KÖNYV

(1.) Kezdete művemnek az az év lesz, amikor Servius Galba másodszor volt consul s vele Titus Vinius. Mert az előző kort, a város alapítása utáni nyolcszázhúsz évet, míg a római nép történetéről volt szó, sok szerző megírta, egyforma ékesszólással és szabadsággal; miután Actiumnál eldőlt a harc, és a béke érdekében minden hatalmat egy emberre ruháztak, ezek a nagy tehetségek eltűntek, egyszersmind az igazság többféle módon megrokkant; először is mivel nem ismerték a közügyet, mintha az a más ügye volna, azután mivel helyeselni vágytak az uralmon levőknek, vagy gyűlölték őket; így az ellenségeskedők vagy lekötelezettek közül senki nem gondolt az utókorra. De míg az írók kegyhajhászását könnyű elutasítani, az ócsárlás és az irigység figyelmes fülekre talál, hisz a hízelgésen rajta tapad a szolgalelkűség rút bélyege, a rosszindulaton pedig a szabadság hamis látszata. Én Galbát, Othót, Vitelliust sem jó, sem jogtalan tettekből nem ismerhettem. Hogy méltóságunkat Vespasianus alapozta meg, Titus gyarapította, Domitianus még magasabbra emelte, nem volna illő tagadnunk, de akik a megvesztegethetetlen hűség elvét vallják, azoknak bárkit részrehajlás és gyűlölködés nélkül kell ábrázolniuk. Így ha életemből telnék, az isteni Nerva uralkodását és Traianus császár-ságát, mint bővebben áradó és biztonságosabb anyagot, öregségemre hagytam, mert ritka a boldog idő, amikor úgy érezhetünk, ahogy akarunk, és amit érzünk, el is mondhatjuk.

(2.) Sorsfordulatokban, kegyetlen csatákban, egyetértést nem ismerő meghasonlásokban, még béke idején is szörnyű eseményekben gazdag kor megírására vállalkozom. Négy uralkodó fegyvertől esett el; három háború a polgárok között, még több külső ellenséggel és legtöbbnyi-re egyidejűleg dúlt; dolgaink kedvezően folytak keleten, szelegtöbbnyi-rencsétlenül nyugaton: lázongott Illyricum, a galliai tartományok ingadoztak, Britannia teljesen meghódolt és mindjárt ki is hullott a kezünkből; ránk támadtak a szarmata és sueb törzsek, hírhedtté vált a kölcsönös vereségek miatt a dák, és egy ál-Nero szédelgésére majdnem megindultak a parthus fegyverek is. De Italiát is új, vagy századok hosszú sora óta most ismétlődő csapások sújtották: egész városok süllyedtek el vagy kerültek lávatakaró alá: Campania legtermékenyebb partvidéke;

Róma városát is tűzvészek pusztították és megsemmisítették a legősibb szentélyeket, a Capitolium pedig polgárok kezétől hamvadt el. Bemocskolódtak a szertartások, botrányossá fajultak a házasságtörések; tele száműzöttekkel a tenger, gyilkosságok szennyezték a szik-lákat. Még szörnyűbb kegyetlenség tombolt a városban: előkelő származás, vagyon, tisztségek mellőzése és vállalása egyaránt bűnnek számított, és a férfierényekért biztos halál járt. A besúgókat bűneikért nem kevésbé gyűlölték, mint a kapott jutalmakért, mivel némelyek, mintegy zsákmányként, papi méltósághoz és consulsághoz, mások procuratorsághoz és belső udvari tisztséghez jutván, gyűlölet keltésével és megfélemlítéssel mindent megmozgattak és felforgattak. Megvesztegették ura ellen a rabszolgát, volt gazdája ellen a felszabadítottat, és akinek nem volt ellensége, barátai révén veszejtették el.

(3.) Mégsem annyira erények nélkül való e század: mutatott jó példákat is. Akadt száműzött fiát elkísérő anya, férjét a számkivetésbe követő feleség, bátor rokon, állhatatos vő, még a kínvallatással is dacoló szolgahűség; híres férfiak végső szorongattatása, bátran elviselt vég és a régiek dicséretes halálához méltó távozás. Megannyi emberi sorsfordulat, égen s földön jósjelek és intő villámok és a jövendőnek előjelei, jók, vészhirdetők, kétesek, nyilvánvalók;

mert valóban, a római nép számára szörnyűbb csapások vagy igazabb jelek soha nem bizonyították, hogy az isteneknek nincs gondjuk gondtalanságunkra, de van a bosszulásra.

(4.) Egyébként, mielőtt tervem megvalósításához fogok, úgy vélem, fel kell idéznem, milyen volt a város állapota, milyen a csapatok szelleme, milyen a tartományok helyzete, mi volt egészséges a földkerekségen és mi beteg, hogy ne csak a többnyire véletlen eseteket és

történéseket, hanem a mögöttük rejlő értelmet s okokat is meg lehessen ismerni. Nero halála, amennyire lelkesítő volt az örvendezés első fellángolásában, annyira különféle érzéseket váltott ki nemcsak a városban a senatorokból, a népből vagy a városi katonaságból, hanem valamennyi legióból s vezéreikből is, miután köztudomásúvá lett az uralkodói hatalom titka, az, hogy princepset máshol is választhatnak, nemcsak Rómában. De a senatorok örömükben mindjárt zabolátlanabbul is éltek a szabadsággal, hisz az új uralkodó távol volt; az előkelőbb lovagok majdnem úgy örvendeztek, mint a senatorok; a népnek romlatlan és a nagy csalá-dokhoz csatlakozó része, az elítéltek és száműzöttek cliensei s felszabadítottjai reménykedve ütötték fel a fejüket: a szegénységben élő és cirkuszi meg színházi látványosságokhoz szokott alja nép, valamint a legelvetemültebb rabszolgák, vagy akik javaik felemésztése után Nero gyalázatából tengődtek, szomorúan lézengtek és a híreket lesték.

(5.) A Caesarok hosszú szolgálatától áthatott városi katonaság, amelyet Nero cserbenhagyásá-ra is inkább csel és külső ösztönzés vezetett, semmint a maga elhatározása, miután tapasztalta, hogy sem a Galba nevében ígért ajándékot nem adják, sem nagy érdemek és jutalmak szerzésére nem nyílik annyi alkalom békében, mint háborúban, s bizalmasok férkőznek a legióktól kikiáltott uralkodó kegyeibe, most már hajlott a felforgatásra, hisz ráadásul még a főhatalomra törő Nymphidius Sabinus testőrparancsnok bűnös igyekezete is erre ösztönözte.

Nymphidius már a kísérletbe belebukott ugyan, de a pártütés fejének lehulltával is sok katonában tovább élt a bűnrészesség tudata, és nem hiányzott a Galba öregségét és kapzsiságát felhánytorgató szóbeszéd sem. Egykor dicsért és a katonák száján közmondásossá lett szigorúsága aggasztotta a régi fegyelem kifogásolóit, akiket Nero tizennégy éven át arra szoktatott, hogy ne szeressék kevésbé az uralkodók bűneit, mint amennyire egykor az erényeket tisztelték. Ehhez járult Galbának a köz szempontjából tisztes, önmagára nézve kétélű kijelentése, amely szerint ő sorozza, nem veszi a katonát - mert a helyzet nem egyezett ezzel a hanggal.

(6.) Az erőtlen öreg tekintélyét az elvetemült Titus Vinius és a tehetetlen Cornelius Laco rombolta le, egyik a bűneinek kijáró gyűlölet terhével, a másik megvetésre méltó renyheségével. Lassúnak mondták Galba útját és véresnek, mert kivégeztette Cingonius Varro kijelölt consult és Petronius Turpilianust, a volt consult: amaz mint Nymphidius társa, ez mint Nero vezére a meghallgatástól és a védekezéstől elütve szinte ártatlanul pusztult el.

Bevonulása a városba a sok ezer fegyvertelen katona legyilkolása miatt áldatlannak ígérkezett, sőt még az öldöklőkben is félelmet keltett. Amikor bevezényelték a hispaniai legiót és ott-hagyták azt, melyet Nero a tengerészekből szervezett, a város megtelt szokatlan csapatokkal;

ehhez járult még sok egység Germaniából, Britanniából és Illyricumból, amelyeket ugyancsak Nero válogatott ki s irányított a Kaspi-tó felé vezető átjárókhoz és az Albania ellen tervezett háború céljaira, majd Vindex zendülésének elfojtására visszarendelte őket: hatalmas erő ez felforgató változásokhoz, még ha nem áll is határozottan egyvalaki pártján, de készen a merésznek.

(7.) Clodius Macer és Fonteius Capito kivégzésének híre véletlenül egyszerre érkezett Ró-mába. Macert, aki Africában kétségtelenül lázadást szított, Trebonius Garutianus procurator végeztette ki Galba parancsára, Capitót, mikor Germaniában hasonlókkal próbálkozott, Cornelius Aquinus és Fabius Valens legioparancsnokok, még mielőtt utasítást kaptak.

Némelyek szerint Capito ocsmányul kapzsi és élvezetvágyó volt ugyan, felforgató tervektől azonban távol tartotta magát, de a fegyveres felkelést javasló legatusok, mivel őt nem tudták rávenni, maguk eszelték ki ellene a vádat és a cselt. Galba pedig - amilyen állhatatlan gondol-kodású volt, vagy hogy ne kelljen alaposabb vizsgálatot folytatnia: bárhogyan történt is, mivel a dolgokon nem lehetett változtatni, - jóváhagyta. Egyébként mindkét kivégzést kedvezőtlenül fogadták, és az egyszer gyűlöletessé vált uralkodóra jó és rossz tettei egyformán gyűlöletet

halmoztak. Eladó volt minden, hatalmaskodtak a felszabadítottak, a rabszolgahad a hirtelen változástól mohó lett és - mivel öregemberrel volt dolga - sietős, s így ugyanazok maradtak az új udvar bajai, éppannyira súlyosak, csak nem annyira menthetők. Még Galba öregségét is gúnyolódva és utálkozva emlegették, akik hozzászoktak Nero fiatalságához, és a császárokat a tömeg szokása szerint megjelenésük és testi szépségük alapján hasonlították össze egymással.

(8.) Rómában tehát, mint ekkora sokaságban érthető, ilyen volt a hangulat. A tartományok közül Hispania élén az ékesszóló és a békés művészetekben járatos, hadi dolgokban tapasztalatlan Cluvius Rufus állott. Galliát - Vindex emlékén kívül - lekötelezte a nemrég kapott római polgárjog és a megígért adócsökkentés. A germaniai egységekhez legközelebbi gall törzsek mégsem részesültek ebben a megtiszteltetésben, sőt némelyik még területet is vesztett, tehát egyforma bosszúsággal mérlegelték mások kedvezéseit és a rajtuk esett sérel-meket. A germaniai csapatok, ami a legveszedelmesebb az ekkora erőt képviselő seregben, aggodalom és indulat közt hányódtak, büszkén a nemrég aratott győzelemre, de félve is, mintha csak másnak fogták volna pártját. Vonakodva szakadtak el Nerótól, és Verginius sem csatlakozott nyomban Galbához. Senki sem tudhatja, akarta-e a trónt; abban mindenki egyetértett, hogy a katonák valóban felkínálták neki a császári méltóságot. Fonteius Capito meggyilkolása miatt nem panaszkodtak ugyan, mégis méltatlankodással fogadták. Nem volt vezérük, mert Verginiust a barátság örve alatt elvitték tőlük, és hogy nem bocsátották vissza, sőt még gyanúsították is, mintegy ellenük emelt vádnak értelmezték.

(9.) Felső-Germania csapatai a helytartónak odaküldött Hordeonius Flaccust lenézték, mert öregsége és köszvénye miatt állandóan betegeskedett, nem volt állhatatos, tekintélyt sem tudott tartani. Még nyugton levő katonáit sem tudta kordában tartani; amikor megfékezésükkel próbálkozott, erőtlenségével még jobban felbőszítette a dühöngőket. Alsó-Germania legióinak hosszabb ideig nem volt consuli helytartójuk, míg végül Galba utasítására egyszerre csak megjelent Aulus Vitellius, a censor és háromszoros consul Vitellius fia: ennyi elegendőnek látszott. A britanniai sereg nem elégedetlenkedett: valóban nem voltak olyan legiók, amelyek a polgárháborúk minden viharának közepette kifogástalanabbul viselkedtek volna, akár mert távol és az óceántól elválasztva éltek, akár mert a gyakori hadi vállalkozások során megtanulták, hogy inkább az ellenséget kell gyűlölni. Nyugalom honolt Illyricumban is, bár a Nero toborozta legiók, míg Italiában késett a döntés, Verginiushoz fordultak küldöttségeikkel.

De a nagy távolságra elkülönített csapatok - ez a legüdvösebb eszköz a katonák hűségének biztosítására, - sem bűnös szándékaikat, sem erőiket nem tudták egyesíteni.

(10.) A Kelet még nem mozdult. Syriát és négy legióját Licinius Mucianus tartotta kézben, olyan férfiú, akiről jó szerencsében s balsorsban egyaránt sokat beszéltek. Az előkelőkkel való kapcsolatait már fiatal korában céltudatosan ápolta, majd miután nyakára hágott vagyonának, ingatag helyzetében, amikor még Claudius haragjától is félnie kellett, a messze Asiában mellőzve oly közel járt a száműzetéshez, mint később az uralkodáshoz. Fényűzés, szorgalom, közvetlenség és fennhéjázás, rossz és jó tulajdonságok keveredtek benne, alkalomadtán szer-fölötti élvezethajszolás, de valahányszor hadba vonult, nagy erények. Közszereplését dicsér-hetnők, magánéletéről kedvezőtlen hírek terjengtek: de az alája rendelteknél, a hozzá közel állóknál, tisztségviselő társainál különféle eszközökkel biztosította befolyását, egyszóval olyan ember volt, aki könnyebben tudta a hatalmat átadni, mint megtartani. A iudaeai háborút Flavius Vespasianus - akit még Nero küldött oda vezérül, - három legióval folytatta.

Vespasianus nem óhajtott semmit Galbától, nem is gyűlölte, hiszen Titus nevű fiát is tisztelete és hódolata jeléül küldte hozzá, amint a maga helyén majd elmondjuk. A végzet rejtélyeit és azt, hogy jelek és jövendölések rendelték Vespasianusnak s fiainak az uralmat, csak trónra jutása után hittük el.

(11.) Egyiptomot s a biztosítására rendelt csapatokat már az isteni Augustus óta királyok helyett római lovagok tartják kézben. Így látszott célszerűnek, hogy a nehezen megközelít-hető, gabonában gazdag, a vallási szokások és a zabolátlanság következtében széthúzó és ingatag, törvényeket nem tudó, hivatalokat nem ismerő országot a császári háznak fenn tudják tartani. Ekkoriban az ottani születésű Tiberius Alexander volt a kormányzó. Africa és az ottani csapatok Clodius Macer meggyilkolása után, mivel egy kiskirályt már kitapasztaltak, beérték bármilyen uralkodóval. A két Mauretania, Raetia, Noricum, Thracia és a többi lovagi procuratortól kormányzott tartomány, aszerint, hogy melyik sereg volt a szomszédságában, úgy sodródott mindig az erősebbekkel való érintkezés nyomán a baráti vagy ellenséges táborba. A fegyvertelen provinciák és elsősorban a bárki szolgálására odavetett Italia arra voltak rendelve, hogy hadizsákmánnyá váljanak. Ilyen volt a római birodalom állapota, midőn Servius Galba második, Titus Vinius pedig első consulságával megkezdte az évet, maguknak az utolsót, az államnak majdnem a végsőt.

(12.) Néhány nappal január elseje után Belgicából megérkezik Pompeius Propinquus procurator jelentése: Felső-Germania legiói, megszegvén az eskü szentségét, más császárt követelnek, de a választás jogát a senatusnak s a római népnek engedik át, hogy zendülésüket enyhébben bírálják el. Ez csak siettette Galba elhatározását, aki már régebben foglalkozott az örökbefogadás gondolatával és erről bizalmasaival is eszmecseréket folytatott. Valóban, semmiről nem esett ily sűrűn szó városszerte ezekben a hónapokban, először is, mert az emberek kedvükre tárgyalhattak ilyen dolgokat, meg azért is, mert Galba már megfáradt öreg volt. Kevesen tettek bizonyságot józan ítéletről vagy a köz szeretetéről: sokan ostobán re-ménykedve, aszerint, hogy kinek ki volt a barátja vagy a cliense, kegyhajhászó híresztelé-sekkel ezt vagy azt szánták utódnak, már csak Titus Viniusszal szemben érzett gyűlöletből is, aki napról napra hatalmasabb, ugyanakkor gyűlöltebb is lett. Persze a barátoknak, nagy jó dolgukban, már Galba engedékenysége is egyre fokozta telhetetlen vágyait, mivel a gyenge és hiszékeny uralkodó alatt kisebb félelemmel és nagyobb haszon reményében folytathatták üzelmeiket.

(13.) A principatus hatalma megoszlott Titus Vinius consul és Cornelius Laco testőrparancs-nok között; nem csekélyebb kegy jutott Icelusnak, Galba felszabadítottjának sem, akit gyűrűk-kel való megajándékozása óta lovagi néven Marcianusnak emlegettek. Ők hárman széthúztak, a kisebb jelentőségű dolgokban a maguk érdekeit nézték, az utódválasztás kérdésében pedig két pártra szakadtak. Vinius Marcus Otho mellett állt ki; Laco és Icelus egyetértően nem is annyira egyvalakit pártolt, inkább mást akart. Galba előtt sem volt ismeretlen Otho és Titus Vinius barátsága, és a városi mendemonda, amely semmit sem hagy szó nélkül, - mivel Viniusnak volt egy hajadon leánya, Otho pedig nőtlen volt, - mint vőt és apóst szánta őket egymásnak. Azt hiszem, az is megfordult a fejében: hiába szállott át rá a köz gondja, ha az majd Othóra marad. Mert Otho gyermekkorát gondtalanul, ifjúságát könnyelműen töltötte;

kedvelte Nero is, mert fényűzésben versengett vele. Ezért volt az is, hogy Poppaea Sabinát, császári szeretőjét, nála helyezte el, mint aki tudott kicsapongásairól, míg feleségét, Octaviát el nem távolította; majd mikor ugyancsak Poppaea miatt gyanakodni kezdett rá, helytartói kinevezés ürügyén Lusitania provinciába küldte. Otho enyhe kézzel igazgatta a tartományt, elsőnek ment át a felkelők pártjára, nem is tétlenkedett, és mint Galba környezetében a háború folyamán a legragyogóbb személy, napról napra görcsösebben ragaszkodott az örökbefogadás felvillant reményéhez, amiben a katonák többsége pártolta, és Nero udvari emberei is támogatták, mint hozzájuk hasonlót.

(14.) Ám Galba a germaniai zendülés hírére, bár Vitelliusról még semmi biztosat nem tudott, aggódva, vajon merre zúdul majd a seregek rohama, még a városi katonaságban sem bízott meg, ezért egyetlen orvosságként összehívta az utódválasztó gyűlést. Viniuson és Lacón kívül

bevonta még Marius Celsus kijelölt consult és Ducenius Geminus városparancsnokot is.

Néhány szót szólt a maga öregségéről és máris hívatta Piso Licinianust, akár mert maga választott így, akár - mint némelyek hitték, - Laco szorgalmazására, aki Rubellius Plautusnál megbarátkozott Pisóval; de ügyes számítással úgy pártolta, mintha maga nem ismerné, és tervének Piso jó híre adott hitelt. Piso Marcus Crassusnak és Scriboniának, előkelő szülőknek volt a fia, arckifejezése és viselkedése a régiekre emlékeztetett, méltányos megítélés szerint szigorú volt, a kevésbé jóindulatú magyarázók kissé komornak tartották. Jellemének ez a vonása gyanús volt az aggodalmaskodóknak, de annál inkább tetszett az örökbefogadónak.

(15.) Galba tehát kézen fogta Pisót, s a hagyomány szerint ilyenféle beszédet mondott:

- Ha én téged magánemberként a lex curiata szerint, a pontifexek jelenlétében, a szokásnak megfelelően fogadnálak fiammá, számomra is tisztesség volna, hogy Cnaeus Pompeius és Marcus Crassus sarját fogadom otthonomba, és számodra is kitüntetés, hogy a Sulpicius- és a Lutatius-nemzetség dicsőségéhez csatolhatod fényes származásodat: most azonban engem, kit istenek s emberek közös akarattal szólítottak a birodalom élére, a te jól ismert sok erényed és a hazaszeretet ösztönzött arra, hogy a princepsi hatalmat, amelyért őseink fegyverrel harcol-tak, háborúban nyervén el, neked, mint békés polgárnak ajánljam fel, akár az isteni Augustus, aki nővérének fiát, Marcellust, azután vejét, Agrippát, majd unokáit, végül mostohafiát, Tiberius Nerót emelte az utána legmagasabb tisztségbe. De az isteni Augustus a maga házában kereste meg utódját, én pedig az államban, nem azért, mintha nem volnának rokonaim vagy fegyvertársaim, hanem mivel magam sem összeköttetéseimmel nyertem el az uralmat, és megfontoltságomat ne csak az én rokonságom bizonyítsa, melyet mögéd helyeztem, hanem a tied is. Van ugyanolyan nemes származású, idősebb bátyád, aki méltó erre a kitüntetésre, ha te nem volnál még érdemesebb. Elérted azt a kort, amely az ifjúság vágyakozásain már túljutott;

életed olyan, hogy múltadban semmire nem kell mentséget keresned. Sorsod mindeddig csak ellenedre volt: a jó szerencse szúrósabb ösztökével kísérti a lelket, mivel a bajokat el lehet viselni, a boldogság megront. A hűséget, nyíltságot, barátságot, az emberi lélek legfőbb kincseit, te ugyanilyen állhatatossággal fogod őrizni, de mások alkalmazkodással gyengítik:

meg fog környékezni a hízelgés, a kedveskedés, meg az igazi érzés leggonoszabb mérge, az önzés. Ha mi a legteljesebb nyíltság jegyében tárgyalunk is ma egymással, mások inkább szerencsénkkel, nem velünk fognak beszélni; mert kellő tanácsot adni a fejedelemnek nehéz dolog, de helyeselni minden fejedelemnek lehet, őszinteség híján.

(16.) - Ha a birodalom óriási teste irányító nélkül is megállna és egyensúlyban maradna, méltónak érezném magamat arra, hogy velem kezdődjék a köztársaság. Most azonban már rég olyan helyzetbe kerültünk, hogy sem az én öregségem nem adhat többet a római népnek egy jó utódnál, sem a te fiatalságod egy jó fejedelemnél. Tiberius, Gaius és Claudius alatt egyetlen családnak voltunk mintegy az öröksége: a szabadság helyett most választani kezdenek bennünket, és miután a Iuliusok s a Claudiusok háza véget ért, az örökbefogadás a legjobbakat fogja megtalálni. Mert az, hogy valaki fejedelmi szülőknek köszönheti létét és születését, véletlen dolog, és ilyenkor mást nem mérlegelnek: ám az örökbefogadás szabad döntés, és ha a választást elhatározzuk, az egyetértő közvélemény lesz útmutatónk. Tartsad szem előtt, hogy Nerót, akit a Caesarok hosszú sora felfuvalkodottá tett, nem Vindex fegyvertelen tartománya, vagy az én egy legióm, hanem tulajdon kegyetlensége, tulajdon züllöttsége rázta le az állam nyakáról; és nem is volt még példa uralkodó elítélésére. Minket háború árán és mérlegelés eredményeképpen szólítottak helyünkre, mégis minden kiválóságunk ellenére irigyelni fognak bennünket. Mégse riadj meg, ha két legio a világnak ebben a megrázkódtatásában még mindig nem nyugszik: én sem gondtalanul vettem át az állam kormányzását, és az örökbefogadás hallatára máris nem mondanak majd öregnek, amit most egyedüli vádként vetnek a szememre.

A hitványak úgyis mindig hiányolni fogják Nerót: nekem is, neked is arra kell ügyelnünk,

hogy ne hiányolják a derekak is. A további intelem nem is időszerű, de teljesült is minden szándékom, ha személyedben jól választottam. A jó és a rossz megkülönböztetésének az a leghasznosabb és legegyszerűbb módja, ha meggondoljuk, hogy mit akarnánk vagy mit nem akarnánk más uralkodó alatt; mert itt nem úgy van, mint a királyi hatalom alatt élő népeknél, hogy egy bizonyos uralkodóházon kívül mindenki más szolga, hanem olyanok fölött fogsz uralkodni, akik sem a tökéletes szolgaságot nem tudják elviselni, sem a tökéletes szabadságot.

Galba tehát ilyenféle beszédet tartott, mintha most avatná Pisót uralkodóvá, mások pedig máris úgy értekeztek vele, mintha valóságos uralkodó volna.

(17.) Piso, mint mondják, ott helyben a szemtanúk előtt, és nemsokára, midőn mindenki tekin-tete reá szegeződött, a zavarnak vagy kitörő örömnek semmi jelét nem árulta el. Tisztelet-tudóan beszélt atyjához, a császárhoz, magáról mértéktartással; arcán s magatartásában semmi sem változott, mintha uralkodni inkább tudott, semmint akart volna. Arról tanácskoztak ezután, vajon a szónoki emelvényről, a senatusban vagy a praetorianus táborban hirdessék-e ki az örökbefogadást. Úgy határoztak, hogy a táborba mennek: megtisztelő lesz ez a katonáknak, akiknek a kedvezését helytelen dolog bőkezűséggel és megkörnyékezéssel keresni, jó szóval viszont nem megvetendő. Közben a Palatiumot körülállta a kíváncsi nép, türelmetlenül várva a nagy titokra, s a különben is fékezhetetlen mendemondát elfojtói csak tovább duzzasztották.

(18.) Január tizedikén, rút, esős napon, a dörgés-villámlás, vagyis az égi fenyegetések a szokottnál is nagyobb zavart keltettek. Ilyesmi észlelése hajdanában a népgyűlések félbeszakítására vezetett, Galbát azonban nem riasztotta vissza a táborba indulástól. Semmibe sem vette az ilyesmit, mint véletlen dolgot, vagy amit a sors rendeléséből várhatunk, bármily világosan mutatkozik is meg, elkerülhetetlen. A katonák népes gyülekezete előtt hadvezéri rövidséggel bejelenti: fiává fogadja Pisót, az isteni Augustus példája és katonai szokás szerint, melynek alapján ki-ki egy másikat választ. És hogy az eltitkolt zendülést nagyobbnak ne tartsák, magától elmondja: a negyedik és a huszonkettedik legio néhány zendülő bujtogatására megtévedt, de csak hangoskodik és zúgolódik, és rövidesen visszatér kötelességéhez. Be-jelentéséhez nem tesz hozzá egyetlen megnyerő szót, sem jutalmat. A tribunusok s a centuriók és a legelső sorokban álló katonák mégis jól hangzó választ zúgnak rá; a többiek leverten hallgatnak, mintha a békében is élvezett, szinte kötelező ajándékot háborúban elvesztették volna. Bizonyosan meg lehetett volna engesztelni a kedélyeket, ha a takarékos agg a legkisebb jelét is adja ajándékozó kedvének: ártalmasnak bizonyult a hajdani merevség és a túlzott szigor, amellyel ma már nem boldogulunk.

(19.) Ezután a senatusban beszélt Galba: sem ékesebben, sem hosszabban, mint a katonák előtt; Piso megnyerően szólt, és az atyák is kedvezően fogadták: sokan jóindulatból; mások, akik tulajdonképpen ellenezték, túlzóbban; a közömbösök és ezek voltak legtöbben -előzékeny figyelemmel, csak egyéni céljaikra gondolva, a közzel mit sem törődve. Az örökbefogadás és a gyilkosság közt eltelt következő négy nap alatt Piso semmi mást nem mondott a nyilvánosság előtt, nem is tett. Mivel napról napra sűrűbben jöttek a hírek a germaniai zendülésről, és a város szívesen fogad s hisz el minden újságot, ha az rossz, a senatorok már előzőleg azt javasolták, hogy indítsanak a germaniai sereghez küldöttséget.

Titokban azt tárgyalták, vajon Piso is velük menjen-e a nagyobb dísz kedvéért, mivel a küldöttek a senatus tekintélyét, ő viszont a császári méltóságot képviselné. Elhangzott az az indítvány, hogy Laco testőrparancsnok is legyen a küldöttség tagja, de ő meghiúsította a tervet. A kijelöltek is - mert a senatus a választást Galbának engedte át, - undorító állhatatlan-sággal fogadták el, utasították vissza, vagy bízták másra kiküldetésüket: aszerint, hogy mi mozgatta őket, félelem vagy remény, járták ki, hogy maradhassanak vagy menjenek.