8.1 A német-római császárválasztás rendje
A két nagyhatalom uralkodója egymástól gyökeresen eltérő módon került hatalomra:
míg XIV. Lajos dinasztikus öröklés révén, addig I. Lipót választás útján nyerte el a császári trónt.
A királyválasztás és koronázás rituáléja a Birodalom ősi hagyományaira nyúlik vissza, amelyet még Nagy Károly és I. Ottó koronázásával hoztak létre, és egészen 1792-ig fennmaradt. A kora újkori koronázás alapját az úgynevezett 1309-es „újabb Ordo” képezte, mely a Háromkirályok napjának liturgiájához igazodott. Az Ordo írásbeli áthagyományozását az 1356-os Aranybullában716 kiegészítették. Az Aranybulla a királyválasztás helyszíneként Majna-Frankfurtot, a koronázás helyszíneként pedig Aachent jelölte meg, a koronázás privilégiuma a kölni érseket illette meg. Ő döntött ceremoniális kérdésekben, például az ülésrend vonatkozásában a koronázási misén vagy a rangsorrend kérdésében a körmeneteknél. A rögzített rituálé formáktól azonban különböző okokból el is térhettek, például 1652-ben első ízben helyezték át a koronázás színhelyét Aachenből Majna-Frankfurtba, a császár utasítására a koronázás előjogát pedig a kölni érsek helyett a mainzi kapta meg. A királykoronázástól eltérően a császárkoronázás joga a késő középkorig a pápának volt fenntartva egészen III. Frigyes koronázásáig. 1452-ben a Majna-Frankfurtban megválasztott és Aachenben megkoronázott király Rómába vonult, hogy ott uralkodási jogaiba teljesen beiktassák. A középkorban a római király Isten kegyelméből (gratia Dei) uralkodott, és Isten koronázta császárrá. A beiktatás központi eseménye a liturgia volt, mivel csupán a felszentelés (die Weihe) és a felkenés (die Salbung) biztosítottak a császárnak szakrális méltóságot, és a Szent Olaj révén vált az Úr felkentjévé. A Rómába vonulás, a pápa általi császárkoronázás már a 15. században veszített a jelentőségéből, és V. Károly volt az utolsó császár 1530-ban, akit a pápa Bolognában megkoronázott.717 1531-ben I.
Ferdinánddal az utolsó aacheni királykoronázás zajlott le. A választófejedelmi kollégium növekvő politikai jelentőségének köszönhetően a majna-frankfurti
716 IV. Károly (1346–1378) 1356-os Aranybullája, mely az arany császári pecsétről kapta a nevét, idővel a Birodalmi Alkotmány legfontosabb írásos alapnormájává vált. Egyúttal a királyválasztási rituálé forgatókönyvéül is szolgált a Birodalomban. Okiratba foglalta a hét választófejedelem (a mainzi, a kölni, a trieri érsek, a cseh király, a szász választófejedelem, a pfalzi választófejedelem és a brandenburgi őrgróf) kizárólagos királyválasztási jogát, és pontosan szabályozta a többségi elven alapuló választási eljárást. Egy sor rendkívüli kiváltság biztosította a választófejedelmeknek a többi fejedelem fölé emelését, kizárólagos választási testületté egyesítését, valamint minden lehetséges változástól és belső konfliktustól való megvédését. Az Aranybulla a választófejedelmek egymás közötti rangsorát is pontosan meghatározta, és előírta, hogy nem csupán a választás és a koronázás alkalmával, hanem a király jelenlétében zajló minden ünnepélyes eseményen milyen ceremoniális formában jelenhetnek meg együttesen. Ezáltal az Aranybulla a választófejedelmek körét egy közös cselekvőképes testületté alakította, mely a királlyal együtt az egész Birodalmat reprezentálta, és ünnepélyes alkalmakkor a maga fenséges voltában szimbolikus-rituális formában is megjelenítette. Spektakel i. m. 76–77.
717 V. Károlyt VII. Kelemen pápa (1523–1534) 1530. február 24-én Bolognában koronázta meg. 1558.
március 14-én I. Ferdinándot, akit már 1531 januárjában római királlyá választottak, és megkoronáztak, a pápa jelenléte nélkül a mainzi választófejedelem ünnepélyes szertartás közepette kiáltotta ki
„megválasztott római császárnak” a majna-frankfurti dómban. Ezt az eljárást követték utódainál is. I.
Ferdinánd utódait — I. Mátyás, II. Ferdinánd és I. Lipót kivételével — a 17. század végéig már elődjük uralkodása alatt római királlyá választották, és megkoronázták (II. Miksa 1562, II. Rudolf 1575, III.
Ferdinánd 1636, I. József 1690). Winkelbauer, T.: Ständefreiheit und Fürstenmacht i. m. 311–312.
királyválasztás egy tulajdonképpeni alkotmányos trónra emelési aktussá vált, ezáltal Majna-Frankfurt nemcsak királyválasztási, de koronázási helyszín is lett.718
8.2 Lipót császárrá választásának akadályai
Az 1658. évi német-római császárválasztás egyike volt a legvitatottabb választásoknak a Német-római Birodalom történetében. III. Ferdinánd halála (1657) után a császári trón betöltetlen volt, ez pedig sok utódlási problémát váltott ki. Lipót főherceg (1640–1705) császárrá választása előtt sok nehézség tornyosult. Ezeknek csak kisebb része volt ifjú kora, és hogy eredetileg nem ő volt erre a feladatra kiszemelve. Sokkal inkább meghatározóak voltak a külpolitikai nehézségek. Lipót csak bátyja, IV. Ferdinánd meglepetésszerű és váratlan halála (1654) után vált jelöltté a trónra. Korábban IV.
Ferdinánd volt a jelölt, akit 1653-ban meg is választottak római királlyá. Lipót eredetileg egyházi pályán képzelte el az életét, azonban fivére halála mindent villámgyorsan megváltoztatott.719
Lipót születéséről, neveltetéséről, ifjúkoráról Mencke is beszámol, amiből egy igencsak ambiciózus ifjú uralkodó képe rajzolódik ki. Mencke leírásaiban a Theatrum Europaeummal összevetve sokkal több a meseszerű, anekdotaszerű elem, noha mint már korábban többször is említettem, nagyon gyakran hivatkozási alapnak tekinti a Theatrum Europaeumot: „A legdicsőségesebb császár, Leopoldus Ignatius Josephus Balthasar Franciscus Felicianus, III. Ferdinánd császár másik fia és Mária Anna, III. Fülöp spanyol király leányának a fia 1640. május 30-án (június 9-én) született. Dús hajjal jött a világra, és születésekor a csillagok konstellációja is olyan volt, amely a fiatal hercegnek nagy jövőt jósolt. Mivel azonban atyja reményei különösen az idősebbik hercegre, IV. Ferdinándra irányultak, így Lipót csupán egyházi pályára léphetett, anélkül, hogy ehhez neki különösebb hajlama és fogékonysága lett volna.
Így Lipót ilyen szellemben nevelkedett. Közben azonban néhány jel már arra utalt, hogy valamikor át fogja venni a kormányzást. Amikor egy alkalommal nevelője vesszővel akarta megbüntetni, Lipót a vesszőt kiszakította a kezéből, és a következő szavakkal adta oda atyjának: „Senkinek sincs joga a világon őcsászári Fenségén kívül, hogy Ausztria főhercegét megérintse”. Egy más alkalommal pedig, amikor egy magasrangú tisztségviselő bepanaszolta őt császár atyja uránál, mert tiszteletlenül viselkedett vele szemben, a császári atya oly szigorúan megfeddte, hogy azzal fenyegetőzött, amennyiben nem tanúsít kellő hódolatot és tiszteletet, akkor kegyvesztett lehet, sőt akár talán még ki is lesz tagadva, akkor a fiatal főherceg így válaszolt: „Mégha mindent el is veszítek, akkor is megmarad császári nevem, és ez elegendő lesz ahhoz, hogy arra ösztökéljen, hogy kardommal új királyi birodalmakat szerezzek”. Amikor bátyja, Ferdinánd megkapta a cseh és magyar koronát, és Lipót még mint kisfiú megkérdezte a körülötte állóktól, hogy vajon őbelőle mi lesz, akkor elégedettséggel töltötte el az a válasz, hogy ezt Isten dönti el. Majd amikor emlékeztették, hogy bátyját ezentúl Őfelségének kell szólítana, azt mondta, hogy egyszer majd ő fogja az Őfelsége címet örökölni.”720
718 Jutta Götzmann: Weihen – Salben – Krönen. Die vormoderne Kaiserkrönung und ihre Imagination. In:
Spektakel i. m. 21–22. A Német-római Birodalom királyválasztásának rendjét 1356-ban IV. Károly Aranybullájában kötelezően előírták. Ezáltal a Birodalom egészen 1806 végéig való fennállásáig erős oligarchikus (Választófejedelmi Tanács) és arisztokratikus (Fejedelmi Tanács) vonásokat mutató
„választási monarchia” maradt. 1519-től minden római királynak egy Választási Kapitulációban (Választási Hitlevél) okiratba kellett foglalnia a választófejedelmek szabad választási jogát, és ígéretet kellett tennie, hogy a Birodalmat nem alakítja át örökös monarchiává. Ezek a Választási Hitlevelek a rendi államra jellemző uralkodói szerződések voltak, és a Szent-római Birodalom — amelyhez V. Károly Választási Hitlevele óta gyakran hozzátették a „Német Nemzet” jelzőt — alapvető alkotmányos törvényeinek számítottak. Ennek ellenére a Habsburgoknak 1438-tól egészen a férfiág kihalásáig (1740) sikerült megtartaniuk a királyi és császári méltóságot. Winkelbauer, T.: Ständefreiheit und Fürstenmacht i.
m. 311.
719 Schumann, J.: Die andere Sonne i. m. 68.
720 Mencke, J. B.: Leben i. m. 1–2.
Lipót cseh és magyar királlyá megválasztása aránylag hamar lezajlott, azonban a császári trón elfoglalása nem tűnt ennyire simának.721 Igazából a külpolitikai nehézségek voltak meghatározóak. Ezeket a külpolitikai problémákat még atyja, III.
Ferdinánd hagyta rá „örökül”, amelyek alapvetően meghatározták Lipót császárrá választásának esélyeit. A kortársak emlékezetében még élénken éltek a harmincéves háború borzalmai és a félelmek a Habsburgok túlzottan erős hatalmi pozícióitól, amelyek világosan megmutatkoztak a birodalmi fejedelmek III. Ferdinánd elleni egységében. Mindehhez társult még a Spanyolországgal való szoros kapcsolat, továbbá a tartós konfliktus Franciaországgal és Svédországgal, amelyek a vesztfáliai béke garantáló hatalmai közé tartoztak.722 Ennek fényében nagyon kockázatosnak tűnt még egyszer a Habsburg-házhoz tartozó császárt választani. Ráadásul III. Ferdinánd 1656 decembere óta újabb háborúba keveredett. A császár ugyanis beavatkozott a lengyelek oldalán a svéd–lengyel konfliktusba, miután svéd csapatok nyomultak előre a Habsburg Monarchia határaihoz, Lipót pedig főhercegként folytatta ezt a háborút. További nehézséget jelentett Lipót számára a spanyol örökség kérdése, amely a 17. század második felének politikai és katonai döntéseit alapvetően meghatározta. Lipót a spanyol király, IV. Fülöp halála után — mivel IV. Fülöp fia, II. Károly utódnemzésre képtelennek tűnt — jelöltként jöhetett számításba a spanyol királyi címre. Azonban az aggodalmak felerősödtek azzal kapcsolatban, hogy Lipót megválasztásával német-római császárrá, majd spanyol trónra kerülésével létrejöhet egy V. Károly idejére jellemző hatalmi koncentráció. Ebben az időben zajlott a spanyol–francia háború is, amely csak a pireneusi békével (1659) zárul majd le, és félő volt, hogy az osztrák Habsburgok a spanyolok oldalán egyre jobban belefolynak a konfliktusba. Franciaország azon fáradozott, hogy a bajor választófejedelmet segítse a császári trónra, mint nem Habsburg-jelöltet.723 A Habsburg-házon belül is voltak olyan megfontolások, hogy esetleg Lipót nagybátyját, III. Ferdinánd öccsét, Lipót Vilmost (1614–1662)724 kellene jelölni, mert neki nagyobb esélyei lennének.725
Mencke is elemzi a választás előtti erőviszonyokat: „IV. Ferdinánd, akit a Birodalom választófejedelmei római királlyá választottak, egy váratlan betegség következtében 1654. július 9-én elhunyt. Ezután Lipótnak abba kellett hagynia buzgón és szorgalmasan végzett egyházi tanulmányait, és alá kellett rendelnie magát annak a súlyos feladatnak, amelyet atyja országainak kormányzása rótt rá. Őt a következő, 1655-ös esztendőben atyja után Magyarország királyának nyilvánították, majd a következő évben Csehország királya lett. Azonban III. Ferdinánd
721 Lipótot 1655 júniusában választották magyar királlyá és koronázták meg, 1656. szeptember 14-én pedig megkapta a cseh koronát is. Redlich, O.: Weltmacht i. m. 41.
722 Franciaország erre az időre kezdett kilábalni a Fronde okozta válságból, és fokozatosan állt helyre a királyi hatalom ereje és tekintélye. Svédországban is a Német-római Birodalom számára hátrányos változások mentek végbe. 1654 júniusában Krisztina svéd királynő (1632–1654) vallási okok miatt — katolizált — lemondott a koronáról unokafivére, Gusztáv Károly von Zweibrücken pfalzi gróf javára, akitől a Birodalom nem várhatott különösebb barátságot. Uo. 39.
723 Mazarin XIV. Lajost is jelöltként vette számításba a császári trónra, azonban mindez csak az ő ötlete volt, valójában ez az idea a reálpolitika szféráján kívül mozgott. Helyette 1654-től kezdve olyan politikát szorgalmazott, amely kizárná a Habsburgokat a császári méltóság betöltéséből, és helyükre a bajor választófejedelmet, Ferdinand Mariát akarta ültetni. Ebben a törekvésében támogatta a kölni választófejedelem, Miksa Henrik, akit a Wittelsbach-ház érdekei vezettek, továbbá a kölni választófejedelem minisztere, Franz Egon von Fürstenberg (1626–1682) és annak fivére, Wilhelm Egon von Fürstenberg (1629–1704). Mindketten a kölni dómkáptalan tagjai voltak, és diplomáciai küldetéseket láttak el Miksa Henrik számára. Franciaország érdekeiért szálltak síkra, igazodva Franciaország Habsburg-ellenes politikájához. Franz Egon von Fürstenberg 1660-ban metzi püspök lett, majd 1663-ban Strasbourg püspöke. Strasbourg püspöki székében 1682-ben fivére követte. Klueting, H.: Das Reich i. m.
197–198.
724 Lipót Vilmos főherceg a Német Rend nagymestere és Passau püspöke volt, továbbá 1646 és 1656 között betöltötte Spanyol-Németalföld helytartói hivatalát. Uo. 198.
725 Schumann, J.: Die andere Sonne i. m. 68–69.
császár nem sokkal ezután bekövetkezett halála miatt már nem tudott odahatni, hogy Lipótot megválasszák római királlyá, azonban a francia bíboros, Mazarin serényen azon fáradozott, hogy az akkoriban még fiatal XIV. Lajost a császári trónra emelje, vagy legalábbis azt próbálta megakadályozni, hogy ez Ausztriának jusson. Mazarin ehhez elsősorban a svéd és savoyai követeket kívánta felhasználni a Lengyelország ellen ígért segítség fejében, ők azonban nehezményezték, hogy a mantovai herceget választották meg birodalmi helytartónak. Ugyanakkor viszont Lipót Vilmos osztrák főhercegnek, akit az atyai végrendelet Lipót gyámjává nevezett ki, sikerült elérnie, hogy a választófejedelmek 1658. júniusában összegyűljenek Frankfurtban, aminek eredményeként a majna-frankfurti Szent Bertalan templomban 1658. július 8-án (18-án) a konklávé császárrá választotta Lipótot. A franciák által támogatott Ferdinánd bajor választófejedelemnek nem állt szándékában az Osztrák főhercegi-házzal vitába szállni. Érthető volt, hogy a birodalmi rendek azért igyekeztek kitolni a császárválasztás napját, hogy közben az ifjú Lipót kiskorúsága megszűnjön, betöltse 18. életévét, és így a választáson őmaga már mint Csehország királya lehessen jelen. A késedelemnek volt egy kevésbé ismert oka is: Lipót annak idején valószínűleg egyúttal a spanyol trónöröklésre is törekedett, mivel IV. Fülöp neki ígérte idősebbik leányát, Mária Teréziát és egyúttal a Spanyol Királyságot is, amennyiben örökös nélkül hunyna el. Mivel akkoriban a spanyol királyné éppen várandós volt, Lipót szívesen megvárta volna, vajon a királyné herceget vagy hercegnőt hoz-e a világra, mert különben nem kellett volna beérnie a spanyol örökséggel, és a császári méltóságot Lipót Vilmos főhercegre hagynia.”726
8.3 A majna-frankfurti választási gyűlés
A császári beiktatás kezdetén először is bejelentették az eddigi uralkodó halálát, majd négy hetes gyászidőszakot rendeltek el a Birodalomban. Az Aranybulla rendelkezései alapján a trón megüresedésekor a mainzi érsek a királyválasztásra Majna-Frankfurtba hívta választófejedelem társait, és megfelelő kíséretet biztosított számukra. Ezzel a meghívással megkezdődött a meghatározott ceremóniák szerint zajló procedúra, ami a választást vezetők bevonulásától egészen a császár elutazásáig több héten át, I. Lipót 1658-as koronázásakor csaknem egy évig tartott.727
A választási gyűlés kezdetét a mainzi választófejedelem, János Fülöp (Johann Philipp von Schönborn, 1605–1673) 1657. augusztus 14-ére Majna-Frankfurtba tűzte ki.
Ide érkezett meg a mainzi választófejedelem és a többi választófejedelem követe, de VII. Sándor pápa (1655–1667), Spanyolország, Franciaország, Svédország, Dánia, Lengyelország, Savoya, Mantova és Modena is elküldte a képviselőit.728 Világi és egyházi diplomaták ragyogó és fényűző gyűlése volt, akik Európa jelentős részét képviselték. Ezután Majna-Frankfurt vált számos tárgyalás és intrika központjává. A császárválasztás körüli diplomáciai küzdelemben a Habsburg-ház állt szemben Franciaországgal és Svédországgal. János Fülöp mainzi érsek és választófejedelem döntő jelentőségű közvetítőszerep elérésére törekedett. Mazarin célja mindenekelőtt az
726 Mencke, J. B.: Leben i. m. 3–5.
727 Götzmann, J.: Weihen – Salben – Krönen i. m. 22.
728 Majna-Fankfurt városának előkészületei a király-és császárkoronázásra már közvetlenül a választás időontjának ismertté válását követően megkezdődtek. A választás és a koronázási ünnepségek megszervezéséért és zavartalan lebonyolításáért a birodalmi főmarsall volt a felelős. Költséges és fényűző bevonulásokkal érkeztek meg a résztvevők a városba, közülük is mindenekelőtt a választófejedelmek, mint királyválasztók. A mainzi érsek bevonulása jócskán felülmúlta az Aranybullában meghatározott korlátozást a kísérő lovasok kétszázas létszámát illetően. Uo. Majna-Frankfurt egyik legnevesebb kiadója, Caspar Merian metszeteken közzétette a különböző választófejedelmek majna-frankfurti bevonulásának pontos időpontját, megjegyezve, hogy az információkat az adott udvar főudvarmesterétől szerezte be. Így megtudhatjuk, hogy a mainzi választófejedelem 1657. augusztus 7-én (17-én), a trieri érsek március 13-án (23-án) érkezett meg a választási gyűlésre, de a kölni érsek, a bajor, a szász és a brandenburgi választófejedelem bevonulása is szépen kidolgozott metszeten szerepel, nemcsak pontosan ábrázolva, hogy hogyan is nézett ki a bevonulási menet, hanem Majna-Frankfurt látványos metszetével a birodalmi város reprezentációját is szolgálva. G. Etényi N.: Pamflet i. m. 144.
volt, hogy megakadályozza a Habsburg jelölt császárrá választását, és ebben az igyekezetében a saját oldalára állította X. Gusztáv Károly svéd királyt (1654–1660). A pfalzi Károly Lajos már korábban elkötelezte magát Franciaország mellett, de ezt most egy tekintélyes összeg fejében még jobban megerősítette. Mazarin nem riadt vissza semmilyen eszköztől, hol pénzzel, hol pedig fenyegetéssel igyekezett elérni céljait.
Azonban a franciák pozícióit nagymértékben gyengítette, hogy nem rendelkeztek olyan jelölttel, akinek valódi esélye lett volna elfoglalni a császári trónt.729 A Habsburgoknak a bajor választófejedelem volt az egyetlen komolyan szóbajöhető riválisa, azonban a választófejedelem, Ferdinand Maria (1636–1679, 1651-től választófejedelem) nem igazán lelkesedett az ötletért. Ezért 1657 kora nyarán újra felmerült a katolikus pfalzi gróf, Fülöp Vilmos von Neuburg neve. De ő Brandenburg ellenállása miatt nem bizonyult valódi eséllyel bíró jelöltnek. A rajnai választófejedelem — ahogyan már korábban is jelezte — Lipót Vilmos főherceg jelöltsége mellett szállt síkra. Átmenetileg felmerült lehetséges császárjelöltként Ferdinánd Károly tiroli főherceg is, ő azonban kijelentette, hogy Lipót Vilmosra adná szavazatát, amennyiben a vesztfáliai békében elvett felső-és alsó-elzászi területeket visszakapná. Mazarin arra az esetre, ha nem sikerülne megegyeznie Bajorországgal és Neuburggal, júniusban és júliusban elővette régi tervét, hogy XIV. Lajost ajánlja császárjelöltnek. Mindezt Trier, Mainz, Köln és Brandenburg esetében tapogatózva, de nagyon komolyan próbálta keresztülvinni.
Azonban augusztus közepén az egyházi választófejedelmek világossá tették, hogy a francia király megválasztását semmi esetre sem támogatják. Ettől kezdve a francia diplomácia minden igyekezete arra irányult, hogy rávegyék Bajorországot a jelöltállításra. Ebben segítségükre volt a bajor választófejedelem, Ferdinand Maria felesége Adelheid, aki savoyai hercegnőként meglehetősen becsvágyó, tüzes és lobbanékony természetű volt, ellentétben férjével, aki rettegett attól a felelősségtől, ami császárként várna rá. Ehhez társult Habsburg származású anyja, Mária Anna (1610–
1665) befolyása, és mindenekelőtt a miniszter, Maximilian Kurz gróf szilárd akarata, akik mindketten Lipótot szerették volna a trónon látni. 1657 augusztusában a választófejedelem a „legnagyobb titokban” arra kötelezte magát, hogy csak a Habsburg-házból származó császárt fog támogatni, amelyet 1658. január 12-én szerződésben is megerősítettek. Amikor 1657 decemberében Gramont herceg Majna-Frankfurtból Münchenbe érkezett, világosan látnia kellett, hogy Franciaország Bajorország támogatására a császárválasztási küzdelem során többé nem számíthat.730
729 A francia küldöttség tagja volt Gramont herceg és a Mazarin iskolájából származó fiatal, rendkívül nagyreményű diplomata, Hugues de Lionne márki. A birodalmi deputációnapon Majna-Frankfurtban Robert de Gravel volt a francia rezidens. Redlich, O.: Weltmacht i. m. 42. A francia követ 1657.
augusztus 9-i (19-i) bevonulása is külön röplapon jelent meg, ezzel is érzékeltetve, hogy milyen komoly befolyással bír a francia diplomácia még a birodalmi gyűléseken is. G. Etényi N.: Pamflet i. m. 144.
730 Redlich, O.: Weltmacht i. m. 41–43. Ugyanezzel már sokkal korábban nem számolhattak János Fülöp mainzi választófejedelem esetében sem. A választófejedelemnek, egyben érseknek csak egyetlen cél lebegett a szeme előtt, a jövendőbeli császár személye csak másodlagos jelentőséggel bírt számára. János Fülöpöt a leglelkesítőbb vágy vezette arra, hogy a Habsburg Monarchia számára megőrizze az olyan nehezen kivívott békét, és semmi esetre se bonyolódjon bele a Habsburg Monarchia az ekkor zajló két háborúba: a spanyol–francia és az északi háborúba. Ebben kezdetben egyetértett vele III. Ferdinánd császár is. De 1655-ben fordulat következett be III. Ferdinánd e két háborúhoz való viszonyulásában. A császár magatartása nagymértékben aggasztani kezdte a mainzi érseket, ugyanis III. Ferdinánd csapatokat küldött Belgiumba és Itáliába, hogy segítsék a spanyolokat Franciaország ellen, továbbá támogatta katonák toborzását is. Mindez pedig új konfliktussal fenyegetett Franciaországgal, és a Spanyol- Németalfölddel és Franche-Comtéval szomszédos német fejedelemségek számára is állandó nyugtalanság forrásává vált. János Fülöp hozzákezdett egy olyan szövetség létrehozásának a birodalmi fejedelmek között, amely a béke garanciájaként szolgálhatott. Amikor Lipót Vilmos főherceg jelöltsége 1657 nyarán kilátástalanná vált, János Fülöp — bár kezdett megbarátkozni Lipót megválasztásának a gondolatával — azonban ezzel egyidejűleg élénk szellemével egy új kombináción kezdte törni a fejét. Eszerint Lipót
1658 kezdetére a szász választófejedelem, János György feltétel nélkül Lipót oldalán állt. A brandenburgi választófejedelem, Frigyes Vilmos augusztusra már nem zárkózott el Lipót megválasztása elől, azonban szabad kezet akart kapni a döntésében, mert mint mondta: „Vagy Franciaország, vagy pedig Ausztria javára fogok dönteni, ahol több hasznot remélhetek”. Ekkor már Ausztriához való közeledés figyelhető meg a politikájában. Az 1657. szeptember 19-i wehlaui szerződésben Poroszország felszabadult a lengyel hűbéri fennhatóság alól, és tárgyalásokat kezdett Ausztriával egy Svédország elleni szövetségről, amely 1658. február 9-én egy szerződésben realizálódott. Ezzel a Habsburg Monarchia egyértelműen megnyerte Poroszország támogatását is. Ezután már Lipót személyes megjelenése Majna-Frankfurtban kívánatossá vált, amiről pedig addig Lobkowitz igyekezett lebeszélni. Lipót 1658.
január 30-án elhagyta Prágát, ahol 1657 júliusa óta tartózkodott, és Egeren, Nürnbergen és Würzburgon keresztül megérkezett Majna-Frankfurtba. A választási városba való ünnepélyes bevonulásának időpontja 1658. március 19-e volt.731
„Amikor a választófejedelmek Frankfurtban a választás céljából összegyűltek, néhány osztrák gyalogsági század is felvonult a városban, zászlóikon három korona volt látható a következő felirattal: „vagy korona, vagy háború, vagy halál”, amiből mindnyájan arra következtettek, hogy a választásnál Ausztria fog nyerni. Eközben el kell ismerni, hogy bár minden tekintet a fiatal főhercegre, a jövendőbeli császárra szegeződött, ő ennek ellenére a fennhéjázás legcsekélyebb jelét sem mutatta, amit hasonló kinevezésnél a fiatalok csak nehezen képesek leplezni. Ezt némelyek a tanulmányai során megmutatkozó rendkívüli szorgalmához hasonlították.
Mindenesetre ehhez a császárhoz hamarosan nagy reményeket fűztek, és többek között Augsburg városában a városi kúton álló Mercurius szobor kezében ez az írás volt látható: „I. Lipót a haza javára uralkodik”.”732
Majna-Frankfurtban a figyelem a mainzi választófejedelem által követelt békéről szóló cikkelyre, és általában a Választási Kapituláció tartalmára terelődött.
Hosszadalmas, izgatott tárgyalások zajlottak, új nehézségek támadtak. Franciaország és Svédország természetesen síkraszállt a mainzi választófejedelem követelése mellett, ugyanígy tett a pfalzi választófejedelem, Károly Lajos, továbbá a kölni Miksa Henrik is.
Trier, Szászország, Bajorország és kezdetben Brandenburg is megelégedett volna a vesztfáliai békére történő általános hivatkozással. Azonban május 3-án a brandenburgi követek olyan javaslatot szavaztak meg a békecikkely számára, hogy a jövendőbeli császár (vagyis Lipót) nem keveredhet háborúba sem a saját Habsburg-háza érdekében, sem Itáliában, sem pedig Németalföldön, de Franciaország és szövetségesei ellenében sem (a szövetségeseken ekkor itt elsősorban a Cromwell vezette Angliát értették). Ez gyakorlatilag a Német-római Birodalom béklyóba kötését jelentette. Lipót és tanácsosai
megválasztására csak akkor kerülhet sor, ha Franciaország és Spanyolország békét kötnek, azonban a békeközvetítő szerepkörét a választófejedelmi kollégiumnak kell betöltenie, a béke garantálói pedig a szövetségbe tömörült rajnai fejedelmek lennének, amelyben Franciaország is részt venne. Természetesen a mainzi érseknek hamarosan meg kellett győződnie arról, hogy a francia–spanyol béke tető alá hozása nem megy egyik pillanatról a másikra. De készen állt egy másik terve is. Az új császárt egy olyan Választási Hitlevélre kell kényszeríteni, amely lehetetlenné teszi a Német-római Birodalom számára, hogy Spanyolországot tovább támogassa. Amikor azonban 1657 novemberében megszületett egy spanyol trónörökös, Fülöp Prosper (Aki azonban már négy évesen, 1661. november 1-én meghalt.), elhárulni látszott a veszély az osztrák és spanyol Habsburgok egyesülése elöl, amely hatalmas hatalmi koncentrációt eredményezett volna. Így a többi választófejedelem is arra kényszerült, hogy Lipótra adja a voksát. Mindezt a pápai nuncius, Sanfelice is erőteljesen támogatta. Ezek a körülmények arra kényszerítették 1657 végén János Fülöpöt, hogy hagyjon fel békeköveteléseivel, de ahhoz ragaszkodott, hogy a Választási Kapitulációba vegyenek fel egy békéről szóló cikkelyt. A francia fenyegetőzések ezután már hatástalanok maradtak. Uo. 43–44.
731 Uo. 45. Lipót nagybátyjával, Lipót Vilmos főherceggel együtt történő márciusi bevonulása is szerepel külön röplapon. G. Etényi N.: Pamflet i. m. 144.
732 Mencke, J. B.: Leben i. m. 5–6. Ezeknek az eseményeknek a leírása során Mencke a Theatrum Europaeum IX. kötetének 446. és VIII. kötetének 1015. oldalára hivatkozik.
ebbe nem mehettek bele, és nem is akarták ezt elfogadni. Ezután újabb tárgyalások és javaslatok következtek, amelyek végül Brandenburg egy indítványához vezettek, amelyet július 15-én elfogadtak. Ez gyakorlatilag fordítottja volt az előzőnek. Eszerint a klauzula szerint Franciaország és szövetségesei a császár és a Habsburg-ház ellenségeinek semmiféle segítséget nem nyújthatnak. A Választási Kapituláció további tartalma még inkább megnövelte a birodalmi fejedelmek szabadságát és hatalmát. Újabb cikkelyek szabályozták, hogy a birodalmi fejedelmek alattvalóikat engedelmességre kényszeríthetik, hogy a birodalmi rendek semmilyen más hatalomhoz nem csatlakozhatnak, hanem csakis a saját fejedelmeikhez, és hogy a császár nem rendelkezhet szabadon a birodalmi rendekkel. A császár továbbá nem kezdhet háborút a szomszédaival a választófejedelmek jóváhagyása nélkül, idegen hadsereget a Német-római Birodalom területén nem toborozhat.733
Osztrák részről elhatározták, hogy elfogadják a súlyos választási feltételeket. Így végül 1658. július 18-án Lipótot egyhangúlag császárrá választották. Augusztus 1-én lezajlott Majna-Frankfurtban a koronázás. Augusztus 8-án I. Lipót császár elutazott a koronázóvárosból, és augusztus–szeptember folyamán keresztülhaladt Nürnbergen, Augsburgon, majd Münchenen. Münchenben különösen nagy pompával és ünnepléssel fogadták. Október 1-én megérkezett Bécsbe, ahol ugyancsak nagy ünneplésben részesítették az új császárt.734
I. Lipót valláspolitikájának főbb elemei már a császárra választása után hamar kirajzolódtak: „Miután Lipótot a császári trónra emelték, hamarosan kimutatta a Katolikus Egyház iránti áhítatosságát és buzgóságát. Nem sokkal ezután tizenkét szegény embert vendégül látott asztalánál, térdre ereszkedve megmosta lábaikat, majd megcsókolta őket. Amikor azonban néhány protestáns potentát közbenjárt nála, kérve, hogy több szabadságot biztosítson nekik Örökös Tartományaiban, akkor azt felelte, hogy inkább lemondana császári méltóságáról, semhogy a legcsekélyebb mértékben is háttérbe szorítsa a katolikus hitet.”735
8.4 A koronázási ceremónia
A királyválasztás és koronázás összevonásával a rituálé is átalakult, és a hajdani majna-frankfurti királyválasztás, az aacheni királlyá koronázás és a Rómában történő császárrá koronázás rituáléja egy eseménysorozattá olvadt össze. A koronázási rituálé egy ünnepélyes nyilvános esemény volt, ami az új uralkodóval egyidejűleg a Birodalmi Alkotmányt, mint egészet is megjelenítette, mintegy rituálisan színre vitte, és megerősítette. Ezenkívül a koronázás szakrális jelentőséggel is bírt, a majna-frankfurti Szent Bertalan templomban ünnepi mise kereteiben lezajló koronázás során az Istennek, a pápának és a Szent-római Egyháznak tett hűségfogadalmak a királlyá szentelés központi elemeit képezték. A rituálé központi része nem elsősorban a koronázás, hanem a felkenés volt, amelyet a három egyházi választófejedelem végzett.736
A koronázásnak a Theatrum Europaeum rendkívül nagy teret szán, hiszen a császárválasztást szerte a Német-római Birodalom területén hatalmas érdeklődéssel figyelték, és a Theatrum Europaeum szerkesztői igyekeztek is ezt a kimagasló jelentőségű „médiaeseményt” súlyának megfelelően „tálalni”. Nemcsak magát a koronázási ceremóniát ismertetik, hanem az előzményeket és a koronázáshoz
733 Redlich, O.: Weltmacht i. m. 45–46.
734 Uo. 46..
735 Mencke, J. B.: Leben i. m. 6–7.
736 Götzmann, J.: Weihen – Salben – Krönen i. m. 22.