Kultúrák metszéspontja: Azerbajdzsán

Wojciech Górecki Azerbajdzsánban kezdi dél-kaukázusi útját, és bár már hosszú idő eltelt a hegyi-karabahi háború óta, arra hamar fény derül, hogy nem nagyon van olyan beszélgetés, amelyben ne vetődne fel a téma. A konfliktus 1987-ben kezdődött, amikor az autonóm terület fővárosában, Sztepanakertben a tüntető tömeg azt követelte, hogy Hegyi-Karabahot csatolják Örményországhoz (hivatalosan Azerbajdzsán része volt, Moszkva pedig nem volt rest szítani az ellentéteket, amelyek itt is főleg vallási alapokon álltak, mivel az örmények keresztények, az azeriek pedig muzulmánok). Egy évvel később, szintén a fővárosban, meggyilkoltak két azeri férfit, mire „válaszképpen” több tucat örményt mészároltak

479 GÓRECKI: Wojciech: Toast za przodków, Czarne, 2010.

480 VÖ: Uo., 247.

481 GÓRECKI: Wojciech: Abchazja, Czarne, 2013.

482 BRZEZIECKI, Andrzej, NOCUŃ, Małgorzata: Armenia. Karawany śmierci, Czarne, 2016.

131 le. Ezzel egyidőben létrejött a Karabah Bizottság, amely azt követelte, hogy a területet csatolják Örményországhoz, valamint rengeteg örmény menekült az anyaországba. Moszkva elutasította Karabah kérését, és végül 1989-ben szövetségi felügyelet alá vonta Hegyi-Karabah irányítását, Azerbajdzsán pedig ezzel egy időben blokád alá vonta Örményországot. Mindezzel azonban csak azt érték el, hogy még nagyobbak lettek az indulatok, 1990-ben Bakuban többnapos azeri pogrom zajlott az örmények ellen. Moszkva ekkor döntött a beavatkozás mellett, ami odavezetett, hogy nagyon sok azerit is meggyilkoltak. 1991-ben a karabahi parlament kikiáltotta az autonóm terület függetlenségét, fenntartva a Szovjetunióhoz tartozást. 1992.

január 6-án kiáltotta ki függetlenségét, és önálló államként felvételét kérte az ENSZ-be. A karabahi vezetés ettől kezdve országát független államnak tekinti, azonban egy ország sem ismeri el szuverenitását⁴⁸³.

Górecki majdnem húsz évvel a háború kezdete után, és tizenhárom évvel azután érkezik Azerbajdzsánba, hogy Hegyi-Karabah függetlennek nyilvánította magát. Az eltelt idő ellenére sok indulat forrong még az emberekben, ellentmondásos, ahogy az azeri-örmény-karabahi viszonyt látják. Jó példa erre Górecki első beszélgetőpartnere, Kerim, aki valaha emberi jogokkal foglalkozó újságíró volt, emberi jogi szervezetben dolgozott, majd vett egy farmot, és ott él; illetve a fívére. Míg Kerim arra hívja fel a figyelmet, hogy valójában annyi közös vonás van az örményekben és az azeriekben (bár nem említ konkrétumokat), hogy nem is hinné az ember, addig testvére egyenesen kitekerné az örmények nyakát⁴⁸⁴. A két testvér esete egyben azt is jól példázza, milyen mélyen gyökerező sztereotípiák élnek a térség népeiben egymással szemben, és hogy sokan meg sem próbálnak felülemelkedni ezeken, hiszen egy azerinek nincs miért szóba állnia egy örménnyel, és fordítva. A lengyel riport pedig – többek között – éppen az ilyen sztereotípiákat igyekszik az irodalom eszközeivel lerombolni, illetve bebizonyítani, hogy ezek valójában sztereotípiák. Górecki még egy érdekes dologra felhívja már az elején a figyelmet, mégpedig arra, hogy Azerbajdzsánban kevés a bevándorló. Első ránézésre és a történelmi tények ismeretében furcsának hathat ez a megállapítás, a szerző azonban rögtön meg is magyarázza. Hegyi-Karabah annak ellenére, hogy elfoglalták az örmények, jogilag Azerbajdzsánhoz tartozott, így akik onnan elmenekültek, valójában nem bevándorlók, csak áttelepültek. Ez viszont – Górecki szerint – szinte minden tizedik azeriről elmondható⁴⁸⁵.

Wojciech Górecki ezután egy különleges bakui napló megírásába kezd, amely amellett, hogy a szerző egyfajta szubjektív naplója, objektív képet is tár elénk az azerbajdzsáni

483 VÖ: SZ. BÍRÓ Zoltán: Az elfeledett háború, Magyar Narancs, 2012/36

484 VÖ: GÓRECKI, Toast…, i.m., 22-23.

485 VÖ: Uo., 20.

132 valóságról. Érdekes hasonlatot hoz a nyugati és a keleti világ összehasonlítására, arra hívja figyelmet, hogy míg nyugaton sokáig luxuscikk volt a szőnyeg mint olyan, és csak az volt a funkciója, hogy gyönyörködjenek benne, addig keleten ez volt szinte az egyetlen bútordarab, ezen ettek, ültek, aludtak. Szerinte azzal, hogy ma már minden nyugati otthonban is megtalálható a szőnyeg, illetve keleten is mindenütt állnak már rajta székek, asztalok, a két kultúra keveredéséről beszélhetünk⁴⁸⁶. Apróságnak tűnik, mégis van benne ráció. Emellett a fentebbi példa újabb bizonyíték lehet a lengyel tényirodalomra nagymértékben jellemző szépirodalmi jegyekre. Bizonyos fokon azonban ebben is tetten érhető az azeri-örmény ellentét, mivel az örményeknek is meggyőződése, hogy a világ legősibb szőnyegkészítői. Létezik ugyanis egy úgynevezett Pazirik-szőnyeg, amelyet állítólag egy örmény készített, és az Ermitázsban (szintén állítólag) be is bizonyították, hogy az Ararát-völgyből való a festék, amellyel festették. „Ezenkívül a csomózás is jellegzetesen örmény”⁴⁸⁷. A későbbiekben is lesz még arra példa, hogy a kaukázusi népek abban versengnek, melyikük az ősibb.

A kelet-nyugat különbséget nagyon jellemzően mutatja be egy imám unokájának az esete. A hölgy, mikor először járt Azerbajdzsánon kívül, először is megállapította, hogy „ami Keleten a szépség kánonjának része, az Nyugaton giccs”⁴⁸⁸. Górecki később is felhívja ara a figyelmet, hogy ezen a területen nagyon is feltűnő kellett, hogy legyen a gazdagság, a csillogás⁴⁸⁹. A bakui Giulnara tanulni utazik Európába, konzervatív családjának, közegének ez már önmagában felfoghatatlan, és úgy vélik, legalább arról gondoskodniuk kell, hogy a lány jól menjen férjhez. Gyakorlatilag egyezségre kényszeríti a családfőnek minősülő nagynéni, hogy a tanulmányokért cserébe menjen hozzá egy távoli unokatestvérhez⁴⁹⁰. Ez végül nem történik meg, a történetből viszont nagyon jól látszik, hogy mennyire más törvények, más értékrend az uralkodó a Kaukázusban, illetve, hogy mennyire erősek a családi kötelékek. A családok itt is az úgynevezett klánok, a klán feje gyakorlatilag mindenható, de ugyanakkor – ahogy a Kaukázus általános jellemzőinek tárgyalásakor már szóba került – senki nem lát a saját klánján túlra.

Azerbajdzsánban a Szovjetunió széthullása után hamar kiderült, hogy óriási ellentétek vannak a muzulmán dél és a ruszifikált észak között (a XIX. századi perzsa-orosz háború végeredményeképpen a déli rész a perzsáké, az északi az oroszoké lett). Górecki itt egy kortárs

486 VÖ: Uo., 27-28.

487 VÖ:BRZEZIECKI, NOCUŃ, Armenia…, i.m.,186.

488 GÓRECKI, Toast…, i.m., 32.

489 VÖ: Uo., 108.

490 VÖ: Uo., 37-43.

133 történészre, Viktor Snirelmanra⁴⁹¹ hivatkozik, aki szerint a két oldal kölcsönösen felsőbbrendűnek tartotta magát a másiknál, illetve, aki - legalábbis Wojciech Górecki szerint – azt értette ruszifikálás alatt, hogy „mindenhol kapható alkohol, és egyre lazábbak a szokások”⁴⁹². Itt azonban egy újabb sztereotípiával találjuk szemben magunkat, hiszen elég jellegzetes dolog összekapcsolni az alkoholt az oroszokkal, mint ahogy már Jacek Hugo-Bader kapcsán is volt róla szó, hogy az alkoholisták, narkománok, prostituáltak világába indul.

Górecki gyakorlatilag úgy fest átfogó képet az európai ember számára, hogy ő maga képes kívül hagyni a – sokszor előítéletekkel terhelt – európai nézőpontot. A XXI. században egyre inkább elterjedt Európa-szerte az a szemlélet, hogy terroristákként, szinte vademberekként kezelik a kaukázusi népeket. Ebben elég nagy szerepe van a moszkvai propagandagépezetnek, amely gyakran csinál bűnbakot az itt élő népekből, hogy elterelje a figyelmet saját bűneiről. Alekszej Levinszon⁴⁹³ orosz szociológus is rámutat erre a problémára:

„Az utóbbi évek közvélemény-kutatási adatai egyértelművé teszik, hogy a “kaukázusi illetőségű”-nek vagy “kaukázusi nemzetiségű személy”-nek (a továbbiakban: KNSZ) nevezett emberek csoportja ellen megnyilvánuló ellenséges közhangulat immár tömeges méreteket öltött. A jogvédő szervezetektől kapott információk, a tömegmédia közleményei arról számolnak be, hogy egyes esetekben a KNSZ-szel szemben alkalmazott diszkrimináció és kirekesztés, sőt, gyakran a fizikai erőszak mára szervezetté vált, intézményesült, és egy sor társadalmi szervezet, valamint állami és helyi hatalmi szervezet nyíltan folytatott politikájává vált.”⁴⁹⁴.

Arra is felhívja a figyelmet, hogy ezek a megbélyegzések sokszor gyakorlatilag puszta rasszizmusból fakadnak:

„Vagy amikor a konkrét nemzeti hovatartozást jelölő “azeriek” elnevezésből megbélyegző gyűjtőnév lesz, amelyet puszta kinézetük alapján mindenféle nemzetiséghez tartozókra használnak.”⁴⁹⁵.

491 Viktor Snirelman orosz történész és etnológus. Fő kutatási területe az oroszországi nacionalizmus, a nem orosz értelmiségiek léte Oroszországban, valamint a kazárok mítosza (akik többek szerint a közép- és kelet-európai zsidók ősei) és az értelmiségi antiszemitizmus.

492 GÓRECKI, Toast…, i.m., 54.

493 Alekszej Levinszon orosz szociológus, a független szociológiai kutatóközpont, a moszkvai Levada Központ munkatársa.

494 LEVINSZON, Alekszej: Alattam a „Kaukázus” = 2000, 2007/9, 30., ford.: GORETITY József

495 Uo., 31.

134 Az ilyen és ehhez hasonló berögződések ellenében próbálnak tenni valamit műveikkel a lengyel riporter-írók. Bár az kérdés, hogy az irodalom eszközei erre mennyire alkalmasak, de az is tény, – mint ahogy már az előző fejezetben volt róla szó – hogy az orosz irodalom nagy alakjai igen nagy sikereket értek el a Birodalom lakóival szemben kialakult negatív sztereotípiák terén.

Ugyanakkor a volt Szovjetunió egyes népei között is rengeteg sztereotípia él egymással szemben, amelyek a Birodalom széthullásával és az egyes nemzetek öntudatra ébredésével még inkább felerősödtek. Nagyban jellemző ez a Dél-Kaukázusra, főleg az azeri-örmény viszonyban, Górecki ezt úgy fogalmazza meg, hogy „fény derült rá, az egyetlen dolog, amely összetartja Azerbajdzsánt, az örmények iránt érzett utálat”⁴⁹⁶. A legmegrázóbb példája ennek (bár a huszadik század elejéről való, de valószínűleg később is lejátszódhatott volna) azoknak a gyerekeknek az esete, akik pogromosdit játszanak az örmény unokatestvérükkel:

„Tamara, te hitvány, mocskos örmény! – szavalta Ali, és belecsípett a lány karjába. […]

Tamara felszisszent fájdalmában, de aztán olyan képet vágva, mint aki beletörődött a sorsába, lehajtotta a fejét.

Gyere, Tamara, kiigazítom azt a görbe, örmény orrodat! – kiáltotta ekkor Asad, és teljes erejéből húzni kezdte a lányt az egyébként teljesen egyenes orránál fogva.”⁴⁹⁷.

Wojceich Górecki ezután egy viszonylag hosszabb részt szentel Heydar Aliyev elnöknek, aki 1993 és 2003 között vezette az országot, és aki annak ellenére, hogy nem igazán demokratikus módszerekkel irányított, mégis képes volt valamekkora stabilitást teremteni.

Górecki egyrészt arra hívja fel a figyelmet, hogy az ő idejében alakult ki az „Azerbajdzsán gazdag ország” kép. Szerinte azonban mindig így van, ha néhány év alatt akarnak több évtizedes lemaradást behozni, és gyakorlatilag felülről építik fel az országot, hogy hirtelen az előzővel tökéletesen ellentétes lesz a terület megítélése⁴⁹⁸. Ezután viszont Aliyev utolsó nyilvános szerepléseit idézi fel, de mindezt úgy, hogy eközben részletes képet fest az elnök egész életéről (aki egyébként a KGB ügynökeként kezdte, és nem egyedi eset, hogy valaki innen jut el az elnöki székig). Aliyev halála után viszont szinte egész Azerbajdzsán azt hitte, mindennek vége – ebből pedig az lászik jól, hogy a Szovjetunió széthullása után itt is szükség volt a birodalmiságra, egy ikonra, aki irányítja az országot. Akárcsak a szovjet vezetők esetében, a

496 GÓRECKI: Toast…, i.m.,64.

497 Uo., 146.

498 VÖ: Uo., 66.

135 legtöbben itt is úgy hitték, az elnök mindent és mindenkit túlél, így váratlanul érte őket, amikor – Górecki szavaival élve – „ véget ért az örökkévalóság”⁴⁹⁹.

Górecki ezután a korrupció témáját érinti, amely megint csak nagymértékben jellemző az egész volt Szovjetunióban. Ehhez egy piaci krumpliárus esetét hozza fel, akit a legjobb helyről a legtávolabbi sarokba kényszerítettek árusítani⁵⁰⁰. Azerbajdzsán előkelő helyet foglal el a világ országai között a korrupciót illetően:

„A keleti baksis hagyománya, és az, hogy pénzzel, illetve drága ajándékokkal szokás kifejezni a tiszteletet, azt eredményezte, hogy Azerbajdzsánban olyan rendszerré fejlődött a banális szovjet korrupció, amely az élet minden területét irányítása alá vonta.”⁵⁰¹.

Ezzel a problémával szorosan összefügg, hogy az emberek nincsenek tisztábban a saját jogaikkal (főleg vidéken), és így például normálisnak tartják a kenőpénz fizetését. Ez megint csak nem egyedi probléma, az egész volt Szovjetunióban jellemző, és azzal hozható összefüggésbe, hogy a legtöbb népet váratlanul és nem megfelelő formában érte a szabadság;

illetve, hogy a szovjet türannosz helyét a legtöbbször átvette egy helyi önkényúr.

A korrupció mellett a másik téma, amelyet mindenképpen érinteni kell ezekről az országokról beszélve, a vallás kérdése – természetesen foglalkozik ezzel Wojciech Górecki is.

Azonban itt most elsősorban nem a vallás szította ellentétekről, háborúkról van szó, hanem sokkal elemibb szokásokról, tradíciókról. Arra az Azerbajdzsánban ősidők óta honos szokásra tér ki több ízben is, hogy nagyon gyakran emelnek a halottak számára szent sírhelyeket, szentélyeket, ezek az úgynevezett „pirek”. A legérdekesebb talán egy teljesen egyszerű, vidéki ember esete, akiről mindenki úgy tartotta, különleges képességek birtokában van (bár senki nem tudta ezeket konkretizálni). Halála után sírja mégis szent hellyé lesz (ő maga pedig szentté, mivel az emberek azzá tették)⁵⁰², ebből jól látszik, milyen nagy szerepe van a szájhagyománynak és az ősi szokások tiszteletének. Ugyanakkor ezek az aktusok arra is rávilágítanak, hogy gyakorlatilag két világ él itt egymás mellett, negatívabb értelmezésben pedig egyszerűen elmaradottnak is nevezhetjük ezeket a momentumokat. Mint Górecki kideríti, így van ezzel sok azeri fiatal is, akik számára saját bevallásuk szerint kínos, ha ezeket a helyeket kell kutatniuk, mert „nem összeegyeztethető a huszonegyedik század civilizált

499 Uo., 97.

500 VÖ: Uo., 118.

501 Uo., 109.

502 VÖ: Uo., 125-128.

136 társadalmával”⁵⁰³. Úgy tartják, hogy ez a népi iszlám része, Górecki viszont – minden joggal – azt a kérdést teszi fel, hogy ez még egyáltalán iszlám-e⁵⁰⁴?

Mindemellett nagy különbségek figyelhetők meg Baku és az elmaradott vidék között.

Míg előbbi nagymértékben ruszifikálódott, és volt idő, amikor kínos volt nem oroszul megszólalni, addig utóbbi számára a főváros egy másik bolygó, egy elérhetetlen világ volt.

Górecki szerint Azerbajdzsán legújabb kori történelme egész egyszerűen „a város harca a faluval, a főváros harca a vidékkel, a multikulturalizmus harca a nemzeti kultúrával”⁵⁰⁵. Végezetül pedig azt emeli ki, hogy Azerbajdzsánban nagyon fontos a mentalitás kérdése, gyakorlatilag a korrupciótól a nepotizmusig mindent ezzel magyaráznak⁵⁰⁶.Górecki Azerbajdzsánja szinte megelevenedik az ember szeme előtt, teljesíti a lengyel riportnak azt a Mariusz Szcygieł támasztotta igényét, miszerint annak színe, íze, illata kell, hogy legyen.

Ugyanakkor ez a nagyon szemléletes, gördülékeny narráció egyáltalán nem eredményezi azt, hogy elmenjen a fikció irányába, viszont mégis bően túlmutat egy egyszerű szociográfián.