Amerikából jöttünk

Horthy Miklós kormányzó és lovas tengernagy országa őrizte abszurditását: egy füst alatt szabadították fel és szállták meg. A frissen kinevezett Mindszenty József esztergomi érsek első dolga volt hercegprímási hűségnyilatkozatot tenni „Magyarország örökös királya”, Habsburg Ottó mellett. Bár a választás kifejezte, hogy az ország nem akar kommunizmust, szürke eminenciása mégis a bolsevik RM, hogy nem akar királyságot, „első zászlósa” mégis a legitimista bíboros.

Amikor Bugyi Icát, a cselédlányt főtanácsos gazdája meg akarta ajándékozni, Ica kihúzta magát: „Nem fogadhatom el, mert én a Magyar Kommunista Párt székházában fogok takarítani!” Büszke remények, ábrándok éltettek sok szegény embert.

Sztálin játszmájában maga a birodalom volt a tét, nem egyik vagy másik kis ország.

Jugoszlávia pesti SZEB-képviselője, Lazar Brankov Vorosilovtól hallotta: Magyarországnak úgy kell fejlődnie, hogy mintademokrácia legyen egész Közép-Európa számára. De miközben ezzel kacérkodtak, senkinek sem jutott eszébe, hogy meg kellene kérdezni ha nem is az angolokat, de legalább a svédeket, hogy mi a teendő. RM Stockholm helyett Szófiába, Dimitrovhoz küldte Farkas Mihályt és Kádár Jánost ugyanezzel a kérdéssel. Vajon küldetésük azt mutatja-e, hogy a lassan formálódó szovjet érdekszféra bolygóinak 1947-ig még volt némi önállóságuk? Ez is lehet. Ám a megkülönböztetett figyelem és tisztelet Dimitrov iránt nem annyira a forradalmárnak, nem is a főtitkár kollégának szólt, hanem annak, hogy korábban a KI főtitkáraként, majd az SZKP KB osztályvezetőjeként hozzá tartoztak a testvérpártok ügyei.

Sztálin-pótlék volt, amíg Sztálin meg nem mutatta Dimitrovon is, hogy nem pótolhatatlan.

RM azt nyilatkozta, hogy a közhivatalnokok kilencvennyolc százaléka korábban is hivatalban volt, és közülük sok kifejezetten fasiszta; a Horthy által kinevezett tisztek kilencvenhét százaléka folytatja a szolgálatot, s a bírók száz százaléka a helyén maradt. Pedig a nevezettek harmada-ötöde Nyugatra menekült. Majd jött a B-listázás, a megbízhatatlan, kompromittálódott tisztviselők tízezreinek az elbocsátása. Ezek után a kar döntő része nem lehetett éppolyan reakciós, mint „amikor Horthyt kiszolgálta”. RM azt sem tudta megemészteni, hogy a köztisztviselők nem vonzódtak egyik párthoz sem. Az ő credója úgy szólt: „annál jobb a tisztviselő, minél jobb a kapcsolata a párttal”. Természetesen az MKP-val. És a tisztviselő helyett bármilyen foglalkozást írhatunk.

A Parlament szakbizottságában a köztársaságról folyt a vita. Zsedényi Béla a honvédség fölötti rendelkezést is a köztársasági elnökre bízta volna. RM gyönge elnököt akart: „Ha valamit tanulhatunk az utolsó két évtized történetéből, az az, hogy az egyes ember ítélete, még ha köztársasági elnök is vagy zseniális vezető, végeredményben a nemzetre romlást hoz.” Sulyok Dezső nem szerette volna, ha az elnök csak virágkiállításokat nyit meg. És RM nem szállt vitába vele: ő inkább a kulisszák mögötti alkudozások mestere volt. A Parlamentben Sulyok jóval többet szerepelt nála.

Barcs Sándornak (1912) azt mondta RM a Nemzetgyűlés elnökére, Zsedényire: – Ez a hülye úgy viselkedik, mintha nagy jövője lenne, pedig csakhamar elolvad, mint a tavalyi hó! – Sulyok keményebb dió volt. Rákosinak kellemetlen lett volna egy ilyen szókimondó miniszterelnök vagy egy hajlíthatatlan köztársasági elnök. Károlyi Mihály a másik tábornak sem tetszett: Mindszenty már 1945 végén kinyilvánította, hogy Károlyi elnöksége nem kívánatos; huszonöt éven át sikerült őt annyira lejáratni, hogy nem volt számottevő tábora.

Bár RM hajlott a csak azért is lépésekre, az 1918-19-et idéző Károlyiról kivételesen nem jutott eszébe, hogy az ellenségem ellensége a barátom. És Károlyi Böhm Vilmos, Bölöni György biztatása ellenére sem szállt ringbe: csak a köztársasági elnök megválasztása után jött haza.

A Szabad Nép újévi első száma RM nyilatkozatát közli: „1946 békét, kenyeret, jó pénzt, köztársaságot hoz a magyar népnek.” Az interjút Vásárhelyi Miklós készítette:

– 1946 áprilisában, a békéscsabai nagygyűlés alkalmával találkoztam vele kötetlenül. Itt vetette fel először erőteljesen és a nemzeti közvélemény szellemében a szlovákiai magyarok kitelepítését. Szobekéknél szállt meg (Szobek András akkor az MKP megyei titkára volt – P.

Á.), és én is náluk laktam. Este együtt vacsoráztunk, és ott politikáról jóformán nem is esett szó, hanem csak anekdotázott; a társaság középpontja volt, és nem pusztán rangjánál fogva, hanem azért, mert tényleg olyan fordulatosan, érdekesen tudott mesélni gyerekkorról, diákkorról, az életéről, hogy élvezet volt hallgatni. Rendkívül joviális és barátságos volt.

Felhívta a figyelmem, hogy mi az, amit a beszédből ki kell emelni, amit persze enélkül is tudtunk. Mindenesetre ez a találkozás csak növelte a rokonszenvem iránta. Úgy látszik, az újévi interjú meg a csabai tudósítás után ő is felfigyelt rám, talán mert imponált neki, hogy a kommunista újságírók között is vannak, akik hozzá hasonlóan sok nyelven beszélnek. Ettől kezdve személyes ismeretség alakult ki közöttünk. Sokszor úgy is könyvelték el, hogy kedvence vagyok. Kitüntetés volt, hogy két vagy három alkalommal jelent meg egész oldalas újévi nyilatkozata a Szabad Nép első oldalán, és ezeket én készítettem, mégpedig oly módon, hogy a nevem alá volt írva. A pártban ennek túlzott jelentőséget tulajdonítottak, azt hitték, hogy más alkalmakkor is találkozom vele. (Losonczy, Betlen, Mihályfi volt a lieblingje, sajnos, mind meghalt.)

Hogy miként készültek ezek a nyilatkozatok? Előtte leültünk egy félórára megbeszélni, miről fog nyilatkozni, mert kooperált, nem mondta azt, hogy erről akar beszélni, nem kért előre kérdéseket, én viszont felkészültem, és instrukciókat is kaptam. Beszélgettünk, hogy erről meg amarról hogyan kellene szót ejteni, és amikor nagyjából megállapodtunk, akkor behívta Simon Jolánt, és rögtön gépbe diktálta az egészet, sokszor a kérdéseimet is, amit előzőleg megbeszéltünk. Így én már készen vittem be az interjút a Szabad Néphez, és a nevemet a szerkesztőség vezetői írták oda, nyilván az ő hozzájárulásával. Ő akkor még nem volt autoritárius (önkényeskedő – P. Á.), egész oldott volt beszélgetés közben is: „No, akkor igyunk meg valamit! Mit kíván? Konyakot?”

Hogy ő maga ivott-e, erről nincs emlékem. Biztos, hogy nem volt sem szenvedélyes dohányos, sem italkedvelő.

Egyébként a koalíciós időkbeli Rákosira nem lehet ráismerni a későbbi kíméletlen, kegyetlen Rákosiban; a viselkedése, a modora is egészen más lett: fölényes, lekezelő; magát emberfölötti lénynek tekintette. Akkor viszont még olyan közvetlen volt, hogy nem éreztem nemhogy szorongást, de különös megilletődöttséget sem, amikor beszélnem kellett vele. Egy-egy ilyen interjú Egy-egy délelőtt elkészült.

RM – elvbarátaihoz hasonlóan –, az indokoltnál nagyobb fontosságot tulajdonított a sajtónak.

Miközben Kállai Gyulának többek között az volt a feladata, hogy korlátozza „a reakciós”

lapokat, ő javasolta a titkárságnak, hogy milyen (kizárólag angol nyelvű) nyugati újságokra fizessenek elő. RM javított rajta (például a News Chronicle helyett ő írta be a Manchester Guardiant), feltételezhetjük hát, hogy a neki járó lapokról volt szó. Ezek voltak: a The Times, a Manchester Guardian, a Daily Herald, a New Statesman, a Spectator, a The Economist, a Reynolds News és a Daily Worker. Bár nem volt televízió, mégis hihetetlen gazdag ez a lista.

Miközben titokban ilyen lapokat rendeltek, nyilvánosan pedig az államformaváltásról alkudoztak, és mintademokráciáról beszéltek, a PB megvizsgáltatta, hogy Kállai végrehajtotta-e a nemszeretem újságok papírkorlátozását. Ők mindent a politika szolgálatába állítottak. Önmagukat is, az igazságszolgáltatást is. A PB utasítására Farkas megbeszélte Nagy Imrével, hogy pár embert le kell fogni az áruzárolási rendeletre hivatkozva.

Említették, hogy RM szeretett cédulákon utasítani, kérni. Cédulákat írt a pártértekezleteken, a PB-üléseken, minden rendű-rangú megbeszélésen. „Matusek et!” – írta fel a megszólítást és akkor következett egy-két mondat, végül az aláírás: R. az ő jellegzetes és a papírhoz meg a szöveghez képest meglehetősen nagy betűjével. Matusek Tivadar szerint (1920) RM két példányban írta a cédulákat – nem indigóval –, és betette a mellényzsebébe. (Titkára, Szatmári István /1928/ úgy emlékszik, hogy a cédulák másolat nélkül íródtak, és többnyire az iratokkal együtt továbbították őket.) Talán a KI-ben űztek valami hasonlót, de gyökere lehet, hogy a börtönéletbe, netán az illegalitásba nyúlik. Ott volt szükség könnyen eltüntethető, vészhelyzetben akár meg is ehető üzenetekre. Az effajta cédulázást ő honosította meg a párt-központban, többé-kevésbé az egész pártban. Szinte minden magára valamit adó főnök csináltatott, szerzett az övéhez hasonló cédulatartó dobozkát, ami ott állt az íróasztalokon.

Vannak, akik úgy vélik, RM azért nem az eredeti iratra firkantotta javaslatát, utasítását, hogy ne maradjon nyoma. Bár többen mondták, hogy Péter Gábor is nagy cédulás volt, hogy RM sokszor cédulákon üzent neki, a pártiratok alapján nem hiszem, hogy valami álcázás, történelmi konspiráció vezette volna abban, hogy hová írta üzenetkéit. Lehet, hogy a legkényesebb bűnügyi (ÁVH-s) akták amiatt nem mutatják pontosan RM szerepét, mert cédulákon közölte észrevételeit, de ez más forrásokból, sőt saját szavaiból amúgy is ismert.

Az effajta rejtőzésben azért is kételkedem, mert ha személyes jövőjében bizonytalan volt, pártját és annak politikáját illetően nem élt benne kétség. Sejthette, hogy sorsa nem a cédulákon, talán nem is csupán cselekedetein múlik.

Bár nagy cédulatermelő volt, ezekből kevés maradt fönn. 1946 januárjában például a Minisztertanács ülésén Szakasits-csal váltott üzeneteket (golyóstollal). Az immár állandósuló MKP-SZDP ellentétre utalva írta Rákosinak Szakasits: „Ha az együttműködést sikerül teljesen őszinte alapon továbbfolytatni, és megszűnik – elsősorban rendőrségi vonalon – a birkózás és a vita közöttünk, garantálhatom a legteljesebb egyhangúságot minden kérdésben.”

És a „mellékletben” fölsorolja a SZDP vezetésének „pártállását”: B(aloldali), K(özép), J(obboldali) jelöléssel. (Szerinte mindössze a kevésbé ismert Kelemen, Szélig és Túri „J”.) Mintha őket ajánlotta volna az áldozati oltárra. Néhány nap múlva RM sértetten cédulázta Szakasitsnak: „Komoly elhidegülést érzek. Mi az oka? Megy ez így? Nem hiszem. Arról nem is beszélek, amit a legutóbbi összekötőn mondtál nekem londoni utammal kapcsolatban.” És egy ajándék Szakasitsnak január 31-ről: „Szóval Peyer (Szakasits egyik versenytársa – P. Á.) belga, holland vagy dán nagykövet lehetne. Ezt írásban közlöm. R. Láttam: Szakasits, Tildy.”

A köztársaságot február elsején kiáltották ki, és RM húzására a többi várományossal egy napon sem említhető Tildy Zoltán lett az elnök, a miniszterelnöki székbe pedig Nagy Ferenc került. RM, a királycsináló már 1945 karácsonyán felkereste őt, és felajánlotta a kisgazdáknak a köztársasági elnöki széket, mert így beleszólhatott a kiválasztásba. Meg is mondta, hogy Tildy vagy Nagy Ferenc jöhet számításba, hisz az elnöknek kereszténynek és lehetőleg katolikusnak kell lennie. (Tildy református lelkész volt – P. Á.)

Moszkvába RM a következőképpen jelentette a történteket: a KGP jobbszárnya Nagy Ferenc jelöltségét támogatta, aki a párt centrumához tartozik, a KGP baloldala Tildy Zoltánt – és Nagy Ferencnek volt többsége. Ekkor jelezte Mindszenty hercegprímás, hogy „nem fogadja el Tildy Zoltánt köztársasági elnöknek. Nagy Ferenc maga is minden erővel elnök akart lenni.

Nekem kijelentette, hogy a többség őt követeli. Tildy annyira reménytelennek látta a helyzetét, hogy már arról beszélt, hogy híveivel egyetemben 40-60-ad magával kivonul a Kisgazdapártból”.

Ekkor lépett közbe a KP. Megállapodtak a Szociáldemokrata és a Parasztpárttal, hogy „a demokrácia balszárnya” csak Tildyt fogadja el. „Közöltük Nagy Ferenccel, hogy bár személye ellen semmi kifogásunk nincs, de miután a reakció Tildy ellen foglalt állást, minden más jelölt a demokrácia vereségét jelentené. Mozgósítottuk a Kisgazdapárton belül lévő erőinket, a sajtót, és néhány nap alatt sikerült megfordítani a közhangulatot. A Kisgazdapárt jobbszárnya azzal a feltétellel ment bele Tildy jelölésébe, hogy a miniszterelnök Sulyok Dezső lesz, aki ismételten fellépett Tildyvel szemben. A másik két párttal összefogva elutasították Sulyok jelöltségét.”

Emlékiratában Nagy Ferenc nem szól Mindszenty szerepéről. Sulyok Dezsőt ő ajánlotta miniszterelnöknek. Ám parlamenti beszédében Sulyok többek között „Összehasonlításokat tett a fehérterror és a gyömrői rendőrgyilkosság között. Ezután RM és Szakasits kijelentették, semmi körülmények között nem vállalják miniszterelnöknek.” Nyilván nem csak ezen úszott el a miniszterelnöki szék. A beszéd ürügyül szolgált arra is, hogy az MKP PB követelje az FKGP-től, hogy szakítson az ellenzékieskedéssel. Meglepő, hogy egy erősen kisebbségi párt ellenzékinek nevezi a választás győztesét. Ám aki szentül meg van győződve a kommunista politikai vonal elsőbbségéről, annak ez természetes. Talán az sem abszurd, hogy ők – az MKP PB – úgy dönt: „Nagy Ferencnek kell lenni a miniszterelnöknek.” (Ezen a január 31-ei PB-ülésen Nagy Imre javaslatára „A Belügyminisztérium Közigazgatási Osztályára vezető hely betöltésére a PB átveszi dr. Vida Ferenc elvtársat, mint a vármegyei oszt. h. vezetőjét”. És 1958-ban dr. Vida Ferenc ítélte halálra Nagy Imrét.) Korábbi határozatuknak megfelelően úgy érezték, ekkor jött el annak az ideje, hogy Nagy Imre helyére Rajk László kerüljön a belügyminiszteri székbe. Ez nem látszott békés szándékú lépésnek. Rajk ellen nemcsak a kisgazdák tiltakoztak – persze hiába. RM Moszkvával nem az új ember erényeit tudatta, hanem a moszkovita Nagy Imre leváltását indokolta. Részletezte Nagy betegeskedését, de megemlítette azt is, hogy nem voltak vele teljesen megelégedve. Óvatosan írt róla, szinte elszámolt vele Moszkvának. Ígérte, hogy a PB-tag Nagy Imre a Központi Titkárság tagja lesz,

„és később egyik fontos szomszéd ország követéül tesszük” – amit talán nem engedtek.

Rákosiék és a Vörös Hadsereg badeni vezetése között egyre praktikusabbá vált a kapcsolat.

Január utolsó napjaiban Farkas fontos ügyben Bécsbe küldte Vas Mártont: – Olyasmit kellett hozni, aminek szigorúan titokban kellett maradnia, ha nem akartunk ártani a pártnak. Farkas, mint belügyminiszteri államtitkár megígérte, elintézi, hogy a kocsimat a határőrök szó nélkül átengedjék, nekem nem kell mást csinálni, mint dudálni a sorompónál. Kifelé menet kiderült, hogy a határőrök semmilyen utasítást nem kaptak. Ezért Bécsből felhívtam Farkast, aki megnyugtatott: induljak csak haza, személyesen fog intézkedni. A határ előtt dudáltam.

Ahelyett, hogy a határőrök átengedtek volna, egy tiszt elindult a kocsihoz. Gázt adtam, és áttörtem a sorompót. Nem tudom, hány lövést eresztettek utánam, de két golyó átütötte a hátsó üveget. Sosem tartott hosszú ideig a haragom, de akkor még Budapesten is forrt bennem a méreg. Sötétedéskor érkeztem meg, és azonnal a pártházhoz mentem, mert a titkos küldeménnyel Farkas Mihály rendelkezett. Pénzről volt szó. Tizedére devalválták a pengőt, de a szovjeteknek nem 10:1, hanem 2:1 arányban váltották át, ezért a párt velük váltatta be a pénzét. (Vas Márton rosszul emlékezett. 1945. december 19-én 75 százalékos

bankjegy-dézsma volt: 4000 pengőért 1000 felülbélyegzett pengő járt. A lényeget talán nem érinti a másféle arány – P. Á.) A Mercedesem pénzeszsákokkal volt megrakva. A lépcsőn fölfelé szaladva is számoltam tízig, mégis dühösen rontottam be Farkas szobájába, ahol épp ott volt Rákosi is. Farkas próbált megnyugtatni, hogy nem kapott összeköttetést a határőrséggel, amitől én még jobban begerjedtem, és ordítottam, hogy akkor is ilyen nyugodt lenne, ha lelőnek? Azt felelte: de hát élsz! Ez már sok volt, felemeltem a legközelebbi széket, hogy fejbe vágom, de sajnos kézzel megvédte a fejét. Kirohantam. Otthon apám azzal fogadott, hogy Rákosi telefonon utasította, küldjön Moszkvába egyetemre. Ez február 2-án történt, és másnap kiderült, hogy Vorosilov 4-én repül Moszkvába, és hajlandó magával vinni.

Rákosinak nem kerítettek újabb személyi futárt. A pártőrségnek ugyan volt futárszolgálata, de nem ilyesmire.

Az újszülött párt rövid idő alatt átlátta az élet szinte minden területét, és rátette a kezét, amire csak tudta. A Központi Titkárság (KT) annyi káder-, segély-, útlevél- és egyéb üggyel foglalkozott, hogy várható volt, belefulladnak csupán RM elfoglaltsága miatt is. Ezt tetézte, hogy a titkárság több tagja (legalább államtitkárként) bekerült a kormányba. Így aztán a párt szervezeti kérdéseit, a központi osztályok munkájának összehangolását, ellenőrzését és a pártszervezetek irányítását átadták az újonnan fölállított Szervező Bizottságnak (SZB). Mire a III. kongresszus jóváhagyta a bizottság létrehozását, már rájuk zúdultak a napi teendők.

Néhány hónap múlva már ők hagyták jóvá nemcsak a járási, sőt körzeti titkárok, hanem a vidéki újságírók vagy RM titkárnőjének a felvételét, kinevezését is. 1946-ban fokozatosan az SZB vált az egyik legfontosabb fórummá. RM tagja volt ennek a bizottságnak is, de csak elvétve vett részt az üléseken, a munkát Farkas Mihály irányította, a jegyzőkönyveket ő írta alá. Ám a legfontosabb előterjesztések, témák Kovács István keze nyomát viselték magukon, valójában ő szervezte és tartotta kézben az apparátust, még ha úgy tudták a párton belül is, hogy ez Farkas asztala. Az SZB figyelme mindenre kiterjedt. Korbacsics Pál vissza-emlékezése szerint 1946 tavaszán RM közölte, jó lenne, ha egy neves sportegyesület – mondjuk a Vasas – a párt égisze alatt működne. A diskurzus végén ott a Pártközpontban Korbacsicsot jelölték a Vasas leendő főtitkárának. Bár az egyesület bizonyos mértékig szocdem befolyás alatt állt, három hét múlva mégis így festett a Vasas vezérkara: díszelnök RM, elnök Kádár János, fővédnök Farkas Mihály és Vas Zoltán, és az elnökség tagja volt Rajk és Gerő is. Más példa: 1946-ban létrehozták a Rákosi Mátyás Gyermekotthont. Ebbe a gyermekotthonba – mondom, gyermekotthonba – került Olt Károlyné politikai felelősnek. A vezetőnő megszervezte a dolgozók óvónőképzőjét, ahol munkás- és parasztszármazású fiatal lányokat képeztek „gyorstalpaló módon” gyermeknevelésre.

Nagy Ferencnek udvarolva RM demokratikus csoportnak nevezte a parasztságot, aztán márciusban a Kisgazdapárt gyöngítésére létrehozták a Baloldali Blokkot a szocdem, a Parasztpárt és a Szaktanács részvételével. Az MKP vezetői egyetlen hétvégén tizenhét bányászgyűlésen lázítottak a KGP jobbszárnya, a „reakció” ellen. A Szabad Nép vezércikkben mennydörögte, hogy „Ki az utcára!” – saját kormányuk ellen. A Blokk és az utca mellett az oroszok is sürgették a kisgazdákat, hogy „tisztítsák meg soraikat a reakciósoktól”: zárjanak ki hetven képviselőt. Cifra helyzet: a koalíciós kormányban részt vevő MKP a felszabadító csapatok „közbenjárásával” szorítja sarokba a koalíció vezető pártját. Közbelépésük szinte decens volt. Sulyok Dezső kemény hangú parlamenti beszéde után a SZEB figyelmeztette a kormányt, hogy nem teljesíti jóvátételi kötelezettségét. Aztán közölték: felmondják a fővárosnak nyújtott élelmiszerkölcsönt. Egy bátor hangú kisgazdacikkre megérkezett a harmadik levél, amiben egy 850 milliós kölcsön visszafizetését követelték. (A pénzt magyar bankokban foglalták le, majd kölcsönadták.) Végül bejelentették, hogy a Vörös Hadsereg saját kezébe veszi az ellátását, ha a kormány nem gondoskodik róluk.

Nagy Ferenc írja: „A levelek jogosak voltak, de csoportosításuk és időzítésük megmutatta, hogy politikáról van szó.” És ennek a politikának a szálait a „nagy eszű moszkvai ügynök”

tartotta a kezében.

Elemében volt. Tudta, mi a cél, mi a teendő: lépésekre előre kiszámította a lehetséges húzásokat. Hasznára volt a vereség. Tiszta eszközökkel aligha szerezhette volna meg a győzelmet, a háború utáni kulisszák között viszont ő mozgott a legfürgébben. Kedvelte a bozótharcot. Mestere volt a titkos és a széplelkek számára tilos fegyvereknek. Már a vereség okainak leltára is sejteni engedte, hogy az MKP nem úgy készül a következő választásra, mint más párt. Nem a választókért versengett – az annyi bíbelődéssel jár és annyira bizonytalan –, hanem inkább a választási körülményeket akarta egyértelműen megváltoztatni. Kész helyzetet kívántak teremteni, hogy céljaikat ne kelljen újból kiszolgáltatniuk a tömeg kényének-kedvének, még a testvérpárt tagságának sem. Miközben RM minden idegszálával a kis-gazdákra figyelt, nem felejtette el „elvtársai kezelését” sem. „Április 28-án a Sportcsarnokban Szakasitsnak felvetettem az egységes párt gondolatát, amit ő minden félreértést kizárólag elutasított. Utána húsz perccel ettől függetlenül én még egyszer aláhúztam az egyesülés kérdését.”

RM és az MKP ebben a látszólag demokratikus időszakban is mind határozottabban figyelmen kívül hagyta a demokrácia nem tetsző szabályait. A rózsaszín ábrándok ellenére nemhogy ő, még a nagy SZU sem lett volna képes egy mintademokrácia világrahozatalára, de a népuralom eltűrésére sem. Jellemző demokratikus elszántságukra, Varga Jenő, a moszkvai

RM és az MKP ebben a látszólag demokratikus időszakban is mind határozottabban figyelmen kívül hagyta a demokrácia nem tetsző szabályait. A rózsaszín ábrándok ellenére nemhogy ő, még a nagy SZU sem lett volna képes egy mintademokrácia világrahozatalára, de a népuralom eltűrésére sem. Jellemző demokratikus elszántságukra, Varga Jenő, a moszkvai