Az esemény nem spontán, nem váratlanul következett be. Tudatosan ké
szültünk rá.
Valamikor február elején a tiszti kar megkezdte felkészítésünket, hogy hogyan illeszkedjünk bele a majdnem két éve elhagyott civil életbe. Hiába mondták egyes katonák, hogy erre semmi szükség, azért tudat alatt elis
merték, hogy sok olyan impulzus érheti őket a civil életben, amit eddig még nem tapasztaltak. A laktanyában megállt az idő. Monoton progra
mok egymásutániságában teltek a napok, évek. Odakinn, a civil életben más helyzetek alakultak. Átalakult a környezet, emberek jöttekmentek, egyszóval nagyobb léptekkel haladt a világ.
A családok már nem azok voltak, amiket két éve otthon hagytunk.
Többen saját családot alapítottak, elhagyták a szülői házat. Tulajdonkép
pen ez az életkor maga is hozott változásokat.
1967 márciusában egy egyedülálló legényember vonult be, és két év el
teltével, mint komoly nősember indultam haza.
A leszerelőket csoportokban engedték ki a kapun, a vonatok indulási idejét figyelembe véve. Felhívták a figyelmünket, hogy még a honvédség
hez tartozunk, bármikor visszakerülhetünk, ha nem megfelelően közleke
dünk, vagy nagyon elengedjük magunkat. Ilyen baj nem történt, bár igen felszabadultan viselkedtünk. A kísérő tisztek megvárták, hogy a vonat elhagyja a tapolcai állomást, és innen már önállóan utaztunk tovább, a „haza” felé. Keszthelyre mentem. Itt vártak a feleségem és a szüleim.
A hazafelé utat a városon keresztül tettük meg, bár a másik irányban jóval közelebb lett volna a házunk. Azonban meg kellett lobogtatni a leszerelő zászlókat, látni kellett a városnak a mi nagy örömünket. Elvonultunk a gimnázium leánykollégiuma előtt is, bár már nem volt itt ismerősünk, csak a „Matild” (a valamikori történelemtanárnőm). Kiabáltunk neki, és ő kinézett az ablakon. Megismert, és amikor kérdésére válaszolva elmond
tam az öröm okát, sok szerencsét kívánt. Később a negyvenéves érettségi
találkozón rákérdeztem erre az eseményre, azt mondta, emlékszik rá, és jólesett neki, hogy ha fura módon is, de megemlékeztem róla.
Végül elérkeztem a szülői házhoz. Betoppanásomkor nagy öröm foga
dott. Már nem kellett félni, hogy behívóparancs vagy a terminus letelte újra megszakítja a civil életet.
Másnap felszedtük a feleségemmel a sátorfánkat, és elindultunk régiúj otthonunk felé. A megszokott vonalon érkeztünk délután Resznekre.
Nagy levegőt vettem, amikor beléptem a Szunyogh Kati néniféle ház szobájába, ami egyben a ház összes infrastruktúráját is jelentette.
Ez volt ugyanis a szoba, konyha, fürdő, gyakorlatilag az összkomfor
tunk. Gyorsan begyújtottuk a már bekészített fűrészporos kályhát, és pár perc múlva kellemes meleg lett nálunk. A kályhát még apósomtól vásárol
ta feleségem kétszáz forintért, amit a vasúti darabárus ingyen szállított a rédicsi állomásig. Innen a tszesek hozták haza.
Mivel csak a kályha volt meg, a betéteket a rozsda már rég megette, így nem lehetett fűteni vele. Csiszár Lajos bácsi, a kovács, ingyen csinált hozzá két új tartályt. Eszébe sem jutott, hogy pénzt kérjen érte. Így aztán meleged
hettünk, hiszen február vége felé járt az idő. Másnap lejelentkeztem a mun
kahelyemen, ahol, amíg én katonáskodtam, nagy változások történtek.
A Szunyogh Kati néni-féle ház Reszneken. Nem sokat változott a közel negyven év alatt.
Egy kis üzemből vonultam be, és egy nagy, egyesült gazdaságba jöttem vissza.
Úgy hívták, hogy „Csesztregi Petőfi Mgtsz.” Tulajdonképpen a három szomszédos gazdaságból kreált egy nagyüzemet a politikai akarat. Érke
zésemkor még a régi szerkezetben dolgozott az üzem. Így én mint köz
ponti agronómus irányítottam a növényvédelmet.
Az átalakítást, amiben már én is részt vettem, most nem taglalom, mert a későbbiekben bőven foglalkozom vele.
Új elnök és elnökhelyettes irányított. Az elnök a valamikori Kerkafalvai Áp
rilis 4. Tsz, az elnökhelyettes pedig a Csesztregi Petőfi Tsz korábbi elnöke lett.
A későbbiekben bemutatom őket, mert sokszor és sok helyen avatkoz
tak bele az életembe.
Amikor katona lettem, a szakmám szerinti státusban, mint növényvé
dős dolgoztam. Katonaidőm alatt Mihályka Gyula kollégámat alkalmaz
ták, de mivel az én helyemet fent kellett tartani, így őt nem véglegesítették.
Gyuszinak menni kellett, és végül a gutorföldei tszben vállalt állást, ami szakmailag nagyobb kihívást jelentett a gyümölcságazat miatt, mint Csesztreg, ahol csak szántóföldi tevékenység folyt.
Csesztregi vezetők: Horváth József tanácselnök, Koródi János főagronómus, Fen-tős Jenő tsz-elnökhelyettes, Bicsák Jenő főkönyvelő, Kerkakutasról Nagy Ferenc agrármérnök, Sutyi Nagy József volt elnök
Szerencsére nem voltam a munkahelyemen, amikor 1968ban száj és körömfájás miatt teljes egészségügyi zárlat alatt volt az üzem és Csesztreg község. Mesélték, hogy milyen visszaélések, embertelen megoldások, dári
dózás stb. történtek. Jobb volt ebből kimaradni, de a méltóságukban és anyagilag is megalázott emberek még sokáig emlegették a doktor urakat és tetteiket.
Valamikor márciusban, már nem emlékszem, hogy milyen konstrukció
ban, egy kis pénzhez jutottunk, és elhatároztuk, hogy most megtartjuk az igazi nászutunkat. Budapestre utaztunk.
Szállásunk egy Szent István parki lakásban volt, közel a Dunaparthoz.
Fiatalok voltunk, ebből kifolyólag nagyon jól éreztük magunkat. Talán itt fogant első gyermekünk, Tamás. Végigjártuk az általam már korábbról ismert helyeket. Mint a kisgyermekek, örültünk az állatkertnek, a vidám
parknak, a moziknak és a jó ételeknek. Aztán újra itthon. Munka és a házkörüli tennivalók sokasága.
Sajnos megint költözés.
Ezekről a költözködésekről érdemes említést tenni. Ha arra gondolok, hogy a jelenlegi házunk a tizenharmadik lakóhelyünk, amiben először szobák, albérletek, szolgálati lakások, majd saját tulajdonú ingatlanok vol
tak, belerázkódom.
A Gasparics Simon-féle ház. Az első szobát adták ki.
Hát akkor kezdjük az elején! A gyakornoki idő alatt én Kerkakutason, a Kósa testvéreknél laktam, ahol mint családtagot fogadtak be. Kedvesem ebben az időben a reszneki Budaházi családnál lakott mindaddig, amíg a család leánygyermeke, Marika számára szükségessé nem vált a szoba, ugyanis férjhez készülődött menni.
A falu másik végében laktak Gasparics Simonék.
Ők adták ki az egyik szobájukat a számára. Különös emberek voltak, kiváltképp Simon bácsi.
Egy kékkötényes, tipikusan keményfejű parasztember, szigorú erköl
csökkel. Nem sokáig tartott ez az állapot. Újra költözés a felső faluba, Simon Ottokár üresen álló házába. Mire belaktuk volna a házat, vevő je
lentkezett rá, és így újra odébb kellett menni. Akkor jött az alsó faluvégen a már említett Szunyogh Kati néni háza, ahová leszerelésem után én is beköltöztem. Ezek a lakások annyiban voltak jók, hogy klímájukban, álla
potukban alkalmasak voltak a normális emberi életre.
Itt esett meg velem egy aranyos kis történet:
Feleségem a „jól felszerelt” konyhánk egy főzőlapos villanyrezsóján ké
szítette el a vasárnapi húslevest, az egyetlen egyliteres zománcos fazékban (pohár), amiben a kis tétel miatt a leves olyan képet mutatott, mint egy za
varos mosogatólé. Hívott az asztalhoz, de én mielőtt leültem volna, mond
tam neki, hogy ezt a koszos löttyöt még kiöntöm a vödörbe. Kétségbeesetten kiáltott rám, hogy ne, mert az a leves. Összeborulva nevettünk. Azóta is megmegemlegetjük a koszos lét. Ez is bevonult a történelmünkbe.
És bekövetkezett egy különleges fordulat. Már korábban írtam róla, hogy míg gyakornokként dolgoztunk, a fizetésünk két részből állt össze:
Nyolcszáz forintot az államtól kapott a szövetkezet támogatásként, ehhez tevődött hozzá a szövetkezet által biztosítandó négyszáz forint, így lett a bér egyezerkettőszáz, amihez adódott a lakás és étkezési támogatás.
A fordulat azért következett be, mert Erzsit két szövetkezet alkalmazta, nevezetesen a nemesnépi, ahonnan az állami státust kapta, és a reszneki, ahonnan a többi javadalmazás származott, és itt volt a fő állomáshelye.
A sors fintora folytán a nagy egyesülési hullámban a nemesnépiek nem a reszneki, hanem a szentgyörgyvölgyi tszhez való csatlakozás mellett döntöttek.
Előkerült a kérdés, hogy akkor a növényvédős máshová került státusát a resznekiek átvállaljáke. Ismerve az akkori vezetést, nem is várhattunk más döntést, mert esetükben nem a megye egyik legjobb üzemi növényvé
dőse került górcső alá, hanem „az idegen, a gyüttment és főleg a nő”, akire
nem lehetett távlatokban alapozni. Inkább lemondtak a szinte ingyenes munkaerőről.
Maradt a státus a nemesnépi tsz jogutódjánál Szentgyörgyvölgyön, és ez felhozta az újabb költözködés szükségét. Valamikor nyáron költözköd
tünk. Fliszár Kálmán, a Szentgyörgyvölgyi Kerámia Melléküzem gépko
csivezetője pakolt át bennünket.
Mivel jól gazdálkodtunk, ez a hurcolkodás már egy teljes napot vett igénybe. Két fordulóval, a barátaink segítségével odaszállítottuk a cuccun
kat a számunkra kijelölt ház mellé. Innen lassacskán minden a helyére került.
Most bemutatom, hogy hol helyeztek el bennünket. (Akkori állapot szerint.)
Volt, helyesebben mondva még van is egy ház Tiporszegben (a község egyik szege, falurésze), ami a tsz tulajdonát képezte. Régi, a tájra jellemző, elől háromablakos kulákház.
Az utcafronton egy nagyobb és egy kisebb szobával. A kisebb szobában lakott az agronómus fiatalember, akit csak Nixon néven ismertünk.
Ő minden hétvégén hazautazott a szüleihez. A nagyobb szobát fenntar
tották a Csesztregről bejáró főkönyvelőnek (Szabó Gyurka bácsi), ameny
A tiporszegi ház. Mai állapotában, teljes felújítást követően. A fák között a „macs-kás” kút.
nyiben az estébe nyúló munka vagy a rossz idő miatt nem tudna haza
jutni, legyen hol aludnia.
A mi lakrészünk az épület konyhája, ami a szobánk lett, és a kamra, amiben a konyhát rendezhettük be.
Tudatom, hogy ebből a „szoba”helyiségből nyílott a már több éve be
omlott pince lejárója. Bár eltöltötték, de a szobák padlózata és a megrok
kant töltés közötti dohos levegő a mi lakásunkon keresztül szellőzött.
Valamikor állt egy kemence is itt, amit ugyan elbontottak, de a bontás nyomát még csak meg sem próbálták eltüntetni. A pincéből feljáró sváb
bogarak éjjel, ha szükségünkre kellett menni az udvari latrinára, csak úgy ropogtak a lábbelink talpa alatt.
Mivel a háznak egyáltalán nem volt szigetelése, a falakban lévő víz a plafonig felkúszott, és a fal alján összefolyt.
A konyhánknak nevezett helyiségben hetente cseréltük a falvédő pa
pírt, amivel otthonosabbá szerettük volna tenni egy kicsit. Nekünk regge
lente nem adatott meg a száraz ruha kellemes érzése, mert minden vizes, dohos volt.
Így visszagondolva, ennél embertelenebb körülményeket készakarva sem lehetett volna teremteni. És ezek után még munkát is vártak tőlünk, sőt különös kegynek tartották, hogy szállást adtak.
Fizetni bár nem kellett érte, de az elnöknél hiába reklamáltunk, nem segített a bajunkon. Az elnököt Horváth Eleknek hívták, magyar
földi parasztember volt, aki egyéb
ként jól vezette a gazdaságot.
Az udvaron állt egy mély kút, amiből vízzel láttuk el magunkat, ebből mosakodtunk, főztünk, it
tunk. Az ottlétünk alatt átéltünk egy kúttisztítást, mert egy kismacs
ka beleesett, és akkor vettük csak észre, amikor már szőrfoszlányokat húztunk fel a vízben. A kút úgyne
A „macskás” kút. Lefedve, eredeti állapotban. A láncot és a vödröket leszerelték.
vezett kétvödrös kút volt. Ez úgy működött, hogy egy hosszú lánc végeire körülbelül egyenként húszhúsz literes fa vödröt szereltek. Amikor az egyik vödör lefelé ment, a másik jött felfelé, tele vízzel. A vödör megmerí
téséről a vödör felső széléhez rögzített vassúly gondoskodott. Hát ebben jelent meg a macskaszőr. Mivel a kutat nemcsak mi használtuk, hanem a szomszédok is, nagy baj volt a lezárása. Ezért mielőbb megoldást kellett keríteni a kút tisztítására, ami ettől függetlenül is aktuálissá vált már.
A kút méreteinél fogva nehezen akadt vállalkozó, de végül egy a faluban lakó, ilyen munkákban jártas, bizonyos Gaál nevű ember vállalta.
Egyik vasárnapra megszervezték az embereket. Már jó korán elkezdődött a víz kihúzása. Sajnos olyan szivattyú nem volt, ami a harminc méteres mély
ségből felhozta volna a vizet, ezért a vödrök jártak megállás nélkül lefel.
Közben folyamatosan figyelték a víz mélységének alakulását. A több mint egy órás vödrözés után a szakértők megállapítása szerint már le lehe
tett menni, és neki lehetett fogni a tisztításnak. Gaál (sajnos nem emlék
szem a keresztnevére, ezért most elnevezem Pistának, így a továbbiakban Pista) egy vastag kötél végét körülvette a mellkasán (biztonsági kötél), és beleállt az egyik vödörbe. Az emberek közreműködésével lassan leeresz
kedett a kútba.
Kiszállva a vödörből, megkezdte az előbb iszapos, majd később egyre több darabos anyag felszínre juttatását a folyamatosan lefeljáró vödrök
ben. Volt benne tetőcserép, deszka, tégla, vödör, vasdarabok és még ki tudja mi nem.
A macska is előkerült. Mivel két méter átmérőjű, betonozott kútban dolgozott, a munkához elég levegő és világosság állt a rendelkezésére.
Pista nem tartozott a beszari, pánikoló emberek közé, így bírta a munkát.
Mesélték, dolgozott bányában is. Egyszer csak jelezte, hogy végzett, kifo
gyott a szemét, a kút falát is letakarította, lehet felhúzni, és újra beleállt az egyik vödörbe.
Lassan, egyenletesen húztuk a vödröt, és a biztonsági kötéllel követtük a mozgást. Már látható volt az ember, amikor megtörtént, amire számítani is lehetett, megszaladt a lánc, és csak a kötélen lógott az ember. Erősen tartot
tuk, majd az ő közreműködésével sikeresen felszínre segítettük a nap hősét.
Amikor már szilárd talajon állt, szinte egyszerre sóhajtottunk. Ha nincs a kötél, ami átvette a felvonó szerepét, végig leszalad a lánc. A felgyorsulástól el is szakadhatott volna, és biztosan végzetes tragédiát okoz. Így az ijedtsé
gen túl más baj nem történt. A hozzáértők elvégezték a kút klórmeszes fer
tőtlenítését, és mintegy kéthetes várakozás és tisztító vízkiemelések után
újra használható lett a kút. Tanulságképpen a káva és a tetőzet közötti nyílás drótfonatkerítést kapott, megelőzendő a hasonló szennyeződést.
Arról még nem tettem említést, hogy ebben az udvarban volt egy har
minc férőhelyes növendékmarhaistállója a szövetkezetnek.
Az állatok tartása és a gondozás folyamatos mozgást követelt, kibe jár
tak a fogatok, traktorok hoztákvitték a takarmányt, trágyát. Egyszóval nem volt valami kellemes a környezet.
Ettől függetlenül mi itt is megteremtettük a baráti körünket. A fiatalok és az idősebbek is befogadtak bennünket. Jártunk a Balaicz kocsmába rexez
ni, kártyázni, beszélgetni. Záróráig tartó sörözések után nemegyszer meg
esett, hogy háznál folytatódott a hangulatos együttlét. Ilyenkor még egy ötliteres demizson is megürült. Másnap aztán nehezebben ment a munka az átlagosnál.
Melke Laci, Németh Pista, a Géczi gyerekek, Nagy Laci, Sebők Jenő és a veje meg még sokan mások. A Géczi család, soksok barát és ismerős.
Közben ebben a szívélyes baráti körben, a már leírt embertelen környe
zetben fejlődött a kisfiunk. Első naptól fiút vártunk, függetlenül attól, hogy a születendő gyermek nemét az orvostudomány is csak sejteni tudta.
Amikor megmozdult a magzat, feleségem éppen Géczinével, a baráti kör
höz tartozó védőnővel beszélgetett. Nagy volt az öröm, de nekem egyre sür
getőbb feladatommá vált, hogy megoldást találjak áldatlan lakásállapo
tunkra. A megoldást Kerkakutason, kezdő éveim falujában találtam meg.
A kutasi „Tamás-ház”
A kismama
Akkoriban költözött Tamás Pista bácsi (a Tamáscigán) Zalaegerszegre, és az üresen maradt kis házába lakót keresett. Bejelentkeztem, és mivel régi ismeretség fűzött össze bennünket, meg is kaptam a kulcsokat. Igen méltányos, szinte csak jelképes bérleti díjat fizettünk. A házban volt egy viszonylag nagy szoba, ami az előszobából nyílott. Ugyaninnen mehet
tünk be a konyhába és a kamarába. Ez a ház száraz, nekünk éppen megfe
lelő nagyságú volt. Ide nyugodt szívvel hozhattam a majdani családomat.
Az udvarról nyílott a valamikori istálló, ahol nyulakkal foglalkoztam.
Szép Újzélandi Vörös állományom folyamatosan ellátott bennünket hús
sal. Az udvaron a majorságnak is megfelelő elhelyezést nyújtó boronaépít
mény állt.
Érdekes volt az udvar, mert ebben négy családi ház épült. Leghátul, a telek felől lakott a Korosa család: Péter bácsi és Sarolta néni. Leányuk, aki Sári névre hallgatott, a szövetkezeti irodában dolgozott mint könyvelő.
Ő talán két évvel korábban született nálunk.
Az ő házuk előtt épült Csepek Józsi bácsi és neje Anna (Naca) néni háza. Fiuk, Józsi már korábban elhunyt betegség következtében. Leányuk, Mariska, Varga Ferenc novai vízvezeték szerelő feleségeként élt Novában.
Mariskának két leánya született: Márta és Katalin.
Mártikával, a későbbi „Mártással”, mintegy szülő–gyermek kapcsolat alakult ki, amit a mai napig mindkét részről ápolunk.
A harmadik szomszéd a Tóth család. Pista bácsi, Hermina néni, lányuk Erzsi és fiuk Pityu, akit később másik nevén Árpinak neveztek.
Egyik háznál sem volt autó, viszont jelentős mennyiségű szarvasmarhát tartottak, és hajtottak naponta a legelőre. Nálunk nem volt szarvasmarha, de szomszédjaink mi előttünk hajtottak ki, ami természetesen egy bizo
nyos speciális szennyeződéssel járt együtt. Itt éltünk, és ekkor még ez volt a természetes. Szó nélkül takarítottuk fel az otthagyott tehénszart, mert ez nem volt még trágya.
A barna hajú kislány Mártika, és húga Kati
Bár egy darabig még Szentgyörgyvölgyről jártunk berendezkedni, de előbbutóbb eljött a költözködés ideje. A Csesztregi Petőfi Tsz tehergépko
csijával Hermán Lajos költöztetett. A költözés több részletben zajlott le, mert már jócskán volt mit áthordani, és újabb szerzeményeink is lettek.
Lassan minden a helyére került, és végre búcsút inthettünk a rossz emlékű Tiporszegiháznak.
Visszakanyarodva házigazdánkhoz: A bemutatásakor említettem, hogy Tamás cigánnak hívták. Ez egy ragadványnév, amit azért kapott, mert nagyon jól cimbalmozott, zenekarban is játszott. A zenekar a baksai ci
gányzenekarok mellett igen népszerű lett a környékbeli falvakban. Főleg a Vas megyei szélen lévő falvak jöttek számításba.
Közeledett a tél és a szülés kiírt ideje. Hogy ne érjen meglepetés ben
nünket, barátunk autójával átköltöztettük feleségemet a már össze
gyűjtött kelengyével együtt a szüleimhez Keszthelyre. Elhelyezkedés után én visszautaztam Kerkakutasra, mert másnap munkába kellett állnom.
Munkám egész embert kívánt, hiába volt tél és munkaszünet a földe
ken. Terveztük a következő évi termelési ciklust, a mellékelfoglaltsága
im, a kocsisok és a traktorok munkájának szervezése és elszámoltatásuk mindig adott feladatot. Nem lehetett napi kapcsolat a családom és köz
tem, bár levelet gyakran váltottunk. Akkor még nem létezett mobiltele
fon, de valahogy nem is hiányzott.
Amikor a sűrű hóesés már olyan méreteket öltött, hogy akadozott a közlekedés, a járhatatlan utak miatt traktorok szállították a mezőkben a kenyeret és a tejet is, rágondoltam, milyen jó, hogy szeretteim biztos he
lyen vannak a szüleimnél.
Munkába a „Böhmbusszal” közlekedtünk. Ez a „busz” valójában Böhm Gyula bácsi Zetor 50 Szuper traktora volt, és a mögé akasztott pótkocsi, a bodegával. A bodega rögzített padokkal ellátott bádog házikóként állt a pótkocsin. Ha jól felöltöztünk, nem fáztunk, mindenesetre legalább a fütyülős széltől megvédett bennünket.
Néha az ÁFÉSZ is használta a „Böhmbuszt” a falusi kis boltok árufeltöl
tése érdekében. Az utak olyannyira járhatatlanná váltak, hogy a honvéd
ség eszközeit is igénybe kellett venni egyegy sürgős esetben.
Történetem ezzel az állapottal kapcsolatban, hogy Borsos Pali kollégá
nál a kisfiú, Balázska megbetegedett.
Venczel Pista bácsit (körzeti orvos) traktorral kihozták hozzá, aki meg
állapította, hogy tüdőgyulladása van a kisgyereknek, és mielőbb kórházba
kell juttatni. Hívták a mentőket, de mivel nem volt alkalmas terepjáró jár
művük, a honvédség segítségét kérték.
Másnap délelőtt a mezőkön keresztül megérkezett egy T–54es típusú harckocsi a betegért. Nagy volt a csődület, mert az idősebbek még nem láttak ilyent, főleg nem Kerkakutason. (Erről leírok egy anekdotát a törté
net befejezése után.) Tehát megérkezett a harckocsi, a gyereket bebugyo
lálták, apja, anyja is beszállt, és elindult a küzdelem, ami a Zalaegerszegi Kórházig tartott erdőnmezőn, hegyenvölgyön keresztül.
Valamikor délután érkeztek a kórházba, ahol a kisfiú a gyermekosztály
ra, az édesanya a szülészetre került.
Öt hónapos terhesen nem lett volna szabad elkísérni a gyermekét. Veté
lés, több hetes kórházi kezelés következett. Második gyermekük kislány lett volna.
Rendkívül hideg volt (mínusz 1819 C fok körül), a páncélon belül ez még kéthárom fokkal kevesebb lehetett, és ezen felül a vezető irányítását végző parancsnok és a vezető búvónyílása nyitva lévén, állandó huzatban utaztak.
Vissza az anekdotához!
Várta a falu a harckocsi érkezését. Kiki a saját portáján vagy előtte tar
Várta a falu a harckocsi érkezését. Kiki a saját portáján vagy előtte tar