123. Farkas László: Örökké csak verseit írja
Kalász László: Mintha rögtön meghalnék
Kemény, szigorú ars poetica úgy írni verset „mintha rögtön meg-halnék”. Lázas kamasz költık szoktak ilyen halálhoz szólaló végletes-séggel fohászkodni az élet és a költészet „születéstıl halálig tartó em-berségéért”. S van is Kalász László egész költıi magatartásában, ke-délyében ― mindmáig, ötven évén túl, ötödik kötetében is ― valami múlhatatlan fiatalosság, ifjúi láz és egyértelmőség, szabadon kószáló vadócosság.
Csak fiatal költı mer olyan kihívóan eklektikus lenni, mint ı, amikor össze nem illı dolgokat természetes módon illeszt egymáshoz. Egy-szer „fentebb stílben” beszél, egyEgy-szer paraszt-egyEgy-szerőséggel. „… mi-kor kelet rıt fényeivel villóz a Nap” ― mondja fennkölten, s folytatja ugyanazzal a tollal, olyan egyszerőséggel, mint ahogyan a kenyeret szeljük: „… és délben is: mikor ebéd van: csak megáll a fejem felett és néz és látja hogy ebéd van indul és nyugatra lemegy”. A daktilus ürü-gyén ilyen választékosságot csempész a versbe: „eme tájon”; ilyen ro-kokó jelzıt: „csöpp szerelem”; de másutt ugyanez a jelzı érzékletes képben ölt testet: „édesapám veri füsttel a fagyot ― pöccent csöpp rü-gyeket a fára…”
Fiatalos az a szóteremtı, szóhasználó bátorság is, amivel gyakran
„viadalozik”, „omlódik”, „irramt”, „gomolyog”. A fölkelı Nap sugarékol a versben (enyhíti-e, vagy inkább élesíti a kihívást, hogy ezt az igét a kakas hangjára rímelteti?). Földerengeti a Kalevala nyelvi világát, zso-lozsmázza ragrímeit, kamasz inverziót vet a strófa végére („ ― fülemig ér a nevetésem – sírtam volna pedig éppen” ― másutt meg Kosztolá-nyi ravasz rímeit forgatja. A „havakkal hulló kék látomás” mellé szem-rebbenés nélkül odatőzi a frivol neológ „befüröszt” igét.
De ez a játékos, ifjan szeszélyes mozgású költınk a tréfára hajló kedéllyel, szójátékszikráival, fanyar fricskáival igazában nagyon ke-serő, rosszra-érzékeny költı. Egy felnıtt gyermek gyötrıdik, kesereg, vívódik, néha lázong, néha beletörıdik ezeken a lapokon. Játékos-sága nem az önfeledt örömé, hanem a bánatot lerázni akaró tiltako-zásé: szorongást rejtı fölényesség. Leír egy-egy hetyke rímet: rügy-gyel-ürüggyel, de mint Kosztolányinál, nála is igaz bánat, igaz só-várgás van a fintor mögött. Fiatal kora óta játssza, hogy a verseknek nem ad címet, ehelyett kiemeli az elsı sort vagy félsort, mint egy inici-álét, ezzel jelöli meg a verset. Valaha szelíd formai lázadás érzıdött ebben; mára megszokottá és magától értetıdıvé vált, mint egy véd-jegy. Egykor dacosan hagyta el a mondattagoló írásjeleket, ma már közönyösen, természetesen, s ezáltal (is) lesz a verse olyan, mintha dúdolná. Sorbotlásai, töppedt rímei, tétova sormetszései nem ügyet-lenségre vallanak, hanem a forma iránti fölényes egykedvőségre. Föl-idézi a „havakkal hulló kék látomást”, a fényben „széttárt szárnyon a Békét” ― de ez az ironikus játék az idillel csak alkalom arra, hogy ki-mondja a dühét „minden barom és kiskirály ellen”, akik „látványosan érdemük ırzik”.
Mindezek tehát nem az öröm, az önfeledtség játékai, s e kulisszák között a rosszkedv, a szorongás és a bánat szólal meg versrıl versre.
Ritkábban az elıbb idézett és megnevezett elkeseredéssel (Áhítat
ké-ne), a „neu-neutronbomba” teremtése ellen fékezetlen indulattal sorsa ellen (Megtudtam most); másutt meg sírós dühvel az öregemberek ki-szolgáltatottsága, méltatlan sorsa ellen (Nem tudsz). Inkább a rezig-nált, keserő panasz e verseknek az alapszólama, az elmúlás miatti, az
„elkajmult fülő” világ miatti, a magány miatti panasz; arról, hogy „szí-vemben keserő méreg győl”, s kérdések tolulnak föl: „lesz-e virág? s lesz-e világ?” Elkomorult kedélyő verseiben „árnyak szállnak”, a két-kedés, a halálfélelem, a reménytelenség fekete madarai. Szent Fe-renc-i prédikációja károgásba keseredik, az isten „magányában sírni kezd”, foszlik az álomszövı éj; fenyegetettségében és tehetetlenségé-ben, antipólusaként vagy másfajta, a kozmosszal azonosuló költıi Én-nek, hátborzongató metaforában parányira zsugorítja, súlytalanítja, va-lósággal elveszejti magát:
Milyen sötét az éjszaka!
az égen holt madarak szállnak
szárnyából hullok tétova pelyheként
egy megholt madárnak
S ahogyan a játékos felszín mögül komorlanak a sötét színek, a ja-jongás, a düh, a kétségbeesés verssorai, olyan erıvel szólal meg e fekete kárpit mögül a fénysóvárgás, az „élnék még kicsit” fohászko-dás, a szerelem melege, a feltételes módokkal megvallott vágyak:
„Szirmain élnék egy virágnak…” „Mint tudnék én hinni a nyárnak ― ha a lombok nem hullanának!”. Amilyen rozsdált, mélyen vésett a keserő -ség és a szorongás, olyan erıs ― majdnem olyan erıs ― az ellen-szegülés, a lázadás, a muszáj-hit: „állj mégis: teljes életeddel kivont karddal érette bátran”. Felkiáltójelekbe fogódzó belsı parancsok jelzik a vitatkozó szándékot: „méltó dolgot komoly erıknek”! A belsı vitát a színjátszó, tétova feltételes módok mellett erısebben hangzó sorok is kifejezik: „Nihilbe nem hagyom szilárd álmainkat beleveszni” ― bár el-hihetıbb, jellemzıbb Kalász László hangjában az a költıi kérdések-ben lappangó, talán-reményő, fényre, sarjadó főre, piruló paradi-csomra szerelmesen tekintı költıi sóvárgás, amely a mindent elron-tani tudók ellen az áhítatot, a gyermeki csodálkozást, a havakkal hulló kék látomást fordítja.
Játékai, szeszélyes futamai, dúdoló természetessége megırizték Kalász László fiatalos tehetségét; vívódó, vergıdı, ítélkezı versei mé-lyebb rétegeit tárják föl, s nagyobb távlatait ígérik az immár felnıtt, eszközeiben kiteljesedett költı világának. (Magvetı Kiadó)