Magánéletemben is nagy változásra készültem. Úgy döntöttünk a párom
mal, hogy összeházasodunk. Nagyon szegények voltunk, de számos dolog szólt a frigy mellett. Erzsikém dolga volt az anyagiak előteremtése, és az esküvői szertartás, a vacsora megszervezése.
Nekem a szabadság intézése, a személyes részvétel volt a feladatom.
Rengeteget dolgoztam, hogy ne tagadhassák meg a szabadságadást.
Meg is kaptam a maximális kilenc napot, és a civilruhaviselés engedélyét.
1968. augusztus 17én elhagytam a laktanyát, és Sopronba utaztam, ahol
várt rám a kedvesem. Összejött a család, és másnap, 18án megjelentünk a mintegy húszfős násznéppel a soproni anyakönyvvezető előtt.
Kimondtuk az igent, illetve én kijelentettem, mert az anyakönyvvezető kérdésére, hogy „Kijelentie ön, Berkes József, hogy feleségül veszi az itt jelen lévő Bartal Erzsébetet?”, azt válaszoltam, hogy „KIJELENTEM”. Ezt felszólításra, igenre változtattam. És mint azt az elmúlt évek bizonyítot
ták, jól tettem.
Bár nem voltam istenfélő ember, de a családom kedvében járandó, egy kis templomba mentünk egyházi esküvőre. Az eskető pap a szélesebb családhoz tartozó Hildebrand atya, pannonhalmi paptanár volt. A rokoni szálat apó
som második felesége, Mária jelentette. Neki volt fiatalabb testvére, aki Po
lán Imre néven lett bencés szerzetes. Ekkor gyóntam és áldoztam utoljára.
A hivatalos aktusok után az Almon lévő kis
vendéglőbe mentünk, a hol elfogyasztottuk a szerény vacsorát. Szerény volt, de együtt volt a csa lád. Az én szüleim is jelen voltak, bár sokáig úgy gondolták, hogy nem lesznek ott. Anyám ugyanis nem akarta a há
zasságunkat. Millió kifogá
sa volt. Főleg, hogy még rá
érünk a leszerelésig. Apám, aki ebben az időben a Sop
roni Szana tó riumban volt beutalt, inkább elfogadta az ötletünket. Mivel anyám egyben őt is meglátogatta, végül is úgy döntöttek, ott lesznek. Eltökéltek voltunk, és ők tudták, hogy nélkülük is összeházasodunk.
Az esküvői képünk
Vacsora után Ágfalvára utaztunk. Kevés hely volt a lakásban. Nekünk egy négyszemélyes rekamié jutott. A baj csak az volt, hogy ötünknek ágyaztak rá. Mellettünk fiatalabbik sógorom aludt a feleségével, lábtól az öcsém.
Így telt a nászéj. Jókat röhögtünk később a szerencsétlenségünkön.
Másnap mindenki hazaindult. Mi öcsémmel és nagymamámmal Keszthelyt vettük célba.
Egy kis autóbusszal jöttünk a 84es úton. Csak mi négyen utaztunk, sem fel, sem leszálló nem volt. Sopronhorpácsra érkezve a sofőr javasolta, hogy nézzünk körül egy kicsit a búcsúban, mert nagyon sok időnk van, ráérünk. Leszálltunk. Öcsém a céllövöldéhez állt be. Több sikertelen lövés után a lövöldés cigányasszony felháborodva kergette el a pulttól, mert ak
kor vette észre, hogy nem a pálcákra céloz, hanem már a negyedik baba szemét lövi ki. Sietni kellett a lelépéssel.
Azóta, ha Sopronba megyünk, mindig szóba kerül a céllövölde Sopron
horpácson.
Keszthelyen egy éjszakát töltöttünk. Nem voltunk nyugodtak. Valami volt a levegőben, de akkor még nem tudtuk, hogy mi.
Augusztus 20a volt. Reggel motorra ültünk. Apám kis Simson Star motorjára, és elindultunk Várpalota, első szerelmes hetünk helyszíne felé.
Útközben érintettük Badacsonyt, és mert a Kisfaludyházban terveztük az első kettesben elköltendő ebédünket, itt megálltunk. Jó magasan, a hegy oldalában van ez a vendéglő.
Majdnem a célig felkapaszkodott a motor, de két személlyel nem bírta végig.
Megálltam, megmagyaráztam ifjú feleségemnek, hogy ott van előt
tünk a cél, én felmegyek a motorral, jöjjön utánam, ott várom. Fel is mentem, vártam, de csak nem jött. Kis idő elteltével visszaindultam a keresésére. Nem találva, elindultam egy oldalsó úton. Jó messze meg
találtam. Már visszafelé jött. Zokogott, hogy elhagytam, szinte vigasz
talhatatlan volt. Természetesen már ekkor is neki volt igaza. Na, azért megebédeltünk, és tovább indultunk. Késő délután érkeztünk Várpa
lotára. Sógoromék adták kölcsön a Tésidombon lévő lakásukat, ugyanis erre az időre ők Hajdúszoboszlóra kaptak beutalót. Elhelyezkedtünk.
Ez az éjszaka lett a tulajdonképpeni nászéjszakánk. Jól éreztük ma
gunkat, és a nap fáradalmait kipihenendő kellemes álomra hajtottuk a fejünket.
Reggel nem akartunk korán kelni, mert úgy terveztük, hogy a rendel
kezésünkre álló hét a pihenésé lesz. Kilenc óra felé csengettek. Feleségem ment ajtót nyitni. A postás volt.
Táviratot hozott.
Az anyakönyv után először írta a kézbesítő könyvbe új nevét: Berkes Józsefné.
Érdeklődve bontottuk a táviratot, amiben ez állt: „AZONNAL VO
NULJON BE! Parancsnok.”
Csak álltunk, és nem tudtuk, hogy mi van, és miért történt ez velünk.
Reggel már hallottuk a rádióban, hogy a Varsói Szerződés hadseregei baráti segítségnyújtás keretében átlépték a csehszlovák határt. Nem gon
doltuk, hogy ez minket is elérhet.
Sajnos elért, mert a Keszthelyre küldött táviratot édesanyám utánunk irányította.
Mit volt mit tenni, a táviratot kézbesítették, ha nem vonulok be, az egyenlő a hadbírósággal, így kezdtünk megbarátkozni a gondolattal. Még megebédeltünk, majd a lakást lezárva útnak indultunk Keszthelyre. Nem szóltunk egy szót sem, átöltöztem a katonaruhába, elbúcsúztam síró ked
vesemtől, aki megígérte, hogy minden nap eljön a laktanyába. Vonattal Tapolcára utaztam, és lejelentkeztem a parancsnokomnál. Első kérdése az volt: „Miért jöttél be?” Hiába mondtam, hogy azonnal indulok vissza, már késő volt.
Feleségem beváltotta az ígéretét. Egész nap velem, velünk volt, mintha a század látogatója lett volna. Az ezred kiment Szlovákiába. Az iskolaszázad a helyén maradt. Mi láttuk el a laktanya szolgálatait. Én lettem az egyes (laktanya)őrség parancsnoka. Normális esetben az őrségnél két felvezető volt, most ez négyre emelkedett. Ők kettesével váltották egymást az őrka
tonákkal. Én nem is hagytam el az őrszobát. A fogda egyik helyiségét ren
deztem be rezidenciának. Itt és az őrszobán töltöttük a nászutunkat. Szin
te az egész laktanya minket kényeztetett.
Aztán letelt a nászút, visszajött az ezred, és minden beállt a régi kerék
csapásba.
Nyár volt, ragyogóan sütött a nap. A laktanyában éltük a katonák meg
szokott életét. Tanultam és tanítottam, mert nem véletlenül maradtam a kiképzőszázadnál. Tantermi foglalkozásokat vezettem, terepen gyakorol
tuk a harcászati és alaki mozgásokat.
Jó erőben voltam, elmondhatom, hogy nem akadt olyan feladat, amit ne tudtam volna végrehajtani. A szakaszom reggeli tornáján bevezettem,
hogy futunk a reptéren bizonyos távokat, majd visszafelé levezetésképpen séta, indiánszökdelés, békaügetés, futás.
Mire az ezred befejezte a reggeli tornát, visszaértünk, és a többiekkel együtt vonultunk nótázva a körlet felé. Elértem, hogy három hét alatt mindenki tel
jesítette a távot, a katonák nem reklamáltak a terhelés miatt, mert érezték, hogy a sok hadi tudomány (marhaság) mellé kell az erőnlét az elviseléshez.
Talán egy hónapig ment a futásra alapozott tornánk, de akkor egy po
cakos alezredes volt az ezredügyeletes, és megtekintette a reggeli tornát.
Feltűnt neki kis csoportunk a távolban. Amikor visszaértünk, magához rendelt, és magyarázatot kért a fegyelemsértésre.
Volt magyarázat, de mivel a szabályzat ezt a módszert nem írta le, ez
redkihallgatásra rendelt.
Másnap reggel ott álltam az ezredparancsnoki épület emeleti folyosóján a sor végén.
Medvegy Mihály alezredes, az ezred parancsnoka meghallgatott, majd tovább lépett. A sorban ott állt Smajda százados, az ezred sporttisztje, aki, amikor rá került a referálás, beszélt ennek az edzésformának az értékeiről.
Szerencsémre azt elérte, hogy nem kaptam fenyítést, de parancsban meg
jelent, hogy mindenki köteles a reggelitornavezető utasításainak megfele
lő gyakorlatokat végezni. Így ért véget a kezdeményezésem.
Ezután az én embereim is unott pofával, a mielőbbi végét várva végez
ték, vagy akik tudták, el is summantották a reggeli tornát.
A második időszakomban szervezett háromfordulós tájfutó verseny ta
pasztalatai késztettek arra, hogy dolgozzam a katonák erőnlétének javításával.
Itt ugyanis bebizonyosodott, hogy bár a szakasz legjobbjait választottam magam mellé, a táv második felén már én vittem a három felszerelést (géppisz
toly, tártáska, gázálarc, málhazsák). Nekem ez ment, de társaim nem bírták.
Az ezredparancsnok rendkívül szigorú, nagy tekintélyű katona volt.
Vele kapcsolatos két anekdotát kell itt megemlítenem. Mindkettőben Szilágyi százados, a szállítók parancsnoka volt a másik résztvevő.
Egyszer, amikor Szilágyi százados adta az ezredügyeletesi szolgálatot, a fel
sorakozott szolgálatok várták az ezredparancsnok érkezését. Felhangzott a kürtjel, és begördült a parancsnoki Warszawa a tisztelgők elé. Szilágyi százados odaugrott a gépkocsihoz, felnyitotta a gépkocsi hátsó ajtaját. A parancsnok, miközben szállt ki, fogta az ajtóoszlopot. Még mielőtt elengedte volna, Szilágyi bevágta az ajtót. Az alezredes erre hangosan azt mondta „Fusson százados elv
társ!” A százados kérdése az volt: „Hová fussak, alezredes elvtárs?” Miska azt mondta: „Mindegy, csak fusson!” És Szilágyi elfutott, talán még ma is fut...
A másik esemény a „Vogé” nevezetű étteremben történt egy este. Med
vegy alezredes a családjával ült a meglehetősen teltházas vendéglőben.
Beljebb még volt üres asztal, ide igyekezett a háta mögött őt követő család
jával Szilágyi százados. A szűk átjáróban ülő parancsnok mellett nem fértek el, így sapkához emelt kézzel kért engedélyt: „Alezredes elvtárs!
Szilágyi százados, a szállító század századparancsnoka kérek engedélyt feleségemmel és két kiskorú gyermekemmel továbbhaladni.” Erre Miska csak annyit mondott: „Marha!”, és arrébb húzta a székét.
Öregkatona voltam már, amikor téli vonatozásra kaptam parancsot.
A harcjárművek nagyjavítását egy titkos gödöllői szakműhelyben végezték, ide kellett elszállítani az ezrednél szolgáló egyik T–54es harckocsit. Az elő
készítés nem az én feladatom volt. Az előírás szerint feltöltötték üzemanyag
gal, minden tartozékkal, és felvontatták egy vasúti pőrekocsira. Több napra vételeztem élelmiszert, vizet, téli holmit. Amikor kész volt, én is elfoglaltam a helyem a HK mellett a vagonon. Nagyon hideg volt, mínusz tíz és húsz fok között. Lefel járkáltam, de nagyon fáztam. Egyszer csak jött egy mozdony, és elhúzott a tapolcai állomás egyik külső vágányára. Itt álltunk másnapig.
Leszállni nem mertem, mert a vasutasok sem tudták megmondani, mikor indul a tehervonat, ezért tovább fagyoskodtam. Nagy sokára megmozdult a szerelvény. Aznap elértünk Fonyódig, ahol megint holtvágányra kerültünk.
Már alig éltem, úgy át voltam fagyva. Itt jöttek a vasutasok, és gázolajat akartak venni, de én, a becsület példaképe, vigyáztam eskümhöz híven a nép vagyonára, nem adtam. Leszállva a kocsiról a sínek mellett sétáltam.
A szerelvény előtt állt egy „Szergej” dieselmozdony, járó motorral. Felké
retőztem a meleg vezetőfülkébe.
Rázott a hideg, a mozdonyvezető forró teával kínált. Aztán itt is marad
tam a ferencvárosi rendező pályaudvarig, ahol elbúcsúztam jótevőmtől.
Másnap délután Gödöllőn voltam. A műhely valahol egy erdőben volt, aho
vá én már nem mehettem be. A kapun kívül levették tőlem a papírokat.
Amikor jelentettem, hogy előírás szerinti feltöltött állapotban átadom nagyjavításra a gépet, majdnem felelősségre vontak a több mint ezer liter gázolaj miatt, amit hoztam. Mégiscsak el kellet volna adnom a vasutasok
nak Fonyódon. Amikor visszaértem, akkor mondták az öregkatonák, hogy ilyen esetben, mire Gödöllőre értek, már üres tartályokkal utaztak, mindent eladtak. Tanulság, hogy mielőtt elindulunk valahova, tájékozód
junk, hogy okosabbak legyünk.
Korábban már írtam különleges eseményekről, de van még történet, ami ide kívánkozik.
Valahol a Veszprém melletti gyakorlótéren történt, hogy a kiképzés szünetében a katonák kis csoportokban pihentek a harckocsikban, a fü
vön ülve, ki hol. Az egyik gépben is volt egy kis csoport katona. Mivel jó idő volt, kívül a páncélon is többen ültek. Egyszer csak lövés dördült, és a lövegcső mellett, a géppuskanyílás előtt ülő Bochstetter honvéd előre bukott.
A szerencsétlenség mellett az volt a szerencséje, hogy a lövés nem ért csontot, vagy nemesebb szervet. A váll alatt hatolt be, majd a testen átha
tolva elől távozott a lövedék. Sokáig volt kórházban.
A baleset a szabályok be nem tartása miatt következett be, ugyanis a tisztek minden esetben ellenőrizték a fegyvereket, ami most elmaradt, és az utolsó lőszer a csőben maradt. A küzdőtérben eszetlenkedők közül va
lamelyik elsütötte a géppuskát. Rosszabb vége is lehetett volna.
A másik két eset Oravecz Jenő honvéddal esett meg, még kopaszkatona korunkban.
A kislőtéren tartottunk pisztolylőgyakorlatot. Elméleti és gyakorlati oktatásokon estünk át, majd következett a lőgyakorlat. Ács László had
nagy vezette a lövészetet. A szánkba rágta, hogy a csőre töltött pisztoly a rövid csöve miatt veszélyes, csak a lőirányba vagy felfelé szabad tartani.
Ettől függetlenül Oravecz, mint egy karmester, úgy mutogatott a fegyver
rel. A hátrább álló főhadnagy a következő parancsokat adta ki: „Oravecz honvéd, fegyvert felfelé tart! Tárat ki! Fegyvert üríts!” Ekkor még a katona felfelé tartott pisztollyal állt. A főhadnagy odament a háta mögé, és a sur
ranós lábával úgy seggbe rúgta az értetlen embert, hogy az orra bukott.
Természetesen újra kezdődött a felkészítés.
A másik alkalom a harckocsitelephelyen történt. Egyegy vezetési gya
korlatot követően nagy karbantartás folyt a telephelyen. Ekkor sok olyan dolgot is meg kellett csinálni, ami nem lett volna szükséges, de elő volt írva. Leszedették velünk a T–34es harckocsi motorháztető páncélját.
Négy katona vitte a több mint hárommázsás páncélt. Jenő beállt közéjük, és ott imitálta, hogy egyedül is elvinné, mi meg nyögünk alatta. Hiába fi
gyelmeztettük, hogy ez nem játék, csak nem tágított.
A helyszínre érve háromra ledobtuk a nehéz vasat. Természetesen Oravecz honvéd lába alatta maradt. Mivel beton volt alul, mint egy prés, levágta a sur
ranó elejét a nagyujjal együtt. (Mi történt azután vele? Leszerelték?)
Ezt a pár esetet azért írtam le, mert a sérülések mind elkerülhetők lettek volna, ha a katona a parancsoknak és a szabályzatoknak megfelelően teszi a dolgát.