Győztes
Hetekkel ezelőtt láttalak meg. A válladra omlott szőke hajad, ahogy felnevettél a barátom viccén. Még le sem hervadt arcodról a mosoly, amikor a tekintetünk találkozott. A kezed lassan lecsúszott a válláról és a tested mellé zuhant. Mielőtt teljesen elvörösödtem volna, összeszedegettem a cuccaimat és a mankómért nyúltam. Igen.
Születésem után valamivel kezdődött. Reumathoid arthritis. Autoimmun betegség, ami az ízületeket és a csontokat folyamatos gyulladásban tartja. Gátolja a növekedést, és erős fájdalmat okoz. Szinte éreztem, ahogy összerezzensz. Lépcsőről lépcsőre bicegtem lefelé, ahogy elhaladtam mellettetek, összepacsiztunk a fekete hajú sráccal. Nem mertem rád nézni, de tudtam, hogy elfelejtesz levegőt venni. Általában ez történik a közelemben.
Az előadóteremből kiérve megremegett a lábam. A fogaim között szívtam a levegőt, ahogy belenyilallt a fájdalom.
Előtted nem akartam gyengének tűnni. Visszaszorítottam a szememet perzselő könnyeket, és újból nekiindultam.
Még a folyosót sem hagytam el, amikor mögöttem a fiúk hangját hallottam, de a tiéd nem csendült fel.
Együtt ebédeltünk. Valami új játékról beszélgettek, de a hamis nevetésem mögött, csak a szemedre tudtam gondolni, és arra, hogy milyen mélyre süllyedtem benne.
Mások az én koromban az első – vagy a sokadik – szexről ábrándoznak. Én… Előbb futni szeretnék. Csak egyetlen kört. Lejönni a lépcsőn mankó nélkül. Felkelni, anélkül, hogy fájna. Szex? Azt sem tudom, valaha képes leszek-e rá.
A srác, akinek éppen az orrán spriccelt ki a kóla a nevetéstől, valami ostoba helyzetkomikumon, az évfolyam legjobbja. Irigyeltem a vállára simuló fekete zakót, amit megérintettél. Igen. Én is őt választanám a helyedben.
Sőt, követelem, hogy őt válaszd. Neki a szex sem újdonság, és a lépcsőről is képes egyedül lejönni, valamint, azt hallottam, rövidtávon ő tartja a futás rekordot is. Kész főnyeremény. Én meg…
Megjöttem. – csapódott be mögöttem a kocsiajtó.
Jó napod volt? – kérdezte a nővérem, aki készségesen furikázott. A szemében megint az az ismerős szánalom integetett.
Tűrhető. Milyen volt a tegnap este a lányokkal?
Ah, fantasztikus! – felragyogott a hangja, ahogy elindult – Rengeteget táncoltunk. – vetett rám egy pillantást és lassan leolvadt arcáról a mosoly, elhalkult a hangja – És volt egy fiú… - elhallgatott – Nem érdekes, mesélj inkább te!
Megrántottam a vállam. – Robotokat programoztunk.
És tetszett?! – fellelkesült.
Persze. Majd építek magamnak egy kiszolgáló személyzetet, hogy…
Megfeszült a keze a kormányon.
Vince…
Aztán voltunk ebédelni a fiúkkal. Semmi extra.
Anya a kedvencedet főzte. – elmosolyodott.
Kinéztem az ablakon. A sok hasztalan kezelés után, apával egyre többet veszekszenek. Van egyáltalán értelme hazamennem? Mindenkinek könnyebb lenne nélkülem.
Kisfiam! – szorosan átölelt.
Szia, Anya. – elnehezült a szívem.
Beszéltem az orvossal.
Legalább had üljek le… – megragadtam a mankót és a konyha felé vettem az irányt. Tizenhét évig semmi, mi változna most?
Azt mondta… – megremegett a hangja – Van esélye a kezelésnek.
És te még hiszel a mesékben? – vetettem hátra a vállam felett.
Kisfiam! – lassan ellágyult a hangja – Ebben most igen.
Üres tekintettel bámultam az előttem gyöngyöző levest, és nem éreztem semmit. Újabb kísérlet. Újabb lehetőség a kudarcra. Tizenhét hosszú év… Majdnem az egész életem… Aztán felrémlett a tekinteted.
Eltoltam magam elől az érintetlen tányért.
Kösz, az ebédet. – megragadtam a mankót és bicegni kezdtem a szobám felé.
Vince! Kérlek…
Hagynád, hogy csak egyszer, normális kamaszként berontsak a szobámba, és bevágjam az ajtót?! – csattantam fel, ahogy az utamba állt. Megremegett a lábam.
Lassan összecsukta az ajkát. Láttam a szemében, ahogy megszakadt a szíve. Fél kézzel az ajtófélfába kapaszkodva odébb lépett. Én pedig lassan bebotorkálva, bevágtam magam után az ajtót. Olyan hévvel, hogy egy mankóra támaszkodva, utána estem, vállal neki az ajtónak. Felordítva beharaptam a szám. A mankókat messzire elhajítottam, nagyot csattantak a padlón. Tehetetlen dühömben folyni kezdtek a könnyeim. Lüktetett a vállam. Ez holnapra belilul, és ékes bizonyítéka marad a bőrömön, hogy éppen olyan szánalmas vagyok, mint amilyennek mások szemében látom magam.
A kezelés már elkezdődött. Fehér ágyra fektettek, csöveket nyomtak a karomba. Groteszk ravatal. A plafont bámultam és a szívdobogásomat hallgattam. Elfogytak a könnyeim és a vállam is szépen gyógyult. Anyám persze azonnal elsírta magát, amikor meglátta. Eltorzult az arca és kiment a fürdőszobából. Nagy sóhajjal ültem a kád szélére, erősen kapaszkodtam, nehogy elhagyjon a lábam, mert csak egy rossz mozdulat, és… végem. Beestek a vállaim és éreztem, hogy megmozdul valami a mellkasomban. Cseppfolyóssá változik, és lüktetve szabadulni akar a fájdalmától.
Vizet engedtem, a nagy nehezen a kádba másztam és beszappanoztam magam. Minden testrészemmel egyenlően bánva. Nem szánva, és nem szeretve egyiket sem.
Amikor a pulcsimat húztam a hátamra, belépett az orvos egy csiptetős mappával. Megirigyeltem könnyed lépteit.
Eltart még egy darabig, de jó úton vagyunk, fiam. – egy halvány mosolyt is megengedett magának.
Némán biccentettem.
Köszönöm.
Hé! – leguggolt hozzám, kényszerítve, hogy a szemébe nézzek – Meg fogsz…
Felemeltem a kezem.
Nem vagyok oda a hitegetésért. Majd azt mondja, hogy „meggyógyultál.” Addig csak…
Lehajtotta a fejét.
…hagyjon szenvedni.
A vállamra tette a kezét – a lilára, de ez akkor nem jutott eszembe – mélyen a szemembe nézett.
Tudtad, hogy a neved a latinból ered?
Összeráncoltam a homlokomat.
Mi köze ennek a…
Győztest jelent.
Egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni.
Mit számít, ha…
Úgyhogy nem adhatod fel a meccset! – megszorította a vállam és közelebb hajolt – Amíg nem győzöl, vagy halsz bele.
Nagyot nyeltem, ahogy felnéztem rá.
De… De hát… - elcsuklott a hangom – T-tizenhét év…
Még nincs vége, fiam. – elszántan felegyenesedett – Még nincs vége.
Másnap előadás után a könyveimet szedegettem. Kicsit lassan ment, a testem a szokottnál is jobban elgyengült a kezeléstől. Már mindenki kiment a teremből, mire elindultam lefelé a lépcsőn. Az egyik fokon megremegett a térdem, és a mankó megcsúszott. Végigsüvített rajtam az adrenalin, ahogy lezúdultam a lépcsőn, mint egy vízesés.
A mankók szanaszét repültek. Amikor végre megálltam, zihálva kapaszkodtam egy fokba. A gerincemről lenyúzódott bőr, éreztem, ahogy átázik a pólóm vérrel. Nagyon lassan, levegőt kapkodva ültem fel. A világ megdermedt körülöttem. A fülem a szívem ritmusára lüktetett. Belesüketültem. Valami elpattant bennem. Ököllel, teljes erőből ütöttem a lábamat, valami hisztérikus sírás és üvöltés közötti hangkísérettel. Forró arcomon végigfolytak a könnyeim. Abban a pillanatban valaki egészen más akartam lenni. Bárki más.
Egész addig, hogy már mindkét lábam sajgott, és az öklömet is felsértette a farmer szúrós anyaga. Térdre ereszkedtél előttem. Szőke hajad a válladról magad elé omlott. Kék szemedet finom könnyfátyol takarta… Olyan volt, mint az első hó.
Összerezzenve menekülni akartam. Hátrébb dőltem, hogy bontsam közöttünk a távolságot.
Finoman a szétütött combomra tetted a kezed. Érintésed melegsége átjárt. Muszáj voltam felnézni rád a könnyeim mögül. Égett az arcom.
Nagyon fájt? – kérdezted fojtottan.
L- láttad? – a kezembe temettem az arcom, ahogy felsóhajtottam. Megint elborított a fékezhetetlen düh.
Hé. – a kezemre tetted a kezed. – Segítek.
Lassan leengedtem magam elől a kezem. Láttam, ahogy mindkét kezed mosolyogva nyújtod.
Ma – majd megoldom egyedül, menj csak… – megremegett a hangom, ahogy próbáltam összeszedni a maradék férfiasságom.
Add a kezed!
Remegő kezem elindult feléd, még ha nem is adtam rá engedélyt neki.
Sz… Szonja…
Gyere! – megszorítottad mindkét kezem és mélyen a szemembe néztél – Háromra!
Számolni kezdtél, de én már nem hallottalak. Olyan erősen dobolt a fülemben a vér, hogy azt is elfelejtettem, hogy beteg vagyok. A kezem a kezedben… egészségesnek tűnt. Talán ugyanakkora is volt, nem frusztrálón kisebb.
Mosolyogva húzni kezdtél felfelé, én pedig elveszve a tekintetedben, csak hagytam magam. Megremegett a térdem, amikor egymással szemben álltunk a lépcsőn… De szerintem, az csak miattad lehetett. Erősebben szorítottad a kezem megdöbbenésedben, hogy elsőre sikerült. Arcod beragyogta a mosolyod, és nem néztél el a szememből. Egy lépcsőfokkal fentebbről magasabb voltam nálad, mintha egy pillanatra igazi pár lettünk volna.
Úgy néztél rám, mint… valami félistenre, pedig…
Megremegett a lábam.
Szonja… A mankó?
Összerezzentél. A kezünkre pillantottál. Egy tizedmásodpercre erősebben szorítottál, mielőtt észrevetted volna magad.
De… Hiszen te állsz!
Gyermeki csodálatodon muszáj voltam felnevetni.
Igen, de ha nem adod oda a mankót, már nem sokáig.
Kapaszkodj a padba! – kezemet finoman a mellettünk lévő padhoz vezetted és elszaladtál a mankókért.
A szívem a torkomban dobogott.
Chi continua, – visszaléptél elém, a kezemet a mankókhoz vezetted és felnéztél a szemembe. Megbabonáztál. – vince.
- T… Tessék?
Ez az egy közös előadásunk van, mert amúgy olasz szakos vagyok. – elmosolyodtál – Így kényelmes? – kérdezted a mankóra pillantva.
- I- igen – megköszörültem a torkom – Köszönöm. – oldalra pillantottam.
Finom, hűvös ujjaddal letörölted az arcomról a könnyeket és megigazítottad a szemembe hulló tincseket.
Elfelejtettem levegőt venni.
Azt jelenti: aki folytatja, győz.
Kihagyott egy ütemet a szívem.
Kikísértél az ajtóig.
Elkésel az órádról. – suttogtam a földet bámulva.
Délután eljössz velem forró csokizni? – az a mosolyod… - Rád férne!
É- én? – felpillantottam rád – De hát…
Nyugalom, elviszlek. Kint áll a kocsim. – mosolyogtál tovább.
De… Miért épp… Velem?
Végigfuttattad rajtam bársonytekinteted. Finoman megsimogattad a mankóra feszülő kezem és a szemembe néztél.
Mert szeretném, ha folytatnád.
A gyomromba zuhant a szívem. A torkomat a sírás marta.
Szonja, én… Nem vagyok egy… - beharaptam az ajkam – Nem vagyok hozzád való.
Keserűen elmosolyodtál.
Még nincs vége. – csillogott a szemed, ahogy rám néztél.
Elkerekedett a szemem. Finom csókot leheltél az arcomra és a termed felé indultál.
A suli előtt várlak!
Csak biccenteni voltam képes. Lángolt az arcom és levegőt is, már nehezen tartottam számon, mióta nem vettem.
Nekidőltem a falnak, és csak próbáltam stabilizálni… önmagam.
Talán… Mindig kell egy életveszélyes zuhanás, mielőtt szárnyalhatnánk. De, ha… Fogod a kezem, már… Nem veszíthetek.