Ha szeretlek...
Ha szeretlek, akkor hazugság, Amit igaznak hittem én.
Hazugság a sírás, a bánat S az összetörtnek hitt remény.
Hazugság akkor minden, minden, Egy átálmodott kárhozat,
Amely még szebbé fogja tenni Az eljövendő álmokat.
Ha szeretlek, akkor vergődve A halált nem hívom soha, Eltűröm még a szenvedést is, Nem lesz az élet Golgota.
Mikor álmomból fölébredtem, A percet meg nem átkozom - A lelkedhez kapcsolom lelkem S mint régen, ismét álmodom.
Ha szeretlek... Ne adja Isten, Hogy hazug legyen ez a hit!...
De mért?... Legyen hitvány hazugság, Elég, hogy engem boldogít.
Ha úgy érzem, hogy most szeretlek, Haljak meg most, ez üdv alatt - Többet ér egy hosszú életnél Egy álmot nyujtó pillanat!...
MOLNÁR SÁRA
A jó pasi
Vera már órák óta kifelé bámul a vonatból, a hűvös, őszi, zúzmarás alkonyatba. Nézi, ahogy összeolvad a végtelen, színtelen mező és a savószínű ég. Illetve dehogy nézi, nincs is jelen. Csak felfogja a tompa színeket, a formákat, a mozgásokat a köd mögött. Fut a táj visszafelé. Legszívesebben ő is arra robogna, amerre a sárga, megtépázott fák, vissza a szülővárosába. Ezer szállal kötődik oda, a családja, a gyerekkora, a barátai, egész addigi élete. És Laci, az első nagy szerelme. Laci miatt megy el.
Az önsajnálat forró könnyeket csal a szemébe, végig csorognak az arcán, lecsöpögnek a nyitott könyvre, az ölében.
Elmosódnak a villanypóznák odakint, még sűrűbb ködben látszik a világ. Magányosnak és szerencsétlennek érzi magát. Ő akart Heidelbergbe menni egyetemre, most meg itt szipog. Pedig mindenki marasztalta. Senki nem értette, miért éppen most megy el, egy nappal a nővére esküvője előtt. Azt mondta, kezdődik az egyetem, azért.
Nem mondhatta, hogy Laci miatt.
Milyen jó lenne visszatekerni az időt oda, amikor még minden jó volt. És aztán nagyon vigyázni, hogy ne romoljon el megint. Bár nem tudja most sem, mit csinált rosszul. Volt szerelem, nincs szerelem. Akármennyire is erőlteti az agyát, nem látja, hol hibázott.
Tizenhat volt, amikor találkoztak, Laci meg húsz, és a diszkóban szólította le. Vera akkor volt először diszkóban a barátnőivel. A nővérétől kért kölcsön cuccokat, mert a saját szekrényében nem talált semmi menőt. Szűk, rongyos farmert kapott, amiből kilógott a térde, meg a feneke, és fekete, átlátszó topot, gyöngyökkel, csillámporral. – Ez klasszul néz ki a diszkófényben – magyarázta Réka.
Őrület ez a diszkó, gondolta Vera, itt sem beszélgetni, sem látni, sem levegőt venni nem lehet. Pokoli zaj volt, irtózatos hangerővel ment ugyanaz a zene a végtelenségig. Az O-Zone énekelte fátyolos hangon: Ma-ia hii, ma-ia huu, ma-ma-ia hoo... A cigifüst csípte a szemét, és vastag ködként telepedett a rángatózó embermasszára. Nyári este volt, fülledt meleg, bent semmi levegő. Elindult kifele, és Laci akkor szólította le. Vera el volt bűvölve a kisportolt, jóképű sráctól. Nem is értette, miért éppen őt szemelte ki a barátnői közül. Önbizalma mondjuk, soha nem volt túl sok.
Laci az elején azt mondta, még korai lenne bármiről is beszélni, tartsák titokban a kapcsolatukat, az úgy sokkal szebb és izgalmasabb. Vera pedig mindent úgy csinált, ahogy Laci kérte. Vakon követte, ment utána, mint egy kiskutya. Laci mindent jobban tudott nála, és ez neki természetes volt. Hisz ő az idősebb, az okosabb, ő a férfi.
Laci azt mondta, egy szexi nő nem okoskodik, hanem kedves és csinos. Csak a csúnya nők okoskodnak, mert frusztráltak, de úgysem néz rájuk senki.
Azt is megmondta kerek perec, hogy neki mi tetszik, és mi nem, Verának nem kellett találgatnia. Minden lány után megfordult az utcán, és azonnal ki is elemezte a látottakat. Hogy mi a jó abban a nőben: a melle, a segge, a lába, a tenyérnyi miniszoknyája, az égőpiros tűsarkúja, a vörös rúzsa. A vörös haj a legszexibb, magyarázta.
Verának fekete haja volt, azt vörösre festeni lehetetlenség lett volna. De tudta, mit vegyen fel legközelebb. Kicsit ugyan furcsán érezte magát a miniszoknyában, meg a tűsarkúban, mozogni meg pláne nem tudott bennük. Próbálta úgy csinálni, hogy otthon, meg a suliban ne lássák az új szerkóját. Most már nem csak Lacit titkolta, hanem a tűsarkút, meg a miniszoknyát is. A hátsó ajtón lopózott ki a házból, hogy ne tűnjön fel senkinek.
Laci viszont kiröhögte, mikor meglátta: - Te jó ég! Hogy nézel ki, Vera? Ez a szoknya túl rövid, nem áll jól neked!
A cipőnek meg túl magas a sarka, menni sem tudsz benne! A jó nőkön minden jól áll, érted? Csak azt veszik fel, ami tökéletesen áll rajtuk. De te úgy nézel ki, mint egy paradicsommadár!
Vera ezt nem értette. Lacinak a szexi cuccok csak más nőkön tetszenek. Azért őt is dicsérte néha, hogy kedves, okos, mert mindent megért, és nem hisztizik, mint a hülye picsák, ha ő más nőkkel is szóbaáll.
Talán ha beszélt volna róla, mennyire szereti, akkor nem hagyja el. Hogy minden szavát, mozdulatát őrzi a szívében. Hogy ha csak rágondol is, hőforrások törnek elő belőle, izzik az arca, libabőrös lesz az egész teste, és verejtékpatakok indulnak el a hátán. Végig azt gondolta, hogy Lacinak is éreznie kell azt, amit neki. Kár lenne
beszélni róla, azzal elszáll a varázs. Hát most elszállt. Miért kell neki mégis még mindig szeretnie ezt a Lacit?
Álmodik róla gyakran. Ott áll előtte, és ránevet. A frizurája tökéletes. Nyújtja a kezét, hogy megfogja az övét, a karján kidagadnak az izmok. Érzi a fanyar parfümjének a szagát. Aztán felébred, és valami kibírhatatlan fájdalom és szégyen szorítja a gyomrát, meg a torkát. Ha kiugrana a vonatból, nem kellene többet gondolkodnia.
Laci szó nélkül lépett le. Nem vigasztalta meg, a szokásos nagypapás stílusában, hogy jó lány vagy te, Vera, biztosan kerül neked majd valami rendes fickó. Bár ki is kaparta volna a szemét, ha ilyeneket mond. Hát nem mondott semmit.
A családjából csak Rékának mesélt Laciról. Neki könnyebb volt elmondani, mint a szüleiknek, hogy van egy komoly barátja. Rékát érdekelte az dolog, és meg akarta ismerni. Nem sokkal később aztán az egyetemi bárban futottak össze mindhárman, véletlenül. Laci bejött érte, és Réka is éppen ott volt. Laci azonnal felvette a szokásos csajozós nézését, és úgy mustrálta Rékát, mint egy eladó lovat. Vera ösztönösen igazat adott neki, mert Réka sokkal jobb nő volt, mint ő. A nővére, Vera legnagyobb elképedésére, azonnal vette a lapot, és onnantól Vera megszűnt létezni a számukra. Nyüzsgés volt a bárban, és ricsaj, kávé, meg szendvicsszag. Vera megsemmisülve ült a székén, és egyre távolabb került tőlük. Eltompult érzékekkel bámulta a nővérét, meg Lacit. Már nem hallotta őket, csak a szemükben látta a kacér ragyogást, ahogy igézik egymást. Olyan, mint egy szerelmes film, gondolta, ahogy közelednek egymáshoz, összeér a kezük, a testük, az arcuk, és a nézők már az első csókot várják.
Felállhatna, és el is mehetne, nem tűnne fel nekik, gondolja Vera, majd tényleg feláll, kimegy. A kertben ül le egy padon. Hűvös szél fúj, füstszagot hoz, és akkor magához tér. Réka és Laci, mit csinálnak ezek ott bent?
Visszarohan, de már nincsenek ott. Egész délután keresi őket, az egyetemen, a kertben, az utcán, náluk otthon, Lacinál. Hívogatja mindkettőt, de ki vannak kapcsolva. Keserű a szája, mardossa a tehetetlen düh, ami szép lassan depresszióba fordul. Réka elvette tőle Lacit. Réka mindig mindent elvett tőle, mióta az eszét tudja. Ami kellett neki, azt egyszerűen megszerezte. Ő volt a szebb, a gyorsabb, az ügyesebb. Vera alacsony volt és kerek, Réka magas és vékony. Az apja kedvence. Meg a nagymamáé. A Vera dolgaival mindig is úgy bánt, mintha az övéi lennének. A nagymama azt mondta Verának, nem szabad irigynek lenni, féltékenynek, önzőnek, mert az bűn.
Csakhogy a nagymama mindig Rékának adott igazat, ha ők ketten veszekedtek.
- Olyan, mint az apja – mondogatta büszkén a nagymama. - A kicsi meg olyan, mint az anyja, lassú és lomha. Elég lett volna, ha csak Réka születik meg, akkor nem veszekednének annyit.
Az apja nem tiltakozott. Azt mondta, igaza van az anyjának, Réka valóban az ő családjára ütött, ez tény. Vera a konyhaablak alatt guggolt a kertben, málnát evett. Büdösbogár járhatott rajta. Most is a szájában van az a fanyar íz. És hogy valósággal megsemmisült akkor. Igaza van a nagyinak, jobb lett volna, ha meg sem születik.
Aznap este ugyanígy érezte magát, mikor Réka jó későn hazaért.
- Na mi van? – rontott neki Vera.
- Ó, semmi. Moziban voltam – legyintett Réka, és szórakozottan átnézett rajta. Próbált ugyanolyan lenni, mint máskor, de Vera látta, hogy teljesen el van varázsolva.
Lacit meg nem tudta elérni többet. Ki volt kapcsolva a telefonja. Réka viszont a szőke haját hamarosan vörösre festette, és elkezdett miniszoknyában, meg piros tűsarkúban járni. Valósággal kivirágzott, élvezte, hogy megfordulnak utána az utcán.
Aztán egyik hétvégén hazahozta Lacit, bemutatni a szüleinek. Laci megváltozott, Vera azonnal látta. Valahogy szerényebb lett, és el volt varázsolva Rékától. Verának zavartan köszönt, aztán kikerülte. A szülők jól fogadták őket. Vera látta az apján, hogy bejön neki a Laci dumája, és büszkén legelteti a párocskán a szemét, ahogy a kanapén nyalják-falják egymást. Vera ezt nem bírta nézni. El kellett mennie otthonról. Az előszobában futottak össze Rékával.
Van képed idehozni? Te szemét csaló! – mondta neki, ahogy régen a társasozásnál szokta. - Lenyúltad a barátomat.
Réka átszellemült arccal válaszolt:
- Vera, te ezt nem érted. Egymásba szerettünk első látásra. Ő életem nagy szerelme, és én is az övé. Veled amúgy is szakítani akart már.
- Tényleg? – kérdi Vera kicsit szarkasztikusan. – ezt nekem egy szóval sem mondta!
- Nem akart megsérteni. Te meg a jelzésekből nem értetted meg.
Kint egészen besötétedett már. Bent a fülkében fülledt meleg volt, és bejött kintről az őszi mezők trágyaszaga.
Vera éppen a vajas kiflijét majszolta a gyér villanyfényben, mikor megállt valaki a fülkeajtóban:
- Szia! Bejöhetek?
- Hát persze! – mondta Vera.
A srác olyan magas volt, hogy valósággal belegörbült, és gyerekképű, szemüveges. Leült Verával szemben, és elkezdte törölgetni a szemüvegét.
- Ádám vagyok – mutatkozott be közben.
- Vera, örülök.
- Mit olvasol? – kérdi most kíváncsian.
- Az Anna Kareninát.
- Hú, az kemény! De ne vedd szívre, ilyesmik csak könyvekben történnek.
Ádám is Heidelbergben tanult. Elkezdett mesélni neki a városról, az egyetemről, a diákbulikról. Vera hallgatja és nevet. Már régóta nem nevetett.
Éjfélkor érkezik meg a vonat. Ádám segít Verának leszállni a bőröndökkel.
- Tulajdonképpen miért ide jöttél egyetemre? – kérdi közben.
- El akartam menni otthonról.
- Világot látni?
- Felejteni. Elhagyott a szerelmem – bukik ki belőre hirtelen.
- Elhagyott? Téged? Jó nagy hülye volt! – mondja Ádám és nevet.
- És holnap elveszi a nővéremet – fejezi be Vera, ha már elkezdte.
- Tényleg? Jó kis kalamajka! Még jó, hogy leléptél!
Ádám megáll a peronon, szembefordul Verával, kicsit le is hajol, hogy jól lássa az arcát, és egészen belevörösödik, ahogy mondja:
- Figyelj, én holnap sokkal jobb bulit szervezek neked. Megnézzük a várat, jó? Aztán elviszlek a kedvenc kocsmámba, azt Heidelbergben mindenkinek ismernie kell. Persze, csak ha van kedved.
Ez a srác nem tud csajozni, döbben le Vera, és egészen megkönnyebbül. Hogy lehet valaki ilyen zavarbaejtően spontán és természetes?
Elindulnak a kijárat felé. Kint metsző hideg van. Tiszta az ég, csillaggal tele.