Katona lettem

A gyakornoki idő egy év volt, de derült égből villámcsapásként érkező behívóparancs ezt a már­már megszokott életmódot igen jelentősen átala­

kította. Nem estem pánikba, hiszen akkoriban minden egészséges fiatal­

ember, ha eljött az ideje, számíthatott a katonai szolgálatra. Az alkot­

mányban ez úgy volt rögzítve, hogy a haza fegyveres szolgálata, minden magyar állampolgár szent kötelessége. Természetesen, egészséges lévén nem kerestem kibúvót, hamis indokot, hogy megússzam a két évet, bár ismertem olyanokat, akik rengeteg energiát fektettek ebbe.

Nem tudom hogyan, de én voltam abban a tavaszban az egyetlen bevo­

nuló a környezetemből, bár voltak velem egyidős, egészséges fiatalembe­

rek az ismerősi körömben. Távolról ismertem azt a két zalabaksai fiút, Varga Sanyit és Svercsics Jóskát, akik szintén megkapták a behívót.

A sorozáson engem, mivel főiskolai végzettségem volt, Keszthelyre, egy légvédelmi lokátoros egységhez soroztak, kollégáimat gépkocsivezetőnek vették számításba.

Amikor megvittem Resznekre a kedvesemhez a bevonulás hírét, na­

gyon szomorúak voltunk, mert előre láttuk azt a sok nehézséget, amit az elkövetkezendő két évben le kell küzdeni. Egymás közelsége is hiányozni fog. Éreztük, hogy ez a próba vízválasztó lesz életünkben.

A leszerelés után úgy tűnt, hogy elröppent ez a két év, de amikor elkez­

dődött, egy örökkévalóságnak tűnt.

Nem volt szerencsém az iskola befejezését illetően sem. A mi évfolya­

munk és az utánunk következő évfolyam beleesett abba a váltásba, ami­

kor kifuttatták a főiskola és egyetem utáni féléves tartalékos tiszti képzési formát, és a diákokat előfelvételivel iskolázták be. Így az 1966–1967. évben végzőkre kétéves sorkatonai szolgálat várt.

A sorozás szerint 1967. március 30­án Keszthelyre vonultunk be a ko­

mendáns parancsnokságra. Ott már sok fiatal szorongott, ez a szorongás nemcsak a kis helyiséggel, hanem a belső feszültséggel is magyarázható volt.

Bíztam benne, hogy mivel a szülővárosomban vagyok, nagy baj nem lehet, itt laknak a szüleim, sok embert ismerek, majd csak lesz valahogyan, és lett is.

Sorban szólítottak bennünket, és egyszer csak én is rákerültem. Ott áll­

tam egy asztal előtt egyedül, az asztal másik oldalán egy csomó főtiszt, a papírjaimat meg engem vizsgálgattak. Aztán meghozták a döntést, pont úgy éreztem magam, mint egy bíróságon a vádlott ítélethirdetéskor, pedig nem követtem el semmit. Meztelen voltam mindenféle értelemben.

Kiderült a papírok közül, hogy nekem van traktoros jogosítványom, amit még a főiskolán szereztem. Ez kinyitotta előttem a harckocsivezetői pályát, és az utat Tapolca felé.

Kellett Tapolcán a gépkocsivezető is, így a két kollégám is velem uta­

zott. Itt aztán elváltak az útjaink, ők a szállítószázadhoz kerültek, és bár

„kopaszok” voltak, a civil életben megszerzett jogosítványt elfogadták, és rögtön beosztásba kerültek.

Mikor a behívót elolvastam, többek között az is rá volt írva, hogy „egy­

napi élelmet hozzon magával”. Ezt nem vettem komolyan, és úgy indul­

tam katonának, hogy még egy keksz sem volt a zsebemben. Gondoltam, nem lehet igaz, hogy itt nincs kaja, pedig igaz lett. Ismerőseimet jobban felkészítették, mert rengeteg rántott húst hoztak. Még leszerelés után is megemlegettük, hogy én lettem volna a békeidők első halálos áldozata, ha őnáluk sincsen ennivaló. (Sanyi már vagy tíz éve meghalt.)

Ekkor még mindig civil ruhában voltunk, de kezdték név szerint szólí­

tani és csoportokba állítani a katonákat. Átvonultunk a fürdőházba, ahol le kellet vetkőzni meztelenre, a civil ruhát beosztott katonák belegyömö­

szölték olyan cukros zsákokba, amiben még zörgött a cukor maradéka. Az én vadonatúj, szürke hágó anyagból, méret után varratott öltönyöm is ilyenbe került, de mivel nem fért simán bele, az én öltöztetőm surranós lábbal gyömöszölte be. Szóvá is tettem, hogy ez disznóság, és akkor meg is szereztem az első fekete pontot. Megfürödtünk az először forró, majd a szappanozást követően jéghideg vízben. Törölközést követően rovartala­

nítás következett. DDT­t fújtak a hónaljunkba és az ágyékunk szőrzetére.

Ez volt az első illatanyag, amit megismertünk. Aztán egy gatya, egy nadrág, megkaptuk a gyakorlóruhát. Nem számított mekkora volt, fel kel­

let venni.

Akkoriban 43­as inget viseltem, ennek megfelelően a 38­as inget nem tud­

tam begombolni, a zubbony ujja csukló fölött tíz centivel véget ért. A nadrág nem ért bele a surranóba, a surranóból meg talán már két korosztály is lesze­

relt, büdös is volt, félretaposott, meg mint később kiderült, gombafertőzött.

Később, már a körletben módunk adódott egymás között elcserélgetni a ruhadarabokat, ugyanis volt olyan katona, akinek két­három számmal nagyobb ruhát osztottak.

A katonaruhát nem szégyelltük, akárhogy is nézett ki, mert ezt úgy ad­

ták, és inkább az országnak kellett volna szégyelleni rongyos katonáit. Ké­

sőbb a posztóköpeny hossza miatt lett bajom, mert leért a csizmáig. Le­

vágni nem lehetett, bélyegző volt benne, deréktájon meg azért, hogy elölről passzoljon. A hátára háromszoros ráncot húztunk. Mégis büszkén visel­

tük. Aztán mikádókat kaptunk, amelyek méretben is jók voltak.

Ekkor már harckocsivezetőnek számítottam. Bár még nem láttam kö­

zelről ilyen acélszörnyet, de az „iskolaszázad” körletében voltunk. Az is­

kolaszázad, rendes nevén „harckocsivezető­kiképző század” a tapolcai 6904 alakulat laktanyájában került elhelyezésre, egy harckocsiezreddel együtt.

Az iskola nemcsak a tapolcai ezrednek, hanem az út másik oldalán lévő rakétásoknak, a nagyatádi, zalaegerszegi alakulatoknak, és még ki tudja kiknek nem képzett lánctalpas harci járművekre vezetőket. Századunk tisztesiskolaként is funkcionált egyben, mert nyolc hónap alapkiképzés végén felvarrhattuk az őrvezetői csillagot.

József a keresztnevem, de ettől függetlenül váltam a század egyik józsikájává. Itt az idősebb katonák minden újoncot „Józsikám”­nak neveztek. Olyan vezényszavak röp­

ködtek, hogy „Józsikám, ugorjon ki a zsebéből!, Józsikám, gombolkoz­

zon be, mert megfázik!, Józsikáim, ébresztő!, vagy …sorakozó!, termé­

szetesen a …b...ssza meg! ezzel együtt járt. Itt voltunk először urak, mert magáztak bennünket.

Gondolkodni nem kellett, a tisz­

tesek ezt megtették helyettünk.

Okosan tette, aki szótlanul megáll­

ta, és végrehajtotta a parancsokat.

Ezekből pedig volt bőven.

Tapolcán a laktanyában az elhe­

lyezésünkre egy négyszintes, T­ala­

Az őrvezető elvtárs

kú épületben került sor. Ennek a földszintjén és alagsorában kapott helyet a mi századunk, felettünk a három emeleten szállásolták el a három harc­

kocsizászlóalj katonáit. Mi nem öregedtünk meg itt, mert nyolc hónapig, az időszak végéig „kopaszok” voltunk, aztán szétszórtak bennünket a har­

ci alakulatokhoz. Én egész katonaidőmet ennél a századnál szolgáltam le.

Talán az iskolai végzettségemnek köszönhetően, Ács László hadnagy ki­

választott kiképző rajparancsnoknak. 1969­ben innen szereltem le. (Köz­

rejátszhatott ebben, hogy ő is keszthelyi, szomszéd utcabeli gyerek volt.) Megállapítottuk, hogy nem nagy a korkülönbség köztünk, mert én a fő­

iskola és a gyakornokoskodás után 21 évesen vonultam be, ő meg két éve végzett a tiszti főiskolán.

Végig jó, szinte baráti volt a kapcsolatunk. Később szép katonai karriert futott be, Görögországban katonai attasé lett, ha jól tudom, ezredesi rend­

fokozatban fejezte be pályáját. Leszerelésem után talán egyszer, véletlenül találkoztam vele. Néhány éve Hévízen, a vízben beszélgettem Jóskával, a bátyjával. Tőle tudtam meg róla néhány dolgot.

A kopasz társakkal nagyon jó kapcsolatunk alakult ki. Különösen Sági Gyurit, egy zalakoppányi gyereket választottam barátomnak. Mi számí­

tottunk a század személyi állományából az „értelmiségnek”. Nekem főis­

kolám volt, neki közgazdasági érettségije.

A többi társunk szakmunkás vagy gépkezelői vizsgával rendelkezett.

Mint már írtam, a traktoros vizsga volt a fontos.

Az első sorakozón kiemeltek bennünket. Ez így zajlott le.

Kiállt az egyik tiszthelyettes, és elkiáltotta magát: „Józsikáim, ki tud maguk közül gépelni?” Ketten jelentkeztünk Gyurival. Ő a közgazdasági technikumban tanulta a gépírást, én meg a kerkakutasi tsz régi Reming­

ton gépével gyakoroltam.

Kiléptettek bennünket és közölték: „Józsikáim, maguk fogják takaríta­

ni a századparancsnoki irodát.” Hát ennek semmi köze nem volt az író­

géphez, viszont a feladat jelentős volt. Öt padlós iroda, mellékhelyiségek és egy folyosó.

Az irodák padlóját minden hónapban fel kellett súrolni, a klasszikus módon beereszteni és felfényezni. Szőnyegeket mostunk, a bútorokra kü­

lönösen nagy súlyt fektetett az írnok, akit Scher tizedesnek hívtak, és a maga fajtájában nem számított egy kopaszbarát tisztesnek.

A munka mindennapos volt. Este, amikor a század folyosóján elüvöl­

tötte magát a napos (Takarítást megkezdeni!), mi Gyurival kértünk enge­

délyt a századparancsnoki irodába vonulásra.

Én mentem elől, Gyuri utánam, mert két katona már csak alakzatban közlekedhetett a laktanya területén, és az iroda külön, a főkapunál volt. Ott lejelentkeztünk az írnoknál, aki meghatározta a munka irányait, és dolgoz­

tunk, amíg ő azt nem mondta, hogy visszamehetünk a körletbe. Akkor újra alakzatba fejlődtünk, és lejelentkeztünk a századnapos asztalánál.

Eddigre a század már végzett a takarítással, és végrehajtotta a takarodót.

Mivel csendben kellett lenni, felszólítottak bennünket, hogy csendesen tisz­

tálkodjunk meg, végezzük el szükségünket. Hiába mondtuk, hogy az irodá­

ban már mindez megtörtént, muszáj volt végigjárni az utunkat, és hogy ösz­

szejárkáltuk a körletet, még fel is mosatták velünk a WC­t, fürdőt és a folyosót.

Hát így nézett ki abban az időben az értelmiségi tevékenység. Nehéz volt, de mindig vidáman tettük a dolgunkat. Egyik vasárnap, nem lévén látogatónk, még egy kis extra munkát eszeltek ki számunkra a tisztesek, hogy ne unatkozzunk. Mint már említettem, századunk a földszinten ke­

rült elhelyezésre, az épület bejárata pedig a T­alakú épület két szárnyának a csatlakozásában volt. Itt járt át több száz ember. Gyakorlatilag nem lehe­

tett tisztán tartani, mert a folyamatos felmosástól vizes cementlapon ál­

landóan lábnyomok voltak.

Ide osztottak be szívatásra bennünket úgy, hogy egyikünk egyik, mási­

kunk a másik oldalt mosta. Unatkoztunk, ezért megkértük a felügyelettel megbízott Lőrincz őrvezetőt, hogy dolgozhassunk együtt, amihez hozzá is járult. Énekelni kezdtünk katonadalokat, ami egy idő után úgy felerősö­

dött, hogy kijöttek a többi tisztesek is nézni bennünket. A három épülettel arrébb lévő ügyeletes tiszt telefonon érdeklődött, hogy mi történik ná­

lunk. Lőrincz biztosította az őrnagy elvtársat, hogy rögtön intézkedik, és amikor kijött, azt mondta, hogy „Danógassanak a kurva annyuknak!”

Hozzám állt közelebb (nem lelkileg), és engem sértett meg jobban. Jó erőben lévő fiatalember voltam. Elkaptam bal kézzel a nyakánál a nálam majdnem egy fejjel alacsonyabb tisztest, felemeltem a falnál úgy, hogy nem érte el a lába a földet.

Már lendült a jobb kezemben lévő felmosórongy, hogy belevágom a ké­

pébe, de meggondoltam magam, és leeresztettem Lőrinczet. A tisztesek nem avatkoztak be. Sokáig emlegették, hogy „Momó, ha akkor a Berkes szájon vág, még most is köpködnéd a fókát”. Egymás között Momónak hívták tisztes­társukat. Nem lett belőle ügy, mert érezték, hogy ők is meg­

üthetnék a bokájukat.

Türelmes, szolgálatkész katona voltam. Nem vitatkoztam a paranccsal, lett légyen az bármilyen megalázó is. Direkt rájátszottak az iskolai vég­

zettségemre. Egy alkalommal a WC­t kellett dugulásmentesíteni. Úgy döntöttek, hogy én leszek a legalkalmasabb erre a célra. Megmutatták, hogy mi a feladat. Ez még nekem is sok volt. A katona valószínűleg késza­

karva lehúzta az angol vécébe a felmosórongyot, ami elakadt.

Addig jártak rá, amíg karimáig nem lett. Természetesen az összes tisz­

tes figyelte, mi lesz ebből. Én nagy lelki nyugalommal felgyürkőztem és belenyúltam a sűrű masszába. Kivettem a dugulást okozó rongyot, de erre már mindenki elhagyta a helyszínt. Nem gondolták, hogy megteszem.

A tisztesek válogatott kitolásokat találtak ki. Indítékuk az volt, hogy velük is így bántak kopasz korukban.

A harmadik szakaszban szolgáltam. Parancsnokom Fidler Sándor had­

nagy, egy sor tiszthelyettessel, rajparancsnokom Váradi Mihály sorállo­

mányú szakaszvezető, helyettese Kaiser László őrvezető volt.

A tiszti állományt a századnál Barócsi Imre őrnagy (századparancs­

nok), Tóth Ferenc főhadnagy (technikai helyettes), a szakaszparancsno­

kok hadnagyi rendfokozattal (mind fiatal tisztek) és egy sor tiszthelyettes szakaszparancsnok­helyettesek adták. A szolgálatvezető Csontos József törzsőrmester volt.

A kiképzéskor a sorállományú rajparancsnokok voltak velünk, minden szakaszban kettő, egy harmadik időszakos és egy második időszakos. Ők voltak az igazi urak. A kinevezett példaképek, akik dicsérhettek, jutal­

mazhattak, fenyíthettek, és ha úgy tartotta kedvük, meg is alázhattak ben­

nünket. Panaszra csak a szolgálati út betartásával nyílott lehetőség, amit a legtöbb esetben nem ajánlottak.

A kiképzés három időszakra tagozódott. A tervezett két évet osztották fel háromszor nyolc hónapra, így egyszer nyolc hónap jelentett egy időszakot.

Az első időszakom viszonylag jól tellett, mert mint már említettem, Bálint Jancsi barátomtól még itthon kaptam előképzést, így kevés váratlan esemény történhetett meg velem.

Néha megjelent a századnál az ezredparancsnok politikai helyettese, egy őrnagy, aki politikai és katonapolitikai dolgokról, a Varsói Szerződés­

ben és a KGST­ben aktuális eseményekről tartott előadást. Ilyenkor az egész század jelen volt, kimaradni csak a szolgálatnak volt lehetősége. Itt bármilyen jellegű eseményt bemutathattunk, előterjeszthettük panaszain­

kat, sérelmeinket.

Én, mint már írtam, az igazam tudatában eléggé szókimondó katonának számítottam, és egy ilyen alkalomkor a következő kérdést tettem fel az őrnagy elvtársnak: „Ki lehetett az az ember, aki egyik katonatársamat (nevére már

nem emlékszem, valahonnan a Bakonyból jött) harckocsivezetőnek, de egyál­

talán katonának alkalmasnak találta?” Ez a fiú olyan idegbetegségben szenve­

dett, amit kis kora óta az orvostudomány sem tudott kezelni. Folyamatosan rángatózott, ebből kifolyólag nem tudott az evőeszközzel bánni, nem mindig találta el a piszoárt, és ehhez hasonló jelei voltak a betegségének.

Az őrnagy megígérte, hogy utánanéz a dolognak. Már másnap hívatták a fiút a gyengélkedőre. (Ez a hely a katonaságnál az egészségügyi ellátást biztosította.) Két hét múlva a katonatársam civil ruhában távozott a lakta­

nyából. Gyakorlatilag nekem köszönhette, hogy mentesült azoktól a gyöt­

relmektől, amik rá vártak volna.

Irodatakarító kollégámmal számos olyan dolgot is elvállaltunk, ami színe­

sítette a benn töltött időt. Ilyen volt a hadseregbajnokság, amit háromtusában rendeztek. A plakátverseny és a Ki mit tud a technikában? vetélkedő.

A hadseregbajnokság Zalaegerszegen, a Hadosztálynál, a Petőfi Lakta­

nyában került megrendezésre. Úszás, futás és pisztolylövészet sportágak­

ban. Az egész századból csak mi ketten voltunk rá alkalmasak, mert aki le tudta úszni az ötven métert, az nem találta el a céltáblát, és ennek az alkal­

matlanságnak számos variációja miatt nem felelt meg. Nekünk ez össze­

jött, és Zalaegerszegről valamiféle dicsérő oklevelet hoztunk haza.

Később a plakátverseny a népek és haderők közötti barátságot akar­

ta bemutatni. Az én plakátom köze­

pén egy baráti kézfogás volt, egy fehér és egy fekete ember fogott ke­

zet. Ezt a kézfogást temperával fes­

tettem meg. A kép nagyon jól sike­

rült. A kézfogás körül a témához kapcsolódó cikkek, fényképek ke­

rültek elhelyezésre. Többen készí­

tettek plakátot, de csak az enyém volt a KISZ­klub falára felhelyezve.

A technikai programot, mivel anyagigényes volt, inkább Sági Gyuri barátom szervezte. Kitalál­

tuk, hogy Gyuri Pesti munkahelyé­

ről beszerezhető a szükséges anyag, így kértünk egy napi eltávozást Budapestre.

Sági Gyurival Budapesten, civil ruhában

Menetlevelet és nyílt parancsot kaptunk az útra. Vonattal mentünk.

A nap jól elhúzódott, és világossá vált, nem érünk haza éjfélig. Bementünk a budapesti komendáns parancsnokságra, ahol előterjesztettük kérésün­

ket, hogy segítség kell. Elhelyeztek bennünket az egyik század körletében, majd reggel új papírokkal Tapolca felé indultunk.

Itt már vártak bennünket. A hozott anyagból maradandót sikerült al­

kotnunk, aminek a témájára már nem emlékszem, de arra igen, hogy nagy sikere volt.

Közben folyt a kiképzés a tantermekben, a keszonban és természetesen a vezetési pályán.

A tantermi foglalkozás egyértelmű volt. A hadi tudományokat tisztek oktatták, kiegészítve a speciális technikai órákkal, ahol a harcjárművek­

kel kapcsolatos felépítési, vezetéstechnikai, valamint a fegyverzettel kap­

csolatos tudnivalókat sajátítottuk el.

Fiatal tisztjeink a tiszti iskolán megszerzett tanári diplomával rendel­

kezve jó vagy rossz előadók voltak. Engem érdekeltek a történelmi témák, a különböző korok fegyverzete és ezek használata. Politikai előadást néha civilek is tartottak a hadsereg és a város kapcsolatából adódóan.

Az első három hónapot a laktanyában töltöttük. Vártuk rá, és készültünk a katonai esküre, ugyanis csak ez után léphettünk a kapun túlra. A kinti világ­

tól elszakítva éltünk, és tudomásunkra hozták, hogy csak a jó teljesítménnyel lehet kiérdemelni a kimaradást, az eltávozást vagy a szabadságot. Ezekkel igen fukarul bántak. Aki kimaradásra kért és kapott engedélyt, csak Tapolcára mehetett. Elsősorban a szórakozni vágyók kértek kimaradást. Ennek legtöbb­

ször büntetés volt a vége a szeszesital fogyasztás miatt. A két év alatt összesen kétszer voltam kimaradáson, egyik alkalom a fogorvoshoz vezetett, a másikra a már említett plakátkészítéshez való papír vásárlása miatt került sor.

Szabadidőmet levélírással töltöttem, majd minden nap kaptam Erzsitől levelet, és természetesen a válasz sem maradt el. Mindig tervezgettem, hogy egyszer újra átélem a levelek hangulatát, elolvasom őket, mert kedve­

sem megőrizte mindet.

Kellett spórolni a kimaradással, mert valamennyire az eltávozás, de főleg a szabadság adott lehetőséget Erzsimmel és a szüleimmel való találkozásra.

Ha közben kimaradásokat veszek igénybe, azt mondhatták volna, „hiszen most volt kinn, Józsikám”. Az eltávozások általában Keszthelyen teltek a szülői háznál. Ide utazott Erzsikém, és ez egy délutánt, estét és a másnapot jelentette számunkra. Elmentünk cukrászdába, moziba, vagy csak otthon örültünk egymásnak.

Amikor a pár nap szabadságot élvezhettük, én utaztam Resznekre.

Ilyenkor segíthettem a ház körüli munkában, részt vettem a baráti kör­

ben zajló eseményekben, szüreten, disznóvágásokon, a helyi kulturális életben. Büszke voltam rá, hogy a huszonhárom hónap katonáskodás ide­

je alatt negyvenhét nap szabadságot töltöttem le. Ez akkor soknak tűnt, de belegondolva a későbbi évek katonáinak lehetőségeibe, hogy szinte bejáró­

ként katonáskodtak egyesek, megalázóan kevés volt. E néhány nap kiér­

demlése tett bennünket jó és kiváló katonává. Hajtani kellett, a parancsot nem lehetett „megb...ni, mert szaporodott”, és csak a jó munka után lehe­

tett odaállni a kéréssel a századsorakozóra. A laktanya elhagyása sem volt egyszerű dolog. Ha úgy ítéltük meg, hogy minden rendben van, a kapunál a szolgálatos, attól függően, hogy milyen ing volt rajta, még visszazavarha­

tott a körletbe egy kis kiigazításra. Elsősorban a haj volt a fő baj. Ha a ka­

tona elment a laktanyán belüli (egy­egy öregkatona által üzemeltetett) fodrászatba, kapott olyan frizurát, amivel a civil életben nem lehetett megjelenni. Ha civilbe öltöztél, a VÁP­os gyorsan felismert a haj alapján.

Később már én is nyírtam a kifelé igyekvőket. Sok volt a kuncsaftom, mert én mint sorstárs, éppen annyit vágtam le, hogy átférjen a kapun a vi­

selője. Az ágyon lévő sapkámba gyűlt némi kis aprópénz, a munkadíjam.

Az első időszak végén mi is őrvezetők lettünk. Kiválogatták közülünk a leszerelő kiképző rajparancsnokok helyére az alkalmas új állományt.

A többit elvezényelték a távoli harcalakulatokhoz. Sági Gyuri, Németh Laci, Török Jóska, Khern Karcsi (†), a barátaim is elmentek. A Tapolcán maradottak már nem voltak igazi barátok. Nem sokat adtunk egymásra, mindenki az egyéni sorsát egyengette, néhány púderolós is akadt köztünk.

Dolgunk volt bőven. Tanultunk, de már tanítottunk is. A hivatásosok és a harmadik időszakosok minket láttak el annyi munkával, hogy alig bírtuk.

A fegyelem tartása is ránk terhelődött.

Ez a munka újabb nyolc hónapig tartott, aminek a végén tizedes és másod­

osztályú harckocsivezető, kétszeres kiváló katona lettem. Ezeket az eredmé­

osztályú harckocsivezető, kétszeres kiváló katona lettem. Ezeket az eredmé­

In document A városi fiú (Pldal 124-143)