A Levél a hitveshezkeletkezésének időpontját – a kényszermunka-táborban, illetve a halálmenet napjaiban írott versek pontos datá-lásához képest – csak hozzávetőleg adják meg a Radnóti-kiadások: 1944. augusztus–szeptember. Mivel a Nyolcadik ecloga keltezése 1944. augusztus 23-a1, aLevélvégsőformáját nyilván az utolsó ecloga megírása után nyerte el. Feltételezhetjük azonban, anélkül persze, hogy biztosra vehetnők, hogy a (keltezés tanúsága szerint) lassan fogalmazódó Levélihlete megelőzte aNyolcadik ec-loga tervét és témáját. E feltételezést arra építem, hogy a Levél úgyszólván műfaji és motivikus megismétlése aHetedik eclogának.
A Negyedik eclogával kezdődően ugyanis Radnóti fokozatosan „há-tat fordít” a vergiliusi mintának; az eclogák más – esetenként kü-lönböző– műfaji mintákhoz igazodnak. Már maga a Negyedikis az Ószövetségama jeleneteihez hasonlít, melyekben az Úr megszó-lítja a valamire-valamiért kiválasztott személyt, akinek mentege-tőzése és tiltakozása (hogy ti. alkalmatlan vagy méltatlan a kivá-lasztottságra) vitázó feszültséget állít a pásztorok egymást megér-tőpárbeszédének helyébe2. AzÖtödika barát (Bálint György) el-vesztését sirató elégia, a Hetedik pedig költői levél3. Kézenfekvő, hogy aLevélaHetedik...ben megtalált műforma át- és továbbírása.
1Ez ugyanakkor a román kiugrás napja is. Az egybeesés természetesen véletlen, mégis van valami jelképes abban, hogy az eclogák sora a keleti front összeomlá-sakor ér véget.
2 A vergiliusi műfaj párbeszédei eseményközlőjellegűek, funkciójuk tehát a narráció továbbgördítése. ANegyedik eclogabiblikus párbeszéde drámai jellegű, funkciója a beszélők közötti ellentét felszínre hozatala.
3Erre Ferencz Győzőis felhívja a figyelmet: „A bori versek közül aHetedik eclo-gais episztola: a versben ábrázolt vershelyzet szerint az éjszaka virrasztó költő
»sort sor alá tapogatva« írja versét, amelyben körbemutatja szerelmének a mun-katábort, beszámol életéről, reményeiről. És modern episztolák aRazglednicákis, nem levelek, hanem képes levelezőlapok, méghozzá a levelezőlapok képes oldalát
Ezt motívikus egyezések tanúsítják. Ilyen közös motívuma a két költeménynek az „álom”, mely mindkettőben kulcsszerepet játszik. „...megtöretett testünket az álom, a szép szabadító / oldja föl”, „...nem jön az álom, az enyhetadó, mert / nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár”, így a Hetedik ecloga;
„...Hangod befonja álmom, – / s szivemben nappal ujra megtalá-lom”, „valóság voltál, álom lettét újra”, szól aLevél a hitveshez. Az álom szövegbeli – s ezzel egyszersmind szövegköziséget idéző– jelentése azonban árnyalatnyit különbözik a két költeményben. A Hetedikben Fazekas Mihály egyik szépséges versindítása dereng fel: „Nyugosznak immár a mai nap baján / Áttört vitézek; durva veszély között / Görcsökre vont képek vonásit / Hogy szedi rendbe az édes álom!”4 A „szép”, illetve „édes” álom mindkét költeményben a nappal zord, a testet meg-, illetve áttörő zordsá-gával áll szemben, attól „szabadítja” a szenvedőket. Az álom itt valóban az „alvók álma”, mely legyőzi az otthontól elválasztó térbeli távolságot. ALevélben az álom inkább a vágy és az emlék szinonimája; mindkettőarra való, hogy megidézze a távol élő hitvest, az egykori valóságot. Ilyen értelemben a nem sokkal ko-rábbiÀ la recherche...rokonverse, az emlékezés himnuszáé, mely a példát (és a címet) Proust regényétől veszi. De az emlékezés ere-jére egy magyar utalást is találunk: „most bujdokolsz a tájban”;
„szemed kékjét csodáltam épp az égen” – kinek ne jutna eszébe Juhász Gyula Milyen volt... címűkölteménye vagy József Attila Ódájának tájképbe olvadó nőalakja?
Közös motívuma a két versnek a bomba is. „Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon? / Bomba sem érte talán?” – fél és reménykedik a Hetedik ecloga beszélője. „...szemed kékjét csodáltam épp az égen, / de elborult s a bombák fönt a gépben / zuhanni vágytak. Ellenükre élek”, olvasható aLevélben. A vágyott otthonnak s a hazatartó fogolynak egyaránt le kell győznie a bombák jelképezte állandó fenyegetettséget, ami egyre nehezebb
mutatják: a négy vers egy-egy kép a háborúról” (FERENCZ Győző, Radnóti Miklós élete és költészete, Bp., 2005, Osiris, 731).
4Egy véres ütközet estvéjén serkent gondolatok. =Hét évszázad magyar versei, Bp., 1954, Szépirodalmi, II, 13.
– nemcsak fizikailag, hanem intellektuálisan is, hiszen mindkette-jük megmaradása egyre valószínűtlenebb. Ott van e pusztulás-jelkép aNyolcadik eclogában is: „... fortyan a bomba nagy ágya, ki-röppen a súlyos ereszték / s mint legelőkön a marhalepény, úgy megzsugorodva / szertehevernek a holtak a város térein...”. Az Erőltetett menetben a „bomba” szó nem szerepel, mintha érvénye-sülne vele kapcsolatban a „megnevezés tilalma”, vagy mintha oly magától értetődővolna a bombák közé kényszerített élet, de a hatás leírása félreérthetetlen: „Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok / fölött régóta már csak a perzselt szél forog, / ha-nyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa, / és félelemtől bolyhos a honni éjszaka.” Ennek a bombázás-látomásnak az előzményét a Harmadik eclogában olvashatjuk: „...elpusztulok itt hamar én is. / Görbén nőnek a fák, sóbányák szája beomlik, / falban a tégla si-kolt; így álmodom én, ha elalszom.” Mintha a lírai Én nem tudna szabadulni aMásodik eclogaRepülőjének bombázásleírásától.
Miért volt szükség erre az újraírásra? Ferencz Győzőimént idézett passzusában van egy „olvasói elszólás”, mely nyomra ve-zet: „körbemutatja szerelmének a munkatábort”. Azaz: akinek a költőversben szerelmet vall, az a „szerelme”. A korábbi eclogák között egy szól ugyancsak a szerelemről: a Harmadik. De mint tudjuk, ezt nem Gyarmati Fannihoz írta a költő. Nem biztos, hogy igazuk van azoknak, akik szerint a Hetedik eclogaaHarmadik jóvátétele, de valószínű, hogy a két szerelmes ecloga egybecsen-gései miatt a költőfontosnak tartotta a vallomás címzettjének státusát a parafrázisban tisztázni. Ez történik a címben is és a szövegben is: „...kamaszkorom kútjába visszahullva // féltéke-nyen vallatlak, hogy szeretsz-e? / s hogy ifjuságom csúcsán, maj-dan, egyszer, / a hitvesem leszel, – remélem újra / s az éber lét útjára visszahullva / tudom, hogy az vagy.”
E magántermészetűok mellett azonban fontosnak érzem azt, hogy aLevélúj megvilágításba helyezi a Radnóti költészetére oly-annyira jellemzőköltőhalál-témát. A Férfinapló1932-es bejegyzé-seiben találkozunk vele először, a Farkas László és John Love amerikai néger költőhalálának szentelt szövegekben. Sorsukat itt még nem vonatkoztatja önmagára – ellenkezőleg, utódjuknak és
„harcuk” folytatójának tekinti magát –, van azonban két olyan mozzanat, mely a motívum későbbi feldolgozásai felé mutat.
Egyik a korral (itt még a társadalmi igazságtalansággal) való szembenállás és a tragikus vég összefüggése (ez különösen a John Love emlékének szentelt versben nyilvánvaló, hiszen a né-ger költőgyilkosság áldozata lett), a másik a két halott példa-értéke, egyelőre éppen a versalany számára. A téma gyökeres át-alakulása aztán 1933-ban, a Mint a bikacíműkölteményben kö-vetkezik be.
Ennek szemléltetésére röviden – idézetek nélkül – jellemez-nem kell Radnóti avantgárd korszakának egyik jellemző motívu-mát – ez a szél. Radnóti tájszimbolikájában a szél, a szellő(és szinonimái) a közlés, a kommunikáció jelképe. És ez a közlés szinte mindig a buzdítás, az agitáció továbbítása az egyéntől a közösséghez, pozitív üzenet tehát. A Mint a bikamegváltoztatja a konnotatív értékjelentést: „...az őzbak megáll; fülel és elpattan a széllel, / mely farkascsorda szagát hozza sziszegve, –”. Vészt jó-sol tehát a szél, sőt – mint a folytatásból kiviláglik – halált a bika számára. Eltérően a két korábbi „költő-halál verstől”, a bika halá-la nem győzelmet előlegez (aFérfinaplóban még ezzel a romanti-kus eredetűkatarziskeltőjelentéssel találkozunk), hanem bukást, melynek értelme, ha úgy tetszik, haszna csak jóval később derül-het ki, tehát rejtett. „Így küzdök én is és így esem el majd, / s okulásul későkoroknak, csontjaim őrzi a táj.” Erkölcsi példa te-hát a „nem menekülő” költőaz utókor számára.
Ez a példaszerep szorosan összefügg a baloldali avantgárd köl-tőinek identitáskeresésével. A valamivel idősebb nemzedéktárs, Jó-zsef Attila költészetében találhatjuk meg ennek tiszta példáit.
„Vers, eredj, légy osztályharcos”, írja József Attila; „költővagyok és proletár”, visszhangozza Radnóti. De a költők keresni kezdik a kibúvókat a proletkult diktálta tisztán eszközszerepből. József Atti-la ezt a versbeli kimondás horizontbeteljesítőértékében találja meg: „Az én akarásom nem bolondság, / Hanem tövigkalászos
táblája a tibennetek / Még csak csirázó búzaszemeknek.”5Később pedig a társadalmi felszabadítás mellett a lelki felszabadítás egye-düli letéteményesének tartja „az adott világ varázsainak mérnö-ké”-t, a költőt, aki „megszerkeszti magában” a harmóniát, miután a külső, a társadalmi harmónia kora elérkezett.
Ilyen identitásforrás a példa-szerep Radnóti költészetében.
Programja kiolvasható a Kortárs útlevelérecímű, többnyire félreér-tett Radnóti-versből. Szerintem a vers nem a harc és a behódolás ellentétére épül, hanem három szerep között kínál választást.
Egyik a forradalmáré – ahogy az akkori baloldal elképzelte –,
„vadmacskaként, ki néma hittel ugrik”, „szembehasal a vésszel”,
„s villanva eltűnik, ha fáj a küzdelem”. Aki tehát taktikusan élni tud valamely eszméért. Másik lehetőség a behódolás, mely tisztá-talan, szüntelenül megalázkodó élethez vezet. Harmadik a költő lehetősége, aki „nem pattanhat el”, nem lehet „konspiratív”, mert költészetének értelme és értéke azon múlik, hogy vall-e szabadon eszményeiről. Ezzel lesz az utókor számára „példakép, erős fa / [...], melyre rákúszhat a gyönge növendék!” És ennek a példa-szerepnek az „árfolyamát” az növeli a lehetőlegmagasabbra, hogyha halálos kockázattal jár. Úgy is mondhatnám: az eszmé-kért élni tudók mellett – éppen az eszmék hitelessége érdekében – szükség van azokra is, akik halni tudnak értük6.
Radnóti költészetének két állandó értékfogalma a tisztaság és a bátorság. Ez utóbbi talán sohasem tűnik fel megnevezve; in-kább a félelem hiányának mondhatnók. A két motívum együtt je-lentkezik az Őrizz és védjkövetkezősoraiban: „Őrizz és védj, fe-hérlőfájdalom, / s te hószín öntudat, maradj velem: / tiszta sza-vam sose kormozza be / a barna füsttel égőfélelem.7” Ez a
5Lucien Goldman írt a kollektív (társadalmi) tudat valóságos és lehetséges szfé-rájáról. A versidézet a lehetséges valóra váltását tulajdonítja a költőnek és a köl-tészetnek.
6 Albert Camus írja aSzüziphosz mítoszában, hogy élni csak akkor érdemes, ha van valami, amiért meghalni is hajlandók vagyunk.
7A „fehér”ősidőktől a testi és lelki tisztaság színjelképe; így használja itt Rad-nóti is, ellentétben a szennyezettséget jelképezősötét színekkel, melyekhez olyan anyagneveket kapcsol – korom, füst –, melyek „piszkítanak”.
szüntelen küzdelem az öntudatot beszennyezőfélelemmel közel áll a sztoikus erkölcstanhoz – azért nem állítom, hogy abból ered, mert nincs támpontom arra nézve, hogy Radnóti olvasta volna az antik sztoikusok hasonló szelleműmunkáit. A sztoicizmus azon-ban benne volt a kor levegőjében – amikor az értékek és azőket vállaló értelmiségi defenzívába kerül, a sztoikus magatartáselvek mindig idő- és népszerűek lesznek, márpedig a két világháború közötti időszakban ez történt. Akár Babits vagy Dsida Jenő ke-resztényi sztoicizmusát nézzük, akár Kosztolányi pogányos von-zódását Marcus Aureliushoz vagy József Attila Eszméletének ala-nyát, „ki tudja, hogy az életet / halálra ráadásul kapja / s mint ta-lált tárgyat visszaadja / bármikor – ezértőrzi meg,” csakis arra a következtetésre juthatunk, hogy a magyar újklasszikus irány köl-tőinek világképét jelentősen meghatározták a sztoikus tanok. Az a félelem nélküli „haláltudat”, melyet Bálint György aJárkálj csak, halálra ítélt! recenziójában mint költőnkre jellemzőtémát és tar-talmat kiemelt, ugyancsak ebbe a bölcseleti vonulatba illeszkedik.
A történelem azonban cinikus cáfolattal szolgált arra a sztoi-kus halálfelfogásra, mely a félelem elűzésével éppen az emberi méltóságot kívánta megmenteni. A sztoikus bölcs – aki ellenzék-ben áll korával – méltósága abban áll, hogy vállalja a halált, ha annak eljön az ideje és értelme. Az a halál azonban, melyet egy minden ízében embertelen hatalom mér a minden jogától és em-beri méltóságától megfosztott páriára, nem hősies és felemelő, hanem megalázó. Mondhatnám: ez a végső, a teljes megaláztatás, mert elveszi az utolsó választás lehetőségét is a „halálra ítélttől”.
Ezért reménykedik az Erőltetett menet„általános alanya” „egy böl-csebb, szép halál” esélyében. És ezért választja a Levél a hitveshez költője – bombák ellenére és a gyilkosok szándéka ellenére – a túlélés hitét. „Pedig bolond a jámbor” – olvashatjuk ugyancsak az Erőltetett menetben, mert tudhatná, hogy ezt csak a csoda bizto-síthatja, csodák pedig – s ezt Radnóti is tudta – nincsenek. „...és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van, / mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban” olvashatjuk a Sem em-lék, sem varázslat indításában, hogy a befejezésben a cáfolatot halljuk: „ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints. / Hol
azelőtt az angyal állt a karddal, – / talán most senki sincs.”8Nem valóságos remény fűti tehát a lírai hőst, amikor egy másik Vergi-lius-művet választ imitációja tárgyául. „...bíbor parázson, / ha kell, zuhanó lángok közt varázslom / majd át magam”, akárcsak Aeneas, akinek menekülését az égőTrója lángjai világították meg.
(Amint a „vad férfiak” és a „fegyver” az eposz kezdősorát parafrazálja.) Arról van szó, hogy korábban a halálba azért
„egyezett bele” (Goethe fordulatával élve), mert ennek fejében hirdethette költői igazságait, azaz a halálfélelem leküzdése a köl-tői szabadság záloga volt számára. Az áldozat megalázó szerepé-ben azonban a sztoikus haláltudat további vállalása éppen ettől a szabadságtól fosztaná meg. A túlélés reményének a szava lesz az az új igazság, melyet szabadon vállalhat, s amiért a halált is érde-mes vállalni.
S miért kell visszatérni? Egyszerűnek tűnik a válasz: hiszen az otthon, a barátság, a szerelem azok a „bukolikus” értékek, me-lyekről addig az eclogák zengtek. ANyolcadik eclogaazonban mást (is) mond. „Jöjj hirdetni velem, hogy már közelít az az óra, / már születőben az ország. Hogy mi a célja az Úrnak, – / kérdém?
lásd, az az ország. Útra kelünk, gyere, gyűjtsük / össze a népet, hozd feleséged s mess botokat már.” Így beszél Náhum, a prófé-ta. Vagyis a hazatérőnek feleségestől tovább kell mennie – lélek-ben legalábbis – az „ország”, Isten országa felé. A Költő– mint az ecloga egyik szereplője – már nem „az eltűnt időnyomában”
jár, hanem a jövőidőígéretei felé tart. Legalábbis tartana, így ál-lítva helyre a sztoicizmus révén kiküzdött és a fasizmus által megcsúfolt emberi méltóságát.
8Csak az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy engem a „kardos angyal” em-lékeztet Ady„Ádám, hol vagy?”címűversére:: „És hogyha néha-néha győzök, / Őjárt, az Isten, járt előttem, / Kivonta kardját, megelőzött.”
Tőzsér Árpád