Az embertársként köszöntött természet után (itt sem a versek kro-nológiája szempontjából, hanem tematikailag, illetve motivációsan, ke-resztmetszetileg) nézıszöget vált a narrátor, és a természeti közeg-ben való olyan fokú feloldódást fejez ki, amelyközeg-ben az ember saját ma-gát is a természet tükrében szemléli. Az emberi lét tükrében látott ter-mészetbıl a természet tükrében vizsgált ember születik. Emberarcú természetbıl természetarcú ember. Mint már a Homérosz korabeli gö-rög epikus szemléletben is, az ember egyértelmően a természet ré-sze. Beleolvad létmezıjébe.
Eme eggyé olvadás egyik változatában az emberi léttényezık a természethez való hasonlóság formáját öltik. A költı hasonlatokat használ a rokonítás stíluseszközeként: „az én hazám világom: / mint egy óriási lábnyom” (A hegyek), „Kicsinyes apró gondjaimban / bálna-ként lubickol a Gond” (Kicsinyes apró), „Kárognak dolgaim mint varjak / fácánokként rikácsolnak / megszürkülnek verebekké / kapkodnak mint a cinegék” (Bokron havon és úton át), „ott állunk sorba, mint a fák” (Híg sör), „anyám / belehervadt az orcád / sorsunkba: mint arany-álom (Apró ország), „E táj / linómetszetében / a célok / … / kapasz-kodnak mint vékony gallyak” (E táj), „Perkupa-Szendrı távolságban /
szálltam fent mint a madarak” (Széjjelszabdalják), „Anyámnak kontya van kerek / sötét és dús mint /… / a lomb a fán” (Anyámnak kontya van), „kinyílnak mint a krizantémok / sebeim” (Az emlékek), „Csodála-tos feledékenység / vibrál és hatalmas mint az óceán” (Kifekszem a csillagok alá), „lélegzek a légtelenségbe / sóhajokat / gömbölyödnek / mint a gyümölcsök” (Ereje fogytán). A bıséges idézetanyagból kiraj-zolódik: a természet költıjének számára alig létezik oly emberi lét-komponens, amit ne hasonlíthatna a természetihez, amelybıl ne asz-szociálhatna valamely természeti elemre, jelenségre, a flóra- vagy fa-unavilágra. E képzettársítások általában az ember fejében bizonyára meg se fordulnak. Hisz az a szféra, ahol a sóhajok gyümölcsökként gömbölyödnek, ahol az anya kontya lombot idéz, ahol az embersebek krizantémokként nyílnak; csak valami sajátos varázsú közeg lehet: a természeté.
A természet képére formált ember másik inkarnációja: az ember cselekvései úgy jelennek meg, mint természetbeni tettek vagy történé-sek; illetıleg az emberi mozzanat természetbenire cserélıdik, azzal helyettesítıdik, vagy emberire utaló jelzı helyett a természeti folya-matokkal összefüggı jelzıt visel: „jól megülepedett álmok” (Kicsinyes apró), „rajokban felröppennek az álmok” (A fák), „a pillanatok homok-jából / virágzik öklöm” (Nem lısz le), „csírázik a simogatás” (Erıs ha-rag), „jeges szívem” (Énhozzám lejönnek), „alvadt dühök kergetı z-nek”, „ordas-szeretetet ırzök” (Megzöldül), „gyökeredzünk útszélbe”
(Híg sör), „nem prédikálok: károgok” (Tanítgatom), „nyihogunk belül / az örömtıl” (Ébredünk), „sóhajtásom halk reppenése” (Áhítat kéne),
„villámló szív” (Már megutált), „éveinkhez kövesedtünk” (Hogyha), „kí-nunk tócsái” (Nyakunkon a szél). A felcserélıdés, az átvitel többnyire az azonosítás szóképével, metaforával történik. A „csírázik a simoga-tás” igei metaforába érzékelhetı: az emberi jóság cselekedete (itt nomen actionis-változatában) a természeti történésben teljesedik ki, abban valósul meg. Kezdetét veszi az emberi humánum hosszú fo-lyamata. Visszavonhatatlanul megindul az ember a jóság útján. Ezt legképszerőbben természeti történéssel jelezheti a természet, az er-dı-mezı lírikusa. A vizuális költıi látás és láttatás nagyszerő példája ez. A „megülepedett álmok” melléknévi metaforában pedig az álmok, hitek vetülnek vissza természeti történésre, annak befejezettségére. A metafora az álmok mélyben létezı, de sokszor hiábavaló, reménytelen felszínre jutását fejezi ki.
A természetarcúvá alakuló ember a naturának nyilván valamely pozitív, objektív értéke okán szeretne természetté lényegülni. E ke-resztmetszeti azonosulási „folyamat” újabb fokozatában az ember
természetiesülésének óhaja, illetve annak képzete foglaltatik: „tiszta víz vón örömünk” (Patakparti világban), „bár lennék én is / kı tettek-ben / szikla szavakban” (Mőemlékeimet), „fák csúcsában is ott vagyok”
(Széjjelszabdalják), „gólyák sorozataiban vonulok” (Kifekszem a csilla-gok alá), „oly rettentı a feledésük (ti. a varjaknak) / hogy már én szál-lok el vélük” (Tanítgatom), „Lapos hal / a tó / … / én lélegzem csak / küllıs kopoltyúiban” (Lapos hal).
Az azonosulás vágyát, képzetét követi újabb (nem feltétlenül pozi-tív értékeket átvevı) szintő variánsban a természettel való részleges azonosulás: az ember testrésze, gondolata, érzése válik itt természeti fenoménná. A költı itt fıként fınévi metaforákat választ kifejezı esz-közül. Sugallja ugyanakkor: a természettel való eggyélevés nemcsak létmezıjének pozitív értékeit fogadja el, de vállalja a csonkaságot, a negativitást is. Bizonyítva: a természet esendıségével is azonosulni tud. Az ember csak részben ember már, részint természetté lényegül:
„két barna ég szemed” (Alszol), „LELKEM ALATT TÁN FELHİ TÖP-PED” (Elaltattalak verseimmel), „szívünk szökell / a vad” (Híg sör),
„kezed göcsörtös ág öreg” (Kilenc csillag), „ujjaim gyökerek” (Szapo-ralángú háborúk), „térdemben száradt gally ropog” (Hegyet kefél),
„ereim indás jégvirágok” (Nehéz a szó), „álmaim virágon szirom / bor-ágon csáp s földbıl vakondok” (Szirmain élnék), „éjszakáim / fekete kövek / kristályszemcséi csillagok /…/ nappalaim: aranyhomok” (Éj-szakáim), „öklöm: jácint / ütök / szirma hull / magamat vérzem” (Nem lısz le), „mókuskedvő”, „gyémántszemő”, „madárlelkő” (Végtelen rét havában).
Ez eggyéválás betetızıdése: midın az ember oly mértékben ha-sonul létmezıjéhez, hogy magáról mint természeti jelenségrıl beszél, ı maga is e közeghez tartozó létezı; totális beleolvadás ez a termé-szetbe; az ember megszőnik ember lenni, metamorfózisa nyomán tel-jesen természetté lényegül: „vödörbe hajlunk / lovak vagyunk / prüsz-kölünk” (Ébredünk), „megmenthetetlen sorsunk / csüngı felhıkben jár felettem” (Az egyik házban), „dombhátán-domb dombjaim közt / söté-ten meredszik a Hegy” (Kicsinyes apró), „csöpp kincsem lopják a szarkák / magvamat vágják a fagyból” (Bokron havon és úton át),
„szálkás kalászom letörött” (Egy életem), „víz vagyok” (Fonott kosár).
(Kiemelések mindvégig tılem ― A. L.) Az átváltozásnak is fınévi me-tafora a kifejezı szóképe, a metamorfózist szimbolizálja, és egyúttal azt: az emberi gondok, a fájdalom kifejezhetı a természeten keresztül is. Annak tiszta etikája, objektív törvényei mindig kilátópontok, viszo-nyítási alapok. Az emberi értékek veszendıségét erısíti, teszi exp-resszívvé, pl. a „magvamat kivágják a fagyból” metaforája.
A természet emberarcúvá válása után az ember is felöltötte tehát létterepének képét. E szempontból is kölcsönös lett a teljes azonosu-lás, a vállalás.
Ezért lehetséges, hogy a természeti ember mesevilágot is alkot kö-zegébıl, csodásnak látja azt, játékossá, meseszíntérré nemesíti. Ezért lehet igaz az is, hogy az ember veszélyeztetett létének világát, de ugyanakkor reményeit is a természet szemszögébıl, azon át, termé-szeti ember módjára deklarálja.