178. Arany Lajos: „Anyámnak kontya van”
*Természetmotívumok Kalász László verseiben Anyámnak és Anitának
Az emberarcú természet
A „patakparti világban” cseperedett, a „végtelen rét havában” fel-nıttként is „lelke mélyéig megfürdött” természeti ember örök megtartó erıje, állandó életvigasza: a természeti jelenségek, elemek, a flóra és fauna spontán esztétikuma. E szépséget ― ha átélıje egyben élmény- és hangulatlírát is költ ― ezerféleképpen tükröztetheti, álmodhatja pa-pírra, hiszen maga a Természet is: ezerarcú.
A mindig új és új képében tündöklı miliı itt az ember számára, mint determinált s ugyanakkor vállalt létmezı, olyképpen épül be Kalász László verseibe, hogy azt a narrátor fantáziavilága a vele való örök együttlétezés okozataként megszemélyesítheti, emberléptékővé vará-zsolja lelkében; s érzésvilágán átszőrve, átpoétizáltan jeleníti meg.
Az így antropomorfizált ég-föld szféra már nemcsak tılünk függet-len, gyönyörködni való táj, de önálló életet élı, szuverén világ is, amely egyúttal mellérendelt az emberrel. Élni kezd.
* Arany Lajos írása meglehetısen sajátos utat járt be. Az 1985-ben keletkezett ta-nulmányt eredetileg a NÉKOSZ-antológiába szánták, majd a Partium 1993/2. számába.
Végül azonban egyik kiadvány sem jelent meg, ráadásul a kézirat is kis híján megsem-misült. A viszontagságok ellenére a tanulmány mit sem vesztett értékébıl, témája ma is aktuális, szerkesztıségünk ezért örömmel vállalkozott közlésére.
Alkotáslélektanilag rokon lehet minden, a természet emberarcúsá-gát teremtı, abba magát beleélı, azon ámuló költemény; Kalász e né-zıszögbıl tekintett poézise, az ı humanizálódott, „bágyadt szemő”,
„szégyenkezı pírban ragyogó” arcú, „véreres pupillájú” „világ”-ja talán Petıfi „szép ruháját levetı”, „álmos, de nem beteg” ıszével vagy Weö-res izzó ruhájú, „lánnyá váló, sírni kezdı” galagonyájával él leginkább testvérségben.
A természetben otthonra talált individuum mindig együtt létezik sa-ját „tündöklı rét”-jével, „bokron havon és úton át / madarakban emlé-kezik”: más a figyelı tekintete, mint általában embertársának. Éltetı közegének minden moccanását mélyebben éli; rétegezettebben, ma-gasabb szinten. Ezért kicsit varázsló ı, aki életet lehel a pici főszálba, vért pumpál a hegyoromba: „A hegyek / egy darab eget / emelnek a válluk felett / ez az én hazám világom.”
A Kalász-féle speciális, emberesített természetérzékelés elsı nagy változata ez a létszíntérként megélt, kívülrıl szemlélt miliı. Hiszen a mindennap megtapasztalt, látott természet megújuló valóságában, az embertıl pusztán csodálva, függetlennek tetszik tıle. De csak látszó-lag az! Az örökké változó, de soha meg nem haló világ megfigyelé-sébe ugyanis belopódzik az emberi lélek! A Megzöldül kezdető költe-mény egyik legszemléletesebb példája e látszólagos, paradox auto-nómiának: „Megzöldül a tél után” ― intonál, hogy azonnal olyan sajá-tos világba képzelje magát, ami ez elsı, közhelyesnek tetszı sort tar-talommal tölti, eltünteti látszólagos semmitmondását, s így bontja to-vább a nyitóképet: „mezı a havat kikezdi / marja s megdühöd a táj / méregzöld foggal harap / főfogaktól fáj a tél”. Az egy képbıl (mint oly sokszor a Kalász-versben) kivirágzó költeményben az ember ugyan külszemlélı marad a kezdı képet követıen is, hiszen nem ıneki „fáj”, de a képzet emberi vonásokat fest a természet megújhodására, nem marad teljesen független, érintetlen attól. A kikezdi, marja, fáj, harap igék szemléltetik: nem tud közönyös maradni a narrátor még a kívül-állóként vizslatott természettıl sem: a látványba nyomba saját zisztenciális élményeivel kapcsolatos látomást visz, úgynevezett eg-zisztenciális tájat ábrázol. A víziószerő, mert a természetnek az em-beri világgal való érintkezése révén azzá vált természetlátás e szinten azonossá válik a humanizált természetérzékeléssel, s megszemélye-sített természet, illetve látomásos természeti líra áll elı.
A látványból kipattanó látomásos miliıérzékelés másik eleven pél-dája az Ablakhoz áll kezdető vers: a nyitány („Ablakhoz áll / benéz a fa”) egyszerő megszemélyesítése azonnali váltásba szökken át:
„mindjárt fölkap / gallyaiba / visz az égbe / dob a szélbe / topog / rálép
gyökerére / a világ / botlik elébe.” Az indító megszemélyesítést szinte kozmikus méretővé tágító látomás (mint az elızı példában) ugyan-csak verbalizálással indukálja az emberesítést: a fa benéz, fölkap, visz, dob, topog, rálép. Az expresszív erejő igék, a dinamizmus vérrel telítik a „halott” természeti elemet.
A kívülrıl szemlélt természet sokszínően, más-más arcát mutatva
„dolgozik”, lényegszerően egyre magasabb rendővé, érzékenyebbé, finomabbá nemesedik.
Legelıbb (nem kronológiailag, hanem a motívumok szintjén, „ke-resztmetszetben”) e miliı az ember legısibb, legelemibb, legösztönö-sebb, létfenntartásával kapcsolatos cselekvésformáit mimetizálva kap életet a Kalász-versben. A figyelt természet ezerarcúságának, bonyo-lult struktúrájának ez az elsı, legkülsıbb rétege. Itt olyat cselekszik ez az önmagában is csodás, rejtélyes, igazán soha át nem tekinthetı kö-zeg, amihez nem társul még gondolat. Így vetül ki a természetre az emberi létezés alapmotivációja, alap-léttevékenysége, megteremtve már ezzel is a kapcsolatot, ha még felületesen is, az emberrel: „alvó rét” (Éjfél után), „Ereje fogytán / ül a szél / pihenget a legalsó gallyon”
(Ereje fogytán), „Csüng a Hold az almafán” (Csüng a Hold), „Ablakhoz áll / benéz a fa” (Ablakhoz áll), „az éj rágja a Holdat / a földre lép fel-porzik / … / belérugdos a tájba” (Száraz idı), „hó-tengert nyaldos egy-egy földdarab” (A tél jeges hatalma), „fekszik a rét és tündököl” (Ami-kor elillan), „az útra fák / lökik keresztbe / megfáradt árnyukat” (Az ott).
A figyelt természetnek újabb, magasabb rendő fokozatát képviseli az ember tudatos cselekvésének e miliıre történı rámunkálása. Mint az ösztönvilágán felülemelkedett ember cselekvései, villannak itt a természettevékenységek. Célirányosan, a hétköznapi praktikumnak megfelelıen, a környezetét átalakító ember produktív, civilizáló mun-kájának allúziójaként. Egy fokkal absztraháltabb természet cselekszik
― a költıben olyan asszociációsort ébreszt a természet látványa, amely az elızınél nagyobb mértékben emberi motiváltságú, humani-záltabb, társul hozzá az emberi ész: „Az éjszakát / tartják a fák / le ne zuhanjon a sötét” (Az éjszakát), „A holdra rászállt egy madár /… / csı -rével csákányoz az égben” (A Holdra), „Hegyet kefél / a hajnal” (He-gyet kefél), „rohamra / szél ugrik / szalad” (A kukorica-seregek), „tart-ják kövültkarú fák / be is omolna a világ / emelik megdermedt hegyek / a menten leroppanó eget” (Fölkelsz).
A külszemlélı figyelte természeti miliı legfinomabb, legbensıbb cselekvésformája az alkotóval, mővésszel rokon élettevékenységek-ben valósul meg, illetve a sorsán gondolkodó, töprengı, messzire né-zı ember érzékével bír. A spontán természeti széphez emberi
szép-ség járul. Kiteljesedik a természetesztétikum: „fut a hullám énekelve”
(Fut énekelve), „Elnézem Berzsenyi / hegyeid mint pipálják / a köd-ábrákat” (Elnézem Berzsenyi), „a vizek elıırsei / már térképeznek a jég alatt” (Kemény páncélban), „csak a kakasok kiabálják: HOL A JÖ-Vİ HOL A JÖVİ” (Amikor alszunk), „rézkürt a körte / trombitál”
(Aranyalmáim). Az ekképp megjelenített természet minden elızınél átlelkesítettebb: a mővészlélek jelenik meg benne.
A mővészköntöső, lelki telítettségő természet másik inkarnációja:
ennek emberi létállapotokkal és fájdalmakkal való felruházása ― meg-termi e költészet létmezıjének lelkivé dúsítása mellett annak érzı lénnyé növesztését is: „Megroppant derekú / hegyek / fekszenek / kék fájdalmukat / kristálypakolással / borítja a tél” (Megroppant derekú),
„világ szemhéján a hajnal / szégyenkezı pírja ragyog / vagy a dühé?
vagy az álom / riadt bágyadt szemébıl el?” (Hej a kutyák), „főfogaktól fáj a tél” (Megzöldül), „vézna gallyakról / taszított / szégyen pereg a le-velekben” (Tarolt ágakon), „seb-virág” (Szédülünk), „pókháló foglyo-kért eseng” (A kukorica-seregek), „egy szél felhızött részegen” (A fénytıl). A természeti ember ily módon is megélheti fájdalmait, negatív létállapotait: a természettel osztja meg azokat, nem embertársával. Rá vetíti ki, mert İt tekinti arra méltónak.
A természet ily mértékő átlelkesítése, emberivé avanzsáltatása mu-tatja, hogy valójában a természeti ember létmezıjét nem tudja igazán kívülállóként figyelni, hiszen saját ösztönös és tudatos, lelki és érzelmi állapotaival telíti. Természetes, hogy következményképpen a termé-szet, az emberarcú, partnerré lép elı, „aki” az ember sorsába is bele-szólhat, igazgathatja azt! Ezért bír a természet csupán látszatau-tonómiával az emberi világtól való elkülönültsége okán, az ilyesfajta természeti költészetben ugyanis egyre inkább azonossá lesz, eggyé forr az emberrel; bajtárssá, pajtássá érik.
A humanizált természetkoncepció megteremti így a külsı szemlélet után a belülrıl nézett természeti szférát is. Ez a Kalász-féle miliı érzé-kelés másik nagy változata: minıségileg magasabb rendő, fontosabb az elızınél, több köze van az emberhez.
A költı megjeleníti az emberi fátummal párhuzamosan látott ter-mészetet, amely a versbeni létének elsı fokozatán lényegileg még ha-társzituációs a külsı és bensı szemlélet között: itt a természet erıi emberi erıvé változnak úgy, hogy az emberi sorsba lépı flóra és fa-una e fokon, mint az ember ellensége tombol. Visszafordíthatatlanul belépett azonban az ember világába, s annak ellenére, hogy rátámad az emberre, ı belülrıl nézi már, elfogadja természetét, társ: egyelıre küzdıfél formájában: „tél / tehetlen tehetetlen / indulatod rám
gomolydul” (Tél), „rám lép az ısz / s még ı visít!” (Mint tudnék én),
„szorít a szél földhöz forraszt a fagy” (Nyakunkon a szél), „ujjaim gyö-kerek / csont-ízeit lerágják a szelek” (Szaporalángú háborúk), „élesül nyakamra szél / eresztgeti vérem / / talpam alatt a füvek is / tırként meredeznek / még az útilapuk is / bárddá élesednek” (Mintha rögtön).
(Kiemelések tılem ― A. L.)
Az emberi életre hágó természet tudomásulvételét jelenti ez. Az ember sorsának részesévé tette a természetet. Tényezıvé, amellyel mindig számolnia kell, de amelynek másik profilja is van: segítség is kérhetı tıle.
A segélykérés az ember létébe forrt természet másik fokozata e lí-ravilágban. A természetapoteózist ragyogtatja fel ezzel a vers narrá-tora. Látásmódja közel jár a panteizmushoz. E segítségül hívás már nemcsak a természetelfogadással egyenlı: vállalást is jelképez. Innét kezdve az ember magasrendő erıként tiszteli természetét, felnéz rá:
„ne dőts ki szél” (Nınek fejembe), „hajolj fölém zöld levelecske”
(Messzi csapáson), „Már nem ment meg más / csak a bölcs gyümölcs”
(Szédülünk).
A permanens-miliı e megváltó mozzanatában ragadható meg e létközegnek ama szerepe, amely a természeti embert egyúttal el is kü-löníti, távolítja általában az embertıl, s kebelére vonja. A Csokonai-féle „Óh, áldott természet! óh, csak te vagy nékem” érzése, kitaszított-sága, számkivetettsége is kesereg itt, a természetbe olvadás nemes gesztusa, de egyben kényszere. Bár az embertıl vár, a természettıl kap elsısorban támaszt a természeti ember.
Az elfogadás és vállalás után a természeti ember azonosul miliı jé-vel. E folyamat kétlépcsıs. Elsı grádicsán a természet önkéntes se-gítıereje, a belülrıl szemlélt természet harmadik fokozata áll. Nem vágyott vagy kért támasz ez már, de a természet lényegébıl fakadó. A látvány is adott, adhat vigaszt, erısebb azonban a beleélés vigasza, a segítség látomásának nyugtató hatalma: „a szél / szájában hord tüzet / jeges szívemnek / ledılök akkor a hegyek / szívem mellé feküsznek”
(Énhozzám lejönnek), „száll a harkály kopogtatni / orvoslani szívem hátát” (Bokron havon és úton át), „sárga-pupillás madarak / irányítják az utamat” (Velem a halál), „nap és hold megitat / arany ezüst tejével”
(Belebódulsz).
A „mégis igen magam vagyok / bármit beszélek” (Énhozzám lejön-nek) keserő feljajdulása, mint a természet spontán segítı ereje kulcs-költeményének poentírozott része inkább az emberi segítség hiányá-nak szól, az ember emberek közötti magányáról vall beszédesen, semmint a természet segítı hatalmának alulértékelését szuggerálná.
Ezt az axiómát Kalász László természeti lírájában a belülrıl vizs-gált létmezı azonosulási mozzanatának második lépcsıje, egyben legmagasabb rendő foka igazolja, erısíti. Az ugyanis, hogy önkéntes támaszjellegén felül van még magasabb rendő kapcsolata természet-nek az emberrel! E viszonylat az embertıl indul, az ı révén születik, ıfelıle érdekes, hisz helyettesítı: a természettel, mint baráttal, társsal (illetıleg emberbarát, embertárs helyett: baráttal, társsal) való bánás gesztusa ez. A természeti ember itt végképp magáévá fogadja az ál-talában az ember szemében „halott” világot, „feltámasztja”, hogy em-bertársként üdvözölje. E mozzanat az ember természeti voltának az emberarcú természet szempontjából nézett legfıbb bizonyítéka, és egyben végsı igazolója az emberré lett természet metamorfózisának is: kölcsönössé itt válik igazán a kapcsolat: „jó reggelt köszönök a kertnek / s rám néznek rózsák margaréták” (Pirul már), „méltóságos gunaram” (Úszkálnak), „Ereje fogytán ül a szél / pihenget a legalsó gallyon / felülök mellé / fütyülök / erıt az erıtlenedésbe” (Ereje fogy-tán), „jó étvágyat / madarak!” (Jó étvágyat), „kövek kövek hő társaim”
(Mőemlékeimet), „hegyeknek dobom takarómat / s vetem fáknak az inget” (Már korán), „Tanítgatom / a varjaknak / kikárogni a szavakat / kiugrándozni a betőket” (Tanítgatom).