A harmadik időszak már lassan a vége felé közeledett, mi is, mint a korábbi időszakokban szolgáló öregek, vártuk az előléptetést. Novemberben ez meg is történt, szakaszvezetők lettünk. Ez azért volt fontos, mert jelentősen emelkedett a zsold, jöttek a kitüntető jelvényekkel járó plusz pénzek, amik önálló pénzgazdálkodásra nyújtottak lehetőséget. A galléron lévő három csontcsillag már rangnak számított. Mire költöttem az illetményemet?
A laktanyában jelen volt a Kossuth Könyvkiadó. Rendszeresen figyel
tem a kínálatukban lévő könyveket. Innen vásároltam magamnak olvas
nivalót és versgyűjteményeket. Amikor a pénzemnél többet választottam, mód nyílott a részletfizetésre, így leszerelésre egész kis könyvtáram lett.
Még egy eseményt leírok, mielőtt elbúcsúzom a katonaélettől.
Egyik vasárnap látogatóm érkezett. Ez számomra nem volt különleges esemény, mivel aki meglátogatott, a feleségem volt. Erzsikém, ha tehette, mindig jött, hozta az otthoni illatokat és a finom hazai kajákat.
Nem is lenne említésre méltó a dolog, ha nem alakul ki az a helyzet, hogy a nagy ebédlőben csak ketten beszélgettünk. A több száz katona közül csak nekem jött látogatóm. Barátaim tudták a századnál, hogy itt van a felesé
gem, és többen is lejöttek hozzánk beszélgetni. Valamelyik kitalálta, hogy minek vagyunk itt ebben a nagy hodályban, amikor a századparancsnoki irodában jó meleg van, és meghittebb a környezet. Át is mentünk.
Az ezredszolgálatban ilyenkor volt mindig egy tiszthelyettes, az úgyne
vezett látogatóügyeletes. Ő, amikor észlelte, hogy a látogató eltávozott, ezt a tényt közölte az ügyeletes tiszttel, gondolva arra, hogy ilyenformán lejárt az ő szolgálata. Igen ám, de a látogató nem lépett ki a kapun, tehát valahol a laktanyában van, mert ezt a tényt a kapuszolgálat erősen állította.
Nekiálltak keresni a Berkes Józsefné nevezetű látogatót.
A keresésben nem volt logika, mert senki sem gondolt arra, hogy meg
nézze, hogy hol van a Berkes szakaszvezető, akihez a felesége jött. Még az ügyeletes alegységet is beriadóztatták, így közel száz katona kereste a kámforrá vált szőke nőt.
Dél körül kijöttünk az irodából, és mintegy ötenhatan kikísértük Erzsit a kapuhoz. Ott állt a bál, és amikor kilépésre jelentkezett a felesé
gem, igen csúful beszélgettek vele. A kapuügyeletesnek nyílott különlege
sen nagyra a szája, főleg akkor, amikor közöltem vele, hogy kikísérem a feleségemet a nőtlen tiszti szállóig. Addig erőlködött, amíg el nem kezd
tem magyarázni neki, hogy akármit is csinál, akkor is kimegyek, mert nekem ő nem parancsol, hiszen csak egy szaros továbbszolgáló szakaszve
zető, akinek a rendfokozata pont olyan, mint az enyém, a különbség csak abban van, hogy mivel az övé a válllapon van, ő soha sem szerel le, az én napjaim meg már régóta ráférnek a centire. [A „centi” a szabók által hasz
nált 150 cmes viaszkos vászon mérőszalag, amit az öregedő katonák a várható leszerelést megelőző 150. napon kezdtek el centinként levágni. Vi
tás ügyekben elegendőnek mutatkozott a centi felmutatása, ami szó nélkül közölte a vitatkozóval az öregkatona (nem hivatalos) jogállását.]
Az elhatározásomnak megfelelően elindultunk kifelé. A kapus azt kia
bálta utánam, hogy majd folytatjuk, ha visszajöttem. Nagy balhét nem mert csinálni, mert ismert, tudta, hogy nekem erősek a pozícióim. Én egy jó hírű kiképző rajparancsnok vagyok, ő pedig a szállító századnál lévő, még a tényleges idejét töltő, nem különösebben tisztelt személy. Valójában, mint kapuügyeletesnek engedelmeskedni tartoztam volna, mert ebben az esetben ő szolgálati elöljárónak számított.
Ahogy ígértem, a nőtlen szálló előtt elbúcsúztam Erzsitől, és visszain
dultam a laktanyába.
Előttem egy főtiszt lépkedett ráérősen, így megelőztem. A kölcsönös tiszteletadás után rám szólt, hogy hová sietek, amire én azt feleltem, hogy valójában én is ráérek, mert vasárnap lévén nincs igazán dolgom. A főtiszt Varga alezredes volt, az ezredparancsnok helyettese, és a szolgálatok elle
nőrzése céljából jött a laktanyába. Beszélgetni kezdtünk. Kérdezte, hogy hol és milyen beosztásban szolgálok. Honnan jöttem, hol élnek hozzátar
tozóim. Illendően válaszolgattam a kérdéseire. Amikor oda jutottam, hogy nős vagyok, és a feleségemet kísértem ki, aki Reszneken él, akkor azt kérdezte, hogy miért nem kértem magamat a lentizajdai alakulathoz.
Válaszommal tökéletesen egyetértett, ugyanis azt mondtam neki, hogy itt jó helyem van, megbecsülnek, de ha kértem volna az áthelyezést, újra, mint egy kopaszkatona kezdhettem volna a szolgálatomat.
Jól elbeszélgettünk, gyorsan telt az idő. Egyszer csak azt vettem észre, hogy az ezred kürtöse fújja az elöljáró, ezred vigyázz kürtjelet. Az egész laktanyában megállt az élet. A kapuszolgálat felsorakozott, és mi szinte elléptünk előttük úgy, hogy a parancsnok ügyet sem vetett a jelenteni kí
vánó szakaszvezetőre, mivel teljesen lekötötte a velem való beszélgetése.
Amikor az alezredes kézfogással utamra engedett, majd elindult a pa
rancsnoki épület felé, nem állhattam meg, hogy be ne intsek a még mindig ámuló továbbszolgálónak.
A katonaévek nagyban meghatározták további életemet. Komolyabb lettem, talán nagyobb felelősségtudattal indultam újra az immár tényleg nagybetűs élet felé. Volt már saját családom, bár még csak ketten alkottuk azt. Tele voltunk tervekkel, tenni akarással, ambícióval.
Ezeket sok kitérővel, kanyarral tudtuk megvalósítani, de sajnos volt olyan is, amiről az évek során le kellett mondani.
Feleségem Keszthelyen várt. Innen együtt indultunk Resznekre, az új élet első állomása felé.
Vége a harmadik könyvnek.