BARTALIS ZSÓFIA
Eltávozott
A legjobb barátnőm meghalt. Feldobta a talpát. Már alulról szagolja az ibolyát.
Akárhogy lehet ragozni, a lényegen nem változtat: a lelki társam, a másik felem immáron eltávozott az élők so-rából, amit én egy cseppet sem bírok felfogni, az elfogadás és feldolgozás meg pláne lehetetlennek tűnik szá-momra.
Tagadás
Egész egyszerűen én nem hiszem el, hogy ez megtörtént. Számomra nem létezik olyan világ, ahol a legjobb ba-rátnőm nélkül folytatom az életem, és mivel én még a Földön vagyok, ő is kénytelen itt maradni velem. Túl hirtelen és váratlanul ért ez az egész szörnyűség és borzasztó belegondolni, hogy ha átsétálok hozzájuk és bekopogok az ajtajukon, már csak a gyászoló szülők képesek elém állni. Vagyis hát olyan sokkba kerültek ők is (ami teljesen érthető), hogy egy ideig még azt sem tartom túl valószínűnek.
Homályosan bár, de még emlékszem az első találkozásunkra. A játszótéren zajlott le az esemény jó óvodásokhoz híven, ahol összeverekedtünk egy olyan homokozós lapáton, ami igazából egyikünké sem volt, csak random ott találtuk egy padon. Nem tudtunk dűlőre jutni azon, hogy melyikünk pillantotta meg előbb és így melyikünket illeti a hőn áhított játék, aminek az lett a vége, hogy a szüleinknek kellett szétválasztaniuk bennünket. Felnőtt logikával
azt javasolták, hogy nevezzük ki közös lapátnak és használjuk mind a ketten, amit jó ötletnek tartottunk és ezek után már csak egymással voltunk hajlandók játszani.
Akkor még nem tudtam, de életem egyik legmeghatározóbb napját éltem át.
Harag
Életemben nem éreztem még ilyen dühösnek magam. A harag, akár a méreg, megállíthatatlanul terjed szét az egész testemben és nincs, ki útját állná. Mégis hogy történhetett ekkora igazságtalanság? Hogyan lehetséges, hogy a legjobb, legszerethetőbb, legelbűvölőbb emberek észrevétlenül hullanak ki sorainkból anélkül, hogy a világ egy-általán tudomást szerezne a létezésükről? És ha már itt tartunk, ki engedte, hogy ez az egész bekövetkezzen? Isten?
A szülei? Netán én? Kit tudok hibáztatni a tulajdon legjobb barátnőm haláláért?
Úgy gondolom, Ő is vigyázhatott volna jobban magára. Ha óvatosabb, biztos nem következik be a katasztrófa, ami mindenkit egytől-egyig lesújtott a környezetemben. Gondolt vajon rám előtte? Tudta, hogy milyen iszonyúan fog hiányozni? Természetesen nem csak nekem, hanem a családjának is. A barátainak. Az ismerőseinek.
Még mindig elképzelhetetlen.
Eszembe jut az első nagyobb veszekedésünk. Akkor már évek óta jó barátnak tekintettük a másikat és senki nem értett meg annyira minket, mint mi egymást. Ám még bőven gyerekek voltunk és ebből adódóan úgy is gondol-kodtunk. Amikor általános iskolában elkezdett más osztálytársainkkal is barátkozni, egyből felment bennem a pumpa, mert úgy éreztem, engem teljesen elhanyagol. Miután az én kis fejecskémben eldöntöttem, hogy milyen rossz is a helyzet, napokig nem voltam hajlandó hozzászólni. Nem láttam értelmét; hiszen úgyis szerez magának új barátokat, társalogjon velük. Persze később sikerült megbeszélnünk a helyzetet és kibékültünk; a barátságunk ugyanonnan folytatódott, ahol „abbahagytuk”.
Sajnálattal gondolok vissza arra az időre, amit külön töltöttünk miattam, de boldog vagyok a tudattól, hogy mennyi mindent tanítottunk a másiknak. Például azt, hogy attól függetlenül, hogy hány haverrel rendelkezünk vagy kivel beszélünk a legtöbbet, mindig mi leszünk egymásnak a legfontosabbak.
Semmi sem változott, remélem, tudod.
Alkudozás
Bármit, ismétlem bármit megtennék azért, hogy még egyszer, utoljára láthassam és elbúcsúzhassak tőle. Ha pedig lehetőségem adódna a cserére, gondolkodás nélkül belemennék, még ha Ő ellenezné is.
Sokan el sem tudják képzelni, hogy mit jelentett Ő nekem. Nem csak a legjobb barátnőm volt. A támaszom is. A jobbik felem. Mindent Ő testesített meg, amit valaha jónak és szépnek véltem, de ez a varázs egyik pillanatról a másikra elmúlt, és nem tudom, hol találhatnám meg újra. Azt kívánom, bár itt ülne mellettem, ahogy mindig is tette, amikor valami baj történt.
Oh, mondd, Istenem, mit kérsz e óhajért cserébe?
A 14. születésnapomon a Balatonon vitorláztunk: én, Ő és a családom. Köztudottan szörnyű úszó vagyok, de arra számítottam, hogy a hajón nem érhet semmi baj - felelőtlenségből még a rikító, ronda mentőmellényt sem vettem fel. Végül is nem gondoltam rosszul, a vitorláshajón teljesen jól megvoltam, csak azt nem vettem figyelembe,
hogy egy rossz lépés és máris a vízben kötök ki. Nem nehéz kitalálni, hogy ez pontosan így is történt. A kiáltásom meghallva a legjobb barátnőm gondolkodás nélkül utánam vetette magát, egyenesen bele a hideg vízbe, és mivel Ő évekig járt uszodába edzeni, nem esett nehezére visszaoperálni a hajóra mindkettőnket. A szüleim szinte fel sem ocsúdtak még a döbbenetből, mire mi ketten már újra biztonságban, kacagva figyeltük a fejünk felett köröző sirályokat és boldogok voltunk, hogy együtt túljutottunk az előbbi megpróbáltatáson is.
Soha nem felejtem el, amit értem tettél.
Depresszió.
Olyan mély ürességet érzek a mellkasomban, mintha a szívemből kiszakítottak volna egy jókora darabot: pontosan akkorát, mint amekkora a legjobb barátnőm volt. Ami a legszomorúbb, hogy tudom, ez teljes mértékben így van.
A halálának híre elvett belőlem valamit, amit már soha nem kapok vissza - magával vitte a túlvilágra.
Félek, hogy sosem találok ki az utána maradt sötétségből. Most már minden percem így fog telni, fájdalmasan, szenvedve? Megijedek a gondolattól, és mégis, sokkal barátságosabban fogadom a depressziót, mint azt az elkép-zelést, hogy egy nap majd nem fog el ilyen rosszullét, ilyen kibírhatatlan érzés, ha rá terelődnek a gondolataim.
Úgy érzem, inkább égek meg a saját poklomban, mint hogy egyszer már csak boldog emlékként tekintsek vissza a közös múltunkra.
Meg akartam ölni azt a fiút, aki kamaszkorunkban összetörte a szívét.
Ezt csupán azért nem valósítottam meg, mert abban az időben szüksége volt rám maga mellett. Egyszer sem mondta (akkor nem is igazán szólalt meg), de persze nem is kellett. Tudtam, hogy az én segítségem, az én táma-szom kell neki, és természetesen szó nélkül álltam a rendelkezésére. Mellette ültem az ágyon, miközben zokogott - csendben addig simogattam hosszú, selymes haját, amíg szomorúságában el nem aludt. Mikor felkelt és újra nekikezdett a sírásnak, szoros ölelésembe zártam és biztosítottam felőle, hogy bármi történjék is, én soha nem hagyom el.
Te most mégis egyedül hagytál.
Elfogadás
Soha nem foglak elfelejteni. Mi egymáshoz tartozunk és biztos vagyok benne, hogy valahol, valamilyen körülmé-nyek között még találkozunk. Szeretlek!
Bűnös élvezet
Tudom, tudom jól, Hogy nem szabadna szeretnem
Téged.
S én mégiscsak azt Érzem: az életem nehéz
Nélküled.
Hűtlenségeddel Megbántottál, elárultál
Kegyetlen;
S én mégiscsak azt Érzem: az életem nehéz
Nélküled.
Megbántad tetted, Tudom én; de érdemelsz-e
Második esélyt?
S mégis mindennek ellenére Én mégiscsak azt Érzem: az életem nehéz
Nélküled.
Vezekelsz, tepersz, Hogy bizalmam újra tiéd
Legyen.
S pontosan ezzel éred el:
Én mégiscsak azt Érzem: az életem nehéz
Nélküled.
Szívem szorításában
Esténként Esetenként
Az agyam nem hagy aludni Vagy a szívem az, mi Szólít
Szorít.
Racionális vagy emocionális?
Mindenki egy cionális Azaz
Az emberek közötti Szakadék
Nem is olyan óriási.