közérthető, kiállítási nyelvre (Vásárhelyi Tamás)
5.1. A kiállítás, mint a gyűjtemény tükre
A kiállítás a látvány és információ mellett magától értetődően tárgyakkal operáló kommunikációs forma. Egy gyár, egy mezőgazdasági termelő egyaránt állíthat ki tárgyakat termékbemutató céljából (érdekes példa a müncheni BMW Welt: látványos termékbemutató és múzeum egyszerre). Ha azonban nemcsak egyes, alkalmi, új tárgyakat állítanak ki, hanem gyűjteményből állítanak ki tárgyakat, igen gyakran ott van a kiállítás mögött egy múzeum (sokszor persze magángyűjtemény, vagy más, nem múzeumként besorolt, de hasonlóan működő intézmény, amelynek gyűjteménye is van). Indokolt tehát, hogy ebben a fejezetben a múzeumi gyűjtemények és a kiállítások kapcsolatáról ejtsünk szót.
5.1. kép: A Paksi Atomerőmű látogatóközpontja. Emellett van egy múzeuma is a vállalatnak. (Fotó: Vásárhelyi Tamás)
A gyűjtemények tárgyakból állnak. A tárgyak emberi tudatunktól független objektumok, írja Hernádi (1982). Egy részük emberi célokra, emberi megmunkálás által válik ki a természeti világ anyagbázisából. (Közéjük tartoznak a természetrajzi gyűjtemények tárgyai is: itt a megmunkálás alatt minimálisan a kiválasztás, a természetből való kiemelés mozzanatát és a tárgyhoz kapcsolódó metaadatok rögzítését kell érteni. Nyilvánvalóbb az eset, ha preparátumról, mondjuk kiállítási célokra kitömött állatról, vagy az alapkőzetből aprólékos munkával kibontott kövületről van szó.)
A tárgyak társadalmi funkciót töltenek be, ezért társadalmi jelentés hordozói. Ugyanakkor téves azt feltételezni, hogy egy tárgynak csak egyetlen jelentése lehet, sőt azt is, hogy van „fő-jelentése”, „lényegi jelentése”. Korek (1998) értekezik a muzealitásról, mint olyan jellegről, amely a tárgy különlegességében rejlik. Nem minden különlegesség esik ebbe a kategóriába (hiszen akkor visszalépnénk a kuriozitások gyűjtése felé), hanem a szaktudomány számára való különlegességről van szó. A tárgy gyűjtésének lehet célja aforráskeresés, azaz újabb ismeretek szerzése. De cél lehet a dokumentáció is, ekkor a meglévő vagy új ismeretek dokumentálására, bizonyítására alkalmas tárgyak kerülnek a gyűjteménybe. Ekkor kétféle tárgyról beszélhetünk:eredetitárgyról és ismeretközvetítő tárgyról, utóbbiak a valóságról indirekt úton informálnak. (Példájában egy zászló – anyaga, hímzése – az eredeti tárgy. A róla készült film, hangdokumentum, korabeli fénykép lehet az ismeretközvetítő.) Az ismeretközvetítő tárgyak is lehetnek eredeti tárgyak, a maguk gyűjteményében (pl. fotográfiai gyűjteményben).
5.2. kép: Biró Lajos több mint egy évszázada apró cédulákra jegyezte fel az általa a trópusi Új-Guineán fogott nagy rovarok külsejére vonatkozó információkat. Mire Pestre ért ez a hím kabóca, ami rajta élőben különféle zöld
volt, az majdnem minden egyszínű sárgásbarnára változott. (Fotó: Vásárhelyi Tamás)
Minden tárgy minden személy számára mást jelent, jelenthet, és a neki tulajdonított jelentés még akkor sem egységes és egyértelmű, ha múzeumban kiállítva, egyértelmű jelentéssel felruházva, hasonszőrű (hasonló tanulmányi háttérrel rendelkező, hasonló érdeklődésű) látogatók szemlélik meg, fogadják be. Képzelhető, mennyire eltérő jelentése van a kiállítási tárgyaknak a különböző hátterű személyek számára (pl. egy bilincs a rendőr és a rab számára). Sok esetben ez vezet oda, hogy a laikus látogatók a múzeumot – ahol a tárgyatmuzealitásánakmegfelelő információkkal ellátva állítják ki – mint nem nekik való intézményt könyvelik el. A modern, nyitott múzeumok már nemcsak megengedik, hogy a látogatók egyes tárgyakkal kapcsolatban saját jelentést alakítsanak ki, hanem egyenesen támogatják, akár kiprovokálják ezt a tevékenységet.
Lord (2001) háromféle tárgyat különböztet meg:
• kiemelkedő tárgyak (pl. egy művész legjellemzőbb alkotásai, a legszebb példányok, egy esemény fontos dokumentumai),
• reprezentatív tárgyak (amelyek valamilyen jelenség vagy folyamat bemutatására alkalmasak, mint pl. egy korban jellemző életforma, egy élőlénycsoport, egy kézművesipar jellemző eszközei),
• sorozatok (melyek az adott tárgytípus minden változatának bemutatására alkalmasak és gyakran látványraktárakban kerülnek bemutatásra).
5.3. kép: A kiemelkedő tárgy egyik tipikus példája. Már csak a méretével is lenyűgöz Dávid lába Rómában, a Capitoliumi Múzeumban. (Fotó: Vásárhelyi Tamás)
5.4. kép: Egy kézművesipar reprezentatív tárgyai: bábkészítő munkaasztala a müncheni Városi Múzeumban.(Fotó:
Vásárhelyi Tamás)
5.5. kép: Példa a sorozatra: régi sebészeti eszközök a Wellcome Collections-ben. (Fotó: Vásárhelyi Tamás) A gyűjtőről szólva Hernádi (i.m.) néhány komoly mondata a komikum felé is ablakot nyit. A gyűjtő tevékenysége nem nyitott, hanem zárt felhalmozás (a gyűjtőkör tárgyainak minél teljesebb felhalmozása). A gyűjtőkör minden szerényebb sugarú kör betelésével menthetetlenül kitágul. „Minden gyűjtő elérhető céllal kezdi, de menthetetlenül megbokrosodik.” A korai modern múzeumok – és néha mai múzeumok is – ilyen gyűjtőtevékenység eredményével jöttek létre. Azután az alapítók akarata együtt élt a következő gyűjtők különböző irányban kilengő érdeklődésével, a szaktudományok fejlődése hozta változásokkal és új igényekkel, illetve a múzeum lehetőségeivel. És mára sok óriási, sokféle szempontnak megfelelő gyűjtemény halmozódott fel művészeti, történeti, természettudományi és más muzeológiai területeken egyaránt. Ma már a korszerű múzeumok gyűjteményi stratégia mentén, gondosan mérlegelve gyarapítják anyagukat. Magyarországon a múzeumok gyűjtőkörét az alapító okiratuk rögzíti.
Kiállítás sokféle céllal készülhet. Ha a cél a múzeum ön-reprezentációja, vagy ha nagyon teljes a múzeum gyűjteménye, akkor saját anyagából válogat. Ha egy életművet, egy tudományos tételt, egy közérdeklődésre számot tartó jelenséget akar bemutatni, akkor könnyen lehet, hogy még gazdag gyűjtemény esetén is kölcsönökkel kell kiegészítenie a kiállítandó tárgyak körét. (Nagyobb, elismertebb múzeumnak nagyobb esélye van nagyobb múzeumoktól jelentősebb darabokat kölcsönözni.) Az ilyen kölcsönzések időszaki kiállítások alkalmából gyakoriak, de van rá példa, hogy egy múzeum állandó kiállítás kiegészítésére tartós kölcsönbe vesz más múzeumoktól tárgyakat.
Végül olyan – leginkább időszaki – kiállítás is létrejön, amelynek anyaga jellemzően nem egy múzeumhoz kapcsolódik, hanem több múzeum anyaga képezi a magvát, és számos további múzeumból vannak benne reprezentatív vagy kiemelkedő darabok. A következő képeken az Első Magyar Látványtár A rózsaszínről és a nemzet színeiről című kiállításából mutatunk részleteket. Itt jellemzően minden évben készül egy kiállítás, amelyen a Látványtár saját anyagát kortárs képzőművészek anyagaival egészítik ki.
5.6. kép: Dekoratív falfelület a kiállítás témájába vágó dokumentumokkal teletűzdelve. (Fotó: Vásárhelyi Tamás)
5.7. kép: Ezek a tárgyak inkább csak látványelemként szolgálnak. (Fotó: Vásárhelyi Tamás)
5.8. kép: Baktay Parícia: Előre magyarok! (Fotó: Vásárhelyi Tamás)
5.9. kép: Thuróczy Zoltán: Rend a lelke. (Fotó: Vásárhelyi Tamás)
A kiállított anyag csoportosítása többféle szempont szerint lehetséges. Korek például a néprajzi gyűjtésnek két alapvető irányát említi: horizontális, a tárgyak milyensége alapján való csoportosítás (textil, kerámia, fegyver, és ezeken a kategóriákon belül további csoportosítások). A vertikális gyűjtési módban az idő kiemelt szerepet játszik, a tárgytípus illetve a társadalom fejlődésének dokumentálása áll a középpontban.
5.10. kép: Horizontális szempontú néprajzi tárgyválogatás, kétszeresen is (Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Szentendre).
A képeken fából készült tárgyakat látunk, de a válogatás/bemutatás szempontja a felirat szerint az, hogy ezeket férfiak készítették. (Fotó: Vásárhelyi Tamás)
5.11. kép: Vertikális szempontú tárgyválogatás: a pelék csapdázására szolgáló készülékek sokféleségét és fejlődését mutatja (Néprajzi Múzeum, Ljubljana). (Fotó: Vásárhelyi Tamás)
Hasonló logika szerint jellemezhetjük a kiállításoknak két alapvető típusát: vannak egy tárgycsoportot bemutató, alapvetően taxonómiai kiállítások (ilyenkor a tárgyak állnak a középpontban minden tudományterületen), és vannak jelenségeket, folyamatokat bemutató kiállítások (melyekben a tárgyaknak inkább illusztratív szerepe van). A következő képeken taxonómiai, azaz egy tárgycsoporton belüli sokféleséget/hasonlóságot hangsúlyozó bemutatások képeit láthatjuk, s meglepődhetünk azon, hogy ezt a szempontot milyen elterjedten alkalmazzák a múzeumokban.
5.12. kép: Festékek, alapanyagok, melyeket nemcsak a szín, hanem az üvegedények egyformasága is összeköt (Technikatörténeti Múzeum, Firenze). (Fotó: Vásárhelyi Tamás)
5.13. kép: Különféle kézi nagyítók a Deutsches Museumban, Münchenben. (Fotó: Vásárhelyi Tamás)
5.14. kép: Római portrék, Münchenben a Glyptothek termében. (Fotó: Vásárhelyi Tamás)
5.15. kép: Ásványok, rendszertani rendben az ELTE Természetrajzi Múzeumában. (Fotó: Vásárhelyi Tamás)
5.16. kép: A cetfélék, sőt valamennyi vízi életmódra áttért emlős csontvázát bemutató terem Brüsszelben a Királyi Belga Biológiai Intézetben. (Fotó: Vásárhelyi Tamás)
5.17. kép: Seurat festményeinek sora a Neue Pinacothek kiállításán. (Fotó: Vásárhelyi Tamás)
5.18. kép: Pajzsok a hágai Museon kiállításán. (Fotó: Vásárhelyi Tamás)
5.19. kép: A taxonómiai, azaz tipizáláson alapuló elrendezés nem lehet nekünk idegen, hiszen a legtöbb boltban így kínálják az árucikkeket. A Wellcome Collections múzeumi boltjában sincs ez másként. (Fotó: Vásárhelyi Tamás) Az alábbiakban a másik domináns szervező elv szerint jelenségeket, folyamatokat (evolúciót) bemutató kiállítások képei következnek.
5.20. kép: A cetek evolúciója koponyájukon bemutatva. (Fotó: Vásárhelyi Tamás)
5.21. kép: A gőzmozdony fejlődésének állomásai, metszeteken. (Fotó: Vásárhelyi Tamás)
5.22. kép: Az ormányosok törzsfája, makettekkel látványosabbá téve. (Fotó: Vásárhelyi Tamás)
5.23. kép: A főemlősök evolúciója csontvázakkal, kitömött állattal és árnyjátékkal bemutatva (Koppenhága, Állattani Múzeum). (Fotó: Vásárhelyi Tamás)
5.24. kép: A fluoreszcencia jelenségének bemutatása: ásványok természetes és ultraibolya fényben (Gyöngyös, Mátra Múzeum). (Fotók: Vásárhelyi Tamás)
Dean (1994) szemléletes ábrán mutatja be egy kiállítás tárgy- illetve információ-központúságát, ezt egy későbbi fejezetben ismertetjük.
Kiemelkedő, közismert tárgyak esetében talán elhagyható a tárgyhoz fűződő információk közlése. Az a tömeg, amely napról napra megrohamozza a Louvre kapuját és folyosóit, hogy a Mona Lisa-t láthassa, nem akar ott sokat olvasgatni, valamennyit már tud a képről és alkotójáról (és valószínűleg nem tudja, hogy az a legújabb ismeretek szerint igaz, vagy sem). Más esetekben kívánatos lehet, hogy a tárgyak mellett szerepeljen többletinformáció. Ha egy portré-festmény mellett ott van néhány mondat arról, ki az ábrázolt személy, miért ábrázolta őt a művész, netán milyen helyet foglal el ez a kép a művész alkotásainak sorában, attól a kép vonzereje, érdekessége nem csökken. A keret úgyis kiemeli a képet környezetéből, amelybe ráadásul diszkréten lehet belehelyezni az információ-hordozót. Van, aki szerint az olvasó műélvezetét csökkenti, ha közben olvas, meg-megszakítja a képekre figyelést, más szerint (és szerző szerint) épp ellenkezőleg, némi információ növelheti a kép érdekességét, jelentésteliségét, ezáltal fokozhatja a figyelmet.
5.2. Kiállítandó tárgyak kiválasztása: presztízs-, biztonságipresztízs-, műtárgyvédelmi megfontolások (Vásárhelyi Tamás)
Általános gyakorlat, hogy egy múzeumban a rendező elképzelései mentén egy bizonyos gyűjteményért felelős muzeológus kutató ajánl fel tárgyakat egy adott kiállításhoz. Ő ismeri a gyűjteményt, és sokféle szempont alapján tud válogatni, mérlegelni. Előfordul, hogy személyes vagy szakmai szempontjai felett uralkodnak más szempontok.
Ha a múzeum ki akar rukkolni valami igazán nagyszerűvel (mert miniszter nyitja meg a kiállítást), ha annak bemutatása a cél, hogy milyen értékes, milyen egyedi, milyen szép tárgyakat őriz a múzeum (mert a fenntartó képviselőit várja), vagy fontos, hogy milyen sok tárgy van egy tárgytípusból (mert tudományos szakembereknek szánják a kiállítást), akkor ezeknek a szempontoknak kell megfelelni. Általában az tapasztalható, hogy a muzeológusok igényesek, minden célra a lehető legszebbet, legjobbat szeretnék kiállítani - ha ez nem veszélyezteti a műtárgy állapotát. Sőt, ha csak lehet, a legjobbat is csak restaurálás után állítanák ki, és minden veszély ellen túlbiztosított körülmények között. Ez persze sokba kerül, és ilyenkor előfordul, hogy a becses, a legbecsesebb tárgy a raktárban marad.
Fokozott óvatossággal kell eljárni kölcsönzések esetén is. Ma, értékes tárgyak és igényes intézmények megállapodása esetén, rögzítik a műtárgyak állapotát, biztosítási értékét, a kiállításban elfogadható biztonsági és környezeti viszonyokat, és csak így adnak kölcsön tárgyakat. (Sajnos Magyarországon egyfajta vetélkedés indult, egy-egy nagy kiállítás jelentőségét a biztosítási értékkel is jelzik a média számára.)
A biztonságra fontos gondolni. A műtárgyakban a legtöbb kárt talán emberek okozzák. Restaurátorok, akik szakszerűtlenül nyúlnak hozzá, szállítók, akik sérülést okoznak, kiállítók, akiknek posztamense felborul, látogatók, akik ösztönösen hozzányúlnak, őrült módon rongálnak, szívtelen módon rabolnak műkincseket. Előfordul, hogy a biztonsági szempontból kialakított műtárgykörnyezet erősen zavarja a kiállítás kommunikációját vagy a befogadást.
A helyiségek sarkában elhelyezett kamerák vagy mozgásérzékelők, a plafonon lévő füstjelzők megszokottak, észrevétlenek. Az üveglapokat könnyen elfogadjuk, de a kordonon szeretünk átlépni, átnyúlni. A mozgásérzékelők, amelyek riasztanak ha valaki túl közel megy vagy odanyúl az értékes tárgyakhoz, undok hangjukkal zavarják a műélvezetet. Ugyanígy zavarnak, esetleg méltóságunkban is sértenek a teremőrök határozott utasításai, tiltásai.
5.25. kép: Kiállításokban megszokott, alacsony kordon. (Fotó: Vásárhelyi Tamás)
5.26. kép: Az emelvény jóval nagyobb, mint amit a bika kívánna: távolságot is tart. (Fotó: Vásárhelyi Tamás)
5.27. kép: A pazar környezetben kirívó a repülőtérre való, kék, flexibilis kordon. (Fotó: Vásárhelyi Tamás)
5.28. kép: A korlát egyben kordon is, mely mindkét oldalon távol tart a hajótól. (Fotó: Vásárhelyi Tamás) Közbevetve megjegyezzük, hogy a teremőrök jelenléte általában riasztó, sok látogató elkerüli azt a tárgyat, amely mellett letanyáztak. Több múzeumban előfordul, hogy a teremőröknek rendszeresített széke van. Ha ekörül kialakítják saját személyes környezetüket (ülőpárna az egyenbútoron, újságok, keresztrejtvény, italos palack, mindehhez szatyor), azzal megzavarhatják a kiállítás arculatát, betolakszanak a mondanivalóba, ráadásul kellemetlen érzéseket ébreszthetnek a látogatókban. (A teremőröknek persze nagyon fontos pozitív szerepe is lehet, mint a frontszemélyzetnek általában, hiszen a látogatókkal való közvetlen kommunikáció szereplői ők, azaz a múzeummal kapcsolatos benyomást, a látogatás hangulatát meghatározhatják.)
5.29. kép: A teremőrök személyes tárgyai távollétükben is megzavarják a kiállítási téma folyamatosságát. (Fotó:
Vásárhelyi Tamás)
Amikor a Magyar Természettudományi Múzeumban drágakő-kiállítás volt, látogatóink elfogadták, hogy a bejáratnál fémdetektoros kapun kellett áthaladniuk és ott a nagyobb táskákba belepillantottak az őrző-védő cég egyenruhás biztonsági őrei. Sőt, ez az eljárás csak fokozta a kövek drágaságának elfogadását, javította a kiállítási élményt az
„ennyire fontos és értékes anyagot láttam a pénzemért!” gondolat mentén.
A műtárgyak biztonságát legegyszerűbben vitrinekkel oldják meg. A régi, fából készült, üvegajtós szekrények és üveglapos vitrinek néha nehézkesek, de egyre inkább elfogadottak, mint a „múzeum a múzeumban” elv megtestesítői.
Innen indulva egészen a légies, szinte láthatatlan ragasztóval ragasztott, csillogásmentes üvegből készült vitrinekig számtalan változattal találkozunk. Az egyik cél nyilván az, hogy a kiállított tárgyak látványát semmi se törje meg, vagyis a lehető legkevésbé zavarja a bútorzat. Cél lehet az is, hogy a közönség lássa, a tárgyra vigyáznak. Ritkán előfordul, hogy a vitrinek hangsúlyosak, a teljes belsőépítészeti, installációs látvány részei, s ekkor elfogadjuk a vastag keretek jelenlétét is. És van, amikor a költségek csökkentésének szüksége eredményez csúf látványt. Az egységes vitrinek csekély száma nagyon sok esetben limitálta már a kiállításra kerülő tárgyak mennyiségét!
5.30. kép: Klasszikus „koporsóvitrinek” klasszikus múzeumi bútorzat közepette. Az ELTE TTK Természetrajzi Múzeuma Ásványtárának védett bútorzata. (Fotó: Vásárhelyi Tamás)
5.31. kép: A vitrin tulajdonképpen robusztus, mégis a piros háttér előtti tárgyak a hangsúlyosak. (Fotó: Vásárhelyi Tamás)
5.32. kép: A vitrinek látványa uralja a teret. (Fotó: Vásárhelyi Tamás)
5.33. kép: A vitrinek hangsúlyosak, mégsem uralkodók, mert az épületbelső nagyszerű látványa uralja a teret (Lisszabon, Tengerészeti múzeum). (Fotó: Vásárhelyi Tamás)
5.34. kép: A látványos külsőségek közepette észre sem vesszük, hogy az eredeti tárgyak üveg mögött vannak (Lisszabon, Természettudományi Múzeum). (Fotó: Vásárhelyi Tamás)
5.35. kép: Az épületrész jellegéhez illő, jellegtelen vitrinek. (Fotó: Vásárhelyi Tamás)
5.36. kép: Típusvitrinek egyénivé varázsolva. A vitrinek dupla üvegfalú aljának laza feltöltése megjelenésüket egyedivé tette. Káprázatos kövek, a Magyar Természettudományi Múzeumban. (Fotó: Vásárhelyi Tamás)
5.37. kép: A drágakövek mellett a szabályos belső tér aszimmetrikus, szabálytalan tagolása és a tárgyakra adott erős fény végképp elfelejttette, hogy típusvitrinekről van szó. Káprázatos kövek, a Magyar Természettudományi
Múzeumban. (Fotó: Vásárhelyi Tamás)
A műtárgyak számára optimális, vagy legalább elfogadható klíma (hőmérséklet, páratartalom) és fénymennyiség elérése, biztosítása különböző, néha nagyméretű eszközök használatát igényli. Ezeknek szintén a kiállítási képbe tolakodó látványa lehet. Általában ezt is elfogadjuk a kiállításokban, de jó, ha nem főszereplők a térben vagy a látványban. A következő képeken a szükséges rossz látszik: műszaki eszközök, klímaberendezések, világítótestek, páratartalom-mérők, egyebek a kiállításban.
5.38. kép: Ügyetlenül, folyosó közepére helyezett klímaberendezés. (Fotó: Vásárhelyi Tamás)
5.39. kép: A vitrinbe durván benyúló három fénykábel. (Fotó: Vásárhelyi Tamás)
5.40. kép: A klímaberendezés észrevétlen maradna, de a szemetes kosárral és a tűzoltó készülékkel együtt hangsúlyos látványt nyújtanak. (Fotó: Vásárhelyi Tamás)
5.41. kép: A vitrin sarkában is hangsúlyos tárggyá válik a digitális kijelzővel ellátott mérőkészülék. (Fotó: Vásárhelyi Tamás)
Természetesnek kell elfogadnunk, hogy nemcsak a szaktudományos vagy esztétikai célok, hanem mindezek a szempontok és megoldások is befolyásolják, hogy hány és milyen tárgy kerül egy kiállításba, ott hogyan van kiállítva és milyen benyomást kelt. Nem ritkán van a kiállítások készítőinek olyan feladata, hogy ugyanazt az üzenetet nem az optimálisnak gondolt, hanem valamilyen más, alternatív tárggyal – és annak megfelelő szöveges vagy környezeti tálalással – kell közvetíteniük.
Feladat 1:
Írjon ehhez a tárgyhoz elképzelt tárgyaláírást, ha 1. orvostörténeti,
2. élelmiszeripari, illetve
3. kortárs művészeti múzeumban volna kiállítva. A szövegek címét megadjuk:
A.: Az emberiség jövője?
B.: A nassolással fölösleges zsírokat és szénhidrátokat viszünk be a szervezetbe.
C.: Nő- vagy férfiideál lehet?
5.42. kép: Egy modern művészeti alkotás: elhízás következtében túlburjánzott, már nem is emberi formájú, rózsaszín hájtömegek sokasodnak egy ember még felismerhető, kövér lábán. A Wellcome Collections kiállításán készült kép,
John Isaacs „I can’t help the way I feel” c. alkotásáról. (Fotó: Vásárhelyi Tamás)
Feladat 2:
Próbálja meg elképzelni (és írja is le), hogy erről a tárgyról mi juthat eszébe (ha egyáltalán) egy olvasni még nem tudó óvodásnak, egy nyolcadikos tanulónak, egy gépésztechnikus művezetőnek és egy nyugdíjas óvónőnek.
5.43. kép: Két különleges formájú, nem kerek, hanem szív-alakú fogaskerék, amelyek azonban össze illenek és egymást képesek forgatni. A firenzei Istituto e Museo di Storia della Scienza kiállításából. (Fotó: Vásárhelyi Tamás)
jellemzőik
Sokféle szempontból tipizálhatók a kiállítások. A klasszikus muzeológiai szakirodalomdidaktikus, propagandisztikus és asszociatív típusokraosztja fel a kiállításokat (Gergely István 1979-ben didaktikust,agitatívotésillusztratívot ír) az elérni kívánt hatás érdekében használatos megjelenítési formák alapján. Balassa (1964), Swiecimski (1978), Frank (1992), Vasáros (2010) más-más szempontok alapján tipizál. Ugyanaz a típus természetesen többféle felosztásban is szerepelhet. Ez az eljárás hasonlít ahhoz, ahogyan mondjuk a művészeti gyűjteményi tárgyakat is más-máshová soroljuk be, ha az alkotó, ha a korszak, ha az anyag, ha a stílus szerint kategorizáljuk őket egy kiállítás tervezésekor. Az itt következő képek illusztrációk valamely típushoz.