lezheti az effajta barkácsolt cím. A szö-vegek kétségtelenül valamelyest össze- és szét is tartanak; az utóbbi a hangsúlyos.
Átnyúlnak a köztük húzódó határvonalon, van ritmusa egymásutániságuknak. Keretet és vezérfonalat képez, ahogy vissza-visz-szatérnek bizonyos párhuzamok mentén az ókori anyagba, átkötőként működik a műfaji (és műfajtravesztáló) szál s az ugyan-csak, hogy ott élő kortársaikról, a tág ér-telemben vett csoporthoz valamiképpen kötődő szerzőkről (egy mese- és egy re-gényíróról) is megnyilvánulnak.
Az első szöveg különös hatást vált ki.
Témája izgalmas, figyelemfelkeltő, mond-hatni: pikáns, gondolati íve következetes és eredeti, érvelése meggyőző. Csehy Zol-tán pallérozott, a szexualitás tárgykörében szexuális metaforikával rendszert teremtő írásában példákat találunk az erotika nyel-vünkön kialakulatlan vagy éppen alakuló terminológiájára (Nádas új regényének ol-vasása idején ez különösen húsbavágó; egy érdekes polémia található erről a hiány-je-lenségről J. Jastrzęsbska tollából a 2006 áp-rilisában megjelenő A perifériáról a centrum 3-ban, Pécs), ám a terminus technicusok olyan mértékben idegenítik el az antik re-torikában nem túl járatos, amúgy akár még szakmai olvasót is (jómagamat pél-dául), hogy a beavatatlanság kellemetlen érzésével kell birkóznia. Több feloldott iro-dalomelméleti szakkifejezésre lenne szük-ség ahhoz, hogy ne érje kellemetlenül ol-vasóját a mindössze a latinos műveltséggel teljes mértékben felvértezett szaktársak szá-mára hozzáférhető, retorikai nyelvezetét te-kintve igencsak (túlontúl?) szakszerű írás Beccadelli Hermaphroditusáról.
Benyovszky Krisztián a čapeki detek-nek idején még
Gilbert Edit tívtörténet olvasásának módjairól ír
kö-rültekintő, alapos tanulmányt, talán kis-sé hosszadalmasan, kitérve a műfaj jel-legzetességeire és átírásának lehetőségeire, használati kódjaira, kapcsolódva egyúttal a szakirodalomra, azon belül Ecora is. Kü-lönös, hogy egyik tárgyalt gondolatmene-tének rokonságát a Rózsa nevével már nem emeli ki – a később racionálisnak tetsző, ám a cselekmény jelenében véletlenszerű, eset-leges, akár téves szálon futó – nyomozati metódus közösségét a két írónál.
E tudós írások jól szerkesztett (Be-nyovszky Krisztiánt és Keserű Józsefet di-csérő), filológiailag példásan kialakított ke-cses kötetében sajnos szembeszökően sok maradt az elírás, a nyomdahiba; nemcsak arról van szó, hogy ki-kihagynak egy be-tűt, mint vagy tízszer az imént tárgyalt szö-vegben, de kifejezetten helyesírási vétség is akad, mint Polgár Anikónál: „Genette-i”, mondat közben (87. o., majd a 93.-on ugyanez a típusú hiba: „Catullusi játékok”, nem kurziválva, tehát nem a címre gon-dolunk). A tanulmány különben érzékeny értekezés, ókori szerző, Catullus 20. szá-zadi magyar kreatív hatástörténetével fog-lalkozik. Ahogy – az intertextualitás szak-irodalmában maximális jártasságról bi-zonyságot adva – definiálja: „a hypotextus hypertextusaival”, másként: az alaptémával folytatott „polylógusokkal”.
Németh Zoltán a tőle jól ismert tárgy-körben mozog, obszcén és perverz ol-vasatról szól, amivel a kötet vissza is ka-nyarodik első szövegének anyagához, a sze-xualitáshoz,
Bárczi Zsófia írása viszont élénk ellen-pont: a ’20-es évek szlovenszkói lírájának kisebbségi messianizmusáról, osztatlan szubjektumáról beszél, amely jogosultnak tételezi magát az igazság kimondására, s a magyarországitól eltérően nincsen vál-ságtudata.
Az irodalom-, kor- és eszmetörténeti tanulmány után a kötet helyben marad; a helyből, az adott helyről szól tovább a jelen
két szerzője, Hajtman Béla regény- és N.
Tóth Anikó meseíró szövegeinek értelmező olvasásával. Az imént tárgyalt referenciális olvasati kódot működteti Hajtman köny-ve is. Keserű József inköny-venciózus elem-zést tár elénk a fiatal író önéletrajzi re-gényének korlátairól, arról, ahogyan nem komponálódik meg az emlékezés, ahogyan nincs tétje a múlt visszaidézésének, mert az nem motivált. Nem tudni, állítja Keserű, az elbeszélő én miért is szólítja meg, von-ja be, idézi meg az elbeszélt ént, a köztük lévő distancia nem kidolgozott, nem ref-lektált. A tanulmány közhelyek, panelek, tautológiák, önismétlések idézésével vi-lágítja meg, hogy a tárgyalt próza önérdekű marad – ám azt csak jelzi Keserű, hogy a fi-atal író éppen a szűk, belterjes, referenciális olvasatra való felszólítással igyekszik ken-dőzni, kompenzálni e hiányokat.
Keserű József izgalmas, kritikus, szigorú és szabatos érvelése éppen csak elsődlegesen vállalt feladatára nem tér ki kellő, elvárható mélységben. Világosan megfogalmazott, a címben is ígért közelítésmódja kifejtetlen marad. Nem derül ki, mennyiben befo-lyásolja végeredményben az ő olvasatát az, hogy bennfentes olvasó, aki tehát avatott arra, hogy referencializálja a szövegbéli jele-ket. Megemlíti, a külső befogadó nem tud-ná ezeket elkülöníti a fiktívektől – ám az, hogy ő határozottan képes rá, s ezáltal hol, miben módosul az olvasata, kitöltetlen, ku-tatásai nem mozdulnak el ebbe az irányba.
A szöveg általános olvashatóságáról – annak semleges, irodalomelméletileg kiművelt ér-telmezőjeként – annál inkább beszél.
A meseírónőt melegen méltató Kocur László írásában feltűnik a határon innen képződő horizontról, hogy kevéssé nyit a magyarországi értelmezői körök felé; bár egy kezdő gondolatfutam bevonni lát-szik a nálunk megjelent gyerek-témájú lapszámokat is, jegyzetekkel ellátott esz-mefuttatásából érdemben már kihagyja mind a meseelmélet Magyarországon klasz-szikusnak tartott alakjait (M.L. von Franz,
Gilbert Edit Bruno Bettelheim), mind a szakterület
ta-lán legismertebb kortárs magyar művelőjét, Boldizsár Ildikót, valamint a teljes itteni modern mesetermést.
Az utolsó két szöveg hallatlanul izgalmas elméleti kérdésfelvetése bőségesen kárpótol az előbbi „hiányért”, ami semmiképpen nem értékítélet; mindössze konstatálhat-juk, hogy a két kötetzáró tanulmány a kortárs magyarországi hivatkozási renddel analóg módon íródik. Mindkét írás frap-pánsan, pontosan definiálva fejti ki el-vontnak tűnő témáját. Vida Gergely az al-legória és irónia együttállásáról értekezik szabatosan, s jó példáival, lendületes ér-velésével tanúsítja: átlátja a kérdéskörben az antikvitás óta képződött megnyilatkozások széles spektrumát, a másik tanulmány a je-lek vizualitásának működését vizsgálja ha-sonló invencióval a paranomázis, a „for-mai analógia” keretében. Beke Zsolt szö-vege többféleképpen közelít tárgyához, sok-felé (l. anagrammatika) nyit s várakozó po-zíciót indukál: kíváncsiságot gerjeszt a to-vábbiak iránt.
E múltbeli jövő immár meg is kép-ződött, a szerzők alkotnak, társaságaik,
tár-sulásaik, szimpóziumaik (l.: Somorjai dis-puta) alakulnak azóta is. Többen közülük számos önálló kötetet jelentettek meg már, melyeket Magyarországon is ismerünk s amelyeket elismernek a pályázati dön-téseket meghozó kuratóriumok. Továbbra is jellemzi őket a laza csoportosulásra, szer-veződésre való hajlam, az elméleti tudatos-ság és sokszínűség, a tájékozódás igénye ré-gi és kortárs irodalmakban. Képviselőik kö-zül többen elmélyülten kutatják a klasz-szikus, az antik irodalmat, poétikát, re-torikát, hallatják kritikai hangjukat s (töb-bek között a Kalligram folyóirat és kiadó körül) mesterien szerkesztenek, társítanak határokon innenieket és túliakat. Pozsony-ból, Nyitráról természetes módon utaz-nak át konferenciáinkra, részesei irodalmi életünknek, projektjeinknek, hozzászólói irodalmi vitáinknak, diskurzusainknak.
S ahogy már e kötet is reprezentálja: szű-kebb környezetük, szlovákiai magyar iden-titásuk ugyancsak foglalkoztatja őket, nem ennek rovására nyitottak, univerzálisak. E kötet kezdő, ám határozott, s nem csak egy irányba tartó lépéseik foglalata.