KÖNYV

(1.) A földkerekség másik részén a szerencse már alapozta kezdeteit s okait annak az uralom-nak, amely sorsváltozásaival hol örvendetes volt a köznek, hol áldatlan, az uralkodóknak pedig sikert hozott, vagy vesztükre fordult. Titus Vespasianus, akit apja még Galba életében küldött el Iudaeából, útra kelésének okaként az uralkodó iránt köteles hódolatot és tisztségek elnyerésére már megérett korát emlegette, de a találgatásban kedvét lelő sokaság már annak idején elhíresztelte, hogy örökbefogadás végett hívták. A mendemondák alapja az uralkodó idős kora és gyermektelensége, valamint a polgárok gátlástalansága, amellyel sokat szánnak utódnak, míg egyet kiválasztanak. Duzzasztotta a szóbeszédet Titusnak bármekkora szerencse vállalására képes tehetsége, megnyerő, egyben méltóságos megjelenése, Vespasianus sikerei, a jövendőt jelző jóslatok, és a hiszékenységre hajlamos lelkekben jósjelekként megragadó véletlenek is. Midőn Corinthusban, Achaia városában, biztos híreket hallottak Galba kimúlá-sáról, sőt némelyek bizonyosra vették Vitellius fegyveres közbelépését, néhány barátjának be-vonásával minden eshetőséget aggódó lélekkel, két oldalról vizsgál: ha továbbmegy a városba, semmi kedvezést nem szerezne a más tiszteletére szánt hűségnyilvánítással, és Vitelliusnak vagy Othónak a túsza lenne; ha visszafordul, kétségtelenül megsérti a győztest, de bizonytalan még a győzelem, és a győzteshez pártoló apa kimenti fiát. Ha pedig Vespasianus veszi magára a kormányzás terhét, a háborúra gondolók úgyis feledik a sérelmeket.

(2.) Ilyen és efféle gondolatok hányták-vetették remény s félelem közt, míg végül a remény győzedelmeskedett. Némelyek szerint Berenice királynő iránt fellángolt vágyakozásában fordult vissza; ifjúi lelke nem is volt közömbös Berenice iránt, de ez nem akadályozta feladatainak végzésében: gyönyörűségek között vígan élte le ifjúságát, a maga uralkodása idején mértékletesebben, mint apjáé alatt. Tehát végighajózván Achaia és Kisázsia partvidéke mellett, valamint a balra elterülő vizeken, Rhodus és Cyprus szigete, majd innen merészebb útvonalon Syria felé igyekezett. És megszállta a vágy, hogy felkeresse s meglátogassa a paphosi Venusnak az ott lakók s jövevények közt híres templomát. Talán nem lesz érdektelen röviden ismertetni a kultusz eredetét, a templomi szokásokat, az istennő alakját - mert másutt nem ilyennek tisztelik.

(3.) A templomot ősi monda szerint Aerias király alapította; némelyek ezt tartják az istennő nevének; újabb keletű hagyomány szerint Cinyras szentelte fel a templomot, a tengerből fogant istennő pedig ide vetődött ki, viszont a jóslás tudományát s művészetét máshonnan hozták, tudniillik a ciliciai Tamiras honosította meg, és úgy egyeztek meg, hogy a két család leszármazottai legyenek a szertartások felügyelői. Később, hogy a királyi nemzetség minden tisztségben megelőzze az idegen családot, a jövevények még a magukkal hozott tudományról is lemondtak: csak Cinyras-paphoz fordulnak jóslatért. Áldozati állat bármi lehet, de csak hím: legbizonyosabb hitele a kecskék belső részeinek van. Vért az oltárra önteni tilos:

imádság és tiszta tűz lobog fel az oltárokról, és eső nem hull rájuk, bár a szabadban vannak.

Az istennő képmása nem emberi alakú: egy darabból álló kerek test, amely szélesebb alapból oszlop módjára keskennyé magasodik, de ennek oka homályos.

(4.) Titus megtekintette a szentély gazdagságát, a királyok ajándékait, s amit csak a régisé-gekben kedvét lelő görög fajta a bizonytalan hajdankorra ráfog, majd a hajóútról kérdezett elsőnek. Miután hallotta, hogy nyitva az út, és a tenger kedvező, önmagát illetően tesz fel talányos kérdéseket, miután több áldozati állatot levágott. Sostratus, ez volt a pap neve, mikor látja a biztató és egyet mondó beleket, s hogy a nagy tervekre áldását adja az istennő, egyelőre csak kevés és megszokott szóval válaszol, majd titkos beszélgetésben feltárja a jövőt. Titus

felbátorodva érkezett vissza apjához: a tartományok és a seregek feszülten várakozó lelkét roppant bizakodás töltötte el.

Vespasianus már majdnem befejezte a iudaeai háborút, csak Jeruzsálem megvívása maradt hátra: kemény és nehéz feladat, de inkább a hegy fekvése és a babonás megátalkodottság miatt, nem mintha az ostromlottaknak elég erejük maradt volna a megpróbáltatások elviselésére. Mint fentebb említettük, Vespasianusnak három legiója volt, harcedzett csapatok;

négynek az élén Mucianus állott békében, de a versengés, meg a szomszéd sereg dicsősége nem hagyta, hogy eltunyuljanak, s amennyi erőt amazoknak a veszedelem és fáradság, annyi frisseséget adott ezeknek a csorbítatlan nyugalom és a nem próbált háborúért való lelkesedés.

Mindkettejüknek gyalog- és lovaskülönítmények, hajóhadak s királyok voltak segítségükre, és bár mást beszéltek róluk, nevük egyformán híres.

(5.) A harcedzett Vespasianus a menet élén haladt, ő foglalt helyet a tábornak, megfontoltsá-gával és - ha kellett - fegyverrel éjjel s nappal szorongatta az ellenséget; beérte azzal az ele-séggel, ami éppen akadt; ruházatban s külső megjelenésben alig különbözött a közkatonától:

egyszóval ha nem kapzsi, méltó párja a régi vezéreknek. Mucianust éppen ellenkezőleg pompaszeretete, vagyona és a magánember mértékét mindenben meghaladó viselkedése tüntette ki; ügyesebben beszélt, járatos a polgári ügyek intézésében s irányításában: kiváló uralkodói alkat lett volna, ha kettejük hibái nélkül csak erényeik egyesülnek. Egyébként ez Syriának, amaz Iudaeának élén állt, tartományaik szomszédos igazgatása következtében féltékenységből viszálykodtak, végül Nero halála után félretették a gyűlölködést, közösen tanácskoztak, eleinte barátaik közvetítésével, majd mint egyetértésük fő letéteményese -Titus volt az, aki méltatlan torzsalkodásaikat mindkettejük hasznára megszüntette: termé-szeténél és ügyességénél fogva még Mucianust is meg tudta nyerni. A tribunusokat s a centuriókat, valamint a katonák tömegét szorgos igyekezettel, engedékenységgel, erényekkel vagy csábításokkal - ki-ki a maga módján - vonták a pártjukra.

(6.) Még Titus megérkezése előtt mindkét sereg Othóra esküdött fel, mivel most is gyorsan terjedtek a hírek, de lassan mozdult a terhes polgárháború, amelyre a hosszas egyetértésben nyugvó Kelet még csak akkor készült. Mert valamikor a legerősebb polgárháborús seregek Italiában vagy Galliában fogtak egymás ellen fegyvert a Nyugat erejéből; és Pompeiusnak, Cassiusnak, Brutusnak, Antoniusnak, akiket mind a tengeren túlra követett a polgárháború, nem volt szerencséjük, s Syriában és Iudaeában gyakrabban lehetett hallani a Caesarokról, mint látni őket. Soha nem lázadtak fel a legiók, csak a parthusokat fenyegették váltakozó sikerrel, és a legutóbbi polgárháborúban, midőn mások forrongtak, rendületlen maradt itt a béke, majd a hűség Galba iránt. De amint híre érkezett, hogy Otho és Vitellius bűnös fegy-verekkel a római birodalom megszerzésére indult, hogy ne mások kapják az uralkodással járó jutalmakat, ők pedig csak a szolgálat terheit, zúgolódni kezdett a katonaság és erőit mérlegelte: hogy övék hét legio ott helyben és rengeteg segédcsapattal Syria és Iudaea, azután a határos Egyiptom s két legio, eminnen Cappadocia s Pontus, és valahány tábor csak a két Armenia előtt húzódik, Asia és a többi tartomány, férfiakban nem szegények és anyagiakban gazdagok; övék minden sziget, amelyet a tenger körülzár, és közbül a háború előkészítésére alkalmas és magában is biztonságos tenger.

(7.) Nem maradt rejtve a vezérek előtt a katonák indulata, de míg mások háborúskodnak, jónak látszott várni. Polgárháborúban a győztesek s a legyőzöttek sohasem szilárd hittel egye-sülnek, és nem fontos, hogy Vitelliust vagy Othót hagyja-e tovább élni a sors. Jó dolgukban kiváló vezérek is elkevélyednek: a katonaság széthúzása, tunyaságuk, bujálkodásuk, azaz tulajdon bűneik következtében egyikük háborúban, másikuk győzelemben fog veszni. Tehát a fegyveres összecsapást a várt alkalomra halasztották, mivel Vespasianus s Mucianus a minap,

a többi már régebben egyezségre jutott: a legjobbak, mert szerették az államot, sokat a zsákmány édessége ösztönzött, másokat szorongatott anyagi helyzetük: így jók s hitványak különböző okokból, de egyforma igyekezettel - mindnyájan háborút kívántak.

(8.) Ugyanebben az időben Achaiát és Asiát az a rémhír kavarta fel, hogy jön Nero: sok mindent beszéltek ugyanis haláláról, s épp ezért azt híresztelték s hitték, hogy életben van. A többi ál-Nero sorsát s próbálkozásaikat művünk megfelelő helyén mondjuk majd el; ezúttal egy pontusi rabszolga, vagy más hagyomány szerint lantjátékhoz és énekhez értő italiai felszabadított jelent meg: arcának hasonlóságán kívül ez is kezére játszott szédelgésének elhitetésében. Ágrólszakadt kóborló katonaszökevényeket toborzott, akiket roppant ígére-tekkel vett le a lábukról; tengerre száll, és Cythnus szigetén, ahova a viharok ereje sodorta, részint megnyert néhány Keletről érkező katonát, a tiltakozókat pedig felkoncoltatta, részint kereskedőktől rabolt pénzen felfegyverezte markosabb rabszolgáit, Sisenna centuriót pedig, aki a syriai hadsereg nevében az egyetértést jelképező jobbokat vitt a praetorianusoknak, mindenféle mesterkedéssel megkörnyékezte, míg végül Sisenna titokban elhagyta a szigetet, és rettegve, az erőszaktól félve elmenekült. Ez általános riadalmat keltett: sokan figyeltek fel a hírhedt névre, akik változásban reménykedtek és gyűlölték a fennálló rendet. A napról napra terjedő szóbeszédet a véletlen oszlatta semmivé.

(9.) Galatia és Pamphylia tartományok kormányzását még Galba Calpurnius Asprenasra bízta.

Mikor ez a misenumi hajóhadból kíséretül kapott két három-evezősoros hajóval Cythnus szigetén kikötött, ott akadtak, akik a parancsnokokat Nero nevében hívták össze. Az ál-Nero tragikus arcot öltött és „egykori katonáinak hűségére” hivatkozva kérte, hogy vigyék Syriába vagy Egyiptomba. A hajóparancsnokok - akár bizonytalanságból, akár cselből - kijelentették, hogy beszélniük kell katonáikkal, és majd ha megnyerték valamennyiük hajlandóságát, visszatérnek. Valójában mindent híven jelentettek Asprenasnak: az ő felszólítására meg-rohanták a hajót és végeztek az illetővel, bárki volt is. Fejét, melyet a szem, a haj és a vad arckifejezés tett feltűnővé, Asiába, majd onnan Rómába vitték.

(10.) A meghasonlott és a sűrű uralkodóváltozások miatt szabadság és zabolátlanság közt hánykolódó városban kicsiny dolgok is nagy szenvedéllyel zajlottak. A pénzét, hatalmát, tehetségét nézve inkább hírhedt, mint jó hírű Vibius Crispus a lovagrendű Annius Faustust, aki Nero idejében feljelentésekkel foglalkozott, vizsgálatra idézte a senatus elé, mert nemrégiben, Galba uralkodása alatt, a senatorok úgy határoztak, hogy a vádaskodók ügyét meg kell tárgyalni. Ez a változatos sorsú senatusi határozat, amely aszerint, hogy befolyásos vagy gyámoltalan vádlott került terítékre, hol erőtlen volt, hol hatályos, még mindig őrzött valamit félelmetes voltából. Crispus is különös igyekezettel fáradozott fivére feljelentőjének elveszítésén, s rá is vette a senatus nagy részét, hogy követeljék védekezési lehetőség és meghallgatás nélkül való elítélését. Ezzel szemben másoknál semmi sem vált annyira a vádlott hasznára, mint a vádló túlságos hatalma: adjanak neki időt, ismertessék a vádakat;

bármennyire gyűlölt és ártalmas személy is Faustus, hagyományos szokás szerint meg kell hallgatni - javasolták. Kezdetben erősebbnek is bizonyultak, s néhány nappal elhalasztották a tárgyalást; majd elítélték Faustust, de semmiképpen sem a városnak olyan egyetértésével, amilyenre gyalázatos erkölcseivel rászolgált: persze, emlékeztek még, Crispus is ugyanezt a jutalommal járó vádaskodást űzte, és nem a bűn megtorlása, hanem a bosszuló volt tetszésük ellenére.

(11.) Közben Othóra nézve kedvezően alakult a háború kezdete, miután parancsára Dalmatiából s Pannoniából megindultak a seregek. A négy legio mindegyikéből két-kétezer főt előreküldtek, a derékhad csekély távközökben vonult utánuk: a Galbától toborzott hetedik, a tizenegyedik és tizenharmadik kiszolgált legio, és a leghíresebbek, a britanniai felkelést

elfojtó tizennégyesek. Nero azzal öregbítette dicsőségüket, hogy kiemelte őket, mint leg-derekabbakat: innen eredt tartós hűségük Nero iránt és ágaskodó igyekezetük Otho mellett. De minél nagyobb volt erejük és elszántságuk, elbizakodottságuk miatt késedelmeskedtek. A legiók menetoszlopa előtt lovasalakulatok s cohorsok haladtak, és még Rómából is egy nem megvetendő csapattest: öt testőrcohors és lovasosztagok az első legióval, ezenfelül -szégyenletes segítségül - kétezer gladiator, akiket azonban a polgárháborúk során még szigorú vezérek is igénybe vettek. E csapatok parancsnokául Annius Gallust rendelték és Vestricius Spurinnával a Padus partvonulatának megszállására küldték előre, mivel az első haditervek meghiúsultak: átkelt már az Alpokon Caecina, akit pedig Gallus még Gallia határain belül fel akart tartóztatni. Othót válogatott testőrök kísérték, velük a többi praetori cohors, a kiszolgált praetorianusok, továbbá számos tengerészkatona. És ez nem volt számára tunya vagy romlottan fényűző utazás, hanem vaspáncélt öltött és a jelvények előtt menetelt, borzasan, ápolatlanul, a híréhez nem hasonlóan.

(12.) Eleinte nyájas volt hozzá a szerencse, mert a tengeren hajóival birtokában tarthatta Italia nagyobb részét, egészen a Tengeri Alpok lábáig; e hegynyúlványok megkísértésére s a narbói tartomány megtámadására Suedius Clemenst, Antonius Novellust, Aemilius Pacensist adta vezérül. Ám Pacensist a zabolátlan katonák gúzsba kötötték, Antonius Novellusnak semmi tekintélye; Suedius Clemens népszerűséget hajhászva látta el tisztét, s bár a fegyelem fenn-tartásához nem volt ereje, mégis csatákra áhítozott. Úgy látszott, nem Italiába mennek, nem hazai helyekre s tájakra: mintha idegen partokat és ellenséges városokat égetnének, dúlnának, fosztogatnának, annál kegyetlenebbül, mivel sehol sem gondoltak ilyen szörnyűségekre.

Dúsak a földek, nyitva a házak; az elébük siető gazdákat feleségükkel és gyermekeikkel együtt a biztonságos béke és az átkos háború kerítette hálójába. A Tengeri Alpok vidékét akkor Marius Maturus procurator igazgatta. Fegyverbe szólítván a népet, - és nem is hiányzott ehhez az ifjúság, - a tartomány határaitól távol akarta tartani Otho katonáit, de a hegyi lakók az első rohamban elhullottak s szétszóródtak, mivel csak úgy vaktában csődültek össze, nem tudtak tábort építeni, vezérnek engedelmeskedni, és a győzelemben nem láttak dicsőséget, sem a futásban szégyent.

(13.) Othónak ettől az ütközettől felbőszült katonasága Albintimilium községére zúdította haragját. Persze a csatában semmi zsákmány: csak szegény falusiak és ócska fegyverek;

foglyul nem tudták ejteni őket, ezt a fürge és a környéken járatos fajtát; de az ártatlanok nyomorgatásával kielégítették kapzsiságukat. Fokozta a gyűlölséget nevezetes példaadásával egy ligur asszony, aki elrejtette fiát: a katonák azt hitték, hogy pénze is van eldugva, ezért kínzások közepette faggatták, hol tartja fiát, ő pedig méhére mutatva: „Itt rejtőzik!” -válaszolta, és ezután is semmiféle megfélemlítésre, de még halálában sem változtatott szavának példásan bátor állhatatosságán.

(14.) A Vitellius hűségére felesketett narbói tartományt Otho tengerészcsapata fenyegeti:

jelentették a reszkető hírnökök Fabius Valensnak; ott voltak a coloniák segítséget kérő küldöttei is. Két tunger cohorsot, négy lovasegységet, a treverek egész alakulatát küldte ki Iulius Classicus parancsnoksága alatt; ezek egy részét Forum Iulii coloniájában tartották vissza, hogy mivel valamennyi csapatot szárazföldi útra rendeltek, a fedezetlenül maradt tengeren Otho hajóhada arra ne igyekezzék. Tizenkét lovasegység és a cohorsok válogatott csapatai az ellenség ellen vonultak, csatlakozott hozzájuk egy ligur cohors, a tereppel ismerős segédcsapat, és ötszáz, még nem a jelvények alatt szolgáló pannoniai. Nem is késedelmes-kedtek az ütközettel: de a hadrendet úgy állították fel, hogy a tengerészkatonák egy része a közéjük besorolt helybeliekkel a tengerhez közel eső dombokra vonult fel, a dombok és a tengerpart közti síkságot a praetorianus katonaság foglalta el, a tengeren pedig - mintegy csatlakozva hozzájuk - a hajóhad sorakozott fel csatára készen, feléjük fordulva és fenyegető

arcvonalban; a vitellianusok, akik kevesebb gyalogossal rendelkeztek, és a lovasságban volt az erejük, az alpesieket a közeli magaslatokon, a cohorsokat sűrű sorokban a lovasság mögött állították fel. A treverek egységei vigyázatlanul szálltak szembe az ellenséggel, mivel szemből a kiszolgált testőrkatonaság fogadta őket, ugyanakkor oldalról kövekkel támadt rájuk a dobálásra a helybelieknek is alkalmas csapata, akik a katonaság közé vegyülve, bátrak is, gyávák is, a győzelemben egyforma merészséget mutattak. Fokozta a megvertek félelmét, hogy a hajóhad a küzdők háta mögé kanyarodott. Így mindenfelől körülfogták őket, s valamennyi csapatuk elpusztult volna, ha a győztes sereget fel nem tartóztatja az éjszaka sötétje, amely eltakarta a menekülőket.

(15.) De a vitellianusok a vereség ellenére sem nyugodtak: odavonják a segédcsapatokat s megrohanják a gondatlan és a siker miatt vigyázatlanul táborozó ellenséget. Elhullanak az őrök, átszakadnak a tábor sáncai, ijedelem támad a hajókon, míg végül lassanként elült a riadalom, s a védekezők a közelben elfoglalt magaslatról nemsokára támadásba mentek át. Ekkor szörnyű öldöklés támad, és a tunger cohorsok parancsnokait, miután sokáig tartották az arcvonalat, lövedékek borítják el. De Otho emberei sem véráldozat nélkül győztek, mert közülük azokat, akik óvatlanul üldözésre indultak, a visszafordult lovasok körülfogták. És mintha fegyver-nyugvásban állapodtak volna meg, hogy egyik oldalról a hajóhad, a másikról a lovasság hirtelen rettegést ne keltsen, a vitellianusok ismét Antipolisba, Gallia Narbonensis városába, Otho csapatai a beljebb eső Liguriának Albigaunum nevű községébe vonultak vissza.

(16.) Corsicát és Sardiniát s a környező tenger többi szigetét a győzelmes hajóhad híre Otho pártján tartotta, de Corsicát majdnem romlásba döntötte Decumus Pacarius procurator meg-gondolatlansága, amely a hadműveletek kiterjedését nézve egészében sem lehetett hasznos, neki magának pedig vesztére fordult. Mert Otho elleni gyűlöletében Vitelliust corsicai erőkkel szándékozott megsegíteni: hiú segítséggel, még akkor is, ha sikerrel jár. Egybehívja a sziget vezetőit, feltárja előttük tervét, és az ellene szólni merészkedőket - Claudius Pyrrhicust, az ott horgonyzó liburniai naszádok parancsnokát, és Quintius Certus római lovagot - kivégezteti; a haláluktól megrémült jelenlevők, egyszersmind a mihez sem értőknek tudatlan és csak mások félelmében osztozó sokasága, mind Vitelliusra esküdtek fel. De midőn Pacarius megkezdte a sorozást és az ilyesmiben járatlan embereket katonai feladatokkal gyötörte, meggyűlölték a szokatlan fáradalmakat és elgondolkoztak gyengeségükön: sziget az ő lakóhelyük, és messze van Germania s a legiók ereje; a hajóhad még azokat is kifosztotta s feldúlta, akiket gyalogos-és lovascsapatok védelmeztek. És hirtelen elfordultak tőle, de mégsem nyílt erőszakkal: várták a kellő alkalmat a cselvetésre. Pacarius, mikor látogatói eltávoztak, meztelenül és segítség híján a fürdőben leli halálát; lemészárolják társait is. Fejüket - mint ellenségekét - a gyilkosok személyesen vitték Othóhoz, de sem Otho meg nem jutalmazta, sem Vitellius meg nem büntette őket, mert tettük az események nagy zűrzavarában még különb gyalázatosságokkal keveredett.

(17.) Mint fentebb említettük, a Siliusról elnevezett lovasegység már megnyitotta Italiát s átvitte oda a háborút, pedig senki nem kedvelte Othót, és Vitelliust sem akarták volna helyette, de a hosszú béke mindenféle szolgaságra megtörte azokat, akik alkalmazkodnak az éppen hatalmon levőkhöz és nem törődnek azzal, ki a jobb. A legvirágzóbb italiai vidéket, a Padus s az Alpok közt elterülő mezőket és városokat mind Vitellius fegyveres erői tartották megszállva, mert már Caecina előreküldött csapatai is megérkeztek. Elfogtak egy pannoniai cohorsot Cremona mellett, elvágtak seregüktől száz lovast és ezer tengerészkatonát Placentia és Ticinum között. E siker láttára Vitellius katonáit már nem lehetett a folyó és partjai mögött tartani, sőt még csábította is a batavusokat s a Rhenuson túliakat maga a Padus; Placentiával szemben hirtelen átgázoltak rajta, foglyul ejtettek néhány felderítőt és ezzel akkora rémületet keltettek a többiekben, hogy ijedtükben és zavarukban Caecina egész seregének megérkezését jelentették.

(18.) Spurinna, mert Placentiát ő tartotta kézben, biztosan tudta, hogy Caecina még nem érkezett meg, de elhatározta: ha közeledik, az erődítésen belül tartja katonáit, és a három praetori cohorsot, meg az ezer vexillariust a kevés lovassal együtt nem állítja szembe a harcedzett sereggel; de a háborút nem ismerő féktelen katonaság megragadta a jelvényeket, a zászlókat, és előrerontott. Mit sem törődve a centuriókkal s a tribunusokkal, fegyvert fogtak az őket visszatartani próbáló vezérre, sőt még olyasmit is kiabáltak, hogy elárulták Othót és úgy hívták oda Caecinát. Spurinna, eleinte kényszerből, majd színleg önként csatlakozik mások elvakultságához, hogy annál nagyobb súlya legyen tanácsainak, ha a zendülés alábbhagy.

(19.) Már előttük látszott a Padus, és közeledett az éjszaka, ezért úgy határoztak, hogy körülsáncolják a tábort. Ez a városi katonáknak szokatlan munka letörte lelkesedésüket. Ekkor aztán a legidősebbek sorra hibáztatják hiszékenységüket, rámutatnak arra az ijesztő és vészter-hes lehetőségre, hogy Caecina a tágas síkságon körülzárhatja seregével ezt a kevés cohorsot. S már táborszerte szerényen beszélnek, és a közéjük vegyülő centurióknak s tribunusoknak dicsérik a vezér előrelátását, hogy erőben és anyagiakban ily gazdag coloniát választott támaszpontul és hadiszállásul. Végül Spurinna, nem annyira fegyelmezetlenségüket szemükre hányva, inkább eljárásának ésszerűségét bizonygatva, felderítőket hagyott hátra, a többieket pedig visszavezette Placentiába; már kevésbé zavarogtak, és hallgattak parancsaira. Meg-szilárdították a falakat, új védőműveket építettek, magasították a tornyokat, és nemcsak fegyvert teremtettek elő, hanem arról is gondoskodtak, hogy mindenki hallgasson a szóra és buzgón engedelmeskedjék, ami egyedül hiányzott ebből a pártból, a bátorsággal viszont meg lehettek elégedve.

(20.) Caecina pedig, mintha az Alpokkal maga mögött hagyta volna a kegyetlenkedést és zabolátlanságot, fegyelmezett menetben vonult át Italián. Öltözetét a municipiumok és a coloniák kevélységre magyarázták, mert tarka köpenyben, nadrágot - barbár ruhát - öltve szólt a togás polgárokhoz. Feleségét is, Saloninát, bár senkit sem bántott azzal, hogy díszesen, bíborral takart lovon járt, mégis szinte sértetten kárhoztatták: a halandó vele született tulaj-donsága, hogy éles szemmel vizsgálja mások friss szerencséjét, s a jó sorsban senkitől sem követel annyi mértéktartást, mint akiket egykor magához hasonlónak látott. Caecina átkelt a Paduson, tárgyalásokkal és ígérgetésekkel próbára tette Otho embereinek hűségét, de őt is hasonló módszerekkel környékezték meg: tetszetős és semmitmondó szavakkal emlegették a békét és az egyetértést; ezután pedig - amivel nagy rémületet keltett, - minden tervét és igyekezetét Placentia ostromára összpontosította, mert tudta, hogy a közvélemény a kezdeti hadi sikerek alapján ítéli meg a folytatást.

(21.) De az első nap inkább szertelen rohammal, mint tapasztalt sereghez méltó harcmoz-dulatokkal telt el: ételtől s bortól elnehezedve, fedezetlenül s óvatlanul vonultak a falak ellen.

Ebben a csatározásban egy igen szép épület, a falakon kívül emelt amphitheatrum hamvadt el, akár az ostromlók gyújtották fel, mikor fáklyákat, izzó golyókat és tüzes lövedékeket dobáltak az ostromlottakra, akár az ostromlottak, mikor próbálták visszahajigálni. A municipiumnak gyanakvásra hajlamos lakossága szentül hitte, hogy a szomszéd coloniákból való személyek alattomban még táplálták is a tűzvészt, irigységből és versengésből, mivel Italiában egyetlen épület sem fogadott be annyi embert. Bárhogyan esett is, amíg szörnyűbb dolgoktól kellett tartani, kevésbe vették, de biztonságérzetük visszatértével úgy bánkódtak, mintha súlyosabb csapás nem is érhette volna őket. Különben nagy véráldozat árán visszaverték Caecinát, és az éjszaka ostromberendezések odahurcolásával telt el. A vitellianusok palánkmellvédeket, rőzsenyalábokat és ostromtetőket szereznek a falak aláaknázására s az ostromlók védelmére, az othonianusok karókat és tömérdek követ, valamint ólom- s bronzlövedékeket, hogy az ellenséget megtörjék s elborítsák. Mindkét fél szégyenkezett, mindkét félben élt a dicsőség-vágy, csak a buzdítás hangzott másképp: egyfelől a legiók és a germaniai hadsereg erejét,

másfelől a városi katonaság és a praetorianus cohorsok megtisztelő helyzetét emlegették; ezek tunyának és restnek, a cirkusztól és a látványosságoktól züllöttnek, azok idegennek és külföldinek gyalázták a másik fél katonaságát. Egyszersmind Othót és Vitelliust ünnepelve vagy hibáztatva sűrűbben serkentették egymást gyalázkodásokkal, mint dicséretekkel.

(22.) Alig virradt, máris tele voltak védőkkel a falak, fegyverektől s férfiaktól csillogott a síkság: a sűrű sorokba tömörült legiók, az elszórt segédcsapatok a magasabb falszakaszokat nyilakkal vagy kövekkel támadták, a kevésbé őrzött vagy a régiségtől omladozó részeket közelről rohamozták. Felülről Otho hívei még lendületesebb és biztosabb dobással hajigálják lövedékeiket a vaktában előnyomuló germánok ellen, akik vadul énekelve és hazai szokás szerint csupasz felsőtesttel rázzák fejük fölött pajzsukat. A legiokatonaság a mellvédek és a fonadékok fedezete alatt aláaknázza a falakat, ostromtöltést emel, próbálja kifordítani a kapukat: a praetorianusok viszont az e célra odakészített malomköveket roppant súlyuknak megfelelő robajjal hengerítik rájuk. Az alulról felnyomulók egy része eltemetődik, mások felnyársalódnak, elvérzenek vagy megnyomorodnak: mivel a pusztulást zűrzavar is tetézte, s a falakról annál kíméletlenebbül osztogatták a sebeket, visszavonultak, megtörvén ezzel pártjuk hírét. Caecina pedig, szégyellve a vaktában kezdett ostromot, hogy ne vesztegeljen csúful és hiába ugyanabban a táborban, ismét átkelt a Paduson és Cremona felé igyekezett. Távozásakor megadta magát neki Turullius Cerialis több tengerészkatonával és Iulius Briganticus néhány lovassal; ez bataviai születésű lovasparancsnok, az primipilaris és Caecinától éppen nem idegen, mivel annak idején Germaniában centurióskodott.

(23.) Spurinna, mihelyt értesült az ellenség útjáról, Placentia megvédését, a történteket és Caecina terveit levélben tudatja Annius Gallusszal. Gallus az első legiót éppen Placentia megsegítésére vezette, mivel nem bízott benne, hogy a kevés cohors el tudja viselni a hosszabb ostromot és a germaniai hadsereg erejét. Midőn megtudta, hogy a megvert Caecina Cremona felé vonul, az alig féken tartható és harci vágyában egészen a zendülésig menő legiót Bedriacumban megállítja. Verona és Cremona közt terül el ez a helység, amelyet immár két római vereség tett hírhedtté s áldatlan emlékűvé.

Ugyanezekben a napokban Martius Macer nem messze Cremonától sikerrel harcolt. A vállalkozó szellemű Martius ugyanis a hajóra rakott gladiatorokat hirtelen a Padus túlsó partjára zúdította. Megzavarodtak Vitellius itteni segédcsapatai, és míg a többiek Cremonába menekültek, az ellenszegülők itt pusztultak. De Martius megfékezte a győztesek harci kedvét, hogy az új segítséggel megerősödött ellenség az ütközet sorsát meg ne fordíthassa. Gyanús volt ez Otho embereinek, akik vezéreik minden tettét fonákul értelmezték. Versenyezve a gyáva lelkűek és merész szájúak, Annius Gallust, Suetonius Paulinust és Marius Celsust -mert Otho ezeket is parancsnoknak tette meg, - különféle vádakkal halmozták el. A zendülések és viszálykodás leghevesebb szítói, Galba gyilkosai, megátalkodottságukban és félelmükben esztelenül kavartak mindent, hol nyíltan lázító szóval, hol Othónak címzett titkos levelekkel, aki minden hitványnak hitelt adott, a jóktól félve reszketett, jó sorsában ingatag és balszerencséjében különb. Ezért odahívatta fivérét, Titianust, és őt tette meg főparancsnoknak.

(24.) Eközben Paulinus és Celsus vezérlete alatt kitűnően folytak a dolgok. Caecinát aggasztotta, hogy mindent hasztalan kezdett, és lehervad seregének híre. Elűzték Placentia alól, segédcsapatainak minapi vesztesége után a felderítők összecsapásaiban, ezekben az inkább sűrű, mint említésre méltó ütközetekben is alulmaradt: így aztán, midőn Fabius Valens közeledett, hogy ne minden hadi érdem arra szálljon, igyekezett vezéri jó hírét inkább mohón, semmint megfontoltan visszaszerezni. Cremonától tizenkét mérföldre - a helyet Castorról és fivéréről nevezik Castoresnak, - segédcsapatainak legszilajabb katonáit az útig nyúló erdőkben állítja lesbe; lovasai továbbvonulásra kaptak parancsot, valamint arra, hogy az ellenséget