A klaszterizáció és a klaszterek

Mi nevezünk klaszternek: A lokalizált gazdasági előnyök hozzák létre a termelési/tevékenységi klasztereket, amiket „egymástól szervezetileg független (versengő vagy kiegészítő) olyan vállalatok, intézmények alkotják, amelyek egymással sajátos vásárlói, beszállítói, kutatás-fejlesztési stb. kapcsolatban vannak, szimbiózist alkotnak” (Faragó, 1994).

A földrajzi térben koncentrált termelési/tevékenységi klasztereket a nemzetközi tapasztalatok alapján három nagyobb csoportba sorolhatjuk:

1. Az első alapvetően a kézművességre épül, a kis és középvárosokban lévő tradicionális kézműiparok továbbélését, azok megújítását képviselik. Erre jó példa a textil- és ruházati iparban, cipő- és bőriparban, fafeldolgozó és bútoriparban, speciális élelmiszerek gyártásában, vagy éppen a kerámiaiparban kialakult, földrajzilag is körülhatárolható, döntően az élőmunkára alapuló, magas minőségű termékeket előállító térségek. Tipikus területi koncentrációival találkozhatunk a Harmadik Itáliában, de azon kívül egyre több európai országban, sőt az Egyesült Államokban és Japánban is.

2. A második csoportba sorolhatók azok a termelés/tevékenység koncentrációk, amik magas szaktudásra és technológiai ismeretekre (high tech) épülnek, így az elektronikára, az űrtechnológiára (Los Angeles), a biotechnológiára (San Francisco), a műszergyártásra (Cambridge), a számítógépgyártásra (Boston mellett 128-as út környéke), a repülőgépiparra, az ipari automatizálásra.

3. A harmadik csoportot a szolgáltató szektorra épülő tevékenység koncentrációk képviselik, melyek az előzőkkel ellentétben nem a nagyvárosokon kívül, hanem éppen jellegük következtében a nagyvárosokban összpontosulnak. Ezek döntően egy-egy világvároshoz kötődnek, például a pénzvilág központja New York, London és Frankfurt, vagy a reklámipar újdonságai Londonból és New Yorkból származnak, a divatvilág meghatározó egységei Párizsban és Milánóban találhatók, illetve a képzőművészeti és régiségpiacot a londoni árverések határozzák meg. A szolgáltatások köre természetesen egyre szélesebb, s ezek között kell megemlíteni a turizmust, mint klaszter képző és szervező tevékenységi rendszert. Napjainkban ennek a tevékenységrendszernek egyre jelentősebb

hatása van, s a regionális gazdaság alakításánál a befolyásával, egyben terjedésével határozottan számolni kell. A szakirodalomban ipari klaszterek névvel illetik ezeket a tömörüléseket. Számunkra sokkal szimpatikusabb a termelési/tevékenységi vagy gazdaság jelző használata, hiszen ezek napjainkban már nem csak az ipar területén jönnek létre, hanem például az idegenforgalomban is, vagy éppen egy-egy mezőgazdasági termék körül is szerveződnek. (Pl. gondoljunk az olasz, vagy francia bortermelésre, az egyes borvidékeken kialakult termelési, értékesítési és a borkultúrát közvetítő rendszerekre.

Ígéretes jelek mutatkoznak arra, hogy éppen a bor klaszter kialakulására hazánkban is találhatunk elismerésre méltó kezdeményezéseket, például a Villány-Siklós vagy a Tokaj-hegyalja borvidéken.)

Az agglomerációs hatásoknál - mint a verseny és egyben kooperáció alakításának meghatározó tényezőjénél - nem feledkezhetünk meg éppen a klaszter jelenségből is következő területi szinergiákról sem. A szinergiahatás egy területrendszerben a termelési/tevékenységi koncentráció következtében lép fel, azaz éppen a kialakult klaszterek váltanak ki újabb és újabb tevékenység megtelepedést, egyben a területi munkamegosztás további kiszélesítését. A szinergiai effektus azt jelenti a regionális stratégiában, hogy minél szélesebb körben biztosítani szükséges a meglévő klaszterek működésének kiszélesítését, amit a gazdasági, de települési, térségi környezet, befogadó közegek formálásával is segíthetünk.

Korábban elköteleztük magunkat a keresletorientált regionális stratégiák, mint a területi fejlesztés legkedvezőbb megoldásai mellett, viszont éppen a szinergia hatások élénkítésénél nem feledkezhetünk meg a kínálatorientált fejlesztési technikák alkalmazásáról. Azaz éppen a klaszterek működési tereinek szélesítésénél növelni lehet a települések vonzását, serkenteni a gazdasági környezetet, nagyobb kedvezményeket nyújtani a klaszterekhez kapcsolódó új szervezeteknek, egységeknek. Jelzi ez az összefüggés is, hogy a regionális stratégiák nem lehetnek tartósan egyirányúak, azokban folyamatos váltásra, megújításra, a technikák és az irányok ötvözésére van szükség. A versenyképesség szempontjából meghatározó a munkaerő képzettsége. A termelési/tevékenységi ismeretekkel rendelkező munkaerő jelenléte, döntő inputja a klaszterek kialakulásának és működésének. A termelési/tevékenységi koncentrációk járulnak hozzá a speciálisan képzett munkaerő megteremtéséhez, hiszen a munkavégzés során gyarapodnak az ismeretek, bővül a munkakultúra, szélesedik a technológiai tudás, s mindez lehetőséget teremt a termék és a termelési folyamat permanens megújítására. A munkaerőnél tehát a klaszterek egyben új outputokat alakíthatnak ki, amik aztán visszahatnak a képzési rendszerek fejlesztésére. A képzett munkaerő iránti kereslet növekszik a klasztereken belül, így a gazdasági agglomerációkból a migráció már kisebb mértékű lehet. Megteremtődik a munkaerő piacon a kapcsolatok sűrű hálózata (ennek fontos hordozója a teljes vertikumot magában foglaló képzési rendszerek jelenléte), ami hozzájárul az agglomerációs hatások növeléséhez, ezáltal is új megoldásokat nyújtva a további helyi befektetéseknek, egyben az adott területi egységhez kötve az ipart, vagy a különféle szolgáltatásokat. A munkaerő képzettsége tehát lényeges versenytényező, mely domináns eleme a regionális stratégiának, hiszen ezen keresztül lehet valójában a gazdasági egységeket megtelepíteni, megkötni és tartósan stabilizálni. Az agglomerációs előnyökre épülő klaszterek mellett a regionális gazdasági növekedést jól szolgálja a gazdasági egységek között kibontakozó, s egyre szélesebb keretek között mozgó munkamegosztás. A specializációra épülő gazdaság együtt jár a dezintegráció megjelenésével, vagyis a gazdasági egységek növelni kívánják külső gazdasági előnyeiket, s mindezt a termelési/tevékenységi rendszerek egyre szélesebb és sokoldalúbb megosztásával érik el, s ezzel is fokozzák versenyképességüket.

Vertikális dezintegrációról akkor beszélünk, amikor a gazdasági egységek a termelési folyamokba nagyobb mértékben vonnak be beszállítókat, azaz a termelési rendszereket megosztják újabb és újabb külső kapcsolatokkal. Az alvállalkozók egyre nagyobb köre lép be a termelésbe, egyre több műveletnek a leadása történik meg, így jelentősen megnő az előre- és hátramutató kapcsolatok száma. A kapcsolatépítés költségei természetesen távolság függőek, így az adott térségben, vagy településben lévő egységek kerülnek előtérbe, ami térségi csoportosulást, területi koncentrációt eredményez, kihat a klaszter képződésre, egyben az innovációs miliő alakítására.

A horizontális dezintegráció azt jelenti, hogy egy adott területi egységben, éppen a tevékenységek magas koncentrációja következtében is, a különböző típusú termelők száma növekszik. Új cégek alakulnak, s ezek „spin off” hatás révén jönnek létre, azaz nagyobb gazdasági egységek kulcsfontosságú menedzserei, vagy tervezői új vállalkozást alapítanak.

Ezekben a kis- és középvállalkozásokban nincsenek merev függőségi viszonyok, a fejlesztések nagyobb szabadsága érvényesül, ugyanakkor hozzák magukkal a korábbi kapcsolataikat, a szállítókat, a vevőket, de a szolgáltató egységeket is (bankok, könyvelés, biztosítás). A horizontális dezintegráció is területi koncentrációt eredményezhet, s egyben megindíthatja a szinergiahatásokat, azaz új tevékenységeket alakíthat ki, kapcsolódva első fázisban a korábbi anyaüzemhez (vertikális dezintegráció), de hozzájárulhat a klaszterek képződéséhez. A területi szinten jelentkező klaszterek a gazdasági szervezetek nemzetközi versenyképességét is fokozhatják. Az innováció, a termékek és tevékenységek megújítása a gazdasági verseny alapelve, így azok az egységek képesek tartósan a piacon maradni, akik növelni tudják megújításaikat, sőt azt különféle eszközökkel segíteni is. Nos, a lokális szinteken megindult újszerű együttműködések jelentősen hozzájárulhatnak ennek a nemzetközi, vagy pontosabban globalizációs kihívásnak. Egyrészt a helyi hálózatok, együttműködések, a termelési rendszerek megosztása, kihelyezése jelentősen csökkentheti a költségeket, ugyanakkor növelheti az innovációs hatásokat is, hiszen éppen a rugalmasságukkal, a szemtől-szembe kapcsolatokkal új megoldásokat eredményezhetnek. Másrészt éppen azok a lokális hálózatok, amelyek kimondottan területi specializációra épülnek nem, vagy nagyon nehezen képesek bekapcsolódni a nemzetközi gazdasági folyamatokba, így aztán tartós piaci kereslet hiányában nem tudják egyenletesen növelni termelésüket, tevékenységüket. A regionális stratégiák feladata éppen az, hogy segítse a lokális gazdaság ráfűződését a nemzetközi gazdasági rendszerekre, másrészt pedig a visszacsatolással, olyan megoldásokat - intézmények, szervezetek - alkalmazzon, amik viszont éppen a helyi adottságok nemzetközi piacokra való bevezetéséhez járulhat hozzá.

Ki kell térni e szemléletmódnál a külföldi befektetések szerepére a regionális fejlesztésekben. Egyértelművé vált, hogy a külföldi befektetések a területi gazdasági fejlődésre kedvező hatást gyakorolnak, hiszen csökkentik a munkanélküliséget, új technológiákat honosítanak meg, aktivizálják a termelési erőforrásokat, a helyi és a nemzetgazdaság számára is jövedelmet termelnek. A külföldi tőkeáramlás globális rendszereiben napjainkra nem a rövid távú előnyök, kedvezmények a mértékadóak, hiszen azok a világ majd minden részén biztosítottak, s azt a tőke szinte korlátlan mozgása következtében bárhol igénybe lehet venni.

A különbség a helyi adottságokban van, a területi egységek által kínált egyediségekben, így az innovációs miliőben, munkaerő képzettségében, a termelési együttműködésekben, a jelenlegi, vagy éppen jövőbeli hálózatok alakításában, a megfelelő elérhetőségben, illetve a különféle szolgáltatások meglétében. A regionális stratégiákban a hangsúlyt tehát éppen arra, kell helyezni, hogy a meglévő adottságokat miként lehet kapcsolni a külföldi befektetésekhez.

Nem vezet tartósan kedvező megoldásra, ha a helyi-területi gazdaság és a külföldi vállalkozások között nem alakulnak ki kapcsolatok, nem kezdődik meg az együttműködés

szervezése, azok fokozatos integrálása a régióba. A regionális stratégia alapvető célja nem lehet, hogy csak a külföldi tőke letelepedését szorgalmazza, egyedül azt ösztönözze, annak működési feltételeit biztosítsa csupán a képzésben, az infrastruktúrában, a különféle települési rendszerek alakításával.