• Nem Talált Eredményt

Kulin Ferenc: Antall Józsefre emlékezve: A történész és a politikus

In document A rendszerváltoztatás tükörreflexei (Pldal 147-153)

III. Esszék, interjúk Antall Józsefről

3. Kulin Ferenc: Antall Józsefre emlékezve: A történész és a politikus

A történész és A PolitikUs

170

Ha abból a szempontból vizsgálnánk a történelmet, hogy mikor milyen szándékok és érdekek, miféle megfontolások és meggyőződések mozgatták a hatalom gyakorlóit, jól láthatóan elkülönülne egymástól a mögöttes indítékok legalább három típusa.

A leggyakoribb típust az öröklött vagy megszerzett hatalom öncélúsága, a status quo megőrzésének, a hatalmon lévők érdekérvényesítésének primitív logikája irányítja.

Valamelyest ritkább, de a mi tájainkon is jól ismert a másik változat, amikor a hata-lomhoz való ragaszkodást valamiféle szellemi kábulat: vallásos fanatizmus, doktri-ner eszmekultusz vagy ideológiai őrjöngés motiválja. S végül a legritkábban előfor-duló, a legsérülékenyebb típust az a fajta politikus példázza, aki sem érdekeit, sem absztrakt ideáit nem követi vakon, ehelyett egy nép legjobb képességeit, alkotó ener-giáit igyekszik felszabadítani és uralomra juttatni minden tudatos és tudattalan ellen-állással szemben. Az első típus számára a hatalom az uralkodás technikáinak mód-szertani problémáit jelenti csupán, a másik úgy fogja fel azt, mint az emberrel való kísérletezés laboratóriumát, s csak a harmadik érzi, hogy a hatalom egy közösség boldogulásáért vállalt erkölcsi felelősség.

1990-ben, amikor a világméretű vereséget szenvedett piaci szocializmus romjain épülni kezdtek a többpártrendszerű polgári demokrácia tartópillérei, Magyarorszá-gon nem csupán rendszerváltozás kezdődött. Nemcsak az ország gazdasági, jogi és közigazgatási rendje változott meg; a politika színpadának kulisszái mögött is lénye-ges változás történt: eltávoztak a pragmatikus hatalomtechnikusok, visszavonultak a szocialista utópia fanatikusai is, hogy átadják helyüket az új típusú, a szolgáló hata-lomgyakorlás képviselőinek. Hogy éppen Antall József válhatott ennek a korszak-váltó történelmi fordulatnak a főszereplőjévé, annak bizonyára számos véletlenszerű oka is van, melyekről a sors- és pályatársak tanúvallomásai értékes adalékokkal szol-gálhatnak. Ezek értékéből semmit nem von le az a tény, hogy Antall József törté-nelmi szerepének titka már ma is megfejtve áll előttünk. A rejtély kulcsa ugyanis maga Antall József. Pontosabban: a miniszterelnök cselekvésének mozgatórugóit a történész Antall József világképének és gondolkodásmódjának ismerete segít meg-érteni. Azt a zavarba ejtően egyszerű igazságot jelenti ez, hogy a felelős hatalomgya-korlásnak – noha nem elégséges, de – nélkülözhetetlen feltétele a lehető legszélesebb körű ismereteken nyugvó, mélyen átélt és tudatosított történelmi tapasztalat. Antall József maradéktalanul megfelelt ennek a követelménynek. Kutatóként nem elemezte a magyar múlt minden korszakát, de személyes élménye volt a nemzeti és az európai

170 Magyar Nemzet, 1995. december 12., 13. o.

történelem minden hőse, diadala és bukása. Azt a korszakot pedig, amellyel törté-nészként is foglalkozott (a XIX. századi magyar reformkort, a szabadságharc buká-sát követő önkényuralom majd a kiegyezés korát) mintha szándékosan azért válasz-totta volna, hogy szembesüljön mindazokkal a dilemmákkal, amelyekkel a majdani miniszterelnöknek kellett megbirkózni. Tanulmányainak egyik legfeltűnőbb sajátos-sága, hogy igazságkereső szenvedélye soha nem gyengíti a tárgyilagosságra való törekvését, s a nagy személyiségek tetteinek szubjektív indítékai éppúgy izgatják, mint az azoktól függetlenedő következmények. S éppen azért, mert az ország sors-fordító pillanatait elemző történész kénytelen tudomásul venni, hogy szubjektív szándékok és objektív következmények többnyire nem felelnek meg egymásnak, Antall soha nem úgy teszi fel a kérdést, hogy egy adott helyzetben kinek volt igaza, hanem úgy, hogy kinek miben volt igaza. A különböző, gyakran ellentétes érdekek, erők és személyiségek ebben a felfogásban nem azért ütköznek egymással, mert az egyik oldalon a tisztán látók, a másikon a tévelygők állnak, hanem azért, mert ugyanaz a cél csak a részérdekek és a részigazságok harca révén válik megközelíthe-tővé. Jó példája e szemléletnek az az összegezés, amit Antall a reformkor nagyjairól ad. „Nem kétséges, hogy Kossuth, Deák és Eötvös közül Kossuth volt a legkövetke-zetesebb függetlenségi politikus, és ő ment a legmesszebbre a társadalmi átalakulás hirdetésében. De Eötvös volt a legmodernebb a polgári állam terveinek kidolgozásá-ban. […] Önállóbb magyar államiságot őriz meg Deák koncepciója a dualizmus kere-teiben, mint Eötvös mindig is hangsúlyozott birodalmi programja. Eötvös moder-nebb, összehangoltabb Államszövetségének azonban szilárdabb alapokat tervezett, mint amilyeneken Deák klasszikus alkotmányjogi felfogásában fogant Monarchi-ája nyugodott.” A magyar nemzettudat érzékenységét súlyos próbára tevő államtani nézeteket hasonlít itt össze Antall – anélkül, hogy az egyiket elmarasztalná a másik kedvéért. „Képtelen az ítélkezésre, eszmeileg határozatlan” – mondaná a marxista kritikus, ám nem erről van szó. Pusztán arról, hogy nem akarja azokat az elméleti vitákat túldramatizálni, amelyek a maguk helyén és idején csak gyakorlati kompro-misszumokkal dönthetők el. Az idézett példánál maradva Antall az igazi konfliktus okát nem a kiegyezésre vonatkozó alkotmányjogi elvek különbözőségében, hanem a meglévő lehetőségek elszalasztásában, a hatalom felelősségét viselők felkészület-lenségében, változásra való képtelenségében látja. Ezt írja: „Ha sokban igazat adunk is Kossuthnak az 1867. évi kiegyezés közgazdasági következményeit illetően, a dua-lizmus korának magyar uralkodó osztálya számára ez még nem jelenthet mentséget.

Még a félig biztosított, félig elért önállóság sáncain belül is többre nyílott volna lehe-tőség. […] a kivándorlás fő okát végül is abban kell keresnünk, hogy az 1848. évi job-bágyfelszabadítást nem követte birtokreform. A feudális maradványokkal terhelt, tőkeszegény, külterjes nagybirtokok nem nyújthattak elég munkaalkalmat és még

kevésbé megélhetést a föld népének.” Adva van tehát egy teoretikus probléma, egy jogelméleti és állambölcseleti vitakérdés a kiegyezés kapcsán, másfelől adva van egy kézenfekvő összefüggés a kiegyezést követő évtizedek szociális problémái (kiván-dorlás!) és a birtokreform elmaradása között. Antall ott marad „határozatlan”, ahol a határozottság csak doktrinerséget jelentene, s ott mond éles ítéletet ahol annak a XX. század végi jelenre vonatkozóan is gyakorlati értelme van! S ez a konkrét példa általánosságban is jellemzi gondolkodásmódját.

Poétikai szóhasználattal élve: a történelmi eseményeket – legyenek azok bármily megrázóak, tragikusak is – nem drámai helyzetek halmazaként, hanem egy epikus folyamat részeként értelmezi. És ez az ő politikusalkatának egyik leglényegesebb vonása, úgy is mondhatnánk, hogy a múlthoz való viszonya nem meditatív-eszté-tikai, hanem nagyon is racionális és hétköznapias. Nem a katartikus hatást okozó erkölcsi-érzelmi tanulságok érdeklik, sokkal inkább a történések okai és a folytatha-tóság módozatai. Ebben a történelemképben nincsenek mindent eldöntő ütközetek a Jó és a Rossz erői között, következésképpen nincs századokra kiható győzelem, és nincs a jövőt értelmetlenné tévő végzetes bukás. Egyáltalán: alig-alig van érzelmi pátosz az ő múltélményében, ám annál több benne az oknyomozó és távlatokat für-késző értelmes felelősségtudat. (Talán ez is magyarázza tartózkodását az érzelmes nemzettudat képviselőitől, s azok bizalmatlanságát vele szemben – a saját pártján belül is!) Hadd idézlek ismét egy példát! A mohácsi katasztrófával – legalábbis a romantikától örökölt történelemszemléletünk szerint – „nemzeti nagylétünk” egész épülete látszik összeomlani. Antall ezzel szemben arra teszi a hangsúlyt, hogy a darabjaira hulló, pótolhatatlan vérveszteséget elszenvedő ország nemcsak fizikai-lag vészeli át a tragédiát, s nem is csupán nyelvét és kulturális hagyományait őrzi meg, hanem az újkor követelményeihez való teremtő alkalmazkodás képességét is.

A reformáció magyarországi meggyökerezésében, Kálvin tanainak elterjedésében Antall ennek bizonyítékát látja. Történelemélménye persze nemcsak a tragikus nemzeti sorsélmény érzelmi örvénylésétől marad mentes, hanem a kommunisztikus forradalmi tanok már-már vallásosan fanatikus haladáshitének eufóriájától és a libe-rális-anarchista eszmék narkotikus hatásától is. Antall haladásfogalma azokból az eszmei hagyományokból táplálkozik, amelyeket a reneszánsz, a felvilágosodás böl-cselői, s a legújabb kor konzervatív eszmeáramlatainak képviselői fogalmaztak meg, s élesen szemben áll ez a haladásfogalom mindenfajta utópisztikus ideával, a balol-dali politikai filozófiák erőszakelvű fejlődésdoktrínáival. A politika feladata – és lehetősége! – e szerint a felfogás szerint nem az, hogy távoli célokat vetítsen a társa-dalom elé, s hogy hatalmi eszközökkel késztesse az embereket e célok megvalósítá-sára, hanem az, hogy a közösségi lét alapintézményeinek megőrzésével és a jogalko-tás eszközeivel teremtse meg a gazdálkodás, a művelődés valamint a társadalmi béke

és biztonság feltételeit, s ezáltal hárítsa el az akadályokat az emberi képességek és törekvések kibontakozásának útjából. Ahhoz pedig, hogy a politika meg tudjon felelni e feladatának, a polgári világkorszak egyetemes eszméinek egyensúlyát, s ezeknek a nemzeti-politikai hagyományok rokon elemeivel való egységét kell meg-teremtenie. Az egyetemes érvényű politikai filozófiák egymáshoz való viszonyát illetően Antall Eötvös József felfogását teszi magáévá, aki a XIX. század uralkodó eszméiről írott nagyhatású monográfiájában hallatlan intuitív készséggel elemzi a nagy francia forradalom eszméinek hatását. Eötvös felismeri, hogy a szabadság, az egyenlőség és a nemzetiség (testvériség!) követelményei csak egymással szemben érvényesíthetők, azaz egyik idea sem valósulhat meg maradéktalanul a másik kettő sérelme nélkül. A három törekvés ezért „csak egyensúlyban jelenti politikai kultú-ránk alapját – mondja Antall – hiszen bármelyiknek a másik fölébe kerekedése dik-tatúrához vagy anarchiához vezetett a történelemben, ahogy ezt a magyar nemzeti liberalizmus nagy történelmi alakjai, Széchenyitől Kossuthig, Deák Ferenctől Eötvö-sig olyan világosan látták a reformkorban és az utána következő évtizedekben. […]

A szabadság-egyenlőség-testvériség eszméje szintézisben, együttesen értelmezhető, csak ez jelenti a jogállamiságot, a szociális államot, ez jelenti a gondoskodást.” Külö-nösen figyelemre méltó az idézet utolsó mondata. Mert nem az a legjellemzőbb Antall gondolkodására, hogy Eötvös hatását tükrözi, hanem az a törekvés, hogy összhangba hozza a klasszikusok szellemi inspirációit, s azokat a legidőszerűbb poli-tikai feladatokra vonatkoztassa. A XIX. század uralkodó eszméinek imént idézett elemzése két hivatkozással egészül ki. Antall arra emlékeztet, hogy a jogállam és szociális állam, azaz a szabadságlehetőségek és a szolidaritás szintézisének igénye egyfelől a pápai enciklikákban, másfelől a Max Weber-i protestáns szolidaritási gon-dolatokban éppúgy jelen van, mint a nemzeti liberalizmus klasszikusának államböl-cseleti munkájában. S e hivatkozással Antallnak nem az a célja, hogy eszmetörténeti stúdiumokba vezesse be olvasóit, hanem az, hogy az egymástól térben és időben távol eső, egymással sokszor szemben álló szellemi törekvések lényegi hasonlósá-gára mutasson rá. Mert akik a jogállam és a szociális állam egységét hasonló meg-fontolásokból és hasonló módon kívánják megteremteni, a közöttük lévő ellentétek, csak lényegtelen, s ezért könnyen megoldható kérdéseket érinthetnek.

Az egyetemes koreszmék egymáshoz való viszonyát elemző történész gondola-tai ezen a ponton érintkeznek a politikus Antall József ars poeticájával. Ahogyan a gazdaság, a jog és az erkölcs elvei a legkorszerűbb politikai eszmékben közös neve-zőre találnak, akként a nemzeti múlt más-más társadalmi és szellemi forrásvidékéről eredő, de céljaiban közös mozgalmainak is össze kell kapcsolódniuk egymással.

Antall számos alkalommal vall arról, hogy a személyes, baráti kötődéseknél is erő-sebben éppen az eszmei-politikai szintézisteremtésnek ez a lehetősége vonzotta

a Magyar Demokrata Fórumhoz. Ami pedig a történelem nézőpontjából lehetőség, az – az ő értékrendjében – erkölcsi értelemben felelősség és kötelesség. Ezért mondja:

„ha nem tudjuk összefogni a népi nemzeti mozgalom, a polgári demokrácia és az agrárdemokrácia közép felé húzó erőit a kereszténydemokráciában megnyilvánuló világnézeti indíttatású irányzatokkal, akkor érdemtelenek leszünk a világ és utóda-ink megbecsülésére.” És ezért mondja ezt is: „A Magyar Demokrata Fórum azért válhatott, azért vált az 1990-es választások győztes politikai pártjává, mert vállalta a kereszténydemokrácia értékeit is, és a kereszténydemokráciával vált Európa szá-mára is egyértelműen érthető politikai párttá.” A három klasszikus elvre alapozódó politikai filozófiát befogadó pártok létrejötte tette lehetővé, hogy Antall József meg-határozó szerepet játsszon a magyarországi rendszerváltozás irányításában; s ez a tétel érvényes fordítva is: Antallnak a magyar és az európai eszmei-politikai hagyo-mányokat összegező kivételes műveltsége nélkül a konzervatív politikai törekvések nem szerveződhettek volna kormányzóképes erővé! Ezt éppúgy tudják azok, akik magukat a konzervatívokat szeretnék távol tartani a politikától, miként azok is, akik éppen a konzervatív pártok tagságát és szavazóit próbálják elcsábítani egy szél-sőségesen demagóg, kalandorpolitika szolgálatára. Módszereik alig különböznek egymástól: Antall József személyét és művét választják támadásaik célpontjául.

Kirekesztőnek bélyegzik, mert elvi okokból nem akart koalícióra lépni azokkal a bal-oldali erőkkel, amelyek a nemzeti értékeket és érdekeket nem tudják vagy nem is akarják összeegyeztetni a külső feltételekhez való alkalmazkodás kényszerével.

Ráfogják, hogy kormányzásával a Horthy-korszak félfeudális hatalmi elitjének arisz-tokratizmusát, szélsőséges mozgalmainak avítt nacionalizmusát és antiszemitizmu-sát támasztotta fel, s hogy maga is nosztalgiákat táplált e korszak anakronisztikus világa iránt. A másik oldalon – a saját táborában – megalkuvással vádolják, mert nem tudnak megbékélni azzal, hogy a rendszerváltozást Magyarországon csak jogál-lami keretek között, csak a parlamentáris demokrácia játékszabályainak tiszteletben tartásával lehet végrehajtani. Mindezen túl kamarillapolitikusnak minősítik, mert – jóllehet semmit nem tett a döntésre jogosult testületek háta mögött – legszűkebb környezetének belső ellentéteit, kormányának és pártjának önemésztő feszültségeit, terméketlen vitáit a nyilvánosság kizárásával igyekezett fel- és megoldani. Bármivel vádolják is az egyik oldalon, a másikon éppen az ellenkezőjéért vonják felelősségre:

így válhatott egyszerre ókonzervatív, a jelen valósága iránt érzéketlen, gőgös magyar úrrá, másfelől az elvtelen paktumok híveként a kozmopolita liberalizmus szállás -csinálójává .

Antall József életművét mégsem azok veszélyeztetik igazán, akik támadják őt, hanem azok, akik miközben rá hivatkoznak, megpróbálják kisajátítani, hogy sze -mélyes ambícióiktól megszédülve, randalírozva rombolják, hiteltelenítsék az antalli

örökséget. És rombolják is – ha hagyjuk. Ám ha Antall Józseffel együtt mi is meg-halljuk Eötvös figyelmeztetését, miszerint „a gonosz hatalma a jók gyengeségében fekszik” – van még esély megmenteni ezt az örökséget.

In document A rendszerváltoztatás tükörreflexei (Pldal 147-153)