5. Kabdebó Lóránt: A kallódó ember (Néhány szó Kalász Lászlóról)
1. Mindnyájan ismerjük, mégis ismeretlen, mindig segíteni akarunk rajta, és sorsa évek óta változatlan. Változatlan? Ez ― emberi sorsról, költıi lehetıségrıl lévén szó ― a lassú lemaradást is jelzi egyúttal.
Nagy szavak, tragikus gesztusok, sikerrel teljes kivonulások nélküli kallódó költı. Mindenütt tehetségesnek tartják, sıt számon tartják, ― de még elsı kötetéig se jutott, pedig már túl van az emberélet útjának felén. Lapunknak is állandó munkatársa, és legtöbbször a közölt leg-jobbakkal egyenrangú verseivel. Az áttörés, országos figyelem felkel-tése mégsem sikerült.
Próbáljuk két-oldali vizsgálat tárgyává tenni e sikertelenséget.
Mennyiben vagyunk mi, az irodalom szervezıi, és mennyiben hibás ebben maga a költı?
Kalász László még a vidéki irodalmi centrumoktól is távol él. Sza-lonnán, egy eldugott faluban tanít. Ez elvágja a gyakori személyes érintkezéstıl, elvágja az intenzív kapcsolattól, egy ıt támogató, tartást és tájékozódást biztosító irodalmi élettıl. Szerkesztıségek, kiadók, e gyakran ostromlott várak a távolról jött levéllel szemben sokkal ellen-állóbbak. Másrészt a Tiszatáj okos kezdeményezése elıtt senki sem
foglalkozott a még kötet elıtt állók bemutatásával, elemzı és ― épp Kalász esetében ― publicisztikus szenvedélyő figyelem-felhívással.
Pedig erre Kalász Lászlónak nagy szüksége van. Költészetének nem sajátja a hangos viták kavarása. Benne nem olyan társadalmi problémák jelentkeznek, melyek pro vagy kontra elemzéseket igényel-nek. Nem aktuális társadalmi jelenségek illusztrációja. Amiért mellé ál-lunk, amiért sajnálnánk kallódását: egyszerően, mert tehetséges költı. És ez alatt természetesen nemcsak azt értem, hogy van versíró ké-pessége, hanem azt, hogy költészete bizonyos formában tükrözése is társadalmi mozgásunknak.
2. Egyéniségével nem aktív részese napjaink alakulásának, költé-szetével sem kíván közvetlenül ebbe beleszólni. Verseiben csak ön-magát fogalmazza meg. Természetesen ez nem individualista prog-ram, nem világtól elzárkózásában jelentkezik, hanem a naiv tündéri realizmus egy napjainkban elérhetı csúcsteljesítménye, amely mégis alatta marad a tudatos költészet intellektuális igényességének. Az al-vajárók biztonságával írja verseit.
Megjelenési formája a falu és környéke képeiben mozgó költı. És ezek a képek ömlenek, csobogásuk az erdei patakok finom, könnye-dén nyugtató hangulataira emlékeztet. Ebbıl a természetbıl buknak elı a kínlódás jajszavai. Egy ember keresi magát, képességei teljes-ségének, lehetıségeinek megvalósulását.
Ma már kilószámra mérhetjük verseit. Ha kifogy a szerkesztıségi dossziéban, írunk, küld vagy ötvenet. Ezek közt öt-tíz kitőnı vers van, de egy sincs, amelyikben ne lenne egy-egy értékes kép, fordulat, vagy sor. Ez talán módszerére is rávilágít. Kontroll nélkül, a percben dolgo-zik, a vers számára a legmagasabb intellektuális cselekvés. Ha önma-gát keresi, elkezd képeiben folydogálni. Van mikor ― hogy hasonla-tunknál maradjunk ― eljut az óceánhoz: önmaga emberségét felmu-tatja, és ez mindig találkozást jelent egy-egy általános érvényő gon-dolattal, hangulattal, érzelmi vagy tájélménnyel. De sokszor elakad a folyás, ágakra szakad, belefullad lehetıségei keresésébe, ― képekre hull a vers. Vagy visszafordul önmagát emésztı, maró, keserő vilá-gába. Sokszor ezt csak groteszk képei (fıleg hal képei) jelzik, de van (és kudarcai során mindinkább gyakori), amikor közvetlen, verbálisan megfogalmazott pesszimizmusban buggyannak ki keservei.
Emberségének értéke, hogy nem hibáztat ezért senkit, s az önma-gára vonatkozó sötét képet nem vetíti ki a valóságra. Ugyanakkor ez a senki nem okolás bizonyos fatalizmust vált ki belıle, önkínzó elkese-redést: az egészséges világ kivetettsége, tehát ı egészségtelen jelen-ség.
3. És ez így sehogy sem fogadható el. Nem ı az egyetlen kallódó ember társadalmunkban. Ha más összekötı vonás nem is lenne köztük, csak ennyi, már akkor is figyelemfelhívóvá válhatna ez a költészet. Most, amikor ― társadalmi méretben ― már mindenki megtalálhatja a helyét, lehetıvé kell tenni ugyanezt az egyéni esetekben is. Ennyiben lehet szá-monkérés is a társadalomtól, és ennek hangot kellene adnia.
Másrészt generációjában számos, hozzá jellegben is hasonló fél-recsúszással találkozunk. És ennyiben már valamilyen társadalmi mozgást fogalmaz meg. Olyan kiáltó mővésztragédia jelezte ezt, mint a Soós Imréé, intellektuálisabb szintén az Oldás és kötés hıséé, vagy a költészetben Csoóri Sándoré és sokban idekapcsolódik a Juhász Ferenc probléma is.
Sírtak már eleget a ma 40-50 évesek hányódásáról, de van egy másik generáció, amelyik csendesebben szenvedi a válságokat: akik-nek pályája felszabadulásunkkal indult, népi rendszerünk elsı neve-lése, népi értelmiségünk elsı raja. Bennük eszmélt rá népünk ezer-éves óhaja a valóra válására. Óriási lendülettel vetették magukat ta-nulásra, vitatkozásra, politizálásra, mozgalmi életre ― gondolkozó és cselekvı közösségi embernek indultak. (Csak egy nagyszerő mővészi megformálására utalok ez élménynek: Soós Imre Ludas Matyi tanulá-sára, lendületére.) Ez a naiv, tündéri hit tört meg a késıbbiek során.
Az elıttük járó forradalmi hitért visszafordulhattak fiatalságukhoz (pl.
Benjámin, Illyés, Darvas, Csanádi, Vas István stb.), a kétségekkel megpróbált fiatalabb ember csak szép emlékért fordulhat vissza egy lehetıséget kihasználó naiv ifjúsághoz. Rendszerhez való hőségük soha nem vált kétségessé, ha belesodródtak is a különbözı elhajlások okozta veszélyekbe, jó szándékuk legtöbbször vitathatatlan volt. Emi-att nem kerültek az elemzés elıterébe. Ugyanakkor hiányzott a világ-nézeti szilárdság, sokszor a szakmai megalapozottság. Hőségükbıl következik munkájuk ― legalább is szubjektíve ― becsületes elvég-zése. Ugyanakkor hiányzik már a munkavégzés és a teljes ember ösz-szekapcsolása, a végzett munka társadalmi funkciójának nyomon kí-sérése. (Például Kalász költészetében faluja csak mint képanyag sze-repel, és csak ritkán, mint társadalmi tevékenységének területe.) Álta-lában nincs velük probléma, ― amíg a kitőzött feladatot kell vég-rehajtani, illetve végrehajtatni. (Ugyanis mindinkább közülük kerülnek ki a vezetık helyettesei.) Különösen a faluról indulók esetében mutat-kozik ez a jelenség, tükrözve a múlt évtizedben a paraszti életforma-váltás során jelentkezı ingadozásokat. Megjelenési formája ennek so-kaknál a „mindenütt otthon” helyett az otthontalanság, egyedüllét ér-zése.
Ha ezt a rétegmozgást figyelem, megtaláltam. Kalász lírájának a forrásvidékét is. A kallódás ilyen foka az ismertek közt szélsıséges eset, akaratgyengeség, továbbképzés hiánya, gondolkozásra való restség erısítheti fel észrevehetı válsággá, melyen közülük nem egy már sikeresen átvergıdött. (Ellenpéldaként a hozzá származásban, Miskolcon – Debrecenben átvezetı útjában sokban rokon Bihari költıi felívelését említhetném, vagy Buda Ferenc viszonylagos költıi önma-gára találását.)
4. Mindenesetre egy eddig kevésbé elemzett társadalmi jelenségre hívja fel ez a figyelmet, mely iránt még az irodalomban sem érdeklı d-tünk kellıen. Amikor az ifjúság helytállásának mővészi dokumentumait kerestük, a velük majd egykorú, de késıbb eszmélkedı, sok irányba fejlıdı Tőztáncosokat találtuk, majd a még fiatalabbakat, akik a hő sé-gen túl korszerő mőveltségő, aktív cselekvı emberek, mővészileg is jelentıs szinten. Az elıttük járókra csak idılegesen, egy-egy kuriózum hívta fel a figyelmet (pl. Soós Imre tragédiája, Juhász Ferenc hallga-tása), leghangosabb visszhangot Csoóri Sándor váltotta ki, és ıt is sokan félreértették. Rossz közérzetüket nem bontották komponense-ire, melybıl elıviláglott volna egy elsıdleges jó közérzet az ország sorsát illetıleg. Ami zavar, bizonytalanság, pesszimizmus beléjük ső -rősödött, az már nem a közösség, hanem egyéni sorsuk adottsága, melyen okos figyelemmel, azt hiszem, még lehet segíteni. Ez pedig semmiképpen nem az elzárkózás, vagy másik végleteként a szánako-zás, üres-pózos rekviemezés. Egy kötet megjelentetése, közvetlenebb kapcsolat az irodalmi élettel szintén csak szükséges eszköze ennek.
Többrıl van szó, bizalommal és felelısséggel való megterhelésrıl.
A munkavégzés és tehetség, közösség és egyén szétoldódásával szemben mindennek összekötésével a teljes egyéniség kibontakozá-sát, megvalósulását kell elısegíteni. Következik ez társadalmunk tör-vényszerőségeibıl, megvannak objektív alapjai. A megvalósítás mégis sok türelmet, egyéni elbírálást igényel. Másrészt a kallódó embertıl pedig annak felismerését, hogy számára nem ez a sors. Ha másképp nem, önmaga gyengeségével, lustaságával megküzdve túl lehet lépni ezen.
Sok értékes ember, egy nemsokára a vezetı posztokra jutó gene-ráció önbizalmának helyreállítása is a feladat egyúttal ― kallódó tag-jainak pedig a megfelelı helyre segítése.