Májusi káprázat

Egy korabeli fotográfus majálisi képén RM a tömeg első sorában ül a földön, és mellette Péter Gábor, akivel egyébként alig mutatkozott. Kovács Imrében is megmaradt ez a kép: „A hűvösvölgyi Nagyréten – ahová a májusi ünnepség szórakoztató részét koncentrálták – ült a fűben, körülvéve hűséges munkatársaitól, köztük Péter Gábor, aki elterülve a revolverével játszadozott, hogy demonstrálja hűségét és elszántságát az esetleges merénylővel szemben.”

Ekkora tömegben nemigen lehetett pisztollyal játszadozni, de nem ez a lényeg. A május 1-jei tüntetés – későbbi elnevezés: az első szabad május elseje – fölcsigázta RM becsvágyát.

Micsoda tömeg! Eszébe juthatott az a másik május, a '19-es; azt hitte, azzal a magyar néppel találkozik, amelyet 1919-ben itt kellett hagyniuk. Mivel alig-alig élt itthon, nem érzékelte, mit is jelent az országnak a vesztett háború, a szovjet fölszabadítás és megszállás, mert az neki csak győzelem volt, a szovjet hadsereg csak fölszabadító. Mindenáron a vitorlájába akarta hát fogni e „kolosszális” lelkesedést.

A februári jaltai nyilatkozat fölszólította a volt csatlós államok népeit, hogy mihamarabb tartsanak szabad választásokat. Végre alkalma nyílt „bebizonyítani a Szu. stb. előtt, hogy mások vagyunk”: végre az úgynevezett utolsó csatlós legyen az első! Sztálinnak az a figyelmeztetése megmaradt a fejében, hogy szövetséges hatalmak viszonyát semmivel sem terhelheti. Ám a szabad választást ők tanácsolták! A szinte az első pillanattól dédelgetett tervet már április 7-én jelentette Dimitrovnak: „Felvetjük a választások kérdését is, és amellett vagyunk, hogy néhány hónappal a háború befejezése után, de nem a termés betakarítása előtt, választások legyenek. A reakció választásokat követel, részben abban a reményben, hogy a fasiszta és a konzervatív elemek ellenünk szavaznak. Mi természetesen követeljük, hogy a fasiszta és félfasiszta pártok összes tagjait öt vagy tíz évre fosszák meg politikai jogaiktól.” Mivel tervét nem fújták le, és a sikeres demonstráció szinte elkábította, nagy óvatosan úgy gondolta, legyen is, meg ne is választás. Előzze meg a szekér a lovat:

május 4-én fölvetette tartsanak Budapesten törvényhatósági választást. A jegyzőkönyv RM bizonytalanságának és tettvágyának dokumentuma. Szerényen kezdte: „A párt szervezeti ereje távolról sem akkora, mint tömegbefolyása. – Ám a kavalkád emléke gyorsan elkapta: – A párt óriási vonzóerejének a mutatója volt május 1. Óriási hatása volt a polgári körökre, óriási hatása volt az oroszokra is. A volt vazallus államok közül nálunk volt a legnagyobb tüntetés. – Belerészegedett: – A moszkvai rádió már május 1-jén leadta, hogy kolosszális tüntetés volt. Annyira siker ez a Kommunista Pártnak, hogy felmerült, nem volna-e okos megtartani a budapesti városi választásokat és megmutatni, hogy semmi félnivalónk nincs. Ha jól megcsináljuk, az óriási kommunista, szociáldemokrata sikert fog mutatni.” Úgy áhította a sikert, hogy még a szocdemekkel is hajlandó volt osztozni rajta. Hogy ez mekkora áldozat, az kiderül a Moszkvába küldött jelentésből is: „A demonstráció lehetőséget nyújtott nekünk, hogy erőinket a szociáldemokratákéval összehasonlítsuk. Általában megállapították, hogy a kommunista gyülekezőhelyekre érkezett felvonulók száma általában kétszer-háromszor akkora volt, mint az SZDP gyülekezőhelyein. Előfordultak olyan esetek, hogy a szociáldemokraták arra kértek bennünket, engedjük át nekik a tömeg vagy a transzparensek egy részét, vagy hogy engedjük meg nekik, hogy a kommunista tömegek élén vonuljanak, hogy azt a benyomást kelthessék, hogy a tömeg őket követi. Elvtársaink naiv tanácstalanságukban néhány helyen eleget tettek az ilyen javaslatoknak. A májusi tüntetés

sikere nagyon megnövelte elvtársaink öntudatát. Csatolok a levélhez egy sor fényképet a májusi demonstrációról.”

A KV-ülésen Gerő, Horváth Márton, Révai egyetértett RM választási tervével, Széll Jenő azt mondta, hogy a Dunántúlon a kisgazdák elsöprik őket. De RM már nem a kudarctól, hanem a túlzott sikertől tartott: „Ha itt kolosszális kommunista, szociáldemokrata, szakszervezeti győzelem lenne, ebből pánik keletkezne az orosz elvtársak részéről. – És előkerültek a szokott agitátori hamisságok: – Ahogy az orosz elvtársak örültek, olyan riadt táviratok mentek Washingtonba és Londonba. – Ő már győzött! – Válasz Széll elvtársnak és másoknak:

ismerjük a kisgazdák erejét, de ettől nem vagyok nagyon megijedve. Attól sem félek, ha felvetjük a budapesti választások kérdését, hogy ők felvetik a vidéki választásokat. Azt fogjuk mondani, jó, de előbb pucoljuk ki a Dunántúlt.” Ha elképzelni nehéz is, mire gondolt, később maga árulta el: „Könnyű volt a franciáknak, jugoszlávoknak, lengyeleknek általános választójogot adni, ők előbb kiirtottak néhány tízezer reakcióst. Például a franciák az utcán verték agyon az árulókat, utána hatezer halálos ítéletet hoztak. Miután előbb így megteremtették a demokrácia előfeltételeit, utána választottak.” A választás előtt ezt még nem merte kimondani, csak 1946-ban. 1945 tavaszán Rákosiék még politikai eszközökkel akarták megszerezni a hatalmat.

Az neki természetes volt, hogy Budapest egyelőre még kijelölt képviselőinek a fele kommunista és szocdem, ötöde pedig álcázva ugyanez: szakszervezeti küldött. Ha Sztálin fékezte is, a „kolosszális” választásra ő sem mondhatott nemet. Ódzkodott ugyan, hogy nem kellene sietni, hisz a hagyományos demokráciák sem rohannak, de RM leállíthatatlan volt.

Magyarországon választást csinálni csinálni csak ősszel lehet. „A téli választások nálunk szokatlanok és klimatikus okokból nagyon nehezek” – mondta, s ő pedig nem akart még egy őszt várni. Azt hitte, a munkásság mellett a földhöz juttatottak is az MKP-ra fognak szavazni, és tudta, csak a választás csökkentheti Magyarország rossz hírét. Kivételesen Sztálin várakozó álláspontja is mintha arra ösztökélte volna, hogy vágjon bele, hisz a siker nemcsak neki szerez jó pontokat, hanem a Gazdának is. Tudta, hogy a koalíciós kormányzás megnöveli játékterét. Hát még a kommunisták markánsabb jelenléte egy szabadon választott kormányban: végre bizonyíthat! Hajtotta a becsvágy, hogy mihamarabb diplomáciai kapcsolatra lépjenek a szövetséges hatalmakkal, hogy fátylat boríthassanak a múltra, hogy az ideiglenességet befejezhessék. Ha ehhez választás kell, hát legyen, csak szabaduljanak meg a stigmáktól. Nem véletlen, hogy 1956-os bukása után is azzal büszkélkedett, ha skandináv (angol?) típusú liberális demokráciát vártak volna tőle, akkor azt teremti meg. Hihetetlen gondolat. Márpedig 1945-ben Schoenfeldnek, az amerikai követnek beszélt róla, húsz évvel később meg Dallos Györgynek emlegette. Nem az elszakadás lehetőségére gondolt, még arra sem, hogy hosszabb pórázon is lehetne élni, hanem hogy ő európai Jolly Joker lehetne: egy polgári demokrácia kommunista miniszterelnöke.

RM és az angol demokrácia: emlékezetes duett. De vajon képes lett volna minden tapasztalat nélkül egy liberális demokrácia megteremtésére? Egyelőre felemás demokráciájuk is elég bajjal járt. A nagy akarásban több helyen az MKP szervezte az SZDP-t, néhol még a FKGP-t is, nem beszélve a Parasztpártról. RM csak abból tudott kiindulni, hogy Moszkvában hogyan csinálnák. Amúgy is szerette volna a győztes, a dinamikusan fejlődő SZU példáját követni.

Persze nem mindenben: bizonyos dolgok nálunk nem ismétlődhetnek. Mégis nyomban leko-pírozta a szovjet mintát a pártban és a politikai rendőrségnél. (Adalék RM demokrácia-képéhez: 1944-ben kérte Gábor Józseftől, hogy küldje el mindazoknak a partizánoknak a névsorát, karakterisztikáját és az életrajzát, akik Kijevből Magyarországra kerültek, mert

„Otthon ezekből a partizánokból fogjuk megalkotni a magyar demokrácia egyik legfontosabb rohamcsapatát”. Ehhez még csak annyit, hogy a karakterisztika a mozgalmi zsargonban a

feljelentés határait súroló, esetenként azzal egyenértékű „szig. biz.” káderjelentés.) Embere válogatja, hogy utólag RM militáns lépéseit tartja-e végzetesnek, vagy magát a hazatérésüket, vagy az ország felszabadítását-megszállását, netán Horthyék mindezeket lehetővé tevő politikáját.

A főtitkárt cselekvésre buzdíthatta az is, hogy talán az egész huszadik századnak ez volt a legígéretesebb májusa. Földet osztottak, kapituláltak a németek, híre jött, hogy Rajk él...

Érkezését Kovács Imre emlékezetesen idézi föl: „A békekötést ünnepelték a Tisza Kálmán téren, amikor megérkezett a napbarnított Rajk. Rákosi apró lábával felé szaladt, félszegen megölelte, öreg parasztasszonyok köszöntötték így a hadifogságból hazatért fiaikat; aztán a keze felszaladt Rajk fejéhez, lehúzta és kétoldalt megcsókolta. 'Csakhogy itt vagy, Laci!', mondotta örömteljesen.” Hazatérését a Szabad Nép ekképp jelentette: „Mikor Hegyeshalom állomáson megláttak egy Rákosi-plakátot, érezték, hogy más Magyarország fogadja őket, mint amelyet el kellett hagyniuk.”

Sehonnan sem menekültek el annyian, mint Magyarországról. Aztán a három-négyszázezer

„fasiszta” közül is visszatértek néhányan, és RM állandó könyörgésére jövögettek az emigránsok is. A bombázások a budapesti lakások felét tették lakhatatlanná, s az orosz parancsnokság főleg a hazatért elvtársakon segített. Először Farkas Mihálynál kellett jelentkezniük: tőle kaptak munkát, esetleg lakást. RM csak a hadrafogható embereket várta, de azokra az oroszoknak is szükségük volt. Tiltakozott: „Ide érkezett egy csomó általunk nem kért és nem használható ember, akik a leírhatatlan budapesti lakáshiányban, a rendkívül nehéz élelmezési viszonyok között és inflációban a párt erőit szívják és ezzel működését gátolják.

Ide semmi körülmények között ne küldjenek nem kért elvtársakat és embereket.”

A rangosabb elvtársaktól RM érdeklődte meg, hogy mit szeretnének csinálni, ám többnyire a

„párt érdeke”, azaz saját elképzelései szerint ajánlott állást kinek-kinek. Signe nem kívánt újból a Rákosi-titkárságra kerülni. A nyugati emigránsoknak pedig ő nem akart munkát adni.

A spanyolos Major István az FKP tagjaként részt vett a francia ellenállásban, és 1945 májusában Mező Imrével meg Duclos ajánlásával jelentkezett Rákosinál, aki megkérdezte:

„Miért jöttek haza?” Mert a nyugati emigránsok különösen gyanúsak voltak. Különösen Károlyi Mihály, az első magyar köztársaság elnöke. Bár annak idején mozgósította az angol és francia politikusokat a bebörtönzött RM védelmére, ő annyira nem volt hálás fajta, hogy meg is bélyegezte: „sokat élt Angliában, s a kapitalista világ megfertőzhette a gondolkodását”. Miként Hajdu Tibor megírta: Károlyi jelezte Rákosinak, hogy hajlandó hazatérni, ha szükség van rá. Nem kellett. Akkor felajánlotta, elvállalja a londoni követség vezetését. RM féléves késéssel válaszolt neki bántó, nemtörődöm stílusban, s egyelőre nem tartottak igényt a szolgálataira. Pedig a 70 éves vörös grófnál nemzetközi tekintélye miatt sem találhattak volna jobb angliai követet. Mégis a horthysta diplomata Bede Istvánt választották, aki belépett az SZDP-be is, ám követként már az USA hírszerzésének dolgozott.

A különös sorsú Vas Mártonról (1925), Vas Zoltán fiáról Háy László már márciusban je-lentette Moszkvából: „Mi legyen Marcival? Itt minden ellenőrzés nélkül züllik.” Talán emiatt, ő hamar hazajött: – A Lux Szálló kiürült, barátaim elmentek a szüleikhez. Én is elindultam az új hazába, aminek még a nyelvét sem ismertem. Gyerekkori vágyam, hogy magyar forradalmár legyek ugyan elvesztette az értelmét, de mivel a szüleim azt ígérték, hogy munkát kapok, elindultam utánuk. Miközben a győztesek gyógyítgatták sebeiket, az ellenséges magyarok négy hónap alatt eltakarították a romokat, és a kávéházak, mulatók tele voltak emberekkel. Amikor hallottam a május 1-jei felvonulásról, azt kérdeztem, hol volt ez a hatalmas erő, amikor a fasisztáknak kellett volna ellenállni. Bizalmatlan voltam a magyarokkal szemben. Két hét múlva vacsorára hívtak a Szabó József utcába.

Rákosi még nem volt otthon, de a felesége és fogadott fia, Vlagyimir szeretettel üdvözöltek, pedig még nem találkoztunk. Fenya elpanaszolta, hogy unatkozik, mert Mátyás már reggel 7-kor elmegy hazulról, és általában csak 9-7-kor jön haza vacsorázni, majd elvonul a dolgozószobába. Fenya is akkor tanult magyarul, komoly asszony volt, tábornoki rangban, főügyészhelyettesként dolgozott Irkutszban. (A tábornoki rang feltehetően tévedés, Irkutszk is legfeljebb korábban lehetett – P. Á.) Várakozás közben főleg a férjéről beszélt. Örült, hogy hozzá ment feleségül, mert jó férj és zseniális ember. Fenya agyondicsérte anyámat, de apám-ról már nem beszélt olyan kedvesen. Meg is kérdeztem, mi ennek az oka. Mire azt mondta, ő kedveli apámat, de Mátyás kicsit haragszik rá, mert apám túlságosan népszerűsíti magát és nem a pártot, aminek ő csak az egyik vezetője. Akkor főpolgármester apám volt a legnép-szerűbb ember Budapesten.

Hidegvacsora volt. Látszott, Fenya vigyáz a kosztra, mert Rákosi elég kövér volt. Mivel érezte, hogy a felesége unatkozik, esténként elmesélte, kivel találkozott és miről beszéltek.

Azon a napon szocdemekkel volt. A nevekre nem emlékszem – nekem mind ismeretlen volt – , de arra igen, hogy kijelentette: – Szaki (Szakasits) nem nagy dió, vele megbirkózunk.

Nehezebb lesz a ravasz és okos Kéthly asszonnyal. – Körülbelül egy óra hosszat tartott a vacsora. Fenya sosem szólt közbe, én pláne nem, de ha valami döntés került szóba, kijelentette, zseniális. Ilyenkor Rákosi úgy folytatta, mintha nem is hallott volna semmit. – Vacsora után a dolgozószobában mintha kicserélték volna. Látszott, hogy nagyon fáradt, és gyorsan akar tőlem szabadulni: – Vas elvtárs – egyébként Marcinak szólított – , ismerjük pozitív és negatív tulajdonságaid. Sajnos az utóbbi a több. De nekünk minden megbízható emberre szükségünk van, ezért két dolgot ajánlok: az egyik a politikai rendőrség. Az orosz tanácsadókkal (április végén! – P. Á.) dolgoznál, úgyse tudsz magyarul, később meg őrnagyként átveszed az egyik osztályt. A másik: légy a futárom, úgysincs erre az oroszoknak is megfelelő ember. Téged szívesen fogadnának. Reggel nyolckor várlak, addig gondolkozz!

Bár csak öt percre laktak apámék, egy óráig tettem meg az utat, és udvariasságból bementem tanácsot kérni. Apám akkor ért haza, és én elmeséltem a vacsorát meg Fenya nyílt dicshimnuszait, amitől ő elszomorodott: – Ma még ellenáll, de meddig? Épp most döntöttünk, hogy a jövőben csak a pártot és Rákosit lehet éltetni. A párt Rákosi, Rákosi a párt. Ő a nép vezére. – A PB úgy foglalt állást, hogy olyan vezér kell, mint Horthy, Lenin, Sztálin, aki után mennek az emberek. Olcsó, de eredményes módszer. (Írásos nyoma ugyan nincs ennek a döntésnek, de a gyakorlat ez volt – P. Á.) Reggel bekísértem apámat a Városházára, mert szerettem volna megtudni, hol volt ez a rengeteg párttag a felszabadulás előtt, és mi köze a párthoz a rokonainknak, a nagymamának? Apám azt mondta, a KP az egyetlen cselekvőképes erő; világos programja van, és a háborútól megcsömörlött emberek támogatásával át tudták volna venni a hatalmat, ha Sztálin nem ragaszkodik a demokratikus megoldáshoz. Apám szerint a fő feladat a népszerű szocdem baloldalának leválasztása a jobboldalról. – A pa-rasztság körében már rosszabb a helyzet, ezért korai a választás – mondta – , de a PB-ben kisebbségben maradtam. (E megállapításhoz tudni kell, hogy Vas Zoltán nem volt a PB tagja, másrészt a csak a határozatok ismertetésére szorítkozó PB-jegyzőkönyvekben nincs nyoma semmiféle vitának a választásról, de a „politikai helyzet” című rituális napirend akkor nyilván ezt takarta. Mint egy résztvevő elmondta, Nagy Imre és Kádár is korainak tartotta a választást, mondván, hogy rossz az ellátás, rossz a hangulat, halasszák inkább tavaszra. RM azzal intette le őket, hogy tavaszra még rosszabb lesz a helyzet – P. Á.)

Nyolc órakor már Rákosi elvtársnál voltam, aki szerint helyesen döntöttem: most neki na-gyobb szüksége van rám, mint a rendőrségnek. – Mégis gondolkozz rajta, hogy egy-két év múlva odamennél, mert sok az ellenség, de kevés a megbízható ember. – Rákosi ezután közölte, hogy az utazások között az apparátust napi dolgokkal ellátó Csillag Miklós helyettese

leszek. Harmadnap már írószert szereztem Zamercev tábornoktól, meg automata géppiszto-lyokat az őrségnek.

Nem helyes a munkámat futárszolgálatnak nevezni. Általában gazdasági segítséget kellett kérnem Bécsben, a szovjet katonai parancsnokságon. Azért kellett oda járni, mert Vorosilov vagy a SZEB nyíltan nem támogathatta a pártot. Bécsben a főparancsnok Konyev marsallal, de inkább Kirilenko tábornokkal, a politikai biztossal és helyettesével, Kalcsenko elvtárssal találkoztam. Rákosi elvtárs tudta, mit hol lehet kérni.

Nemcsak Vas Márton, hanem a „Rákosi-titkárság Csillag-ügyvezetőség” munkája is jobbára bizalmas volt. A fennmaradt orosz nyelvű levelezés szerint az ügyvezetőség a hadifoglyok kiszabadításától kezdve, az orosz katonák atrocitásain, házassági ügyeken át élelembeszerzésig és lakáskiutalásig mindennel foglalkozott.

Például az MKP Központi Hadifogoly Iroda (Köves Lajos) jelentette nekik:

Balmazújvárosból 1945. januárban 560 sváb férfit és nőt deportáltak. Közülük '46 őszén visszatért 114 gyengélkedő, majd 20-30 roncsember, akik elmondták, hogy a kinn maradtak harmada meghalt. A 6-os és a 16-os táborokban voltak, 8 km-t gyalogoltak a munkahelyükhöz, a bányához, ahol a nedves talajon csak oldalt fekvő helyzetben lehetett dolgozni. A lehulló kövek sok embert szétroncsoltak. Az élelmezés rendszertelen és silány volt, haza rongyokban jöttek. „A helyi lakosság a szovjeteket és a kommunistákat okolja.

Nem kell gyűlés elé vinni az esetet. Egyelőre lokalizálva van. Itt azonban a hangulat ténylegesen pártellenes.

A Szovjetunióban még büntetőtáborokban sem találkoztunk ilyen állapotokkal, amelynek az eredménye oly sok halott és ilyen élőhalottak. Ajánlottam a helyi elvtársaknak, mutassanak rá, minden más hadifogoly-, deportálttáborból visszatért kielégítően néz ki, kielégítően volt öltözve, és emberi bánásmódról számolt be. Itt csak arról lehet szó, hogy a nevezett táborban a parancsnok nem a szovjet kormány utasításai alapján működött, és állítólag vizsgálat is folyik ebben az ügyben. Az MKP Hadifogoly Iroda megbízottja lenn járt, és ajánlotta, foglalják névsorba a még kinn maradt deportáltakat, hogy lépést lehessen tenni hazahozataluk érdekében.”

Kondratov generálisnak azt írták, hogy a felsoroltakat Őri reakciós főispán vitette el a felszabadulás után demokratikus gondolkodásuk miatt. Néhányan nagyon betegen hazatértek.

Kérték, hogy kissé feltáplálva, felöltözve mielőbb jöjjenek haza.

Kommunista pártkörökben terjedt az orwelli újbeszél nyelv. „A nemzetközi és a hazai reakció már '45-ben kezdte híresztelni, hogy a pártban nincs egység”. Nem lehetett tovább titkolni azt a törésvonalat, amiről talán maga a két főszereplő, RM és Rajk is csak annyit tudott, hogy az ellenség, a kisgazdák akarják összeugrasztani őket. A vezetők hazai csoportja megállapodott, hogy a pártkonferencián Rajk kiáll az egység mellett. És amikor a küldöttek megerősítették a beosztásában Rákosit, Rajk elmondta az előzetesen megbeszélt szöveget: „Jóakaróink arra számítottak, ha hazajön a moszkvai emigráció, akkor a Kommunista Pártban a két szárny agyon fogja bunkózni egymást, mert ők radikálisok, mi pedig opportunisták vagyunk. Rosszul számítottak. Nemcsak nem volt közöttünk ellentét, hanem a legnagyobb türelmetlenséggel, a legnagyobb örömmel és szeretettel vártuk az elvtársainkat, és meg kell mondanom, hogy ha pártunk ma tömegpárt, akkor elsősorban éppen őnekik és legelsősorban a mi nagy vezetőnknek, Rákosi Mátyás elvtársnak köszönhető.” És nemcsak Rajknak osztották ki a szerepet, hanem mindenkinek. Az első nagyobb szabású legális párttalálkozó előtt kiosztották egymás között a témákat, a hozzászólalásokat.

A pünkösdi pártértekezlet küldöttei már több mint százötvenezer tagot képviseltek. Kezdetben főképp az itthoniak egy kis elitpártról álmodoztak, amit többé-kevésbé RM is elfogadhatott,

hisz hazatérése után három héttel azt jelentette Dimitrovnak: „A párttagság tömege túlnyomó többségében érzelmi kommunistákból áll, akiket természetesen előbb még át kell gyúrni.”

Március közepén pedig azt írta neki: „fékezni kell a párt növekedését, hogy megemészthessük az újonnan nyert elemeket”. Csak részletes kérdőív kitöltése után és két párttag ajánlása alapján vették fel az új tagokat. Az SZDP és a többi párt mindenkit felvett, s a választási versengés eldönthette, hogy nem ez a fékezés meg az átgyúrás ideje. A május végi értekezleten az újjáépítést „a magyar demokrácia tűzpróbájának” nevezte, és bár hallgatott a választásról, úgy határoztak, hogy meg kell duplázni a taglétszámot. (Csepelre nem soká olyan határozatot hoztak, hogy a dolgozók fele legyen párttag: zöldből így festették át vörösre.)

A választási készülődés jegyében vívmány lett a munkásegység: elásták a csatabárdot a

A választási készülődés jegyében vívmány lett a munkásegység: elásták a csatabárdot a