el sem hangzott „bűnös nép” kijelentés sokak számára RM hazafiatlanságát bizonyítja. Ezt a vádat gyakorta olvassák a moszkvai kommunisták fejére. „A célzások mögött – írta Hajdu – nyilvánvaló a feltételezés, hogy RM nem szerette a magyar népet. Ez képtelenség, egyáltalán valószínűtlen, hogy politikájában szeretet, gyűlölet és egyéb emberi érzelmek különösebb szerepet játszottak volna.”
Több testvérének volt orosz felesége, és ha néha találkoztak, hol az egyik, hol a másik nyelven beszéltek. Ebben a körben RM mindig szentimentálisan védte a magyar dalt, a magyar kosztot: a magyarságot. Családjukban együtt élt a „nagy orosz sovinizmus” és a
„magyar nacionalizmus”. Amikor valaki leszólta Magyarországot, RM azzal cáfolta: ha itt semmi se nő, akkor is bőven van minden! Politikája – vagyis a sztálinizmus – mégis nemzetietlen volt. Magyarországon is egyre inkább azzá lett. Nemcsak azért, mert ő is azt hitte, hogy a magyar érdekeket leginkább az együtt menetelés, sőt a teljes alárendeltség szolgálja, hanem azért, mert például még a nemzeti jegyekről is politikai szempontok alapján ítélt, s pártja jelvényén csupán egy M betű mutatta, melyik ország kommunistáinak jelképe.
Igaz, a KV még távollétében határozott arról, hogy a pártköszönés Szabadság, a pártjelvény pedig hullámos vörös zászló MKP felírással. Negyedévvel később az ő jelenlétében is csak azzal bízták meg a pártjelvénypályázat nyertesét, hogy „rajzolja meg a tervet úgy, hogy a zászló – a vörös – lobogjon jobban”. Ez volt a természetes nemcsak a világforradalommal jegyes idősebbeknek, hanem a fényes szellők szárnyán röpülő ifjaknak is. (Bár a pártjelvény többször volt vitatéma, csak a választási vereség s a többi párt nemzeti vonásokat hangsúlyozó politikájának hatására kaptak észbe, és az 1947-es választás előtt a becsavarodott vörös zászlót nemzeti trikolórra cserélték.)
Nagy Ferenc a kisgazdák 1946. őszi nagygyűléséről azt írta, hogy amikor a tömeg a Himnuszt énekelte, „többen észrevették, hogy Rákosi az egyik kezét a zsebébe teszi, a másikkal pedig égő cigarettáját tartja. A közelében álló egyik legény meglegyintette a kaszáját és rákiáltott: – Dobja el a cigarettáját! – Rákosi elvörösödött és kínos zavarban taposta el a cigarettáját az emelvényen”. Aki a jelenetet a hazafiatlanság megnyilvánulásának tekinti, nem ismeri sem a kommunistákat, sem Rákosit. Ha a történet a keveset cigarettázó Rákosival tényleg megesett, viselkedése a Himnusz első szavának, az Istennek szólt. Nem véletlen, hogy később új himnuszt akart. Az ő értékmérője is a forradalmi szemlélet volt: meggyőződése szerint ma-gyarsága csak ebben testesülhetett meg.
RM ugyan a Kommunista Kiáltvány szellemében („A munkásoknak nincs hazájuk.”) nem verte a mellét azért, mert magyar, de büszke volt rá. Beszéde idegen akcentusa ellenére is zamatos volt. Gúnyosan azt is lehet rá mondani, egész a megszólalásig ízesen beszélt: á-val mondta az izmusokat – kapitálizmus, szociálizmus (akárcsak nemzedékéből mások is) – , sőt így is írta őket. És bár legtöbbet magyar környezetben élt, szomszédunkat mégis oroszosan Csehoszlovákiának nevezte. Egy párttörténész szerint: – Rákosi már Moszkvában rossz viszonyban volt a csehszlovák vezetőkkel, ezzel magyarázom, hogy beszédeiben 1947-48-ig Csehoszlovákiát mond; hangsúlyozva, hogy ez két független állam. Tudatosabb volt ő annál,
RM ugyan a Kommunista Kiáltvány szellemében („A munkásoknak nincs hazájuk.”) nem verte a mellét azért, mert magyar, de büszke volt rá. Beszéde idegen akcentusa ellenére is zamatos volt. Gúnyosan azt is lehet rá mondani, egész a megszólalásig ízesen beszélt: á-val mondta az izmusokat – kapitálizmus, szociálizmus (akárcsak nemzedékéből mások is) – , sőt így is írta őket. És bár legtöbbet magyar környezetben élt, szomszédunkat mégis oroszosan Csehoszlovákiának nevezte. Egy párttörténész szerint: – Rákosi már Moszkvában rossz viszonyban volt a csehszlovák vezetőkkel, ezzel magyarázom, hogy beszédeiben 1947-48-ig Csehoszlovákiát mond; hangsúlyozva, hogy ez két független állam. Tudatosabb volt ő annál,