A kisvállalkozások térbeli közelsége

A térbeli tömörülésből származó előnyök számbavétele és a tömörülési formák fölsorolása után vegyük szemügyre részletesebben a kisvállalkozásokra vonatkozó tanulságokat. Bengt Johannisson és Ola Alexanderson tipizálta a vállalkozók térbeli közelségéből adódó együttműködési formákat (Johalmisson és Alexanderson 1994[bib_87]). Típusaik elhelyezhetők egy skálán, amelynek egyik végpontján a leginkább tradicionális jellegű kooperációt jelölő habitat, a másikon pedig a miliő fogalmával jelölt legmodernebb együttműködési forma áll.

A szerzők a habitat terminussal a hagyományos társadalmakra jellemző együttműködési módot jelölik.

Példaként a zárt településeken élő kiskereskedők összefogását említik. Az összefogás piacszabályozás: kizárják az új szereplőket, illetve elejét veszik annak, hogy bárki megerősödjék a többiek rovására. A cél egyszerű, és kendőzetlenül meg is fogalmazzák: a kialakult gazdasági és társadalmi egyensúly megőrzése. Az együttműködés nem tisztán gazdasági természetű, mivel az érintett családok kapcsolatai a hétköznapi életben is elevenek, összejárnak, fiaik, lányaik egymás között házasodnak. Az együttműködés a mindennapokba ágyazott, a tagok alkotta csoport spontán módon strukturált, nincs vezetőség, amely koordinálná a résztvevők tevékenységét, ha baj van, összedugják a fejüket, és kisütnek valamilyen megoldást. A habitat fogalma az alapvetően konzervatív, védekező jellegű kooperációt jelöli, amely a hosszú évtizedek alatt kialakult monopolisztikus helyzet fenntartására szolgál. Arra irányul, hogy a profitot ne kelljen az újonnan jöttekkel megosztani.

A szerzőpáros a habitat fogalommal kapcsolatban kiemeli a tér társadalmi meghatározottságát, amelyben a vállalkozók együttműködése létrejön. A szociális tér a miliő fogalmával szembeállítva kap jelentőséget: ez utóbbi terminus olyan együttműködést jelöl, amelyben a térnek nincsen társadalmi vonatkozása, egyszerűen egy helyet jelent, ahol a fizikai közelség lehetővé teszi a vállalkozók együttműködését; ilyen például az inkubátorház vagy az ipari park

6. fejezet

A miliő tulajdonképpen a vállalkozók, műszaki szakemberek inspiráló együttléte (Maillat 1990[bib_131]). A télbeli közelség lehetővé teszi gyakori találkozásukat, s ez lendületet adhat az egész térség fejlődésének. A miliő nem jelent feltétlenül kooperációt (lehetséges persze együttműködés is a vállalkozók között, például az ipari parkokban nagy a valószínűsége annak, hogy a cégek között kialakul a kutatási-fejlesztési feladatok megosztása, beszállítói hálózat jöhet létre stb.), a fogalom inkább az üzletembereknek a térbeli közelségből adódó gyakori együttléteire utal.

A cégek térbeli közelsége nem vezet automatikusan a miliő kialakulásához, mivel az üzletemberek, műszaki szakemberek közös technikai, gazdasági érdeklődésén túl más kulturális tényezők is befolyásolhatják egy térség vállalkozói potenciálját. Hazai kutatások (Makó 1997[bib_132]) feltárták, hogy a székesfehérvári ipari parkokba települő külföldi cégek mintegy szigetet alkotnak. Bármennyire kézenfekvő lenne is az ellenkezője, a külföldi vállalatoknak kevés beszállítói és elenyésző nagyságrendű közös kutatási-fejlesztési kapcsolata van a közvetlen környezetükben. Ebből arra lehet következtetni, hogy csak ott van esély a vállalkozásokat stimuláló miliő kialakulására, ahol a térbeli közelség mellett a vállalkozók és a műszakiak kulturális háttere azonos: ha hasonló módon értelmezik a problémákat, például kölcsönösen feltételezik egymásról, hogy a munkafegyelem, a szállítási határidő, a minőség kérdéseiről egyformán vélekednek.

A habitat és a miliő fogalmával jelölt két pólus között sokféle formája fordulhat elő a vállalkozók térbeli közelségből adódó együttműködésének. Az együttműködés az információk, anyagok, szerszámok cseréjétől a vevők egymáshoz küldésén keresztül a közös vállalkozásokig terjedhet. Az információcsere, egymás kisegítése szerszámokkal lényegében kaláka, még ha vállalkozók állnak is mindkét oldalon. A vevők hálózatban tartásáról is volt már szó. Most a közös vállalkozás lehetőségeit vesszük részletesebben szemügyre.

Az olasz gazdaság nem kis részben az úgynevezett ipari övezeteknek köszönheti a sikerét. Az ipari körzetek legfőbb jellemzője, hogy egy földrajzilag körülhatárolt területen élő kisvállalkozók tevékenységét a termék előállítási folyamatában egy koordinátor integrálja. Tipikus, hogy egy leleményes, újító hajlamú ember kitalál egy új – mondjuk – cipőmodellt, kiállítja a helyi termékbemutatón, vásáron, s ha talál megrendelőt, irodát nyit, ráveszi a környéken élő kisiparosokat (általában 8-12 főt), hogy gyártsák a szóban forgó terméket. A résztvevőknek otthon saját műhelyük van, így a család tagjai is bekapcsolódnak a munkába. A családtagokkal együtt 30–60 fő vesz részt a kooperációban. Az együttműködés méreteiben, gépi felszereltségét illetően hasonlít egy közepes méretű vállalatra, azzal a különbséggel, hogy nem egy üzemcsarnokba koncentrálva dolgoznak, hanem térben szétszórva, s a műhelytulajdonosok nem alkalmazottak vagy bedolgozók, hanem kisvállalkozók.

Önállóak, nemcsak formális, jogi értelemben, hanem ténylegesen is: ők döntenek a kisvállalkozást érintő stratégiai kérdésekben.

Az ilyen típusú együttműködésnek az a legnagyobb előnye, hogy az egyenként szerény tőkével és gyártási kapacitással rendelkező kisiparosok komoly megrendelésekhez juthatnak, megjelenhetnek a nemzeti, sőt a világpiacon is. A megvalósítás receptje nagyon egyszerűnek tűnik: egy jó ötlet kivitelezésére össze kell szövetkeznie 8-10-12 kisvállalkozónak, és ki kell alakítaniuk egymás között a megfelelő munkamegosztást. Ez az egyszerűnek tűnő recept arra csábíthat mindenkit, hogy az Olaszországban bevált formákat saját országában is népszerűsítse, esetleg ki is próbálja. Csakhogy az együttműködéshez kevés a kooperációban rejlő előnyök felismerése. Nem elegendő az, hogy néhány ember összejön, és a kölcsönös előnyök racionális belátása alapján szerződést köt egymással a hosszú távú együttműködésre. Könnyű belátni: ahhoz, hogy a termék megállja a helyét a piaci versenyben, minden résztvevőnek egyenletesen, megbízhatóan és mindig a kívánt minőségben kell teljesítenie a maga feladatát. Csakhogy a résztvevők alkalmanként nagyon nagy kísértésnek lehetnek kitéve.

Egyikük-másikuk megpróbálhat a többiek ellenében nyerni: takarékoskodni kezdhet az anyagokon, munkán, elvállalhat más, pillanatnyilag jövedelmezőbb megrendelést, ami kisiklathatja a kooperációt. A dezertőrök ellen csak az adhat védelmet, ha az együttműködőket nemcsak a kölcsönös előnyök racionális belátása fűzi össze, hanem társadalmi (rokonsági, szomszédsági, etnikai) kötelékek is.

Az olasz ipari körzetek sikerének az a titka, hogy a helyi kultúrából, társadalmi kapcsolatrendszerből nőttek ki (Sengenberger és Pyke 1990[bib_181]). A 19. század végén alakult ki Olaszországban egy olyan földbérleti rendszer (már maga is a meglévő társadalmi kötelékekre alapozódva), amely ma a keretét adja a kis, családi kézben lévő cégek együttműködésének (Brusco 1986[bib_22][bib_22]). Ennek eredményeképpen a gazdasági érdekek, a piaci szabályozás és a társadalmi kapcsolatok, normák sajátos összeszövődése jött létre, ami az egyéni és a közös érdekek finom kiegyensúlyozottságát biztosítja, s ezáltal válik lehetővé az együttműködő kis cégek rugalmas alkalmazkodása a piachoz.

Az olasz kisvállalkozók kooperációjának feltételei összetettebbek, mint ahogy ezt itt vázoltam (például a helyi politika és a bankok is segítették az ipari körzetek kialakulását⁷). A példa bemutatásával mindössze az volt a célom, hogy rámutassak: a cégek közötti kapcsolatokat nemcsak a piac, hanem a társadalmi viszonyok és normák is szabályozzák. Az olasz példa is mutatja, hogy akkor lehet intenzív a vállalkozásalapítás egy adott térségben, ha a gazdasági szereplők valamilyen módon meg tudják sokszorozni erőforrásaikat annak érdekében, hogy képesek legyenek kilépni a helyi piacról. Ez pedig akkor lehetséges, ha magas az adott térség problémamegoldó potenciálja. Ha a vállalkozók együttműködése kulturálisan is szabályozott, akkor a partnerek nem a rövid távú haszon maximalizálásában, hanem a hosszú távú, kölcsönösen előnyös kooperációban érdekeltek.

A vállalkozók együttműködése és a társadalmi kapcsolatok közötti szoros összefüggésre mutatott rá Yoshiyuki Okamoto (Okamoto 1993[bib_155]). Összehasonlítva az olasz és a japán ipari körzeteket, arra az eredményre jutott, hogy a kis cégek kooperációját, valamint ennek felépítettségét az illető ország társadalomszerveződési mintái nagymértékben befolyásolják. Olaszországban az alulról szerveződő együttműködés a tipikus, amelyben az a vállalkozó, aki kitalál egy új terméket, és megszervezi a kooperációt, nincs vezető pozícióban, pusztán egy a sok közül. Ezzel szemben Japánban az együttműködés hierarchikusan szervezett, a szálak egy nagykereskedő kezében futnak össze. Ő mondja meg, mit állítsanak elő, ő gyűjti össze a készterméket, és természetesen ő is értékesíti. Ha valakinek nem tetszik a dolog, és ki akar lépni az adott kooperációból, akkor a nagykereskedőnek megvannak az eszközei a dezertálás megakadályozására. A különbség abban is megmutatkozik, hogy Olaszországban mindössze néhány kézműves működik együtt egy ilyen típusú vállalkozásban, Japánban viszont több mint száz.

A kisvállalkozók együttműködésére Magyarországon is van példa. A Galga menti településeken végzett kutatás az olasz ipari körzetekhez hasonló kooperációt tárt fel (Kuczi és Makó 1996[bib_106]; 1999). A Galga menti falvak jellegzetessége a modern és a tradicionális elemek sajátos elegyedése: jellemző a zártság, rendkívül erősek a közösségi kötelékek, ugyanakkor a népesség zöme kétszintes, minden komforttal ellátott házban lakik, nyugati autót használ, az emberek többségének a piacon jól értékesíthető szakmája van.

Az alábbiakban a Galga menti településekből I. falu vállalkozóival ismerkedünk meg. Az elmúlt évtizedekben I.

úgy modernizálódott, hogy lakosainak eközben sikerült épségben megőrizniük hagyományos értékrendjüket, kapcsolataikat. A település meglehetősen zárt, kapcsolatokkal sűrűn átszőtt, az ide beköltözőt nehezen fogadják be. A faluban több mint húsz embernek asztalos a szakmája, noha nincs a közelben olyan gyár, amely ilyen nagyszámú szakembert foglalkoztatni tudna. A lakosság pedig legfeljebb két mestert lát el megrendeléssel.

(Annak magyarázata, hogy mi végre ennyi asztalos, nagyon egyszerű. Az ötvenes évek végén a faluban végzett nyolcadikosok között felkapott lett ez a szakma, éveken keresztül mindig akadt két-három fiú, aki erre adta a fejét, jórészt függetlenül az elhelyezkedési lehetőségektől.)

Miként élhet meg egy faluban ennyi azonos szakmájú mester? Csak úgy, ha külső piacra dolgoznak. A falu mestereinek sikerült megszerezniük egy nagyobb, épületasztalosi munkákat igénylő megrendelést – ezt egyébként a településről elszármazott nagyvállalkozótól kapták. A nagyvállalkozó tizenkét asztalost bízott meg különféle feladatokkal, mindenkivel külön-külön kötött szerződést. Az asztalosok ennek ellenére úgy intézték ügyeiket, mintha szervezett csoportot alkotnának; kooperáltak egymással, hogy a megkívánt minőségben és határidőre teljesíthessék a megrendelést (például információval, szakmai tanáccsal segítették egymást, faanyagokat adtak kölcsön, lehetővé tették egymás gépeinek használatát stb.). A megrendeléshez külön-külön nem juthattak volna hozzá, mivel sokkal nagyobb volumenű volt annál, hogy azt az egyénileg dolgozó mesterek elvállalhatták volna.

Az együttműködés meglehetősen könnyen jött létre az asztalosok között. Ennek az a magyarázata, hogy már korábban kialakult és megszilárdult viszonyokra támaszkodott; a résztvevők rokonsági, szomszédsági, volt munkatársi, a második gazdaságban szövődött kapcsolatokat használtak fel. Ezeken a kapcsolatokon áramlottak az információk, a hitelek, a különféle anyagok. A kooperációban felhasznált kapcsolatokat nem a szóban forgó együttműködésben kellett kipróbálni, mivel ezek terhelhetőségét, megbízhatóságát számtalan korábbi interakcióban vizsgáztatták már. A bizalom tetemes költségmegtakarítást tett lehetővé; nem volt szükség arra, hogy szerződésben rögzítsék az egyes résztvevők kötelezettségeit, a megrendelés teljesítéséért a csoport kollektív felelősséget vállalt.

A kooperációban a bizalom mellett a szakmai hozzáértésnek is komoly súlya volt. Csak az kerülhetett az együttműködők körébe, akinek jó volt a szakmai referenciája a falu mesterei között. Az egyik vállalkozó ezt így kommentálta: „Aki részt kíván venni ebben a közös munkában, azt az is fegyelmezi, hogy mit szól hozzá a

7 A témának kitűnő magyar nyelvű ismertetése is van (Simonyi 1987[bib_183]; Spéder 1994[bib_186]).

6. fejezet

másik, ha nem úgy végzi a munkáját, ahogy kellene. Ha valami nem stimmel, akkor utánajár, megkér valakit, hogy nézze meg a munkadarabot.” A szakmai értékek hozzájárultak a kapcsolatháló kialakításához és fenntartásához. A falu asztalosai számon tartják egymást, tudják egymásról, kitől milyen minőségű munka várható. Beszélgetve az együttműködésben részt vevőkkel, „rangsoroltattuk” a szakmabelieket. Mindenki ugyanazt a nyolc-tíz nevet említette mint legjobb szakembereket, azaz e csoport a szakmai szervezetekhez hasonlóan működött; aki itt jó értékelést kapott, annak jó esélye volt arra, hogy megrendeléshez jusson. A külső megrendelés teljesítésére spontán módon létrejött kooperációban is fontos szerepet töltött be a közösség szakmai értékelése; a feladatok elosztása jórészt a szakmai szervezetként is működő csoport belső értékelő rendszerére támaszkodott.

További fontos értékmozzanat, amely az együttműködésben részt vevők magatartását szabályozta, illetve magát a kooperációt lehetővé tette, hogy a falu lakosságának zöme német eredetű. A közös múlt, például a kitelepítéstől való félelem szorosabbra fűzte az itt élők közötti kötelékeket. Többek között ez is magyarázza azt, hogy az egymással szembeni gazdasági verseny helyett az önállók az együttműködést részesítették előnyben.

A falusi rokonsági, szomszédsági, etnikai identitáson nyugvó kapcsolatok talán túlságosan is erősek, így nemcsak előnyökkel járnak a vállalkozók részére, hanem hátrányokkal is. A kooperációban részt vevő helyi vállalkozók között a fatelep tulajdonosa a legtőkeerősebb. Ezt a helyzetet a többiek úgy értelmezték: a fatelep-tulajdonostól elvárható, hogy a faanyagot hitelben bocsássa rendelkezésükre („mivel neki ott ál1 a telepen”), s majd csak akkor fizetnek érte, ha megkapják a kész munkadarab után járó összeget. Ezek az emberek természetesnek tartották, hogy ne ők kockáztassanak 50-100 ezer forint forgótőkét, hanem az, akinek több pénze van. A települést jellemző szoros kapcsolatok miatt a fatelep tulajdonosa nem térhetett ki a forgótőke-hitelezés elől. Ez viszont megakadályozta, hogy a megrendelés teljesítésében részt vevők „valódi” vállalkozókként viselkedjenek: kockázatot vállaljanak, és a kockázat mértékének megfelelő nyereséghez jussanak.

Az ismertetett eset jól illusztrálja, hogy a gazdasági és társadalmi feltételek egész sorának kell teljesülnie ahhoz, hogy a kisvállalkozók között együttműködés jöjjön létre. Az eset azt is példázza, hogy nem másolható tetszés szerint a kooperáció. Az említett faluban a hagyomány és a modernség sajátos együttese, az etnikai összetartozás tudata, a település közelsége a fővároshoz mind-mind szerepet játszott abban, hogy a kisvállalkozók ne egymással versenyezve próbáljanak meg boldogulni, hanem az együttműködésben rejlő többleterőforrásokat kihasználva kilépjenek a helyi piacról. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy itt egyszeri, sehol sem ismétlődő jelenségről van szó. További kutatásoknak kell feltárniuk, hogy nálunk hol, milyen típusú együttműködési formák alakultak ki, vagy milyenek formálódnak éppen most a kisvállalkozók között.

9. fejezet - 7. fejezet

Kikből lesznek vállalkozók?

Az előző fejezetekben bemutatott környezet: a család és a rokonság, a kapcsolatszerveződési minták és az együttműködési formák mindössze lehetőségek (vagy mint láttuk: esetenként korlátok) az önállóság megteremtésére. Persze a legtöbb ember, bár családja megfelelő keretét adhatná egy vállalkozásnak, nem lesz önálló. Ugyanígy: sokan élnek szívességi cserekapcsolatokkal sűrűn beszőtt településeken, kistérségekben;

anyagok, eszközök, ötletek áramlanak egy adott sokaságon belül, s mégsem szánja rá magát mindenki, hogy ebből az önállósodásra alkalmas környezetből összegyúrjon magának egy kisvállalkozást. A magánboldogulásra kedvező kisvilágokból nem terem automatikusan vállalkozás. Ugyanakkor viszont, mint a 3. fejezetben láttuk, Gerschenkron gazdaságtörténeti elemzése szerint még a vállalkozásnak ellenálló környezet sem tart vissza mindenkit az önállósodástól – igaz, ehhez az kell, hogy az egyén maga mögött tudja saját kisvilágának támogatását.

Kikből lesz hát vállalkozó? Tudjuk: van valamiféle szabályossága a vállalkozóvá válásnak, nem a véletlen műve, hogy egyesek saját kezükbe veszik sorsuk irányítását, s családjuk, rokonságuk, ismerőseik erőforrásait mozgósítva megteremtik magánboldogulásuk feltételeit. Az önállók nem az égből pottyannak, mint ahogy a neoinstitucionalisták tézisei alapján föltételezni lehetne, amelyeknek értelmében ha az önállósodás jogi-törvényi szempontból megengedetté, gazdaságilag pedig kifizetődővé válik, akkor azok, akiknek megéri, nagy számban fogják választani.¹

1. KIKBŐL LESZNEK VÁLLALKOZÓK – A