TANTÁRGY - Rákosi a hatalomért1945-1948

vallástan 1 1 1 2 1

magyar nyelv 1 1 1 2 1

német 1 1 1 1 1

francia 1 1 1 1 1

történet 1 1 1 1 1

fizika 1

term. rajz 1 1 2 1

matematika 1 1

algebra 2 2 1

ábrázoló geometria 2

kém. ásv. 1

ének 2 – – –

szabadkézi rajz 3 3 3 3 3

testgyakorlás 3 fm. fm. 3 3

magaviselet 2 1 1 2 1

(Annak idején négy jegy volt: jeles (1), jó (2), közepes (3), elégséges (4) – és az ötös helyett azt írták: nem felelt meg.)

A tanrend nyelvközpontú volt: a IV. osztályban hetente három magyar-, három német- és öt franciaórát tartottak. Az iskolában engedélyezték a használt könyveket. RM az osztály fiatalabbjai közé tartozott, és ő volt a legalacsonyabb. Úr György szerint Reitter Mihály mellett „az osztály legkisebbje” volt a másik legjobb tanuló. Általában a tanulók negyede-ötöde jeles volt minden tárgyból, kivéve az V. osztályos „mathematikát”, ebből minden második gyerek csak 4-est kapott vagy bukott. Bár a „legkisebbnek” ekkor is jelese volt, bizonyítványa szerint nem lehetett matematikazseni. Nővére, Bella, és a férje, Csillag Miklós is úgy emlékezett, hogy a kis Mátyás (nekik: Rákosi elvtárs) már négyéves korában határozott matematikatehetség: fejszámoló csodagyerek volt. Egy adai fűszeresnél éppen cukorkát vásárolt – mi lehetett a papa boltjával? – , amikor a szomszéd gazda eladott a boltosnak egy zsák búzát. Amint a terményt lemérték, és hosszas számolgatás után végre megegyeztek az árában, megszólalt a kis Mátyás: János bátyámnak 6 forint 20 rajcárral több – a nővére szerint: két forinttal (valójában koronával – P. Á.) – több jár. „Hamarosan híre ment kivételes számtani tudásának, és pesti menedzser is akadt, aki szerződést ajánlott a gyermek szüleinek,

hogy a kisfiút európai körútra viszi. De az adai orvos azt tanácsolta, ne tegyék, az csak ártalmára lenne a későbbi fejlődésének.” Ha fejben kitűnően számolt is, az algebra (hatványozás, logaritmus) nem ment neki.

Termete miatt az első padban ült. 1907-ben ő ismertette társainak Ady legújabb verseskötetét („Új versek”), majd hetedikben – már az Eötvös önképzőkör bizalmijaként – ő beszélt a Galilei-körről (1908). Szegeden az Oskola u. 18.-ban lakott. A házban lévő varrodából és kalapüzletből vasárnap a Bruckner-kertbe vitte táncolni a lányokat. 1910. június 15-én a jeles érettségi mellé „az önképzőkör legbuzgóbb tagja” bejegyzéssel megkapta Szittyai „Levelek egy tanuló ifjúhoz” című munkáját. Könyvész osztálytársa szerint a hajdani szegedi diák és rab 1945. március 15-én húszezer ember előtt tartott nagygyűlést a Kossuth téren – ha a kicsiny helyen elfértek ennyien.

Sík Endre szerint márciusban RM Moszkvában járt. Ha az időpont igaz, akkor is inkább hívták (talán a földosztás miatt), és nem a feleségéhez utazott. Találkozott Síkkal is, és ajánlotta a történész költőnek: ha hazajön, legyen rendőrtiszt. Háy László méltatlankodására főispánságot javasolt. Végül abban maradt „barátjával”: majd elválik, mi lesz. (New York-i attasé, majd követ.)

Vajon Rákosinak tényleg ily intelligens rendőrség kellett, És Sík komolyan gondolta, hogy ott dolgozik, ahol a „pártnak” szüksége lesz rá? Igen. Akkor ilyen szellemű volt a párttagság. És ilyenné lett Kelet-Európában a fiatalság többsége. Erről sikk hallgatni, legalábbis elfeledkezni, és úgy beszélni a korról, hogy akkor az emberek cselekedeteinek az érdek, a vakhit, netán a tájékozatlanság volt a mozgatórugója. Hát a hamistudat? A tisztességes célokkal mélységesen egyetértve (építsük újjá a hidakat, a vasutat, az országot, szűnjék meg a kizsákmányolás, a szegénység stb.) sokan akartak hasznosak lenni. Ez korparancs volt.

Sokáig nem az ÁVO-tól, hanem attól féltek az emberek, hogy nem tudnak annyit tenni, mint szeretnének, mint amennyit az ország vár tőlük.

Fodor Zoltán spanyolos, kominternes múlttal ugyanazt kérdezte, amit Sík: „Van-e a pártnak valami elképzelése velem?” És megkapta a „kezelőséget”, amit bizalmas irattárnak nevez, de valójában a magyar és a szovjet pártközpontokat – ha úgy tetszik: a Rákosit Sztálinnal – összekötő rádió adó-vevőt kezelte. Hiába kapálózott a csak titoktartást igénylő minimális munka ellen, RM azt felelte: a pártnak erre van szüksége. Választását igazolta, hogy munkáját Fodor még 1982-ben megjelent könyvében sem merte megnevezni. A tapasztalt mozgalmár helyett kézenfekvőbb lett volna egy rádiózásra kiképzett partizánra, teszem azt Farkas Vladimírra bízni a „kezelőséget”, hisz a területi pártszervek mellett jutott volna ideje arra, hogy Sztálinnal is tartsa a kapcsolatot. Nem tudni, miért választotta RM a többre képes Fodort, mi tette oly alkalmassá a titoknokságra. Bár azt mondják, csak a megbízhatatlanok igazán megbízhatók, Fodorra ez nem érvényes. Odaadó volt. Hozzátörpült a feladathoz;

rengeteg szabad idejében RM körül fontoskodott. Mondják, Fodor Zoltán könyvének eredeti kéziratában említi a pártközpontba, majd a Szabó József utcai villa padlására telepített rádióadót. Nekem ez nem került a kezembe. Maga a helyszín, a Rákosi-villa is eloszlatja az agyonkonspirált rádiókapcsolat körül keringő legendák egy részét. Amíg RM nem jött haza, néhány hétig Gerő tartotta a kapcsolatot az MKP és az SZKP között, de amint RM megérkezett, ez többé nem az ő feladata volt. Fodor csak RM utasításait teljesítette, s nemhogy másnak, de még a feleségének sem beszélt a munkájáról. 1947-ben a rádió helyett kiépült a telefon-összeköttetés RM és Sztálin között (ami elsősorban az SZKP magyar referensét, netán Sztálin titkárát jelentette). Gerő és Sztálin gyakori telefonálgatása tehát csak feltételezés.

De miért volt a pártnak, Rákosinak, a rendszernek annyi oda nem illő, rendszerint kisebb képességű emberre szüksége? Mert az alkalmasságnál és képzettségnél fontosabb volt a származásból kiókumlálható megbízhatóság. Amikor unokahúga, D. Kardos Éva célzott rá, mennyi korlátolt ember van magas beosztásban, nagybátyja azt mondta félig komolyan, félig mosolyogva: „egyet tanulj meg: nem jó, ha az ember körül sok az okos alak. Az okos emberek veszélyesek”. A kérdésre, hogy ezt komolyan mondta-e, nem válaszolt. Ám ha valahol butákra van szükség, ott szaporodni kezdenek az eszközemberek.

RM nemcsak a két pártközpont egyesítését várta az április végi költözéstől, hanem azt is, hogy a kormány „a radikális budapesti tömegek ellenőrzése alá kerül”. Pesten végigjárta a szobákat, kezet fogott, szót váltott mindenkivel: levette a lábukról az embereket. A Tisza Kálmán téren a hevenyészett őrség ellenére sem volt nyoma annak a bizalmatlanságnak, ami a Szovjetuniót jellemezte. A főtitkári ajtót nem őrizte Cerberus, RM élvezte a szabadságot, közvetlen, sőt bizalmas volt szinte mindenkivel.

Magáról cselesen így írt ekkortájt Moszkvába: „Egy bizalmas információ a következőket mondja: 'A Függetlenségi Fronttal való együttműködésnek őszinte híve Tildy Zoltán. Tildy véleménye szerint Rákosi rendkívüli politikus és a legkeményebb ellenfél.'„

Az ekkor „egybeforrt” moszkvai és hazai vezérkar még együtt mutatkozott, együtt ebédelt.

Nemesné Szabó Piroska (1909) lett a nőtitkár. Fogalma sem volt, mi a teendője, de a munkásotthoni hangulatban RM őszinte érdeklődése bátorította a munkára: – Körlevelet írtam az MNDSZ-ről a pártszervezeteknek, és ahogy kellett, bemutattam neki. Ahelyett, hogy visszaadta volna, azt mondta, javít rajta egy kicsit, és szép betűivel átírta az egészet.

Minden rendű-rangú politikai testület tárgyalásainak visszatérő témája volt a politikai helyzet.

A KV áprilisi ülésén RM főként a „veszélyekről” beszélt. Arról, hogy sok a vezetőségekben a volt szociáldemokrata, kevésbé veszélyes viszont szerinte a szektariánusok diktatúrára való hajlama. „Új veszélyt jelentenek az 1919-esek; közülük kerülnek ki az apró diktátorok. Azok a károk, amelyet a párt népszerűségének ezek az elemek okoznak, kezdik felülmúlni azokat, amelyeket az orosz hadsereg kilengései miatt a párt rovására írnak – ismételte el, amit Dimitrovnak megírt. – Szokatlan jelenség vidéken a munkaszolgálatos zsidók beszivárgása a pártba. Nagy részük karrierista, a pártot állásszerzésre vagy hatalmi pozíció megszerzésére használják fel. A rendőrség is nagyon tele van vidéken ilyen elemekkel. Sok kárt okoznak. – De a lényeg: – A többi párt el van maradva mögöttünk, különösen vidéken. Mi tulajdonképpen egyszeműek vagyunk a vakok között.”

Talán júniusban a pártközpont továbbköltözött az Akadémia utcába, ahol megszűnt a szabad bejárás a vezetőkhöz. Egyesek szerint ekkor kezdett átütni RM mosolyán az a bizalmatlanság, aminek egyébként már érkezésekor jelét adta. A pártőrség első parancsnoka azért még egy hajdani spanyolos, Kovács István volt. Itt szegődött RM mellé a nagyszerű gyorsíró, szervező és abszolút megbízható titkárnő, az illegalitás idején félholtra vert Simon Jolán. A Vörös Segély megbízásából ő segítette a börtönben Rákosit. Többen azt hiszik, hogy ő is egyengette férje, Péter Gábor útját. De sem az egyiknek, sem a másiknak nem volt szüksége protekcióra, mert alkalmasak voltak a pozíciójukra. Egyébként RM a legkevésbé sem volt hálás típus.

Simon Jolán pártfeladatát látta el, amikor „rokonként” látogatta, ahogy ő is pártfeladat teljesítése miatt került a börtönbe. Ki kinek lehet itt hálás?

Április végére RM villája még nem készült el. Négy pártőrt beköltöztetett, hogy buzdítsák a munkásokat. (RM azt mondta nekik, hogy a fegyvert nem kell fitogtatni.) A magasföldszintes, négyszobás, központi fűtéses ház állítólag egy Nyugatra menekült újpesti bőrgyárosé volt.

Vadgalambfészkes, öt-hatszáz négyzetméteres elhanyagolt kertjéből a Szent Domokos utcára nyílt a garázs – nekik csak lomkamra. Az utca másik oldalán még az apácáké volt a

pártiskola, és a villa közelében csillogott a Candlelight (Gyertyafény) bár, ahol a szövetséges ellenőrző bizottság (SZEB) amerikai és angol katonái oly hevesen cicáztak a lányokkal, hogy az őrök néha a levegőbe eresztettek egy sorozatot. A stílszerű környezet helyett RM átmenetileg a Sváb-hegyen (Szabadság-hegy), a Béla király út 26. szám alatt húzta meg magát a központi vezetőség üdülőjének lefoglalt hatalmas parkban elterülő grófi villában. Megkérték Ádám Manónét – aki Rákosit még a Galilei-körből ismerte – , hogy főzzön ebédet neki és az őröknek. A sokat dolgozó RM ebéd után szunyókált egyet, amire az irodájában nem lett volna lehetőség. A főtitkár a saját útját járta. De meddig lehetett akár tiszta szándékkal is másolni a szovjet pártéletet az attól idegen többpárti környezetben? Meddig beszélhetett RM a demokráciáról, miközben már nem ebédelt egy asztalnál elvtársaival? Persze nem a közös ebéd a lényeg, hanem a másféle norma beszivárgása.

A Szovjetunióból szinte csak közelharccal lehetett kiszabadítani még az emigránsokat is. RM levelekkel bombázta Dimitrovot, Háyt, hogy legalább a titkárnőjét engedjék haza, mert nincs akinek egy bizalmas levelet diktáljon, de kért tolmácsokat, közgazdászokat, munkabíró embereket. Névsoraiban szerepelt például Hont Ferenc, Háy László, Gábor Andor, de Lukács György, Szántó Zoltán, és a saját öccse, Zoltán is. Március elején Háy leintette: „A moszkvai káderek állandó sürgetéséről az a véleményük, hogy ez helytelen vonal. Az itteni intézmények ragaszkodnak az embereikhez, és ez megértésre talál.” RM nem tágított, csak rafináltabban tálalt: „Nagyon felelős posztokon gyakran rossz, meg nem vizsgált elemekkel dolgozunk, és most egy súlyos esetünk van: kecskeméti területi titkárunk valószínűleg rendőrspicli. Mellékesen a Nemzetgyűlés tagja és a Politikai Bizottság négy tagjának egyike.”

(A Nemzetgyűlés Politikai Bizottságának letartóztatott tagjáról Dobó Istvánról, kiderült, hogy mégsem a „régi rendőrség ügynöke”, így 1945-ben még kiengedték, sőt újból képviselő is lett.) És RM hiába ravaszkodott, zsarolgatott, még a saját felesége sem utazhatott Moszkvából csak úgy a férje után. Háy kérvényt írt, és ígérte, hogy néhány hét múlva indulni fog, amiből két hónap lett, pedig az asszony már nem dolgozott, hanem Barvihán üdült és várt.

A hazatérés engedélyezésénél hátrány volt az emigránsok szovjet állampolgársága. Háy azt tanácsolta Rákosinak, hogy törvényesen rendezzék a két ország között az állampolgárság ügyét, hogy felesége kiutazására kérjen soron kívüli engedélyt Molotovtól. Valószínű, hogy ez elmaradt, mert Háy levele szerint Fenya Fjodorovnát a „repülőgépről szállította le a legfőbb nacsalsztvója”. Hiába írja RM keményen Dimitrovnak: „teljesen érthetetlen előttünk, miért nem jönnek azok az elvtársak, akiket már novemberben és decemberben kértünk” – a Szovjetunió Hőse csak ekkora tekintély volt Moszkvában. Mégiscsak más, ha Háy Lászlót vagy Gyulát nem engedik haza, vagy a főtitkár feleségét lerángatja valami kisfőnök a repülőről. Aki ismerte a szovjet bürokrácia bugyrait, annak ezek talán nem voltak arcpirító megszégyenítések. Április 18-án végre közölte Háy, hogy a következő csoportban benne lesz Fenya, RM felesége és a kis Vologya, RM unokaöccse, örökbe fogadott fia, s reméli, hogy május elseje előtt Budapesten lesznek. Mivel épp egy hónap múlva üdvözletét küldte az asszonynak, akkor tényleg megérkezhettek Magyarországra. Ám a többiekért RM szinte már kiabált: „Felelős elvtársak elégedetlenségének állandó oka, hogy családtagjaikat már egy fél éve, sőt több mint fél éve visszatartják. Ez a dolog annál is érthetetlenebb, mert hiszen utazásuk elvileg el van intézve.” Dimitrov már Szófiából írhatta hasonló leveleit Moszkvába, amikor RM arra kérte Szántót: télen csak azokat engedjék haza, akiket ők kérnek – és legyen télikabátjuk, cipőjük: „Itt még a Minisztertanács is nem egyszer télikabátban ülésezik.”

Szigeti Ferenc (1920) pártőr szerint RM 1946 elejéig kora reggel elment, és este kilenc előtt nemigen tért haza. Ebédelni, sziesztázni a Szabadság-hegyre járt, amíg felesége az egész napos magány miatt nem kezdett panaszkodni. Attól kezdve vele ebédelt.

Bár az MKP moszkvai és hazai vezetőinek a politikai célja azonos volt, a két csapat igazából sosem egyesült. Az illegalitás óvatosságát a hatalomban is megőrző kommunisták ha kifelé egységesnek mutatkoztak is, mindig némi fenntartással viseltettek egymás iránt. Például a moszkoviták nemigen vettek maguk közé senkit. Csak látszólag keveredett közéjük valaki.

Számbeli fölényükre ügyeltek, szellemi fölényüket állandóan éreztették. Ők voltak a bírák, a központ törvényeinek ismerői. Az RM-féle vezetés végig háromszintű volt. A csúcs egymaga volt. Rajta kívül ki ismerte Lenint és Sztálint is? A tényt ápolgatták: „Moszkvában a közoktatásügyi népbiztosság értekezletén Krupszkaja azt mondta: Lenin, mikor először találkozott Rákosival, ezt mondotta róla: Az ilyen elvtársak győzelemre viszik a nép ügyét az egész világon. Lenin nagyon szerette és igen nagyra becsülte Rákosi Mátyás elvtársat.”

Családi körben pedig egyenesen arról beszélt, hogy gyakran tolmácsolt Leninnek németül és angolul (pedig Lenin folyékonyan beszélte ezeket a nyelveket). Állította, hogy halála előtt is őt kérte, hogy tolmácsoljon egy bécsi orvosnak, ami Sztálin biztonsági szabálya mellett kizárt, és végzetes is lett volna.

A rangsorban utána következett a moszkoviták kettes, hármas, négyes fogata, végül a maradék, a ki tudja, mennyire megbízható hazaiak. Az ő eredendő vétkük, hogy dolguk akadt a Horthy-rendőrséggel, vagy nem volt dolguk – tehát futni hagyták őket, és nem mentek át a moszkvai tisztító tűzön sem. Gyanús! Rivalizálás is színezte a kapcsolatukat. Egy vállalati párttitkár azzal fogadta RM egyik nagygyűlésének a szervezőjét: – Itt van Rajk, ez a szép szál magyar ember, te meg ezt a kopasz zsidót hozod ide! – Nemcsak politikai, hanem hatalmi megfontolások is vezethették tehát Rákosiékat, amikor „szinthez” tartás végett nyomban fegyelmit adtak a pártfeloszlató titkárság tagjainak (Kádár János, Péter Gábor, Szirmai István).

Elkülönülésük abban is megnyilvánult, hogy a moszkvaiak kezdetben vacsorákon találkozgattak Vas Zoltán lakásán. De talán emberi kötődés híján néhány hónap múlva megszűnt ez is. Legalább az eszmei barátság összetarthatta volna őket, de ilyesmi nem szokás más vezérkarokban sem. Tudták ugyan, hogy Moszkvában Sztálin véget nem érő éjszakai vacsoráin dőlnek el a fontos kérdések, ám ez több okból utánozhatatlan volt. Mindenekelőtt a zárkózott, önmagát titkoló RM miatt, aki inkább viselte magát, nem élt. Az evésben mértékletes volt (diétázott), az ivásban még inkább. Más örömű volt. Sőt örömtelen.

Kedélyeskedéssel leplezte, hogy csupa görcs, magánélet nélküli ember.

(Csillag Miklós szerint RM nem volt mindig önmegtartóztató: „Rákosi elvtárs erős fizikumú ember volt, kitűnő étvággyal. Egyszer a frontról jövet tizenhárom tojásból készített rántottát evett meg. Hamburgban egyszer értesítést kapott, hogy édesanyja csomagot küldött neki.

Rákosi elvtárs kiment a kikötőbe, mi meg nagy izgalommal és éhesen vártuk. Végre megérkezik Rákosi elvtárs egy üres faládával. Kiderült, vámot vagy illetéket kellett volna fizetnie, pénze nem volt, ezért nem akarták kiadni a csomagot a kikötőből, de azt megengedték, hogy a tartalmát ott elfogyassza. Rákosi elvtárs nekilátott, és két kiló szalámit és jó nagy adag süteményt evett meg a vámhivatalnokok előtt.” Bár később rendszerint elmúlik az ifjúkori falánkság, a hízásra hajlamosoknál néha megmarad. A személyzet szerint az önmegtartóztatás nehezére esett, és néha – elnézést – zabált.)

RM posztjához a gondoktól redőzött homlok illett. És az örök bizonytalanság mély ráncokat húzott. Enélkül sem merte volna a Gazdát utánozni, nehogy azt gondolhassa bárki, hogy összeméri magát vele. Külsőségekben csak Mao másolta Sztálint. Lényeges dolgokban viszont minden „európai” főtitkárral együtt RM is a Gazdát utánozta. RM jakut felesége sem rajongott az elvtársi találkozókért, bár az asztaltársaság minden tagja tudott oroszul. Hamar elmaradtak hát e vacsorákról, RM nélkül pedig nem volt ajánlatos találkozni a többieknek.

Rákosiéknál évente egyszer jártak: szilveszterkor hivatalos volt hozzájuk az egész PB – asszonyostul.

Rá fölnéztek. Kállai Gyula azt írta az első találkozásukról: „Tehetetlen voltam vele szemben, nemcsak személyes tekintélye, csalhatatlannak kikiáltott politikai bölcsessége befolyásolt, hanem az is, hogy háta mögött olyan erkölcsi és politikai hatalom állt, mint Sztálin és a győztes Szovjetunió.” Kéthly Anna szerint: „Politikai sikere főleg kiváltságos helyzetéből eredt. Mint Marosánnak mondta még 1945-ben: 'Magának is tudnia kell, hogy a szovjet elvtársakhoz is csak rajtunk keresztül vezet az út!' Ezt a mieink is, a polgári pártok is tudták.

Politikai jelentőségét ez alapozta meg... Ez Rákosinál kisebb kaliberű politikus számára is olyan kivételes helyzetet teremtett, amit más is kihasznált volna.” Bár kezdettől fogva a KP kezében volt a politikai rendőrség és a katonai hírszerzés, mégis közvetlen besúgásra kérte a politikai élet „jeleseit”, az állami tisztségviselőket... Többek között a kommunistákat bíráló Polgári Demokrata Párt elnöke is maga tájékoztatta őt üléseikről. Közvetlenül neki jelentett több követ, de az egyik magyar intézet vezetője is. Ők sem tudtak efféle kérésének ellenállni.

Haraszti Sándor a mélyáramlatokat is érzékelteti: „Létezett feszültség a kommunisták között részben a régi tanácsköztársasági veteránokkal, akik rögtön proletárdiktatúrát akartak.

Számunkra pedig a koalíció volt a fontos és az, hogy a népfrontpolitikát továbbvigyük. Az emigrációból hazatértek nem ismerték, milyenek itt a politikai erőviszonyok, nem érzékelték, hogy a kommün a magyar nép nagy részét kiábrándította a kommunizmusból, a népfrontot csak átmeneti és taktikai lépésnek tekintették.” Úgy tartják számon, hogy Haraszti Sándor használta először a pejoratív csengésű moszkovita elnevezést. Ha könyvében nem tett is említést erről, az iménti idézet is arra mutat, hogy Harasztiéknak a moszkvaiak nem voltak istenek, csak hát nem sok Haraszti volt. A vezető körökben jártasabb Kovács István vitatkozik vele: – Hamis a vád, hogy Rákosiék nem ismerték a magyar viszonyokat. A függetlenségi front programja és az első pártprogram lényegileg azonos. Csak azért jobb és szebben fogalmazott a moszkvai, mert több idejük volt rá, mint nekünk az illegalitásban, és képzettebbek voltak nálunk. Ők nem erőszakolták rá magukat a pártra: úgy vártunk rájuk, mintha mind maga lett volna a Messiás. Természetesnek tartottuk, hogy ők foglalták el a legfontosabb posztokat, annál inkább, mert annyi dolga volt mindenkinek, hogy beleszakadt.

A pártvezetés csúcsára mindig került „magyaros dísz” – Rajk, Kádár és Marosán is volt főtitkárhelyettes – , többnyire mégis a moszkvai hármas, négyes fogat döntött. Kezdetben még Nagy Imrével együtt találkoztak rendszeresen (például Vasék vacsoráján), és összehangolt javaslatokat vittek a PB elé. Megállapodásaikat „elnökségük” tagjai felváltva terjesztették elő. Egy alkalommal Gerő el is szólta magát: „ebben mi már határoztunk!” Ki és mikor!? Mire mentegetőzni kezdett, hogy csak beszéltek róla. (Vas posztumusz kötete szerint reggelenként Gerő írásban tájékoztatta Rákosit a napi ügyekről, amiről más nem tesz említést, és ami legfeljebb a kezdeti időszakra érvényes.)

Legalább egy csoport – rendszerint a négyes vagy hármas fogat – mindig elkülönült. RM ha a maga módján jóban volt is Rajkkal, Kádárral, Kovács Istvánnal, Kállaival, alig-alig kérdezte tőlük, miként látnak egy kérdést, az pedig csak „rendkívüli állapot” idején érdekelte, hogy mit

In document Rákosi a hatalomért1945-1948 (Pldal 54-65)