Interjú Gergátz Elemérrel

Középiskolás koromban egy öregember azt mondta: „Tudod, fiam, ha az Isten kivá-laszt valakit egy komoly feladatra, kemény, de nagyon jó tanárok kezébe adja.” Nos, ezt az ajándékot megkaptam. Fiatal diplomásként feladatokat is kaptam csőstül.

Hányszor eszembe jutott korai vívódásom a jövőmről? Nehezen tudtam eldönteni, hogy tanító legyek vagy állatorvos. Ezt a Gondviselő megoldotta. Állatorvos lettem és egyetemi tanár.

Az 1980-as évek második felében fennálló politikai rend elbizonytalanodott. Az uralkodó párton belül is repedések keletkeztek. Különböző, „reformkommunistának”

mondott csoportok jelentek meg a pártvezetésben is, s ezek sokkal szimpatikusabbak voltak a köznép szemében, mint a régi „ortodox elvtársak”. Ilyen légkörben nem volt könnyű feladat fiatal értelmiségi emberek szemébe nézni, s befolyásolni a gondolko-dásukat. Egyetemi adjunktusként, majd tudományos főmunkatársként pontosan éreztem, hogy a véleményeket ütköztetni szabad, de hazudni nem. A hallgatók döntő többsége elvárta, hogy tanára tudja, miről beszél, s úgy mondja, ahogy tudja. Az egész karon körülbelül 8-10-en voltunk olyan oktatók-kutatók, akik soha nem vol-tunk párttagok, hitelességünket, önálló véleményünket tartani tudtuk és ezt egyre inkább ki mertük mondani.

Az első „félhivatalos” összecsípésünk szakszervezeti vonalon volt. A régi kom-munista MEDOSZ mellett létrehoztunk egy TDDSZ-nek (Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezete) nevezett új szervezetet kari, majd egyetemi szinten, amelyben – szinte nem is tudom pontosan az okát – gyorsan egyre magasabb pozí-cióba kerültem. A végén már az egész egyetemi TDDSZ-nek a vezetője lettem.

(Az akkori rektor örömére is). Közben megtaláltuk egymást az újjáalakult Kisgazda-párttal, egyre többször hallgatták meg a véleményemet. Mindez oda vezetett, hogy 1990-ben a Kisgazdapárt tagja lettem, s mivel korábbi szakmai munkám után Győr-Sopron, valamit Vas és Zala megyékben szinte minden állattenyésztő ismert, nem volt nehéz dolgom a változás indukálása terén. Ennek ellenére többször, szinte bána-tosan állapítottuk meg, hogy egy-egy jónak tartott termelőszövetkezetet is át kell alakítani a jövő érdekében, mert maga a struktúra rossz. Képzeljék el azt a szituációt, ha egy ilyen téesz elnöke, főagronómusa, fő állattenyésztője, egy régi „középpa-raszt” vagy „kulák” származék agrármérnök volt… (A rendszer végnapjaiban nem volt ez annyira ritka eset.)

Miniszter magyarul azt jelenti: szolga. Szolgája elsősorban népének, nemzetének, de szolgája annak a kormánynak is, amelynek tagja. Aki ezt máshogy gondolja, az ne vállalja! Nincs is más út, mint példaképül – lehetőleg a magyar politikusok közül – olyat választani, aki mindezt abszolút komolyan vette. Az én példaképem – lehet,

hogy szerénytelenül hangzik – Deák Ferenc volt. Először is nem is akart miniszter lenni. Batthyány Lajos kifejezett kérésére lett kormánytag. Olvastam a levelezésük egy részét Kehidakustányban. Láttam, hogy Batthyány – a régi barátságukra is utalva – Deák hazaszeretetére hivatkozott. Ez hatott. Deák nem volt soha megélhe-tési politikus. Amit kormánytagként tett, amit a kiegyezésért dolgozott, azt nem lehet pénzért tenni. A kiegyezésben döntő szerepe volt, de nem fogadott el hálából – a sima országgyűlési képviselőségen kívül – semmit. A szememben ő valóban az ország minisztere (szolgája) volt. Adjon Isten sok ilyen embert nemzetünk élére!

A kormányalakítással kapcsolatos pletykákkal, jóslásokkal nem foglalkoztam.

Aztán december elején egy országgyűlési képviselő barátom szólt, – valószínűleg nem véletlenül – hogy a miniszterelnök úrnál felmerült a nevem, mint jövendő föld-művelésügyi miniszteré. Reméltem, hogy ez csak hipotézis, egy a sok közül. Decem-ber közepén aztán miniszterelnök úr hivatott, hogy menjek fel hozzá, mert beszélni akar velem. Az országház 17-es kapujában várt Antall úr titkárnője. A Miniszterel-nöki Hivatalban Antall úr mondta, hogy néhány miniszteri poszton cserére van szük-ség. Úgy gondolta, hogy a földművelődésügyi miniszteri posztra engem hív meg.

Akkor tudatosult bennem, hogy a képviselő barátom mégsem pletykált. Próbáltam finoman kibújni e hatalmas feladat alól. Kérdeztem, miért pont engem választott ki.

Logikusan elmondta. Engem agrárvonalon ismernek, minden agráregyetemen tar-tottam előadást, az ország három nyugati megyéjében az állattenyésztők, állator-vosok és a gazdák személyesen becsülnek. „Szerezd meg az erdészeket is – mondta – és könnyebben tudsz irányítani.” Dolgoztam én már korábban is a Soproni Erdé-szeti Egyetemen erdészekkel együtt, meg különben is Sopron megyei vagyok. Aztán már csak az maradt, hogy megmondjam: miniszterelnök úr, én nagyon félek a fel-adattól. Azt hiszem, a hangom nem volt elég meggyőző, mert erre tipikus rábaközi biztatást kaptam, és elnevettem magam. ”Beszéld meg a feleségeddel és gondolj arra, te leszel az ország első állatorvos földművelődésügyi minisztere.”

Otthon, Csornán sem volt könnyebb dolgom. A kis keresztlányom volt ott nálunk és örömmel hozta – mint máskor – a Szlovéniában kiadott magyar Képes Bibliát:¹¹⁴

„Papa, mesélj!” – kéréssel. Elfehéredtem, mikor megláttam, hogy a Jónás történeté-nél nyitotta ki. Soha előtte nem nyílt itt ki e könyv: „Menj Jónás, Ninivébe” – olvas-tam az Isten Jónáshoz intézett szavait. Jónás azonban félt és nem akart Ninivébe menni. Az ellenkező irányba indult hajóval. De – amint azt ismerjük a történetből – egy cethal éppen Ninivénél tette partra, s el kellett végeznie a számára kellemetlen feladatot. Meg is kapta érte a „jutalmát”! Akkor úgy éreztem, ezt a kislányt valaki ideküldte, hogy figyelmeztessen és orientáljon. „Azért hivatott a miniszterelnök úr,

114 P. Joseph – E. Kraus: Képes Biblia. Agapé Könyvkiadó és Nyomda, Novi Sad, 1984.

mert jövő hónap végétől én leszek az ország földművelődésügyi minisztere.” – mond-tam. A feleségem levegőt is alig kapott.

Örülök annak, hogy végig miniszter lehettem. A szolgálat feladatait vállaltam, ez a munkám. olyan időszakban voltam miniszter, amikor volt mit tenni. Tíz napos miniszter se voltam, már jöttek a „tejtüntetők”. Kormányülés volt, de Antall úr mondta: „bármennyire korai ez neked, mégis csak te tárgyalj velük!” Szerencsém volt, hisz a küldöttség tagjait egyenként is személyesen ismertem. Így szakemberek tárgyaltak egymással, jó szándékú javaslatok hangzottak el, a tévések „bánatára”

nem volt botrány. Igaz, később néhányan azt hangoztatták, hogy elfogadván a kül-döttség termelési önkorlátozás javaslatát, „vérdíjat” tűztem ki a tehenekre, pedig csak a termelők kárát igyekeztem állami támogatásból csökkenteni.

Több tíz törvény és miniszteri rendelet közt az agrárpiaci rendtartási törvényre kitérek. Rengeteget dolgozott rajta a minisztérium apparátusa. Segítséget kértünk többek közt az e téren sok tapasztalattal rendelkező német kormánytól. Ignaz Kichle¹¹⁵ miniszter úr egyik legjobb szakemberét és barátját küldte segítségnek. Személy szerint is tanulmányoztuk az angolokat, franciákat, mit hogyan cselekszenek a piac -szabályozás terén. Új-Zélandra, Ausztráliába delegációval mentem. Azt akartuk tudni, mi a teendő olyan szituációban, amikor már nincs állami támogatás. Az egyik munkatársam nevetve mondta a program végén: ne kérdezzék tőle otthon, milyen Új-Zéland vagy Ausztrália, ő csak azt tudja, milyen boardokkal tárgyaltunk órás váltásban. Még legfeljebb azt, hogy milyen törülközőt kapott este a fürdőszobájá-ban. A nagy nehezen összeállított törvényt a Kormánynak bemutattam, az elfo-gadta. Elfogadta a parlament is. A rendtartási törvény szerint az Agrárrendtartási Hivatal a miniszter felügyelete alatt országos szinten önállóan dolgozott volna, meghallgatva az érdekképviseletek, a létrehozandó terméktanácsok véleményét is.

Az export-import támogatások, a minimál és garantált felvásárlási árak meghatá-rozása, az állami raktárak szerepének kihasználása a hivatal feladata lett volna.

Néhány csoportnak mindez természetesen nem tetszett, egyéni gazdasági érdekeik megsértését látták. Úgy gondolom, ez közrejátszott abban, hogy rövidesen leváltá-somat kezdeményezte még a legnagyobb kormánypárt frakcióülése is. Azóta az ere-deti Agrárrendtartási törvény egy etalon. Persze van néhány dolog, amelyben ma másként döntenék. Ezek közül leginkább bánom azt a magatartásunkat, amelyet az oroszok kimenetele után tanúsítottunk. Annyira örültünk a fegyveres megszállás végének, hogy elérzékenyültünk és szinte el is akartuk felejteni az egész szovjet megszállást, a fejünk fölött egyezséget kötött nagyhatalmak s a hazai bérencek leg-nagyobb örömére. Jó érzéssel tölt el, hogy miniszterségem alatt nem aláztam meg

115 Ignaz Kiehe (1930–2003) német politikus, a Keresztényszociális Unió tagja.

soha senkit. Korábban termelésirányítóként, osztályvezetőként, egyetemi oktató-ként sem. Az egyik osztályvezető (régi ismerősöm) nevetve kérdezte a minisztéri-umban: „mond, hogyan csinálod, hogy az ellen feleddel ugyanolyan korrektül tudsz beszélni, mint egy régi baráttal?” „Tudod, Jóska, ez önfegyelem és az emberi mél-tóság tiszteletben tartásának kérdése” – válaszoltam.

A miniszteri poszt esetében elvállaltam a feladatot, s nyílt sisakkal tettem, amit tudtam: egyetlen cél vezérelt. Rendíthetetlenül szolgálni az országot és a nemzetet.