7. A JUDAIZMUS ETIKÁJA ÉS „SOCIÉTAS”-A
7.2. A KÖZÉPKORI EURÓPAI ZSIDÓ KÖZÖSSÉGEK
A mai értelemben vett hitközségekrıl csak a haszkala, a zsidó felvilágosodás és a zsidóság polgári egyenjogúsítása, emancipálása után beszélhetünk. Ezután a zsidó polgárok közigazgatása azonos lett a nem zsidó polgárokéval, így azok átalakultak
98 Karasszon István: Qáhál (Az ószövetség gyülekezet-fogalmához).
in: Karasszon István: Az ószövetség varázsa. Új Mandátum Könyvkiadó. Budapest, 2004.
vallási társulásokká. A zsidó közösséget Európában a középkorban is az önkormányzatiság, az autonómia és a fejlett társadalmi önszervezıdés jellemezte. A zsidóság a polgári egyenjogúsításig nem ismerte a hitközség mint kizárólag a hitélet ápolására, a vallásgyakorlat közös végzésére rendelt szervezet fogalmát. A zsidó hitközség a XIX. század elıtti kehila, politikai közületként az egy helyen élıket nem csupán vallási tekintetben fogta össze, hanem a mindennapi élet színtereként is mőködött. Hatáskörébe tartoztak a szertartási, kulturális és humanitárius feladatokon túl a községben élı zsidóság közigazgatási ügyei is. Választott elöljáróság és hivatalnokok végezték a községi teendıket és képviselték a közösség tagjait.
A tradicionális zsidó községek, a középkori rendi szerkezetben mőködı kehila (kile), a korlátozott autonómia a zsidóság továbbélésének kerete volt. Csak jóval késıbb az emancipáció, az egységes jogrendszer és a növekvı állami szerepvállalás vezetett a hagyományos zsidó kehila válságához. A zsidóság nem tagozódott be a feudális rendi hőbéri struktúrába, mégis jelen volt a társadalom peremén. Ha kirekesztve is, de bekapcsolódott a kor gazdasági folyamataiba, mint a kereskedelem vagy pénzkölcsönzés.
1215-ben összeült a negyedik lateráni zsinat, melyet III. Ince pápa (1189-1216) hívott össze. A tanácskozás eredménye az lett, hogy a zsidó közösségeket különadók fizetésére kötelezték, a keresztényektıl eltérı ruházatot és külön lakhelyet rendeltek el számukra.
XIII-XIV. században az angol és francia területekrıl a zsidó gyülekezeteket többször kiőzték. I. Edward 1290-ben kényszerítette a zsidóságot menekülésre, így ezután közel 300 évig nem is jöttek létre nagyobb zsidó közösségek Angliában. 1306-ban IV. (Szép) Fülöp Párizsból és környékérıl, 1394-ben IV. Károly a francia királyság egész területérıl kiőzte a zsidó lakosságot. A német területeken nem történt ilyen általános kiőzetés, de a közösségeket így is nagy vesztességek érték a keresztes hadjáratok, vérvád és egyéb erıszakos cselekedetek által. Itt az egyház sem volt mindig következetesen zsidógyőlölı. Rudiger, speyeri püspök emlékirataiban írta meg (1084), hogy városába zsidókat telepített le, és annak dicsıségét ezzel megsokszorozta.
Klasszikusan három Rajna-menti zsidó közösség szellemi és materiális gazdagsága emelkedett ki: Speyer, Worms és Mainz. A Frank Birodalom császára Nagy Károly (768-814) már korán megalapozta a zsidóság helyzetét, ugyanis Magister Judeorum címmel tisztviselıt nevezett ki, akinek feladata a zsidóság jogainak védelme volt. A Német Birodalom zsidó közösségei a XIII. századtól a királyi kamara szolgáinak számítottak, tehát az uralkodó akaratától függtek, nyilván adózási kapacitásuk fejében.
A zsidó közösségek megalakulásukkor tradicionálisan a Hevra Kadisa, a Temetkezési Egylet megalapításán túl, elıször és elsıdlegesen saját bíróságot, igazságszolgáltatást hoztak létre. A bét din (vallási bíróság) és a cherem (kiátkozás) már a talmudi idıktıl fontos központi szerepet játszott a közösségek kialakulásában.
Oláh János alább kivonatolt sorai Judaisztika99 címő könyvébıl összefoglalják a középkori szétszórattatásban (héberül gálut, görögül diaszpóra) élı zsidóság helyzetét.
A zsidók mindenhol befogadottként, bizonyos mértékben idegenként éltek. A zsidóság megmaradását a közösség (héberül kehila, jiddisül kile) biztosította. A Tórában is szerepel a közösség kehilat Jaakov (Jákob közössége) vagy gyülekezete (5Mózes 33:4).
”Tant parancsolt nekünk Mózes, örökségül Jákob gyülekezetének.” A kile az i.e. VI.
századtól a babilóniai fogságtól létezett. A kile olyan sajátos zsidó szervezet, önszervezıdési forma, mely biztosítani tudta a nem zsidó többségen belül a fennmaradást. A kile mint a zsidók „állama”, az askenáz zsidóság körében a IX-X.
században jelent meg, és a XIV. századra szilárdult meg. Külsı nyomásként a keresztény társadalmak türelmi rendeletei, adóztatásai, szankciói, többször véres mészárlásai, belsı kényszerként pedig a Tóra, a Tan megırzése, mint a zsidóság küldetése hatottak rá. A közösségnek biztosítania kellett a hagyományoknak megfelelı életvitelt és az ehhez nélkülözhetetlen szolgáltatásokat, melyek a születéstıl a halálig megteremtették azokat a kereteket, melyek biztonságot jelentettek a tagok számára és ellátták a külsı hatalmak felé a képviseletet.
99 Oláh János: Judaisztika. Bookmaker Kiadó. Budapest, 2005.
A közösség feladata a mai napig is az, hogy a közösség értékeit a tagjaiba oltsa. A gazdasági boldogulás funkciója is az, hogy a közösség tagjainak megélhetési lehetıséget biztosítson. A közösséghez tartozott a kóser hús, bor és macesz árusításának joga is, mely a tagok adója mellett fontos bevételi forrása volt a közösségnek.
A zsinagóga és a mikve (rituális fürdı) a zsidó közösség vallási, kulturális és társadalmi élet iránti általános igényének színtereit biztosította, és egyúttal társadalmi kontrolt gyakorolt a közösség tagjai fölött, valamint ırködött a közösség értékeinek betartása felett. A kölcsönös támogatással a közösség tagjai megvalósíthatták azokat a feladatokat, amelyek túl nagyok, vagy túl sürgısek ahhoz, hogy egyedül meg lehessen birkózni velük. A kölcsönös támogatás pedig megteremtette a szolidaritást a rászorultak számára.
A kilék mőködését a halakhot (a törvények), az informális hagyományok (minhagim) és az új helyzetekre alkotott rendeletek (takanot) szabályozták. A közösséget szigorú közigazgatási szabályok szerint mőködtették.
A Talmud három csoportba sorolja a zsidó községben tartózkodókat, és ez így maradt az európai askenáz zsidóság életében egészen a XVIII-XIX. századig. Eszerint voltak átutazók (over mimakom lemakom), városban lakók (josvei háir) és a város fiai (bnei háir).(Bava batra 8a, Megila 27a). Az átutazók azok, akik harminc napnál kevesebb ideig tartózkodtak a helységben. İk adót nem fizettek, csak a szegények számára rendezett rendkívüli győjtésnél voltak kötelezhetıek a hozzájárulásra, hacsak nem volt ingatlanuk a községben. A városban lakók közé azok számítottak, akik egy évnél kevesebb ideig tartózkodtak ott. Kötelezettségük csak a szegények segélyezésére terjedt ki, mégpedig harmincnapi helyben tartózkodás után a szegénypénztárhoz, háromhavi ott tartózkodás esetén az átutazó szegényeknek való győjtéshez, hat hónap után azok ruhasegélyéhez, míg kilenc havi idızés esetén a szegények temetkezési költségeihez kellett hozzájárulniuk. Joguk volt azonban, hogy szükség esetén ık is igénybe vegyék a szegénypénztárt. (Talmud Jerusalmi, Pea 8,6).
A város fiai teljes jogú polgárok voltak, akik egy év helybennlakás esetén minden közteher viselésében részt vettek. A kile mindenfajta erıszakszerv és törvényvégrehajtó szerv (rendırség, katonaság, börtön) nélkül mőködött. A cherem, a gyülekezetbıl való kizárás, az exkommunikáció büntetése volt, és a zsinagógában hirdették ki. Ennek a zsidó társadalmon belüli kiközösítésnek enyhébb formái közé tartozott az, amikor a kiközösített személlyel nem álltak szóba a közösség tagjai, illetve nem étkeztek vele együtt.
A talmudi idıkre visszavezethetı a rasekol vagy héberül ros hakahal, a közösség világi vezetıje, aki egyben a közösség vezetıje. A közösség elöljárói testülete több emberbıl állt: minimum háromból, de gyakran hét tagja is volt.
Az elöljárók elosztották egymás között a feladatokat, például a zsinagógai és a szegényügy mentén. A Talmud (Sabbat 118b, Bava Batra 8b-9a) szerint a szegényügyet hárman kezelték (gábáim, jiddisül a gábék): egyikük volt a pénztáros, kettı pedig a beszedı, begyőjtı. A gabe, héberül gábáj, eredetileg adóbeszedı, pénzbeszedı. A haszid irányzatot követı zsidó közösségekben sokszor a gabék a rebe (a spirituális vezetı) titkárai voltak. A Hevra Kadisa tisztségviselıit is gabenak nevezték. A gabaj szó és foglalkozás a zsidóság római uralom alá esı idıszakában töltıdik meg negatív - a gyakran önkényeskedı adóbehajtó – tartalmával. A Talmud emiatt megkülönbözteti a gábáé cedaka (igaz/jótékonysági gabe) megnevezést is. (Sabbat 118b, Peszachim13a, Bava Batra 9a).
7.2.1. Hevra Kadisa, a Szent Egylet
Schıner Alfréd hívja fel a figyelmet a Szent Egyletek vizsgálatára az Országos Rabbiképzı Intézet Évkönyvében (1985-1991).100 Schıner fıleg a szöveg és képi megjelenítés, a textus és mővészet szempontjait vizsgálva a Hevra-könyveket forrástörténeti dokumentumokként kezeli.101 A Szent Egyletek, a Hevra Kadisák a jótékonyság alapvetı intézményei.
100 Schıner Alfréd: A németkeresztúri Hevra könyv. In: Évkönyv 1985-1991. Schweitzer József (szerk.).
Az Országos Rabbiképzı Intézet kiadványa. Budapest.1991.
101 Schıner Alfréd: A pokol traktátusa képekben. Gabbiano-Print KFT. 2008/5769
Elsısorban a halottakkal kapcsolatos teendıket végzi, így minden zsidó közösség legalapvetıbb intézménye. Nem véletlen, hogy a zsidó közösség elsıdleges szervezıdése magától értetıdıen a rászorultak támogatását is kötelességszerően ellátta.
A Hevra Kadisa-könyvek a zsidóság jótékonyságával foglalkozók számára is forrásként használhatóak, mint ahogy Schıner is rámutat a zsidóság és a mővészet kapcsolatát kutatva a Hevra-könyvek fontosságára.102
A Hevra Kadisa kifejezés Szent Egyletet jelent. Az intézmény keletkezése a bibliai korig, illetve a Szentírásig vezethetı vissza, de a Hevra Kadisa nem héber, hanem arameus elnevezés, ebbıl következtethetı, hogy valószínőleg a talmudi korban (i. sz.
VI. századig) keletkezhetett.
Közép-Európában az egyik elsı, jelentıs Hevra Kadisát Eliezer Áskenázi alapította Prágában 1564-ben. Majd a híres MAHARIL, Rabbi Lıw rendeletet (takana) adott ki késıbb, amelyet a Habsburg Birodalom területére érvényesített. Az ilyen jellegő intézmények feladatát a következıkben foglalta össze:
"- Gondoskodjék a gyászoló étkeztetésérıl a temetkezést követı lakomán.
- Gondoskodjék jól képzett orvosról a súlyos betegségben szenvedı ember részére, aki legyen jelen, amikor a lélek eltávozik a földi porhüvelybıl.
- Gondoskodjék méltó temetésrıl.
- Gondoskodjék a gyászolók megvigasztalásáról és az árván maradottakról."
Mindezek a gondolatok megtalálhatók a nagykanizsai Hevra Kadisa kéziratos könyv rendeleteiben (tákánáiban). Magyarországon és országhatárainkon túl is megfigyelhetı, hogy a Szent Egylet mőködtetését és általában a már mőködı egylet alapszabályait, mecénásait, elöljáróit, majd az elhunytak héber és polgári nevét is rögzítı dokumentumok rendszerint korábban készültek, mint a hitközség alapításáról szóló írás.
102 A magyarországi héber nyelvő illusztrált kéziratos Hevra könyvek teljességre nem törekvı bibliográfiája: Várpalota, 1766. Miskolc, 1767. Nagykanizsa, 1782. Nagykanizsa 1792. Gyöngyös, 1800.
Kiskunhalas 1826. Baja, 1847. Németkeresztúr, 1850. Kaba, 1867. Ónod, 1868. Nagybánya, 1878.
Kistelek, 1878.
Ez érthetı is, mert a letelepedett zsidók mindenekelıtt halottaik méltó és vallásukhoz hő temetésérıl gondoskodtak.