GYÖNGYHARMAT
Pontban reggel nyolckor, úgy, mint máskor, a Balogh-lakásban szólt a csengő. Gyöngy, a fiatal bejárónő érkezett a világra szóló szépségével. Sima arca, csillogó barna szeme, megnyerő csinos alkata kiemelte a szépek közül is.
Hódított feltarthatatlanul.
Márta asszony állt legközelebb a csengőhöz, és gyorsan megnyomta a gombot.
Éppen a reggelit szolgálta fel a férjének, aki felállt, és odament az ablakhoz, hogy minél hamarabb lássa Gyöngyöt:
a világraszóló
szépséget, a kimondhatatlanul csinos fiatalasszonyt, aki aztán megjelent a bejárónál, biciklijét tolva maga mellett, amit oda állított a falhoz, és bement. A lakásba úgy lépett be, hogy az öreg Balogra rá se nézett.
De mit is kezdhetett volna vele? Ö csak a dobozokat látta, a rengeteg gyógyszerrel. Meg volt győződve, hogy nem sokkal szolgálna neki az öreg.
Igen ám, de a leöregezett Balogh nem hagyta magát. Idős kora ellenére, követte a szemre való nőket. Szinte várható volt, hogy Gyöngyöt nem hagyta ki a sorból. Mondhatnám: természetesen, szinte magától jött, hogy Gyöngy a kedvencei közé került, s azt neki is azonnal elmondta, amíg Márta asszony bevásárló úton járt.
A fiatal szépség határozottan elutasította. Elfordult tőle, és elborult arca jelezte, hogy haragszik.
- Uram! Nekem van férjem, gyerekem: ők az én családom! Szeretem őket, és ragaszkodom hozzájuk. Ha Balogh bácsi nem fejezi be, és tovább molesztál engem, kénytelen leszek lemondani a szolgálatot.
Közben olyan nagy távolságot tartott, hogy az öreg ne érje el
Az elutasítás lelombozta a szerelmes Donhuánt, aki egészen elszomorodott.
- Bizony távolságot tartok Öntől, Balogh úr!
Mosolygott rá egy kis iróniával a hölgy.
8- Én azt tartom természetesnek - mondta neki.
- Irigylem a férjét, akinek ilyen vonzó, csábító asszony a felesége. -Ragaszkodom hozzá, mert nem ő hódított meg engem, hanem én jártam tána, amíg megszereztem.
- És még ma is megérdemli ezt a távolságtartást?
- Igen, nagyon megérdemli, mert az is fontos számomra, hogy megajándékozott két ügyes, tehetséges gyerekkel.
- Lány, fiú -szólt a kérdés.
-Egy fiú, egy lány!
- A fiú most érettségizik.
- És hol folytatja?
- Közgazdaságit szeretne végezni.
- A lany olyan szép, mint az anyukája? Mert én egy pillanatra sem tudom elhinni, hogy olyan nagy gyerekei vannak! Az magán egyáltalán nem látszik! Nem úgy néz ki, mint akinek gyerekei vannak.
- Márpedig vannak, ahogy hallotta az előbb. Ők az én életem virágai.
Rövid szünet következett. Gyöngy bekapcsolta a porszívót, s Balogh egy ideig nem hallott semmit. Kiment az udvarra, de a gondolatai bentmaradtak Gyöngynél.
Nem maradt sokáig. Kérdéssel tért vissza.
- A férje mivel foglalkozik?
- Ausztriában dolgozik.
- Akkor maguknak sok pénzük van- mondta Balogh mosolyogva.
Gyöngy arra nem válaszolt, de az öreg folytatta.
- És akkor annyira szigorúan meg kell tartani azt a távolságot? Gondolom, azt érti: én arról nem tehetek, hogy maga ilyen csábító szépségnek született.
Balogh úgy látta: annak az érvnek volt némi hatása. A felborzolt tigris némileg szelídebb lett, és odafigyelt arra, amit Balogh mondott, aki főzött egy kávét, és tovább beszélt.
-Közelebb érzem magam hozzád, ha tegezlek! Utólag kérdem: ugye megengeded?
- Porszívózok, nem hallok semmit, nem tudok odafigyelni.
Az volt Gyöngynek az igazi hangja, amely egyre szebben hangzott a fülében: lírai, színes, kellemes hangzású volt.
Az idő fogyott, és az öreg Balogh még nem ért el semmit.
- Készülsz hazamenni - látom. Gyere, nézd meg a, kertünket , a virágainkat - mondta akkor már gyöngéden, helyet adva a csalódásnak is.
Nehezen tudta elviselni, de úgy érezte, hogy ő semmin nem tud változtatni, s mondott még valamit.
-Azt látod, hogy én akaratos öregember vagyok. De nálad nem tudok elérni semmit, s abba most már beletörődök.
Esténként kiülök a kerti padra, és várom, hogy leszálljon a harmat, a csillogó, ezüst gyöngyharmat. A bolyongó esti fényben, a te szemed csillogását látom.
- Gyönyörű szerelmi vallomás, amit hallottam. Ha iskolás lány volnék, ez a vallomás szerelmet váltana ki bennem is. De most már menjünk be!
Márta asszony akkor érkezett haza. Balogh elébe ment, elvette a csomagjait, s bevitte a konyhába. Gyöngy addig visszaidézte Balogh vallomását, és a hangulatát érezte szépnek. A múltra, a szerelmes múltra gondolt, a fiatal, szerelmes évekre, s megköszönte Baloghnak, hogy újra szerelmes lett. Hogy kibe, az továbbra is titok maradt.
Csupán a szerelem volt fontos.
- Kimegyünk az udvarra, a kertbe, asszonyom? Nézd meg a növényeket, virágokat, amelyek mindig itt vannak velem, s szeretem őket, de nem jobban, mint téged. De én most már csak az estét várom: akkor megnyugszom.
Kiülök ide a kerti padra, leszáll a harmat, az igazi gyöngyharmat, és a bolyongó esti fényben a te csillogó szemedet látom. De gyere, menjünk be!
A kapuban megjelent Márta. A gavallér férj elindult elébe, átvette tőle a csomagokat, s bevitte a konyhába.
Gyöngy csak hallgatott, ami Márta számára egy kicsit érthetetlen volt. Ő beszédes, vidám asszonynak ismerte.
- Valami bánt? Kérdezte Gyöngytől?
- Én sem tudom, Márta néni?
- Talán csak nem vagy szerelmes, és leginkább a férjedbe? Az én uram is olyan szerelmetes fajta. Te miért ne lehetnél szerelmes, ha bennünk, idős emberekben is felüti néha a fejét?
- Igen, igen! Bennem valósággal lángol - próbált ironizálni az öreg, miközben hosszan nézett a szemébe, és mo-solygott Gyöngyre, aki nem nézett vissza. Szedte a holmiját, és távozott.
Balogh visszahúzódott a szobájába, s leült, hogy pihenjen. Az asztalán egy fehér papír darabot talált, amelyen egy fehér papírdarabot, amelyen azt olvasta:
- Gyöngyharmat még gondolkodik, de ha szüksége lenne rá, ott lesz mindig mellette.
ESŐS GONDOLAT Állok a zuhogó záporban
lehajtott fejjel, alszik még a város
ilyen kora reggel.
Látom: pora volt a göröngyös útnak, a pornak pedig útja:
emléke a múltnak.
Viharos zápor mosta le, a vízből még maradt,
meg fürödhet benne minden ép gondolat.
Emlékeim szürke porát szórja szét a szél, megélhető új életet
azért még remél.
Vékony ezüst szálakból áll össze az eső, az lesz végre nekem,
biztos titok őrző.
A természet titkaira derül a kék fény, helyet kap a Földön
minden élőlény.
Fény derül minden titokra, s mint testet a vér, úgy áraszt el a gondolat,
ami sokat ér.
Ahogy a színes virágból, úgy kötök csokrot a eső vékony szálaiból.
A földnek minden virága meg bontja szirmait,
az illata elszáll, csak a gyökér marad itt.
Ez az élet, amelynek én híve vagyok, arról soha le nem mondok,
meglocsolok minden szál szomjas virágot.
Fény hullik a gondolatra:
legyen világos, megcsapja a csendes eső;
mindent tisztára mos.
Tiszta fölöttünk az ég is, az eső megállott, nem bánom, ha visszatér majd,
és én jól megázok.
TÚRI LEVENTE
Najád
Péntek éjszaka
" Kint szalad a szél, / Be is zörget, egyedül Ő is fél ”
Arisztokratikus megjelenése, gesztusaiban, viselkedésében is megnyilvánul. Egész megjelenése eleganciát sugá-roz. Didereg a szélben, mint a késő őszi levél egy öreg fán. Meghallja a lépteimet, pillanatra megmerevedik. Te-kintetünk találkozik, megszólítom.
- Nem tetszik a buli?
- Nem. – sóhajt.
- Neked?
- Nem a buli miatt jöttem ide ma este. – válaszolom. –Miattad vagyok itt. Napok óta figyellek, mert Te testesíted meg mindazt, amit egy igényes férfi kívánhat… A szemed… Titkot látok a szemedben.
- Milyen titkot?
- A vágy misztériumát. Egy erős férfire van szükséged olyanra, aki oltalmaz. Eleged van a menekülésből.
Kész vagy szembenézni a kihívásokkal.
Felerősödik a szél. Láztól remegő törékeny nőt ölelek, parfümje olyan kecsegtető, a szemem könnybe lábad. Puhán puszilom a nyakát, szenvedéllyel az ajkát, a nevemet suttogja. Mintha soha nem érnénk a gyönyör végére: minden apró érintés, csók, harapás, sóhaj közelebb visz minket a csúcshoz. A soron kö-vetkező lépcső keskenyebb és meredekebb, végül egymás karjaiban felolvadunk.
Szombat, késő délután
„Csak te és csak én, meg a holdfény”
Másnap találkozunk. Szelíd, közvetlen. Szeretném megszagolni a bőrét, beletúrni a hajába. Azt gondolja szív-tipró vagyok, elemi erővel birtokolni akarom. Valójában önmagát ostorozza, mert egy elbűvölő idegentől sóvá-rog laposnak ható közhelyek után. Az éjszakai mozzanatok nappal nem működnek, a morál acélfénye árad le ránk.
- Lélegzetelállítóan buja vagy, mindketten ugyanazt akarjuk. Mégis ellöksz magadtól. Közel húzhatnálak, de tudom ti lányok milyenekké váltatok az infokommunikációs forradalom óta. Az online second life el-hangolta bennetek az elemi ösztönt. Igen te más vagy, mint én. Gazdag városi lány, én pedig egy szegény alsóvárosi fiú. Az én világomban nincsenek törvények, környékünkön a rendőrök kikapcsolják a szirénát, visszafordulnak. A hatalom törékeny, illékony báj Alsóvárosban. Az a környék mindenkit bemocskol azo-kat is, akik megpróbálnak távol maradni tőle. – könnyes szemmel sóhajtok - Hihetetlen, mennyire meglát-szik az embereken a pénz. Baba puhaságú kezeitekkel luxuscikkeket nyomkodtok. Megkaphattalak téged, alig néhány órára és most hideg zuhanyként zúdul a rám múlt, újra ott vagyok, ahol minden elindult. A saját világodban vagy, ahol jó dolgok történnek néhány kilométerrel és millió fényévvel odébb az enyémtől.
Egyszer aztán millió éves koromban nyugodtan hajthatom fejemet az örök megsemmisülés jeges párnájára.
- Nektek férfiaknak fényűző az életviteletek. Rendszerint nem vagytok túlzóan érzelgősek, ha elutasításról van szó. Szinte mind vágyvezérelten cselekedtek, vagy legalábbis annak érdekében gondolkodtok.
- Nő vagy, én pedig férfi, és úgy ahogy az éjszaka, úgy nappal is együvé tartozunk. Az illatod most is kivé-teles, pazar.
Mulattató vele flörtölni, nem tudja eldönteni, színészkedem, vagy mániás vagyok. Én sem tudom eldönteni, bű-bájos vagy fölényes, mikor mosolyog. A bazsalygás ellen harcol, mégis alulmarad. Szíve mélyén szégyenlős.
Fesztelenül beszélgetünk, valami fejlődésnek indul közöttünk. Magányos, munkában görnyedt árnyalakok kullog-nak el mellettünk féltékenyen, ő pedig beszél. Nyüzsgő és áradó, alakja izgató. Vele szeretném bársonyosra festeni az éjt. Nem fut el, hozzám simul. vaníliaízű az ajka.
- Csavaroghatnánk együtt átvészelve az éjszakát. Ha elmondom azokat a dolgokat, amiket régen tettem, milyen voltam. Ha betűről betűre ismered a történetem, szóba állnál olyan valakivel, mint én?
- Általában, amikor a dolgok már itt tartanak, az emberek eltűnnek, mert félnek az érzelmi mélységtől, hi-szen önmagukkal sincsenek tisztában.
Megvan benne az a vitalitás, fiatalság mintha nem ismerne lehetetlent. Egymást vizsgáljuk, nevetésben kitörve vajon hogyan festhetünk odafentről a csillagok sápadt fényében. Kíváncsian, szerelemre éhesen.
Tudatosan lassan pislant, kacérkodik velem, lágyan dorombol.
- Vonzó benned Andris, hogy te nem csak elmesélsz egy történetet, hanem át is éled. Vadító vagy. – a szájába harap, pedig mondani szeretne valamit. Az arcához érek, mosolyog. Pupillái felduzzadnak a vágy-tól.
- Enyém vagy. Belőled olyan öröm árad, ami egyetlen hozzád hasonló középosztálybeli lányból sem. A többi lány mind olyan, mint egy elfekélyesedett nyílt seb, bántó, feldúlt, pökhendi és elkényeztetett. Mil-liónyi fényévre élnek a valóságtól, és olyan dolgokról beszélgetnek, amihez semmi közük. Tévesen azt gondolják, az elitgimnáziumi évek alatt elolvasták a Twist Olivért, vagy a Légy jó mindhaláligot akkor tudják, milyen nehéz lehet egy élet.
- Gyere! – ezzel a varázsszóval állítja meg a bensőmben zakatoló dumagépet.
A kezét fogom, lágyan simul, ring az enyémben. Szótlanul sétálunk, az esőcseppek kopogása kísér bennünket. A hallgatás megerősíti a tényt, miszerint erős kötelék van köztünk. Közte és köztem. Megdöbbentő milyen jól har-monizálunk. Leintek egy taxit.
- Hová?
- Zsivago, Paulay Ede utca. – felelem.
- Ez komoly? Imádom azt a helyet! – lelkendezik.
- Igen tudom. A hely, ami szolid eleganciájával bűvöl el, ahol elrejtőzhetünk a kíváncsi szemek elől.
Kótyagos áhítattal bámulom őt. A teste, a lelke bőség ajándék, egy viszontagságos életútért cserébe. Az ölébe hajtom a fejem, parfüm, mosószer- és vonzalomillatot érzek. Giorgio Armani Si, hívogató illat. Kellemes, bizse-regtető emlékeket korbácsol fel bennem. Mégis vajon egy gazdag nagyvárosi lány számára mennyi ideig lehet kaland, kihívás egy magamfajta nehéz sorsú szegény külvárosi fiú? Eddig jól bizonyítottam, ha továbbra is
önma-gam adom és a valós arcomat mutatom, az éteri varázslat elmúltával is tovább lángolhatunk. A bizalmat, az őszin-teséget, az alázatot gondozni kell, mert hamvad, satnyul, morzsolódik. „♪♪♫Hello idegen nem hagysz hidegen / s bárhogy tagadod te is akarod / Hello idegen mondd most mi legyen / valaki átgyalogolt magányos szívemen♫♪♪”
duruzsolja a rádió, mellkasom angyali kéz simogatja. Keserű éjszakák után színesbe borul a táj. A fények sejtel-mesek pont olyanok, mint a tekintete mikor először belenéztem. Finom bort kortyolgatunk, halk jazz szól a hát-térben, az 1920-as évek füstös hangulatát a csontjaimban érzem.
- Mi már találkoztunk, te káprázatos idegen. – mondja spiccesen kacarászva.
- Épp jó lennél nekem. – reagálom hűvösen.
- Engem mindig megtalál a veszély, ha lenne egy csöppnyi eszem, most elfutnék. De sajnos nincsen. Azt hiszem, maradok. – arca elkomorodik, szemét szurkálódóan fúrja belém. – Valójában ki vagy te? Ki az az Andris, aki péntek este egy félmondattal meghódított? Pár gondolatot osztottál meg a gyerekkorodról, em-lítetted, milyen környéken laksz. Szinte semmit sem tudok még rólad. Ki vagy te? Mit csinálsz, mit csi-náltál eddig? Szóról-szóra szeretném megismerni a történeted.
Vasárnap hajnal
„Elrejt ez az ágy, / Ez a bűnünk, ez az édes vágy.”
- Cudar gyerekkorom volt. Anyám rendszeresen bántalmazott, születésnapomon a szokottnál durvábban.
Apám mások előtt alázott meg. Anyám ütött, apám rúgott, anyám, ha kettesben maradtunk. Apám mások jelenlétében. Félelemben, rettegésben éltem, a történekről soha sem beszéltem. Jött a kamaszkor, belső bizonytalanságom tovább erősödött. A felnőtté válás küszöbén álltam, rám köszönt a drog, belopta magát az életembe. A feldolgozatlan gyermekkori traumasorozat, a teljesíthetetlennek bizonyuló magas iskolai követelmények, és az evvel járó lelki nyomás életem legszebb éveit nyomorította meg. Képtelen voltam bármit is végig gondolni, tudtam jól, az fáj. Kicsorbult ifjúságomon kereszttűzében keresni próbáltam ön-magam. Életem egy túladagolással majdnem véget ért 2003-ban.
- A testvérem dolgozott drog rehabon, ő sokat mesélt erről a világról. Minden kábítószerfüggőnek mélyre elásott, kicsontosodott, feldolgozatlan vesztesége van, amik a tisztulással, a józanodás által kerülnek fel-színre.
Őszinte reakciója, nyíltszívűsége meglep. Általában az emberek félni, vagy undorodni szoktak tőlem, az ő szem-ében pedig melegséget látok, együttérzés sugárzik lényéből.
A narkó a szorongást édesre kovácsolja. A szirupos bánat epés rothadó íze érződik a szájban, az orrban, szívben és lélekben. Mérgezett éveim alatt kifordultam önmagamból, mégis igyekeztem görcsösen bizonyítani, jó ember vagyok. Legalább önmagam szemében. A drog adta nekem azt, amit egész életemben kerestem. Békét, oltalmat.
A szer tompítja a világ zaját. Biztonságban lehettem a saját életemben. Ébren megálmodott képek ragyogásának ölelésében, kövér monitor fényben éltem párkapcsolatot.
- Hány évig anyagoztál?
- Öt évig, abból két-három év napi szintű, folyamatos beállásban telt.
Rám mosolyog, szelíden megérinti a kezem, az arcom. Megcsókol. Magyarázkodom, ő nem lelki segély vonal, nem azért hívtam el, mert jobban akarok lenni. Többet akarok róla megtudni, titokzatos.
Hallgat, valamin gondolkodik. lehet azon, hogyan lépjen le, különben is ki ez a komor idegen mellette.
Idegesen mondogatom, mennyire különleges, milyen érzékeny, megértő. Sokan irigykedhetnek rá, a bo-rosüveg lassan kiürül, részegedünk. Komolyan gondolom, amit mondok, szerencsém van, mert amit hallani akar, az valóban az, amit mondok.
- Általában a férfiak nem tudnak mélyebb szellemi, érzelmi szinten önmagukról beszélni. A buta hobbijaik-kal, evéssel, szexszel foglalkoznak. Silány versengésben kimerül tettrekészségük. Érződik, ahogy magad-ról mesélsz, azt egy hosszú és fáradtságos önismereti út során építetted fel. Miért hagytad abba a szerhasz-nálatot?
- A szer lerágja a csontról a húst, jellemről a tartást, lélekről az erkölcsöt, tudatról a tisztaságot. Ma már tudom keskeny az álomvilág kerete. Amint pedig kiléptem az ábrándzónámból, várt rám az igazi pokol.
Nem akartam ott ragadni, nem akartam olyanná válni, akit lenéz, kivet magából a társadalom. Zsigereim-ben éreztem, tudtam, nem válhatok sorstalanná. Az akarat magában kevés, reális célok nélkül mit sem ér, lépésről-lépésre kell haladnom. A narkó betegség olyan, mint a pestis vagy a kaszinó. Elvesz mindent, és semmit sem hagy. Szakadékugrás. Már nem hiszel, már nem bízol, mert nem tudod ki vagy, és azt sem látod tisztán, hogyan jutottál el idáig. A szer egy viszonyítási pont, az egyéniséget meghatározza, úgy alakítja, mint a gyorshitel. Korombeli fiúk csúnyábbnak és szerencsétlenebbnek tűntek nálam, mégis a csinosabb lányokat meghódították. Sóhajtozva, túlcsordult ábránddal néztem utánuk. Canossa az egész emberi lét, hát lúdbőrözve lépkedtem. A kémia hosszan ölelt, idomai melegítettek, gyengéden simogatva.
A madár, ha azt hiszi tud repülni, boldog… A depresszió egyik jellemzője, összeomlik az idő. Összemo-sódnak a napok egy végtelenbe nyúló, fojtogató ismétlésként. Ilyenkor próbál az ember olyan emlékekbe, élményekbe megkapaszkodni, amik valamikor örömet jelentettek. Aztán az agy szép lassan kifakítja a féltve őrzött képeket, míg végül csak az jár egy depressziós fejében, az élet ennél már nem lehet több.
Klausztrofóbiás élmény. Troxler hatás. Ezért lett válasz a drog, mert nem kellett agyalnom. Azt képzeltem nem is vagyok önmagam, valójában ez nem is az én életem, hanem valaki másé, aki nem én vagyok. Könyv, film vagy valami képregényhős lehetek, mert semmi sem valódi. A lelkem dübörgött, a testem pedig lázadt, mert nem ezt az életet akartam látni. Egy normális világban még a drogok gondolatától is kirázna a hideg, itt pedig ez lett az egyetlen kiút a hátrány dimenzióiból. Fiatalkori kicsapongásaim objektívan vizsgálva egyértelműen kitűnik, bár több ajtó állhatott nyitva előttem, mégis azt választottam, ami akkori tudatossá-gomhoz leginkább illeszkedett. Amit tettem, azt szabad akaratból tettem, kétségtelen, vannak nálam sokkal derekabb emberek. Már nem haragszom rájuk, mivel ők nem az én lehetőségeim vették el. Ez a sors osz-tatott ki a számomra, hát beteljesedett rajtam. A megbotlás nem bűn, az alább nem hagyó céltudatosság pedig nem erény. Néha az esetlen erősnek tűnik, máskor pedig az erős szorul gyámolításra. A megmondó, véleményvezérek sötétben tapogatózó világtalanok, mert nem látják a dolgok sokrétűségét, és mint az agy-vérzésesek, érzéktelenek a megpróbáltatások iránt.
Megcsókol, már nem látom szégyenlősnek. Imádom, mert megmondja, mit akar, mit érez. Lábaink össze-fonódnak.
- Tizennégy éves voltam mikor meghalt az apám. Temérdek vagyont hagyott ránk. Mindent visszaadnék, bármit megtennék, hacsak egy órát újra vele tölthetnék. Mikor megtudtam, hogy meghalt inkább magamra voltam dühös, mint az ő elvesztése miatt szomorú. Neki én jelentettem az egész világot.
- Nehéz lehet magaddal cipelned ezt a terhet, azt kívánom, bár semlegesíteni tudnám a benned lüktető mér-get.
Tovább hallgatom. Mesél, én anélkül helyeselek, akár egy pillanatra is megértően ráfigyelnék. Túlzóan nyílt lehettem, meztelenre vetkőztem előtte, hiszen nem is ismerem. És mégis jó ebben a szókimondó zsongás erőterében ülnöm, érezve őt magam mellett. A nőt, aki nem követel semmit tőlem, akiből élet és melegség sugárzik rám. Megnyílik előttem. Újra megcsókol, a kijárat felé andalgunk, milyen más így ki-nyitni az ajtót, kézen fogva kísérni, kilépve a kinti a világba, amiben ő is benne van. Az utcán ácsorgunk, egymással szemben. Nem tudunk megszólalni a kavargó gondolatok akna mezején strázsálunk.
Éjjel félig ébren, riadozva alszom, mintha valami feneketlen mélység fölött himbálnának egy szál deszkán.
Nincsenek tiszta, konkrét álmaim, az egész testem szédítő kábulatban van, zavarodottság dobál ide-oda.
Nappal leülök egy székre, és mozdulatlanul, kiszáradva kuporgok órák hosszat, dohos, salétromos ottho-nomban. Magányos vagyok, elhagyatott. Azt várom, mint egy kisgyermekről, úgy gondoskodjon rólam.
Az ő élete ünnep, az enyém gyász. Talán sok srác feküdhetett le vele, arra számít én is elmegyek mellette.
Máris csak egy anekdota lehetek a fejében, szikra egy új novellához, a tegnapé, egy újabb hódítás.
Máris csak egy anekdota lehetek a fejében, szikra egy új novellához, a tegnapé, egy újabb hódítás.