Alsó szomszédaink Mogyorósiék. A fiatalokkal nem nagyon tartottuk a kapcsolatot, ismertük őket, de csak köszönő viszonyban voltunk. A csa
ládban élt egy öreglegény, néhai Mogyorósi Sándor, aki a régi világban csendőrként a határvadászoknál szolgált a Muravidéken.
Beszélgetéseink során sok közös emlék jött fel bennem. Ahogyan beszélt a gosztolai, lendvadedesi, kecskési határszakaszról, egyes részletekre ráismer
tem, bár csak az én korom állapotait ismertem. Katonás megjelenésű, pödrött bajszú ember volt, aki nem tagadta, hanem büszkén hirdette csendőr múltját.
A mi pincénk előtt lévő nagy, faragott kövön szokott üldögélni, és vigyázta a szőlőket a madaraktól és az akkoriban még tekintélyes számú vadnyúltól.
Gyerekkorunkban mi is készítettünk szekrénykulcsból kis pukkanó eszközt, ami nem volt veszélytelen játék. Ennek a töltete gyufafejből ké
szült, szeg volt a gyújtója. Sándor bácsi is ezt a módszert használta, csak nagyban. Egy csőbe puskaport töltött. Előzőleg a cső végét lezárta, rést reszelt rá a gyújtónak, és a töltés után a másik véget is lefojtotta.
Édesapám ül a pince előtti faragott kövön. (Ezen a kövön szokott üldögélni Sándor bácsi is.)
A készüléket fogni nem lehetett, ezért egy szőlőkarót fúrt át, ebbe he
lyezte el a csövet, majd a gyújtónyílásánál újságpapírt tekert rá. Az újságot kellett meggyújtani, és kellő távolságból várni a robbanást, ami kisvártat
va be is következett. A madarak és nyulak fejvesztve menekültek. Egyik ilyen bemutató alkalmával azt mondta nekem, hogy „Berkes úr, nem min
dig ezzel riasztok ám!” Kérdésemre, hogy „Akkor mivel?” félrehúzta a ka
bátját, és az övén ott volt szép bőrtokban egy TT pisztoly. Elővette és meg
mutatta, hogy töltve van a tár. Mondtam az öregnek, hogy ne nagyon mutogassa, mert még baja lehet belőle. Végül is nem a pisztolyból lett a baj.
Ahogy idősödött, egyre jobban eluralkodott rajta a csendőrség iránti nosztalgia. Szuronyos puskával adott szolgálatot esténként, a hegyben járőrözött. Ez hamar feltűnt az itt élőknek, és valaki bejelentést tett a ren
dőrségen.
A nyomozók csőbe húzták az öreget. Segítséget kértek tőle az újonckikép
zéshez, amit ő lelkesen elfogadott. A következő alkalommal azt a mesét adták be, hogy fegyver sincs elég, amire az öreg azt válaszolta, nem baj, van neki, és majd ő viszi. Megint ott
hagyták Sándor bácsit. Kö
vetkező nap már két ren
dőrautó érkezett. Menekült volna az öreg, de elkapták.
A házkutatás során meg
került a szuronyos puska, a pisztoly, sok lőszer és grá
nát. Elvitték kihallgatásra.
Mondják, hogy nem bán
tak vele kesztyűs kézzel.
Bizonyíték erre, hogy rövi
desen a sümegi kórház zárt részlegére került, és néhány nap múlva belehalt a belső sérülésekbe. Többet nem láttuk.
Liszka néni, az édes
anyja kettesben maradt a régi cseléddel, Pandurral, akinek még rendes neve
sem volt. Mogyorósi Liszka néni és Pandur
Liszka néni a szomszédos nádas épület első részében lakott, Pandur a pajtában vagy az istállóban aludt, az évszaknak megfelelően. Valamikor gyerekkorában karolták fel az árvát. A ház körül nőtt fel. Önálló munkát nem lehetett rábízni, de mindig tettvett valamit.
Mint a kép is mutatja, a mosoly ránőtt az arcára. Apám gyakran beszélt vele, kikérdezte:
– Mi volt ma ebédre, Pandur?
– Én igazán nem is tudom.
– Na, mégis, mi volt?
– Hát… Talán egy kis finom krumplileves.
– És tegnap mit ettél? – Kis gondolkodás után:
– Egy kis finom krumplilevest.
– Hát előtte lévő nap?
– Akkor főzte a Liszka nyénnye.
Néha elküldte boltba Liszka néni. Mivel nem lehetett rábízni a bevásár
lást, felírást vitt a boltba kis zacskóban a nyakában. Ebben volt a pénz is.
Ezt kellett átadni a boltosnak.
A bolt a mellettünk lévő hegyháton, a Palotánál volt. Pandur fogta a sráglás talicskát, rátett egy vesszőkosarat, és elindult keresztben a hegyben a bolt felé. Egy ilyen útja egész délelőtt megtartott.
Átment a mi birtokunkon is. Ilyenkor apám elbeszélgetett vele:
– Hová mégy, Pandur?
– A bótba küdött a Liszka nyénnye.
– Aztán mit vásárolsz?
– Én igazán nem is tudom, Berkes bácsi.
– Hát azt a nehéz talicskát miért tolod?
– Mer ha efáradok, erre üdögelek.
Liszka néni 96 évesen, Pandur 87 évesen halt meg. Valamikor erős pa
rasztgazdaságuk volt, sok marhát és apaállatokat tartottak. Napszámosok, summások, cselédek dolgozták meg a birtokot.
De térjünk vissza a mi dolgunkhoz! A megnövekedett mustmennyiség feldolgozásához át kellett alakítani a pincét. Két darab mechanikus préssel dolgoztunk. A fal mellé egymás végébe két darab kétkét köbméteres be
ton kádat öntöttem (saját kezűleg). A benn lévő hordóállomány: 11 db 920, 867, 650, 450, 380, 350, 22 db 100, egy 50 és egy 35 literes. Rendelke
zésre állt szüretre 1 db 450, 2 db 150 literes fa kád, később ezek mellé még vásároltam két 300 literes olasz műanyag kádat. Először egy régi daráló
val, majd egy bogyózókacsozó géppel dolgoztunk, amire én szereltem
motort. Szüretkor valósá pihent, és szemlélte a mun
kánkat.
Magamnak sem osz
tottam konkrét beosztást, mert én voltam a karmes
ter, felügyeltem a pince
munkát, néha besegítettem egyik másik elmaradt szü
retelőnek. A hordók beállí
tása, töltése is az én felada
taim közé tartozott. Négyöt személy dolgozott a pincében. Vezetőjük Babos Tibi barátom, évek hosszú során át kiválóan végezte feladatát. Bent mindig rendet tartott.
Arra is ő ügyelt, hogy a puttonyosok ellássák a szedőket fröccsel, friss musttal. Ha ősz lévén kirándulók jártak a pincék között, mindig akadt nekik is egykét pohár ital és pogácsa. Velünk dolgozott Waltner Franci komám, Kámán Kati férje, aki erős akcentussal beszélte a magyart. Ha német ajkú kirándulók jártak a pince környékén, természetesen németül kalauzolta és kínálta őket. Egyik ilyen alkalommal felháborodva jött a szüretelők közé Babos Tibi, mondván, hogy „Már teljesen szétmegy a fe
jem ettől a sok labanc beszédtől”. Nagy derültséget okozott ezzel.
Amikor a legnagyobb terméseket takarítottuk be, a szedők száma a 2025 főt is elérte. Ez a nagy létszám a szüleim barátai és az én barátaim, később kollégák közül jött össze. Pénzt soha nem kellett fizetni a segítőknek.
Anyám egyszer meg is említette, hogy minek gondolkodok az eladáson, hiszen nem sok az a munka, ami engem terhel.
Szüretelők: Erzsi, Mariska és Sanyi
Akkor megmagyaráztam neki, hogy a baráti segítség felénk nem abból áll, hogy ők csak itt dolgoznak, hanem amikor nekik van munkájuk, én megyek és visszasegítek, mert mindenki számon tartja, hol, kinek, meny
nyit dolgozott.
Szüret napján, az uzsonna után, minden nőt beparancsolt anyám Keszthelyre. Csak egy alkalommal fordult elő, hogy kinn maradtak. Mon
danom sem kellett, milyen fergeteges jó kedvünk kerekedett, táncoltunk, énekeltünk éjfél utánig.
Néha borfejtéskor is összejött a csapat. Ilyenkor csak férfiak voltunk, és adhattunk egy kicsit a szórakozásnak, nem kellett annyira rohanni, mint szüretkor. Dolgoztunk, iszogattunk, hegyi gulyás készült. Még anyám sem volt hivatalos, ennek dacára mégis mindig maradéktalanul végre lett hajtva a munka.
Talán ötenhatan lehettünk azon a borfejtésen, amikor késő éjszaka eszébe jutott Kovács Lacinak, hogy ő bizony megenne egy jó tojásrántot
tát. Neki is állt, leütött hat tojást, felverte, egy kis pirospaprikát tett bele, hogy jobb színe legyen. Az asztalnak háttal állva melegítette a zsírt a gáz
tűzhelyen. Valamelyikünk kitalálta, hogy megvicceljük Lacit, és egy jó kiskanál őrölt cseresznyepaprikát dobott a felvert tojásba. A sütés után Laci szép komótosan letelepedett az asztal mellé, és nekiállt a falatozás
nak, azaz nekiállt volna, mert az első falat lenyelése után közölte, hogy ez ehetetlenül erős, pedig ő nem tett bele semmit, amitől erős lehetne. Mi sem vállaltuk be a bedolgozást, és a dolog addig ment, hogy én, nagy pö
rölés közben, bebizonyítandó az ártatlanságunkat, szemrebbenés nélkül megettem a valóban iszonyúan erős ételt. Közben mondogattam, hogy milyen kényes a barátom, meg hogy összevissza beszél mindent. Mivel Laci éhes volt, újra nekiállt a tojássütésnek. Mondanom sem kell, újra be
oltottuk a felvert tojást, amit, mint az előző esetben, szintén erősnek ítélt.
Ezt az adagot Kulcsár Péter ette meg, ugyanúgy szemrebbenés nélkül.
A harmadik serpenyőt, bár az is erős volt, Laci ürítette ki mondván, bizto
san benne lehet a hiba, ha mi állítjuk, hogy nem erős a tojásrántotta.
Olyan bort termeltünk, aminek híre járt, mindig el tudtuk adni, de va
lami keveset magunk fogyasztottunk el. Apámat én soha sem láttam még csak spiccesen sem, néha a vasárnapi ebédhez elfogyasztott egy deci tiszta bort. Nagypapa néha megivott egykét fröccsöt.
A pincét nádtető fedte. A padláson lévő szénában aludtunk, sok külön
leges élmény fűződött ide. Bálint Jancsi, Kóc Jani, Franci koma és még sok jó barát járt itt, akikről külön könyveket írhatnék.
Egyik ilyen jó hangulatban töltött este végén takarodóra készültünk a padlásra. Elsőnek Bálint Jancsi barátom mászott fel, de még nem jött álom a szemére, így nekiállt egyedül nótázni a sötétben. Szépen szólt a nóta, és sorra szivárogtunk utána. Hogy lássunk is valamit, felvittünk egy égő pet
róleumlámpát. A padlás tele volt száraz szénával, így nem kis veszélyt je
lentett az égő lámpa. Vittem fel bort is úgy, hogy az egyik kezemben volt a korsó tele borral, a másikban poharak. Amikor a létrán már majdnem felértem, alulról ketten, szabályosan feldobtak a szénába.
A technikámnak köszönhetően egy csepp ital sem folyt ki, a poharak
nak sem esett bajuk.
A szőlőnk történetét azért írtam ide, mert a hatvanéves távlatokban kezdődő történet, ami 2004ben az értékesítéssel véget ért, így lett kerek.
Szép időszak volt. A munkákba beletanultam, később önállóan végeztem.
Apánk átadta a stafétabotot, anyám szinte haláláig ragaszkodott a birtok
hoz. A megosztásnál megígértem neki, hogy amíg él, nem válok meg a szőlőtől, s ezt be is tartottam. Öcsém Budapesten élt, nem vett részt a sző
lőbirtok művelésében. Még az anyám által háromfelé elosztott bevételért A gyümölcsös mai arca (jonathan és golden fajták)
sem jött el, azt anyánk némi kis csomaggal együtt minden évben felvitte Pestre, mondván: Neki két gyereke van, és a másikat is megilleti az a kis pénz.
Most pedig visszatérek a kronológiához, a tinédzser évekhez. Múltak az évek, és az első választás elé álltam, mint későbbi életemben még oly sok
szor, mondván, mi legyek, ha nagy leszek. Bár nem voltam igazán tudója a reáltudományoknak, a tanulmányi eredményem arra biztatott, hogy je
lentkezzem Pécsre, a Pollack Mihály Építőipari Technikumba.
A felvételire szüleimmel mentünk. Cuni néninél aludtunk, aki apám második unokatestvére volt. Laci bácsi, a férje rendelkezett az iskolában némi ismeretséggel, és ez jól jöhetett. Hát nem jött jól, és mint később ki
derült, nem is annyira a produkciómmal volt a baj, hanem inkább a pedig
rémmel. Ugyanis apámról azt írta valaki az általános iskolában készített jellemzésbe, hogy MASZEK. Már írtam, hogy 1945ben kapott iparen
gedélyt, alkalmazottat soha nem tartott, egyedül ült a pángli előtt a há
romlábú suszterszékén, és igen megszolgált, keserves kenyeret keresett nekünk.
Néhány példát hadd említsek, bemutatandó anyagi állapotunkat.
A 125ös Csepel motorkerékpárjával jártunk télire fenyőgubát szedni a gyenesdiási fenyvesekbe, hogy ne fagyjunk meg, és amíg szedtük, sem fáz
tunk. Cipőket készített egyegy szekér kukoricáért, amit elvittek beszol
gáltatásba. A faluról szerzett disznózsír is a közösbe vándorolt. Közben az Édesanyám, Laci bácsi és Cuni néni a Misina tetőről jövet
adóellenőröktől rettegett, ha sikerült egy kis bőrt, vagy talpat szerezni, azt a fináncok elől kellett dugdosni. Állandó stresszben élt, bajait hazahozta, amitől gyakran volt feszült a légkör. Hát ilyen maszek volt, aki a fiából építészt akart nevelni. Öcsém akkor hetedik osztályba járt, és történe
lemből a kapitalista társadalom felépítését, jellemzőit és szereplőit tanul
ták. A tanár a tőkést apánkon demonstrálta oly módon, „Mint például a Bandi apukája”. A gyerekek többsége nem értette vagy közömbös volt, de néhányan tovább ragozták a kérdést, és a tanár ahelyett, hogy elnézést kért volna, belement ebbe a játékba olyannyira, hogy öcsém este sírva pa
naszolta el a történteket.
Elmondom, hogy ez a tanár a városi pártbizottság titkári székéből igaz
gatóhelyettesnek jött az iskolánkba. Apám röviden reagálta le a dolgot.
Mondd meg, kisfiam az igazgató bácsinak, hogy az apád lehet, hogy tőkés, de nyilas nem volt, mint ő. És az öcsém meg is mondta. Nem tudni miért, de az ügynek nem lett folytatása, talán mindketten tudtak valamit. Lehet, hogy én is így lettem maszek gyereke, és más iskola után kellett nézni.
Származásomat a keszthelyi gimnáziumban nem vizsgálták, így otthon lettem középiskolás diák.
Szüleim, már említettem, a városi polgárság köreihez tartoztak. A kul
túra iránt nagyon igényesek voltak.
Apám a városi énekkar tenor szóla
mában énekelt. A Karmelita temp
lomban minden évben szerepelt a passióban. Jártak különböző rendez
vényekre, színházba, moziba, és részt vettek a város életében. Baráti körük
ben az iparos társak családjai, peda
gógusaink és a városi társadalom közismert tagjait is megtalálhattuk.
Régi fényképeket nézegetve még most is feldereng néhány közös em
lék, kirándulás, ahol én is részt vet
tem gyerekként. Ebben az időben
Szüleim a híres keszthelyi iparos bálon, a Hungáriában
ritka az a vasárnap, amikor a baráti családok ne vették volna kezükbe a turistabotot.
A vasárnap délutáni elfoglalt
ságok között volt a séta a Helikon strand felé, ami együtt járt a Halász
csárdába való betéréssel. Itt élő ci
gányzene szólt. A prímás Árvai Tigris Jancsi, akinek a Szent Miklós temetőben levő sírjánál emlékezem a sok szép nótára, művészi játékára.
Akkoriban gyakran bámultuk őket, és hallgattuk virtuóz játékukat.
Kirándultunk a Hétfenyőhöz (ma Nagyrét, aminek a közepén akkori
ban hét nagy fenyőfa állt), majd to
vább Büdöskútig a Berzsenyi kilátó érintésével, visszaút a vadvízárok
ban, a Kőmell és a Csókakő alatt.
Árvai Tigris Jancsi (a prímás fényképe a sírkövén)
Három együtt kiránduló család útban a Hétfenyőhöz: Majorék, Polgárék és mi
A fiúk: András öcsém, Major Berti, én és Polgár Feri A kislányok: Major Kati (masnival) és Polgár Marika
Így ismertük meg a Szent Mihály
dombhoz fűződő halász legendát, a palacsintafa történetét és sok mást.
Azt hiszem, hogy a palacsintafa mese ide kívánkozik. Ez édesapám története, amit a gyermekeim is tud
nak, de már tervezem, hogy négy unokámmal is megismertetem, le
hetőleg a helyszínen.
Apám meséje
Hát az úgy volt, hogy a cserkészek mozgótáborokba jártak, és ezeken a táborozásokon az őrs tagjai a beosztásuknak megfelelően végezték a dol
gukat. A Szent Mihálydombnál egy fa alatt állt a mozgókonyha, és a sza
kács éppen palacsintát sütött. Amint az egyik oldal megpirult, feldobta, de hiába tartotta a serpenyőt, csak nem esett vissza a feldobott palacsinta.
Kereste, de mivel nem találta, ezért újat töltött. Ez sem esett le. Akárhá
nyat dobott fel, egy sem esett le. Mit volt mit tenni, abbamaradt a palacsin
tasütés. Amikor vége lett a mozgótábornak, hazamentek a cserkészek.
Még sokáig beszélték, hogy valaki megtréfálhatta őket, de aztán lassan feledésbe merült a dolog. A következő évben újra oda szervezték a mozgó
tábort, hát mit láttak, amikor a sátorhelyre értek? A fa, ami alatt tavaly a mozgókonyha állt, tele volt gyönyörű, aranysárgára sült palacsintával, csak szakítani kellet belőle. Valaki még a másik felét is megsütötte. A cser
készek titokban tartották ezt a legendát, mert megfogadták, hogy csak a gyermekeiknek vagy unokáiknak beszélnek róla. Évekig termett a fa, de bizonyára megöregedhetett, mert amikor mi jártunk ott, már csak virág
zott, de termést nem hozott. Beszélik, hogy aki hisz a mesében, a nagyi palacsintájában is érzi a néhai cserkészek palacsintájának az ízét. Ugye, milyen gyönyörű ez a mese?
A negyven halász fogadalmi kápolnája a Szent Mihály-dombon
Gyakran velünk tartott Borsitzky Sanyi bácsi, aki mint régi tanárember a természet és a történetek nagy ismerője, egyik ámulatból a másikba ej
tett bennünket. Sajnos ezekből a történetekből nem maradt meg az emlé
kezetemben más, mint hogy csodálatosak voltak.
Szüleink kultúrához fűződő kapcsolata abban is megmutatkozott, hogy mindkettőnket beírattak zenére. Nekem a zongora, öcsémnek a hegedű tanulását írták elő. Volt egy gyönyörű, fekete, igazi bécsi zongoránk.
Hamburger (Karl Hamburger gyárában készült) hárompedálos, páncéltő
kés. Nem jártam zeneiskolába. Magántanárok kísérleteztek velem, de nem tudtak eredményt produkálni. Kery néni, Edit néni, majd Hilda néni. Az összes eredmény annyi, hogy megtanultam kottát olvasni, és azt lepötyög
tetni. Néhány operettmelódiát és a Für Elise című darabot elfogadható szinten játszottam. A „Zongoraiskola” komolyzenei darabjait nem szeret
tem. A zongora volt az első találkozásom a Hamburgerrel. Számomra ez, a mai fiataloknak a zsömle meg a ketchup jut eszébe a szóról.
Hogy édesanyám elégedett legyen a gyakorlással, kifejlesztettem egy improvizációs módszert a zongorára, ami abból állt, hogy folyamatosan Kilátás a mai campingre. Valahol itt lehetett a mozgótábor, közel a gyönyörű Balatonhoz.
billentyűztem, állítólag dallamosan, és a hozzá nem értő számára élvezhe
tően. Valószínű, hogy inkább zeneszerzést, mintsem előadást kellett volna tanulnom. Az akkoriban divatba jövő „kortárs” zeneszerzők között én is megélhettem volna. Amikor a nyolcadik osztályt befejeztem, szüleim megértették, hogy nem vagyok tehetséges, és abbahagyhattam a zeneta
nulást Hilda néni nagy bánatára, mert ő gyalog jött Gyenesdiásról taníta
ni, és igen jólesett neki a kis pénz mellett a bőséges uzsonna, amit édes
anyám készített számára. Hilda néni egy sváb származású idős hölgy volt, aki a jellegzetes sváb akcentussal beszélt. Soha nem tanult meg helyesen magyarul, de ezzel együtt nagyon szerethető személyiség volt.
Eladtuk a zongorát, valahová Nagykanizsa környékére vitték. Akkori
ban nagy pénznek számított az a tizennégyezer forint, amit penészes szá
zasokkal fizettek ki. Mondtuk is, hogy mi még nem láttunk ezen kívül penészes százast. Nálunk még a tízes sem tudott megpenészesedni, mert előbb elfogyott.
Közben öcsém sem járt már hegedűórákra. Őt Bóri és Herboly tanár urak tanították az enyémhez hasonló sikerrel. Belőle mégis művész lett, de festőművész. A zenetanulás, bár más irányban, ám mégis hatott rám.
Imádom a zenét, és ez bármilyen jó zenére vonatkozik, legyen az opera, operett, szimfonikus mű, népzene, magyar nóta, dalok vagy popzene.
Talán a szüleim óhaja valósulhat meg Marci unokám tehetségében és zongorajátékában. Tamás fiam is imádja a zenét. Jazz zenekarukban Marci zongorázik, Tamás dobol és egy barátjuk (Titusz) a bőgős. 2015 nyarára elkészült első CD lemezük. (Marci 13 éves.) A trióból mára kvartett lett, mert Adélka (10 éves) mint szaxofonos lépett be a zenekarba.
Ezekben az években nagy változás történt apánk munkáját illetően.
Keszthelyen megjelent egy szervező, aki a budapesti Gyógyászati Segéd
eszközök Gyárának készített elő egy cipész részleget, a helyi cipészek be
A Berkes Trió a lemezbemutató koncerten
szervezésével. Nagy Lajos szerezte a kapcsolatot, így ő került szóba mint üzemvezető, és a többi cipészek gyakorlatuknak, korábbi tevékenységük
nek megfelelő helyeket kaptak a pángli körül. Góth János, aki a szakmá
ban elismert név volt, a felsőrészkészítésben, szabászatban, a többi a cipő
készítés más területén dolgozott. Eddigre a hagyományos cipész szakma a cipőgyárak dömpingáru termelése miatt annyira tönkrement, hogy sorra jelentkeztek a mesterek felvételre. Apánknak, mivel már nagyobbacska gyerekek voltunk, hosszas rábeszéléssel sikerült megmagyarázni, hogy hagyja az önállóságot, és mielőtt betelik a létszám, jelentkeznie kell ide.
Könnyes szemmel vette kezébe az iparengedélyét, bevitte a KIOSZba és leadta. Visszafelé jelentkezett felvételre, ami sima ügy volt, hiszen min
denki ismerte szakértelmét, munkaszeretetét. A szakma mestere volt, ere
detileg cipész és felsőrészkészítő mester.
detileg cipész és felsőrészkészítő mester.