fel, amely köré csoportosítható minden Darvasi-szöveg.
A világ legboldogabb zenekara a címből kiolvashatóan különül el a hasonló című novellától és a németországi megjelenésű testvér-kötettől (A világ legszomorúbb ze-nekara), így mutat önállóságot. A bol-dog-szomorú játék eredménye tizennyolc, sokféleségében is koherens történet. A Darvasi-hang zenekari átirata más-más hangszernek ad szólista szerepet, s teszi mindezt úgy, hogy a végeredmény össz-hangzata inkább többszólamú műre em-lékeztet, melynek lényege a változatosság és az ezerarcú próza megjelenésének biz-tosítása.
Kis túlzással és néminemű szemtelen-séggel állítható, hogy a kötet egyik leg-izgalmasabb fejezete a jelöletlen szerzőtől, feltehetően a szerkesztőtől származó, par-titúra elé írt javallat, a fülszöveg. A fül-szöveg válogatott novellákat tartalmazó írá-soknál hasznos kiindulópont, a műfaji elő-írásoknak megfelelően eligazít bennünket, segít olvasni a kötetet, iránytű és térkép egyszerre. A világ legboldogabb zenekara fül-szövege sokkal inkább kedvcsináló, mint szerkesztői előszó. Így is felsejlik azonban a kötet célja, egy prózaírói pálya indulásá-nak bemutatása
Kocsis Lilla tet, melankóliát, humort és krimit ajánl, s ezzel meg is nevezi a kötetkompozíció leg-fontosabb szervezőit. Ám a jellegzetesen darvasis jelenséget, amely igazán izgalmassá teszi a válogatás műveletét, és magát a kö-tetet is, nem a tematikus vagy hangulati je-gyek, hanem a „klasszikus” és „fordulatos”
jelzők ígérik.
Ma már irodalmi közhely, hogy Darvasi szövegei a klasszikus értelemben vett tör-ténet rehabilitálói, amelyek mindenki szá-mára érthető cselekménybonyolításukkal és atmoszférájukkal újítják meg a magyar prózát. És lassan irodalmi közhellyé válik az is, hogy ez a próza nincs oly messze a posztmodern áramlatoktól. A szöveg mö-gött létező világ rendszeres előbukkanása, az írói műhelybe való bepillantás az el-ső történettől az utolsóig meghatározó szövegszervező erő. A szövegek nagy ré-szében működő egyes szám első személyű elbeszélésmód csak erősíti azt a képzetet, hogy a mesélés, a történetmondás öröme majd fájdalma az, ami végül összetartja a kötetet, és közös nevezőt jelent a válogatott novellák számára. A veinhageni rózsabokrok
„elérkezett a mesélés ideje” hangulata után történetről történetre kibomló, és végül természetes következmény A fuldai Kék-vízesés kijelentése: „a legnagyobb szen-vedést az okozza, hogy el kell mondanom ezt a történetet”. A Szerelmem, Dumumba elvtársnő hősének elhallgatása, az írás sza-botálása, egyszersmind a mesélés befejezése pedig logikus zárása a kötetnek.
A Darvasi-féle, legendásan szentenciózus írásmód nem fukarkodik a történet és a tör-ténetírás lényegéről alkotott bölcsességek-kel: „A történet olyan, mint a kígyó. Mit tehet mást végül, minthogy a saját farkába harap” – fogalmazza meg A Zord Apa, avagy a Werner-lány hiteles története. A meggyőző-dés, hogy a történet lényege a történet ma-ga, a történetmondás végtelenségét és be-fejezetlenségét sugallva túlmegy a „klasz-szikus” jelző jelentéstartományán. A sze-repjátszó önreflexió, az írás és mesélés
fo-lyamatának megfigyelése legalább olyan fontos, mint az időben és térben sokfelől érkező sorsok és végzetek.
Alapos analízis igényli a sokféleséget. Ta-lán ezért olvasható egymás mellett novella és kisregény, groteszk humor és krimi, szá-zadfordulós hangulat és pártállami miliő.
Mintha kisebb és nagyobb művek egyaránt azt a célt szolgálnák, hogy bizonyítsák, ezer módon is közeledhetünk valamihez, ami-nek állandósága nem függ az elbeszélések helyétől és idejétől, sem az éppen aktuális elbeszélőtől. „És ha a történet semmi kis pillanatok kényszerű sorozata?” – kérdezi A fuldai Kékvízesés. Ha a válasz igen, akkor sok semmi kis pillanatot kell kényszerűen együtt és egymástól távol megfigyelni, pil-lanatról pillanatra megélni, és minden meséléskor újrateremteni egytől egyig. A semmit, amiből a pillanat lesz, a későbbi történet teszi láthatóvá, hogy minden alka-lommal újra és újra kiderüljön semmisége.
Mintha A világ legboldogabb zenekara ezt a semmit próbálná körbejárni, és hol bi-zonyítani, hol cáfolni a létezését.
A kötet érdeme, hogy a legkülönfé-lébb szövegeket úgy teszi egymás mellé, hogy leplezetlenül hagyja érvényesülni a nagy történetmondó mágiát, ami a leg-kevésbé sem egyenlő a történetet újra fel-támasztó életműfelfogással. A mágia sok-kal inkább a történet önállóvá válásában majd függetlenedésében keresendő, és ab-ban a narrációs szemléletben, mely ezer-féle hangon képes a történetmondó ma-gányát és kiszolgáltatottságát érzékeltetni.
„Fájnak a szavak” – panaszolja kínját az elbeszélő A fuldai Kékvízesésben, s a szó okozta fájdalom az elbeszélésnek és a cse-lekménybonyolításnak legfontosabb ele-me. Az elbeszélések fókuszának időbeli és térbeli váltakozása, az örökös múlt idő vá-lasztása ahelyett, hogy eltávolítaná a me-sélőket valamiféle legendabéli homályba, időtlenné és öröktől fogva létezővé teszi a történet és mesélője, szó és fájdalom köz-ti kapcsolatot.
Kocsis Lilla A novellák szentenciái külön életet él-nek, és a kötet egészéhez és az otthonukul választott szöveghez egyaránt tartoznak.
„Lehet ám az élet célja az is, hogy sze-ressünk, de soha ne értsük meg, miért”
– olvasható a hátsó borítón fordított mot-tóként, utólagos megjegyzésként. A bra-zilok labdájából származó idézet lehet szer-kesztői utószó, lábjegyzet, ars poetica. A világ legboldogabb zenekara befejező mon-data, amellett, hogy többszörös ismétlés (újra elbeszélés), hamiskás visszatekintés a kötetkompozícióra, a „semmi kis
pilla-nat” megfogalmazására tett utolsó kísérlet.
A világ legboldogabb zenekara – válogatott novellák hiányt pótol, és hiányt teremt, s te-szi ezt oly magabiztosan, hogy elhiggyük, nem is lehet ez másként. Az újonnan ösz-szeválogatott szövegek remekül érzik ma-gukat egymás társaságában, úgy olvastatják magukat, mintha összhangjuk eredendő, és nem utólagos mesterkedések eredménye lenne. Mi pedig elégedetten nyugtázhatjuk, hogy a történetek bizony az idők végezetéig mesélhetőek és olvashatóak, ha nem is min-dig értjük, miért.
Kivonulás az édenkertből X. (2005; tus, toll, papír; 500×350 mm)
0 Gilbert Edit
A szlovákiai magyar irodalmárok Kor/
szak/határok címmel megjelent tanulmány-kötete nem keltett nagy kritikai visszhangot annak ellenére sem, hogy mind a csoport, mind egyes tagjai ismert és elismert sze-replői a mi hazai irodalmi fórumainknak is.
Jó a kapcsolatuk a magyarországi szakmai műhelyekkel. Ilyen élénk együttműködés határon túliakkal talán csak a délvidéki Symposion-folyóirat köré csoportosult al-kotók esetében valósult meg. A Sambucus Irodalomtudományi Társaság (újra iz-galmas, feloldatlanul maradó névadással szembesülünk) kötete címébe is belefoglalja a határ szócskát, ám mértékletességre vall, hogy az országhatár-szemantikát a prog-ramszövegben már nem emlegetik. Más határ-jelentéseket viszont igen, például a szerzők és írásaik több ponton, felületen való érintkezését és különállását.
Az anyag tárgyait és módszertanát te-kintve egyaránt, létrehozóik által elismer-ten heterogén, a megvalósítás színvonala azonban, mondom már én, egyenletesen jó. Sokan adunk ki „határátlépő”-nek nyil-vánított kötetet. Az effajta, tematikailag és elméleti irányultságában egyaránt széttartó válogatás a Kor/szak/határok