Szilágyi Zsófia: A féllábú ólomkatona. Irodalmi mű-hibák
történetbe, senki sem szerepelhetne a no-vellában. Ilyen buta író volt ez a Karinthy, három hibát is ejtett egy novellában. Még szerencse, hogy szóltak neki, és kijavította, vétkei így megbocsáttattak, nem butította tovább az olvasókat.
Ha dr. Kovács nem írja meg cikkét, vagy Karinthy azt figyelmen kívül hagyva meg-tartja a novella eredeti szövegét, Szilágyi Zsófia minden bizonnyal észrevette volna a hibákat, s ha nem is egész tanulmányt, de legalább egy bekezdést szentel e tör-ténelmietlen pongyolaságnak (pongyola történelmiségnek), viszont vélhetően nem véletlen hibaként értelmezte volna a je-lenséget, hanem szándékos tévesztésként, s ha lehetséges olvasatában a szerzői szán-dékoltság magyarázza ezt a hibát, akkor az valójában nem hiba, hanem tudatos írói eszköz: általuk, az anakronizmussal Ka-rinthy az irrealitást sugallja… hiszen a tör-ténet valóban az irreálist, az ideákat járja körül… És ez a gondolat tényleg megállja a helyét, illetve megállná, ha Karinthy nem javított volna a novellán… vagy akkor ron-tott? Hogy is van ez? Textológiailag is el-gondolkodtató: nem feltétlenül az ultima manus a jobb szövegváltozat.
Kortárs szerzőknek ma is megadatik a lehetőség, hogy saját hibáikkal szem-besülhetnek. Jó esetben ez még írásuk megjelenése előtt történik, egy baráti be-szélgetés vagy egy szerkesztői jótanács for-májában. Rosszabb esetben már a kritika teszi szóvá. Ilyenkor a tetten ért szerző két-féleképpen viselkedhet: vagy elismeri a hi-bát, s belátja, hogy valami nem úgy si-került, ahogy szerette volna, netán éppen úgy sikerült, de pont azért rossz, vagy – ha ügyes – meg tudja magyarázni, hogy hi-ba voltaképpen szándékos, a hibából
már-Pozsony, Kalligram 2005.
Balogh Tamás is erény lesz, írói jellegzetesség, egyediség,
erény, hiszen – ahogy egy mostanság ol-vasott novella hőse gondolja – „nem az az igazán dörzsölt alak, aki nem hibázik, hi-szen olyan nincs is, hanem aki erényt tud faragni még a fatális tévedéseiből is”.
Viszont nem feltétlenül nekik kell ma-gyarázniuk bizonyítványukat: megteszi helyettük más is. Szilágyi Zsófia lett ez az
„önkéntes”, aki sokszínű munkásságának (első kötete Lermontov Korunk hőse című regényét vizsgálja, a második Ferdinandy György pályaképének megrajzolása) újabb jeleként az évek óta rendíthetetlen szor-galommal keresett irodalmi mű-hibákat is-mertető kritikáit és értelmezéséit gyűjtötte kötetbe, melyek témájául – mivel dr. Ko-vács figyelmeztetésére Karinthy kijavította tévedését – kortársak és klasszikusok (Kosz-tolányi, Mikszáth) prózai munkáit válasz-totta, illetve bízták meg ezekkel őt szerkesz-tőtársak. A megközelítés módszer mind-két esetben azonos (a klasszikus alkotás is vizsgálható kortárs műveket bíráló kri-tikusi szemmel), mert Szilágyi Zsófia meg-kérdőjelezhetetlen irodalomszemlélete az, hogy „minden klasszikus kortársként kezd-te, vagyis a »régiek« és »maiak« ellentétét nem a tökéletes – kritizálható ellentétre kell ráépíteni”, ehhez a szemlélethez segíthet el-jutni az, ha „esetenként úgy gondolunk az irodalomtörténet szereplőire, mint esen-dő, indulatos, sokszor igazságtalan és el-fogult kortársainkra”, és valóban, elég csak egy klasszikus levelezését vagy naplóját el-olvasni (recenzens leginkább a Babits–Ju-hász–Kosztolányi levelezése című kötetet ajánlja, amely háromszereplős regényben a barátságot – kiváltképp Kosztolányinál – megmételyezi a sikervágy: Kosztolányi in-dulatos, sokszor igazságtalan és elfogult).
A féllábú ólomkatona a szerző 1997–
2004 között született írásait foglalja ma-gában, válogatva és megszerkesztve. Szilágyi Zsófia – aki hosszabb ideig a novellaciklus műfaji kérdéseit vizsgálta – a kötet kom-pozíciójának kialakításakor távoli mintát követbe magas mércét tűzött ki maga elé:
az Esti Kornél mintájára teremtette meg az eredetileg különálló részekként szereplő írásokból az egységet: utólag rendelt szer-kezetet a külön-külön már meglévő ele-mekhez, s már így, ennek tudatában, de utólag alakítgatott az írásokon, főképp beleírt. Szerkezetileg a végeredmény is ha-sonló: laza füzér, amely olvasható egész-ként is, darabokegész-ként is. Az írások műfaja, formája is vegyes: a kötet nagy részét kri-tikák adják, közéjük illeszkedik egy-egy nagyobb lélegzetű tanulmány, az előszót egy esszé követi, de olvashatunk laza gon-dolatfutamot a faluról, a vidékről, találunk textológiai vizsgálat eredményeit felmutató ténygazdag dolgozatot (az Aranysárkány kéziratáról és Kosztolányi javításairól), amely egy leendő kritikai kiadásnál min-denféleképpen figyelembe veendő, egy má-sik tanulmány a hatás- és előzménykeresés mentén vizsgálódik (az Esti Kornél kap-csán), olvashatunk összehasonlító olvasatot Bodor Ádám munkáiról, és nagyon alapos szerkezet- és kompozícióelemzést Mikszáth Jó palócok című kötetéről/ciklusáról/no-vellafüzéréről.
Az egyes kritikák ráépítenek az adott mű recepciójának előzményeire (s így inkább már a kistanulmány műfajának irányába mozdulnak el), az írások összessége pedig szépen kirajzolja Szilágyi Zsófia irodalmi íz-lését: általában Kosztolányi, Garaczi, Né-meth, Kukorelly és Péterfy az indulási, a ta-lálkozási és az érkezési pont (és persze fel-tűnik Lermontov és Ferdinandy is).
Egy problémafelvetés köti össze min-det, s ez a kötet szervezőeleme: az irodalmi művekben előforduló „mű-hibákról” való gondolkodás. Az irodalmi szövegek hibája azonban egy pontosan meg nem határoz-ható valami, amely talán éppen azért meg-határozhatatlan, mert mihelyt úgy érezzük, sikerült meghatároznunk, átalakul, jelleget vált, jelentést kap. Pozitív előjelet kap. Ne-tán kiderül róla, hogy szándékos. Vagy ép-pen javító szerzői szándék szüli. Ezek sze-rint hiba nincs is, csak lehetőség, hogy va-lamit hibának lássunk, amelyről azonban
Balogh Tamás az ellenkezőjét is állíthatjuk. (Hibában is erényt látni: egyesek szerint elfogultság.) Szilágyi Zsófia kritikái, illetve kistanul-mányai mégsem erőszakolt felmentési kí-sérletek, hanem értő olvasatok, olyan ko-molyan-játékos gondolatfutamok, me-lyekben szerző és olvasó annál is inkább egyenlő felek, mert mind a kettő helyzetbe tud kerülni, tud gólt rúgni, de ugyanakkor öngólt is, hibázni. A kötet nem egy gon-dolatával lehet vitatkozni, de éppen ez a szép benne: A féllábú ólomkatona olvasója is pályára lép. Bíró azonban nincs, így a meccs végeredménye – szükségképpen – csakis megegyezéses döntetlen lehet.
Nem hiba tehát a kissé túl hosszúra nyúlt előszó túlzott magamentegőzése sem, mert lehet másképpen (mű-hibaként) ol-vasni, mondjuk a régi, magamentegetőzős előszavak paródiájaként, és egyes elem-zői iskolák valószínűleg nem tartják el-hibázottnak A „feltámadó” Esti Kornél című alábbi (fél)mondatát sem: „A továbbiakban az igen bőséges Esti Kornél-szakirodalomba éppen a Kosztolányi-művet interpretáló szépirodalom segítségével kívánok be-kapcsolódni”, recenzens szerint azonban a valóban méltatlanul elfeledett Császár Ist-ván Gyilokjáró (1985) című regényéről és Garaczi László lemúr-könyveiről (Mintha élnél, 1999; Pompásan buszozunk!, 1998) való legszimpatikusabb és legalaposabb beszédmód sem lehet része az Esti Kornél-szakirodalomnak, legfeljebb a Császár- vagy Garaczi-szakirodalomnak, kiváltképp, ha az elemzői nézőpont azok „felől” tekint a Kosztolányi-műre. (Az egyébként na-gyon alapos és új meglátásaival alapvető ta-nulmány valóban fontos része a Garaczi-, s gyakorlatilag egyik alapja egy majdani és re-ménybeli Császár-recepciónak.) Nem hiba továbbá az sem, csupán hiányosság, hogy az egyik legtöbbet hivatkozott Szilágyi-dol-gozat nem szerepel a kötetben. Az Arany- sárkány = arany + sár? Egy regénycím nyo-mában témája okán feltétlenül a kötetbe
illő lett volna, hiszen egy Kosztolányi-re-génnyel foglalkozik. Mindamellett azon-ban, hogy erősítette volna a kötet Kosz-tolányi-vonalát, egy új oldallal, egy új né-zőponttal, egy új megközelítési stratégiával is bővítette volna azt. De ez nem történt meg, így recenzens sem tehet mást, mint a másik kötetre hivatkozik (Tanulmányok Kosztolányi Dezsőről. Újraolvasó. Bp., 1998.
92-105.), azzal a megjegyzéssel, ha már lúd, legyen kövér: ugyanígy bővíthette volna az Aranysárkányra tekintő néző pontok számát Az érettségi mint átmeneti rítus az Arany-sárkányban (Üzenet, 1998. Új Dunatáj 2001/3.) című dolgozat is.
A féllábú ólomkatona tárgyalt kortárs szerzőinek nagyrésze a mai középgeneráció elitjéhez tartozik, elfoglalták helyüket a ká-nonban, más szóval „klasszicizálódtak”, ér-tékadóvá váltak. Kérdés, hogy amely mű-veikről Szilágyi Zsófia eme a hiba köré szervezett könyvében nem beszél, azok hi-bátlanok-e? Például Németh Gábor Zsidó vagy?, Závada Pál A fényképész utókora vagy Parti Nagy Lajos Hősöm tere hibátlan, tö-kéletes mű-e, vagy csak nem érkezett fel-kérés kritikaírásra? Hiszen nincsen ember hiba nélkül, tartja a mondás, és igaza van, mint általában a mondásoknak. S bár az ajándék lovak fogait nem illik megnézni, Szilágyi Zsófia rendre ezt teszi, és rendre talál is valamit. De kérdés az is, hogy ké-sőbb elvállal-e hibakereső szerepet a már éle-tükben klasszikussá avatott szerzők (pl. Es-terházy, Kertész, Nádas, Tandori) munkáit illetően, vagy hogy esetleg górcső alá veszi-e a fiatalabb nemzedék(ek) tagjainak mun-kásságát; érdekes lenne hasonló „hibakereső”
szándékkal olvasni pl. Cserna-Szabó And-rás, Ficsku Pál, Grecsó Krisztián* vagy Ha-zai Attila munkáiról. Kérdés, hogy Szilágyi Zsófia – aki főszerkesztőként, egyetemi ok-tatóként és a fiatal kritikusgeneráció egyik legfoglalkoztatottabb tagjaként egyaránt kánonképző szerepben van – betekint-e új szájakba?
* Ez a kötet megjelenése után megtörtént: Szilágyi Zsófia: A falu és a robbanás. Grecsó Krisztián Isten ho-zott című regénye mint az Életem regénye újraolvasása (Jelenkor, 2006. jan.).