Radnóti Miklós:Levél a hitveshez
Radnóti érett költészetében minden egyszerűnek tűnik. Úgy ír, ahogy a költőt elképzeljük. Kötött formában, tiszta rímekkel, jól megrajzolt képekkel, hagyományos motívumkinccsel, erős önélet-rajzi háttérrel, ismert(nek vélt) érzéseket fejez ki. Olyan erős költé-szetének evidencia-jellege, hogy többnyire nem is tudatosítjuk azt az árnyalt jelentésvilágot, amely révén a költőnaggyá válik: a köz-hely buktatóit elkerülve az evidenciák igazságához talál vissza.
ALevél a hitveshez is rögtön elbódítja az olvasót a vers elején hat soron át összecsengőrímeivel, tiszta jambusaival, magától ér-tetődőellentéteivel (távol–közel, rabság–szabadság, ébrenlét–
álom, magasság–mélység, hang–némaság stb.) és vonzó szeretet-központúságával. Könnyen elsiklunk a részletek fölött. Például afölött, hogy milyen sokértelműen talányos már a vers kezdete:
„A mélyben néma, hallgató világok”. Miféle világok vannak mifé-le mélyben? Aztán: miért kell a csöndbe bemifé-lekiáltani? És ha távol van Szerbia és messze van a hitves: akkor mi van közel? „Han-god befonja álmom”: melyik főnév az alany és melyik a tárgy?
Miért három határon túl van a hitves, mikor Magyarország és Szerbia között csak egy határ van? Nem ellentmondás, hogy a hullás öntudatlanságot asszociál (Szerbia ájultsága is ilyennek te-kinthető, a kamaszkor „kútja” is, a bombák véletlenszerű zuha-nása szintén), ám az öntudat visszanyerését is ugyanez a lefelé tartó mozgás fejezi ki: „az éber lét útjára visszahullva”; „a 2 x 2 józansága hull rám”?
Kezdjük az elején! A mélyben lévővilágokról az első gondo-lat, hogy ez a rabság világa, hiszen a rabság „lenti” létállapot, mélybetaszítottság. Tehát egyszerűen a fogoly helyzete mint kiin-dulópont – némi költői körülírással megfogalmazva – lenne az első egy-két sor értelme. Mindez könnyen kibővíthetőegy második
síkkal: a fogságban lévőemberek mindegyikében külön, teljes vi-lág él, saját emlékekből és saját szenvedésekből összeszőve. Így a maga egészében mással soha meg nem oszthatóan. Míg a külső -ségében felfogott rabság bizonyos ráparancsolt vagy sunyító né-maságot hoz magával, a második felfogás az élményvilág, a szen-vedés megfogalmazhatatlanságának felvetésével egy alapvetőbb létréteget érintőnémaságfogalommal egészíti ki azt. Tehát már a rabság konkrétságán belül maradva többrétegűa kép.
De tovább is léphetünk. Álom és ébrenlét, öntudatlanság és öntudat kettőssége szintén tetten érhetőaz elsősorokban, ami történetként is legombolyítható: a beszélőnyomasztó álmából ki-áltással ébred föl. Ez a vetület átvezet a lélek világába – belülre helyezi a „cselekményt”: a kifejezhetetlen és kikiáltható rétegek a lélek redőzöttségét is megmutathatják. Azt, hogy rabság és sza-badság drámája megragadható belülről, alátámasztja, hogy a
„hallgató világok” a versszak végére egyes szám elsőszemélybe vált („hallgatok”), a vers vége pedig közvetlenül szól a „lélek hosszá”-nak bejárásáról.
Ugyanakkor a külvilág és a lélek rendjének megzavarodásával, ahogy megrendül kívül a bűn és a rabság, belül a kifejezhetőés a némaság megszokott helye, a támpontként szolgáló átfogó rend-szerek – történelem, személyiség stb. – is kiismerhetetlennek mu-tatkoznak. Ha a Negyedik eclogaszellemében értelmezzük a „mély-ség” szót, akkor az az emlékek őrzője, vagyis a történelem: „el-nyugtat majd a mély, emlékkel teli föld” – írja ott. A történelem válik tehát némává a kiszolgáltatottan sodródó ember számára, az értelmesnek tételezett történelmi folyamat veszti el számára je-lentését. AzEz volna hát…cíművers – amely egyébként is aLevél a hitveshez számos mozzanatát tartalmazza – „vad út, mely túlvisz majd e mély koron” sora a mélységet mint süllyedt, aljas korsza-kot állítja elénk. Ennek fényében a rosszkor születettség helyze-tére kerülhet a hangsúly.
Már ennyiből is látható, hogy az egyes jelentésrétegek kölcsö-nösen árnyalják, kiegészítik egymást, a hangsúlyeltolódások kis feszültségei pedig állandó mozgásban, feszültségben tartják a je-lentést. Egymásra vetül a rabság és a kifejezésképtelenség, és
ezeknek történelmi, személyes, illetve lét- és lélekállapotként való értelmezése.
Mindennek tudatában – és a vers és az életműlogikájától sem eltérve, érdemes a kezdősorok vonatkozásában még egy lehetsé-ges szintet föltárni. A hívőkatolikus költőnek ugyanis ember és emberen túli, de emberre bízatott világ kapcsolatáról is van mondanivalója. Ilyen távlatba állítva is kibontható a vers kezdete.
Eszerint az emberi rendeltetést megtagadó kor, a rabsággá cson-kított létezés elveszíti a környezet iránti fogékonyságát, ember és világa egymásrautaltságának érzékét. Megszűnik ember és ember, ember és teremtés titokzatos összefonódása. A környezet várná, hogy az ember teljesítse feladatát, és uralja, gyámolítsa a rábízott világot, de az ember bűneiből vagy állapotából kifolyólag elveszí-tette célját, álvalóságban tévelyeg, környezetét és önmagát egy-aránt pusztítva. Megszakadt a világot harmóniába fűző viszony-rend, idegen, semmitmondó lett minden másfajta létezés. Ezáltal viszont az egyéni létezés is kilátástalanná, szorongóvá és célta-lanná vált: a világból áramló csönd kétségbeesett kiáltássá, vissz-hangtalan kapcsolatkeresési kísérletté alakul az egyénben. Öntu-datlan némaságba süllyed a máskor oly rokon világ a maga ezer jelenségével, külön, mégis összeálló világaival.
Többértelműa „néma, hallgató” jelzőhalmozás is. Nyomaté-kosítás? Részben. De enyhítés, ellentét is lehet: érthetetlenné vált a világ (és a nyomatékosítás értelmében ez nagyon kínzó állapot), de a világ azért továbbra is figyel ránk, számít ránk (ez az ellentét reménye, ebben az esetben a „hallgató” odafigyelő, meghallgató jelentésben áll). Ember és környezete elidegenedése és az ebből fakadó céltalanság-érzés számos korábbi Radnóti versben témává válik. Az időben viszonylag közelállók közül jellemzőés rövidsé-ge miatt egészében idézhetőpélda A bujdosó: „Az ablakból egy hegyre látok, / engem nem lát a hegy; / búvok, tollamból vers szivárog, / bár minden egyre megy; / s látom, de nem tudom, mivégre / e régimódi kegy; / mint hajdan, hold leng most az égre / s virágot bont a meggy.”
Az egyrészt lefojtott, másrészt artikulálatlanná fokozott meg-szólalás, némaság és kiáltás között a „hang” (és talán a „csönd”)
hozza vissza a létezésbe az emberi lényeget, teremt kapcsolatot a széthullottságukban eltorzuló létszintek között. A szeretett lény hangja egyaránt átjárja az álmot és az ébrenlétet („Hangod befon-ja álmom, / s szivemben nappal újra megtalálom”), újra egysé-gessé teszi a személyiséget (ebben a szoros egységben pedig szin-te egyre megy, hogy az álom fonja-e be a hangot vagy a hang az álmot). A külvilágra irányuló figyelem is helyreáll („hallgatok”:
’odahallgatok’, ’figyelek’ értelemben), a kölcsönösség jegyében pedig újra fölzeng a környezet, sőt, mintegy védelmezőként áll a beszélőköré. (Az itteni „zsongással” rokon, bár ott lefokozot-tabb jelenség a szúnyogok „zengése” az Ez volna hát...-ban: „ré-mült csönd kerít, / csak szúnyogoktól zeng a lomha fűz”.)
Szintén egyfajta arany közép, a „dermesztő” némaság és a
„heves” kiáltozás közti átmenet a kijózanító „hűvös”-ség, amely a védelmezőférfieszmény részeként az utolsó versszakban majd újra érezhetőlesz. A némaság (a végletek) hiányérzetével kezdő -dőverset tehát fokozatosan átjárja a hiány leküzdhetőségének bi-zodalma. Ezt hitelesíti az egyre gazdagabb érzékelés. A hallás uralja az elsőstrófa nagy részét, a szakasz utolsó sorában aztán feltűnik a tapintás, illetve a hideg–meleg érzékelése, a második versszak elején pedig a látásra kerül át a hangsúly („Mikor láthat-lak újra”) – innen vezet az út a belsőlátásig.
Az ellentétpárok mellett – vagy helyett? – föltűnnek tehát a kiegyenlítőhármasságok. A némaság–hang–kiáltás és a jeges–
hűvös–heves mellé tehetünk még többet. A tudat alá bukó alvás, aléltság és a tudat fölött csapongó képzelődés, remény között (kamaszkor kútmélyi ziláltsága és ifjúkor csúcsokat járó szép tá-gassága között) feltűnik a mindezt maga köré szervezőéberség, józanság. (Ezek térbevetítése indokolja, hogy az aléltság is, az éberség is lehet „hullás”.) Újabb hármasság a környezővilág, az emberi és az ember fölötti szint. Az elsőkettőről már volt szó, az utóbbit többek között az „ég” és a „zsoltár” említése idézi meg.
A feleség alakja átjárja mindet, megint csak érzékeltetve, hogy az egyes szintek átvezetnek egymáshoz, összefonódnak egymással – ahogy a hang és az álom vagy a fa és a kérge.
A szeretetben és a szépségben (költészetben) valamiféle
„minden egy” tapasztalatához jut el a költő. Múlt és jövő, hitves és barát, a lélek és az „országok útjai” egymásba játszanak. Betel-jesül a jelenlét, ami a vers elején csak kínzó hiányérzetként, vagyis hiányával volt jelen. Megteremtődik a jelen, és ezzel összeáll egy újabb hármasság: múlt–jelen–jövő. A „voltál” és a „leszel” az „az vagy”-ban egyesül. (A „három vad határ” népmesei száma a kü-lönálló részek, hármasságok egyesítésére utalna így?)
A középsőversszakban megteremtődik tehát a hitves jelenlé-te, de el is halványul rögtön, újra „messze” helyeződik. A jövőre irányuló hit és a múltra utaló feledés közül megint kiesik a jelen (a vers egy újabb szépséges és szintén talányos sorában): „cso-dákban hittem s napjuk elfeledtem”. Megint rávetül a versre az egyetemes elidegenedettség – az egyetemes „távol-”, illetve
„messze”-lét! – árnya (pusztítóan, mint a bombázóé). De nem ez a végsőszó, a képzelgésben visszanyert jelenlét, bár pillanatnyi, nem bizonyul illúziónk. Következik ugyanis az oly sok magyar versben fordulatot hozó „mégis”. A dolgok közötti kapcsolato-kat újraszervezőközép megtalálása varázserővel fölérő intenzi-tást ad a személyiségnek. A külsőkörülmények nem változtak meg („bombázórajok húznak el felettem”; „fogoly vagyok”), a képzelet, az álmodozás hamar kifárad, ám a külsőhelyzet illúziót-lan tudatosítása és a képzelet felszárnyalása együttesen rávezet ar-ra a tartásar-ra, amely állandósítja a jelenlétet, „a folytonos veszély-ben, bajban élő/ vad férfiak fegyvert s hatalmat érő/ nyugalmá”-ra. (A lélek belsőszerveződésének szilárdságát a nyelv látszólagos önszervezése érzékelteti: a rímek mellett fokozott szerepet kap az alliteráció – „férfiak fegyvert”, „hűvös hullám” – és a figura etymologica –„nyugalma nyugtat”; „hullám… hull”.)
A feleséghez fűzőszeretet motívumaira ráforrnak az istensze-retetre való utalások – ilyen például a zsoltár vagy az ég említése, a megváltó szerep, a mindenhatóság sugalma, a fény–árnyékkal kifejezett teljesség stb. –, így a hitves belsővé tett elérhetősége Is-ten belsőelérhetőségét is jelenti. A szeretet, a lényeg jelenlétében élni, a külvilág ellenségességének dacára is – ezt jelenti a kiküzdött
tartás, és nem valamiféle külsősebezhetetlenséget. Megőrizni a normalitást, a létezés evidenciáját: ez a „2 x 2 józansága”.
Az értéket óvó vadság vonzása már régen hatott Radnótira (maga a „vad” szó az egyik leggyakoribb jelzője). Például a Férfi-versben: „Süvölts csak bátran, hisz férfi vagy / […] / Tudd, egye-dül vagy, mint az elsőfarkas volt / az éjszaki rideg erdőn”. Ám csak kései költészetében tudta azt igazán, minden fontos vonat-kozását felvillantva beépíteni saját szellemiségébe. Ezekben a versekben áll elénk az otthonosság hitelességével az az arany kö-zép, ami után aBerzsenyi Dánielrőlcíműtanulmánya szerint hiába vágyakozott a másfél évszázaddal előtte élt ódaköltő, aki ellensé-ges környezet és csalfa képzelődés között verődve hozott létre nagy életművet: „»De csak ilyen a világ! Siessünk, Barátom, a Képzelődések országába! […]« – írja Nikláról Kazinczynak. Me-nekül, de a Képzelődések országában is forr az indulat. Szemlé-lődni szeretne és nem lát: vizionál. […] Érzi bizonytalanságát a végletek között.”
1936-os, saját műhelyére is fényt vetőtanulmányában tehát Radnóti már tisztán látta a célt (nem véletlen talán, hogy ekkori-ban válik jelentős költővé). ALevél a hitveshez és más kései versei kétségtelenül be is teljesítették azt.
Odorics Ferenc