Érdemes a Kárpát-medencei leírásokat összevetni egy francia szakértő szavaival Nyugat-Európáról, mely a X–XI. századot mutatja be:
„Elvétve egy-egy ember – nyugat felé, észak felé, kelet felé húzódó, hatalmas, mindent elborító pusztaságok... – hellyel-közzel egy-egy irtás, ezúttal már meghódított, de csak félig-meddig megzabolázott föld; sovány, nevetséges barázdák, melyeket csenevész ökrök vonta faekék hasítottak a makrancos földbe; nagy, még üres foltok e tápláló térségben azok a táblák, amelyeket parlagon hagytak egy évre, olykor tíz évre is, hogy a pihenésben természetes módon nyerjék vissza termékenységüket.
Kőből, sárból vagy vesszőből összerótt, egy bokorba bújt, tüskés gallyakból font sövénnyel és kertekkel övezett kunyhók – a védelmet nyújtó palánkok gyűrűjében imitt-amott egy-egy főember lakóháza, fapajta, csűrök, szín a rabszolgáknak, és kissé távolabb a tűzhely és a konyhák – nagy ritkán egy-egy település, nem több mint egy római város maradványa, melynek kifehérült csontvázát befonta a természet vegetációja....
Bár a lakosság gyér, valójában túlságosan is nagyszámú.
Majdhogynem csupasz kézzel viaskodik a rakoncátlan természettel, amelynek törvényei gúzsba kötik, és a terméketlen, rosszul leigázott földdel. Nincsen olyan paraszt, aki egy szem búzamagot elvetvén három magnál nagyobb hozamra számíthatna – feltéve, ha nem rendkívül rossz az év, húsvétig süthet így kenyeret. Utána aztán fűvel, gyökerekkel kell beérnie, azzal az alkalmi táplálékkal, amit az erdőben vagy a folyók meredek partján a földből tép ki magának. A nagy nyári munkák idején a kiéhezett parasztok a betakarításig kiszikkadnak a fáradtságtól. Amikor az időjárás kedvezőtlen – s ez a leggyakoribb –, sokkalta hamarabb elfogy a gabona, és a püspököknek
117
fel kell oldaniuk az egyházi tilalmat, meg kell bontaniuk a szertartások rendjét, meg kell engedniük, hogy a nagyböjt alatt húst egyenek az emberek. Nemegyszer, amidőn a földet feláztató mértéktelen esőzések megzavarták az őszi munkák rendjét, amikor viharok dúlták föl és tették tönkre a termést, a megszokott éhezéseket nagy éhínségek váltották föl, halálozások. A korabeli krónikaírók szívesen írnak róluk: ’Ember embert üldöz és felfalják egymást, megölik felebarátjaikat és farkasok módjára emberhússal táplálkoznak.’
Túloztak volna, felidézvén a csontházakban felhalmozott hullákat, az éhezők hordáit, akik földet ettek, és néha még a halottakat is kiásták?
Ezek az írók mindannyian egyházi emberek voltak. És azért mondják el oly nagy gonddal a sok nyomorúságot, a járványokat, amelyek amúgy megtizedelték a gyenge népességet, és hirtelen fellobbanva erősen megnövelték a halandóságot, mert az ő szemükben az efféle csapások egyszerre jelentették az ember nyomorúságát és Isten lesújtó kezét. Egész évben jóllakni mértéktelen kiváltságnak tetszett akkortájt, néhány nemesúr, néhány pap, néhány szerzetes privilégiumának. Az éhség rabszolgája volt mindenki más. Az emberi sors sajátságos állapotaként élték át az éhezést. Úgy vélték, az ember természettől fogva szenved. Pőre és nincstelen, halál, bajok, rettegés prédája. Azért, mert bűnös.”312
XI. Kiválasztása milyen célt szolgál?
A magyarok feladata a világban tanítani és gyógyítani a népeket.
„A magyarság feladata, őseink hagyományát követve és beteljesítve, az igazság rendjének élése, annak helyreállítása a gyógyítás, az okos, gondoskodó szeretet politikájával. Ez viszont csak az Istennek tetsző élet alapján lehetséges.”313
Ady Endre igen szépen fogalmazza meg a magyarság feladatát: „a magyarság szükség és érték az emberiség s az emberiség csillagokhoz vezető útja számára.”
312 Georges Duby: A katedrálisok kora.
313 Tóth Zoltán József: Élet a Szent Korona jegyében. MTF. 10. 55. o.
118
„Az eredettudat szerint a magyarság a pusztulás után újjászülető emberi kultúra és civilizáció, az élet isteni forrásának hordozója, közvetítője. (…) A magyar eredetmonda és öntudat, küldetéstudatot is hordoz. Ennek üzenete, hogy a magyarság az isteni örök igazság letéteményese.”314
„Feladata tehát őrizni a múltat, a magáét és magában a világét. Ez a múlt jelenti az eszményeket, amelyeket egy nagyon is dinamikus újkor felszabadult cselekvésvágya talán már semmibe vesz; jelenti a jog állandóságát, az erkölcs szentségét, az igazság érvényességét, s egyúttal a magunk életét is. Népi mondásunk szerint »az a legény, aki megállja a helyét«. Soha nem volt ez igazabb, mint napjainkban. Oly időket élünk, amikor a mozdulatlan őrszem nagyobb hős, mint a rohamvezér.
A magyar ma hivatást teljesít avval is, ha ragaszkodik ősi, nemes és termékeny lomhaságához. Körülöttünk az újítások jelszavai zúgnak, s cselekedni valóban muszáj, amíg élünk, változtatásokra folyton szükség van. De számunkra ez csak muszáj és eszköz, nem pedig öröm és cél. S jaj a magyarnak, ha egyszer egészen elveszíti öröklött nemzeti inerciáját, ezt a pompás és bölcs lomhaságot, mely ezer éven át megtartotta; ha átalakul, s játékává züllik a megingott élet zavaros erőinek. Legnagyobb szolgálatot akkor teszi a világnak, ha megőrzi nemzeti sajátságait, s megmarad annak, ami. Nemzet vagyunk, a szó régi, szellemi, jogi, erkölcsi értelmében; nem pedig faj a tülekedő fajok között, se nem valami nyomorult, kicsiny erőlködés a nagy erők félelmes csataterén. Csak nem akarunk ilyenné válni? Meg kell maradnunk nemzetnek, léleknek, szabadnak, nemesnek, alkotónak, keleti nyugalomban, mely mindenkivel dacol, szellemi erőben, mely senkinél sem érzi hátrább magát. Nem átváltozásra, magunkból való kikelésre van szükségünk. Inkább magunkhoz való visszatérésre.
Magunkba szállásra.315
„Szent Lupus felteszi Attilának a kérdést: „Ki vagy te, ki e földet pusztítod és taposod?” Attila így felelt: „Ego sum Atilla, rex hunorum,
314 Tóth Zoltán József: Megmaradásunk alkotmánya. MTF. 3. 45. o.
315 Babits: A magyar jellemről 71–72. o.
119
flagellum Dei.”316 (Atilla, a hunok királya, Isten Ostora vagyok.) A Képes Krónika leírja Lehel kürtjének történetét, a nemzeti küldetésről Lehel így szól: „Mi a magasságbeli Isten bosszúja vagyunk, ő küldött minket rátok ostorul. Ha abbahagyjuk üldözéseteket, akkor elfogtok és megöltök bennünket.” Szent István 1080 körül írt Nagylegendájának bevezetőjében a „Pannóniai földjén lakó magyarokról” úgy írnak, mint „akiket az örökkévalóság titkos terve korábban természetes lakóhelyükről napnyugati részekre rendelt a keresztények eltévelyedéseinek megbosszulására.”317
„Pusztuljunk, ha a többiek is, belenyugszik a fajtánk abba, amit közösen oszt ki az égi parancs. Sőt magunk, hunok vezekelhetnénk a világért, lennénk megváltód, bűn fia, emberiség.”318
Reviczky Gyula: A MAGYAR LÁNY Ha a bölcső magyar lánynyá ringatott, A jó Istent eléggé nem áldhatod.
Minden reggel, minden este áldd nevét, Hogy magyar szót ejtettél ki legelébb.
De születni magyar lánynak nem elég;
Meg is kell hogy érdemelje a nevét.
Legyen szendébb, tisztább, jobb és szelidebb, Mint a máshol nőtt lányok, a többiek.
Valahányszor kicsi lába port tipor, Áldja meg e szép hazát mindannyiszor, Legyen neki öröm is és büszkeség, A hazáért feláldozni mindenét.
316 Érdekes Szent Lupus válasza: „Én meg Farkas (Lupus), óh jaj, Isten nyájának pusztítója, aki megérdemlem Isten ostorát.” Idézi: Varga Tibor: Ima ellenségeinkért. 8. o.
317 Bunyevácz Zs.: A Szent Grál. 358. o., Zachar 97. o.
318 Janus Pannoniust idézi Zachar 160. o.