KÖNYV

(1.) Jobb sorssal s hűséggel intézték hadi tanácskozásaikat a Flavius-párt vezérei. Poetovió-ban, a tizenharmadik legio téli szállásán jöttek össze. Itt vitatták meg, hogyan döntsenek:

elzárják-e a Pannoniai Alpokat, míg a hátországban minden erő felkel, vagy nem vallana-e nagyobb elszántságra, ha közelebb vonulnának és harcolnának Italia birtokáért. Akik jobbnak látták, ha megvárják a segédcsapatokat és elnyújtják a háborút, a germaniai legiók erejét s hírét hangoztatták, és hogy utánuk nem sokkal érkezett meg Vitelliusszal a britanniai hadsereg zöme, míg az ő oldalukon a minap megvert legióknak még a létszáma sem teljes, meg bármilyen harciasan beszélnek is, kisebb a legyőzöttekben a bátorság. De ha egy darabig megszállva tartják az Alpokat, eljön Mucianus a Kelet csapataival; megmarad Vespasianusnak a tenger, a hajóhad, a tartományok jóindulata, ahol akár egy másik háborúra is elegendő sereget toborozhat. Így az üdvös várakozás közepette új erők csatlakoznának, a meglevőkből pedig semmi sem veszne el.

(2.) Mire Antonius Primus, a háború leghevesebb szószólója, kifejtette: a sietés nekik hasznos, Vitelliusnak vészes. Több lomhaság költözött a győztesekbe, mint bizakodás, mert nem harci készültségben és táborban tartották őket: Italia minden municipiumát végigtunyálkodva, csak szállásadóikban keltve félelmet, amilyen elszántan harcoltak addig, annál mohóbban habzsolják a szokatlan élvezeteket. A cirkusztól is, meg a színházaktól és a város örömeitől elpuhultak, vagy betegségektől bágyadtak; de jussanak csak időhöz, visszatér beléjük is az erő a hadi készülődésben; és nincs messze Germania, ahonnan erősítést várhatnak; Britanniát egy tengerszoros választja el, ott van a közelben Gallia s Hispania, jobbról-balról emberek, lovak, szolgáltatások, s ott van maga Italia és Róma bősége, és ha ők akarnának támadni, két hajóhad, s őrizetlen az illyricumi tenger. Mit használ akkor, ha lezárják a hegyeket? Mi haszna a másik nyárig húzni a háborút? Honnan szereznek közben pénzt és ellátást? Jobb volna épp azt kihasználniuk, hogy a pannoniai legiók - inkább megtévesztve, semmint legyőzve - sietve bosszút akarnak állni, a moesiai seregek pedig érintetlen erőkkel csatlakoztak. Ha a katonák számát, s nem a legiókét veszik, több emitt az erő, és nem kicsapongva élnek, sőt használt fegyelmüknek a szégyen. A lovasok pedig még akkor sem maradtak alul, hanem a szerencsétlen fordulat ellenére is szétverték Vitellius hadsorait.

- Akkor két pannoniai és moesiai lovascsapat áttörte az ellenséget: most tizenhat csapat egyesített hadijelei fogják dübörgő rohammal, sűrű porfelhővel ellepni és elárasztani a csatákról megfeledkezett lovasokat s lovakat. Ha valaki vissza nem tart, egy személyben leszek, aki a tervet tanácsolja s végrehajtja. Ti, kiknek szerencséje még csorbítatlan, tartsátok együtt legióitokat, én be fogom érni könnyűfegyverzetű csapataimmal. Hamarosan hallani fogjátok, hogy Italia kapui felnyílnak, s Vitellius hatalma megrendül. Akkor majd lesz kedvetek követni és a győztes nyomaiba lépni.

(3.) Az efféle szavakat villogó szemmel, harsogó hangon, hogy minél messzebbre hallják, -mert centuriók és néhány katona is a tanácsba keveredett, - úgy ontotta magából, hogy még az óvatosakat és az elővigyázatosakat is megmozgatta, a tömeg és a többiek pedig mások tunyaságát megvetvén, egyetlen férfit s vezért magasztaltak. Ezt a vélekedést mindjárt azon a gyűlésen kivívta magának, amelyen Vespasianus üzenetének felolvasása után nem bizonytalan kifejezéseket használt, mint annyian - hogy majd így vagy úgy értelmezhesse szavait, amint hasznosnak véli, - hanem láthatták, hogy nyíltan elkötelezte magát az ügy mellett, s annál nagyobb súlya volt a katonák előtt, mint aki vétekben vagy dicsőségben társuk.

(4.) Utána Cornelius Fuscus procurator volt a legnagyobb tekintély. Ő is irgalmatlanul ki-kirohant Vitellius ellen, és így semmi reményt nem hagyott magának kedvezőtlen fordulat esetére. A természeténél és öregségénél fogva habozó Tampius Flavianus a katonák gyanak-vását ébresztgette, mintha észben tartaná Vitelliushoz fűződő rokonságát, nemkülönben, mivel a legiók mozgolódásának kezdetén elszökött, majd önként visszatért, közhiedelem szerint az árulásra keresett alkalmat. Mert Flavianust, aki elhagyván Pannoniát Italiába ment, és ott a veszedelemtől ment maradt, a felforgatás vágya arra ösztönözte, hogy újra felvegye a helytartói címet és beleavatkozzék a polgárháborúba; erre beszélte rá Cornelius Fuscus is, nem mintha szüksége lett volna Flavianus buzgólkodására, hanem hogy consuli neve az épp akkor erősödő pártot tisztes látszattal leplezze.

(5.) Egyébként, hogy a hadszínteret baj nélkül, sőt haszonnal lehessen Italiába áttenni, írtak Aponius Saturninusnak: igyekezzék a moesiai hadsereggel. És hogy a csapatoktól megfosztott tartományokat a barbár népeknek oda ne vessék, a szarmata iazygok főembereit, akik a kormányzást kezükben tartották, szövetségükbe fogadták. Ezek népüket és tömérdek lovasukat -egyedüli erősségüket - is ajánlgatták: szolgálatukat azonban visszautasították, hogy sem belviszályok közepette külső háborúkat ne kezdjenek, sem az ellenféltől remélt nagyobb jutalom fejében az emberi s isteni jogot meg ne tagadják. Megnyerik pártjuknak Sidót és Italicust, a suebusok királyait, akik régi barátai voltak a rómaiaknak, és népük is inkább hajlott a hűségre, mint parancsok elviselésére. Oldalt helyezték el a segédcsapatokat, mert ellenségesnek mutatkozott Raetia, amelynek helytartója Porcius Septiminus volt, Vitellius tántoríthatatlan híve. Sextilius Felixet tehát az Auriusról elnevezett lovasalakulattal, nyolc cohorsszal és a noricumiak ifjúságával a Raetia s Noricum közt folyó Aenus partjának megszállására küldték. Mivel sem ezek, sem azok nem kockáztattak ütközetet, a két párt szerencséje máshol dőlt el.

(6.) Antoniust, aki a segédcsapatok válogatott vexillariusait és a lovasság egy részét vitte magával Italia megrohanására, Arrius Varus kísérte, a derék katona: ezt a hírnevet volt vezérének, Corbulónak, és armeniai sikereinek köszönhette. De a Nerónál folytatott titkos tárgyalásokon állítólag befeketítette Corbulo erényeit; így gyalázatos kegyből primuspilusi rangot nyert ugyan, ám a pillanatnyilag kedvező, hitványul szerzett tisztség hamarosan vesztére fordult. Egyelőre azonban Primust és Varust Aquileia elfoglalása után az egész környéken, Opitergiumban és Altinumban is örvendezve fogadták. Altinumban helyőrséget hagytak hátra a ravennai hajóhad ellen; még nem hallották, hogy elpártolt. Ezután Pataviumot és Atestét nyerték meg pártjuknak. Itt értesültek arról, hogy Vitellius három cohorsa és a Sebosusról elnevezett lovasalakulat Forum Alieni közelében hidat vervén tábort ütött. Kapóra jött az alkalom, hogy megrohanják a felkészületleneket: mert ezt is jelentették róluk. Kora hajnalban rajtaütöttek a többnyire fegyvertelen csoporton. Előre megmondták, hogy néhány embert lemészárolnak, a többit megfélemlítéssel kényszerítik átpártolásra. Voltak is, akik tüstént megadták magukat: többen felszakították a hidat, úgy vágták el az előnyomuló ellenség útját.

(7.) Mikor híre terjedt a győzelemnek, a Flavius-pártra nézve kedvezően induló háború kezdetei után a Galbáról elnevezett hetedik és a tizenharmadik „iker” legio, Vedius Aquila legatus vezérlete alatt, sürgősen Pataviumba vonult. Itt néhány napot pihenésre fordítottak, és Minicius Iustust, a hetedik legio táborparancsnokát, mivel a polgárháborús helyzethez képest feszesebben parancsolgatott, a katonák haragja elől menekítve Vespasianushoz küldték. Egy régóta hiányolt intézkedés a dicsekvő magyarázat következtében még jelentősebbnek mutatkozik: Antonius ugyanis Galbának a zűrzavaros időkben ledöntött szobrait minden városban visszaállíttatta, mivel megtisztelőnek ítélte az ügy érdekében, ha úgy hiszik:

tetszésre talált Galba uralkodása, és pártja felvirul.

(8.) Tanakodtak ezután, mit válasszanak a hadműveletek színhelyéül. Verona mellett döntöttek, mert a körülötte elterülő mezők miatt alkalmasnak látszott lovascsatára, amelyben ők erősebbek; egyszersmind célravezetőnek és jó hírverésnek gondolták, ha az anyagiakban tehetős települést elragadják Vitelliustól. Még odavonulás közben birtokba vették Vicetiát; ez az önmagában jelentéktelen esemény, mert a város csak szerény erőkkel bírt, nagy fontosságú lett, mivel arra gondoltak, hogy Caecina ott született, és így az ellenség vezérének hazáját sikerült elfoglalniuk. Verona viszont igazi nyereség volt: polgárai példaadással s gazdag-ságukkal segítették a pártot, és a közbeékelt hadsereg elzárta Raetiát s a Iuliusi Alpokat, hogy a germaniai seregek ne tudjanak arra átjárni. Minderről nem tud Vespasianus, vagy éppen tiltja: hiszen úgy parancsolta, hogy Aquileiánál álljon meg a háború, s várjanak Mucianusra; s hozzáfűzte a parancshoz tanácsát: mivel Egyiptom, a gabonaellátás kulcsa, a leggazdagabb tartományok adójövedelme kézben van, Vitellius seregét zsold s élelem hiányával megadásra lehet kényszeríteni. Ugyanilyen utasításokat adott Mucianus is gyakori leveleiben, vér és könny nélküli győzelmet és más ilyeneket hozván elő ürügyül, valójában nagyravágyásból és a háború minden dicsőségét magának tartogatva. Egyébként a távoli földrészekről a tanácsok mindig az események után érkeztek meg.

(9.) Antonius tehát hirtelen rohammal rajtaütött az ellenség őrállásain, s miután egy kisebb összecsapásban próbára tette harckészségüket, döntés nélkül váltak szét. Ezután Caecina a Veronához tartozó Hostilia nevű falu és a Tartarus folyó mocsarai közt tábort rendezett be, biztonságos helyen, mivel hátát a folyó, két oldalát a mocsár vonulata fedezte. Ha nem hiányzott volna a becsület, Vitellius összes erejével meg lehetett volna semmisíteni a két legiót, hiszen még nem csatlakozott hozzájuk a moesiai sereg, vagy visszaűzhette és szégyenletes futással Italia elhagyására kényszeríthette volna őket. De Caecina különféle halogatásokkal az első kedvező hadi alkalmakat az ellenségnek engedte át, azokra pedig, kiket fegyverrel könnyen megszalaszthatott volna, levelekben szórta a fenyegetést, míg csak közve-títők útján a hűtlenség feltételeit meg nem állapította. Közben Aponius Saturninus meg-érkezett a Claudiusról elnevezett hetedik legióval. A legio élén Vipstanus Messalla tribunus állott, ez a híres elődöktől származó, maga is kiváló férfiú, és az egyetlen, aki tisztességes emberként csatlakozott ehhez a háborúhoz. Ezekhez a Vitelliuséival össze sem mérhető csapatokhoz - hiszen még csak három legio volt, - küldött levelet Caecina, dorgálva a legyő-zötteket, hogy vakmerően ismét fegyvert fogtak. Egyúttal dicséretekkel magasztalta a germa-niai sereg vitézségét, Vitelliust módjával és csak általánosságban említve, Vespasianusnak szóló minden gyalázkodás nélkül: egyszóval semmi, ami vagy eltántoríthatná az ellenséget, vagy megrémíthetné. A Flavius-párt vezérei, mellőzvén korábbi sikertelenségük mentegetését, magasztalták Vespasianust, ügyükről bizakodva, a seregről gondtalanul, Vitelliusról ellen-ségesen nyilatkoztak, megcsillantván a tribunusok s a centuriók előtt a Vitelliustól kapott ked-vezmények megtartásának reményét, Caecinát pedig félreérthetetlenül átállásra buzdították. A gyűlés előtt felolvasott levelek fokozták az önbizalmat, mivel Caecina alázatosan írt, mintha nem merné megsérteni Vespasianust, az ő vezéreik viszont megvetően, mintegy csúfot űzve Vitelliusból.

(10.) Miután még két legio érkezett, amelyek közül a harmadikat Dillius Aponianus, a nyolcadikat Numisius Lupus vezette, úgy határoztak, hogy megmutatják erejüket és tábori sáncfallal veszik körül Veronát. Véletlenül a Galbáról elnevezett legiónak jutott az ellenség felé eső részen a sáncmunka, és a távolból megpillantott szövetséges lovasok, akiket ellenségnek véltek, alaptalan félelmet keltettek. Árulástól félve fegyvert ragadnak. A katonák haragja Tampius Flavianusra zúdult, bár semmi érv nem szólt bűnössége mellett, de mivel már régóta gyűlölték, egyszeriben tombolva követelték halálát: Vitellius rokona, Otho árulója, a pénzajándék elsikkasztója - kiabálták. S nem volt védekezésre mód, bár könyörögve

nyújtogatta karját, tépett ruhában többször a földre vetette magát, mellét és arcát zokogva verte. Ez még jobban bőszítette a feldühödött katonákat, mintha a túlzott félelem bűntudatát bizonyítaná. Hangjuk túlharsogta Aponiust, mikor beszélni kezdett; zúgnak és ordítoznak, a többit sem hallgatják meg. Csak Antonius szavára nyílt meg a katonák füle; mert ékesszólás is volt benne s kellő készség és tekintély a tömeg lecsitításához. Amikor elvadult a zendülés, és a szóváltásról és gyalázkodásról már fegyverekre és tettlegességre akartak áttérni, Flavianust bilincsekbe vereti. A katonaság észrevette a megtévesztő fogást, szétszórta az emelvény őrzőit és végső erőszakra készült. Antonius saját mellének szegezte kirántott kardját, s miközben bizonygatta, hogy vagy a katonák kezétől, vagy a magáétól fog elpusztulni, valahányszor csak ismerős és valamilyen hadi kitüntetéssel ékesített katonát pillantott meg, név szerint hívta segítségül. Majd a tábori jelvényekhez, vagyis a hadi istenekhez fordulva azért imádkozott, hogy inkább az ellenséges seregben támasszák ezt az őrjöngést, ezt a viszálykodást, míg végül elcsitult a zendülés, és mivel már úgyis esteledett, szétoszlottak, ki-ki a sátrába. Flavianus még akkor éjszaka útra kelvén, Vespasianus közben odaérő levelének köszönhette, hogy megszabadult a veszélyből.

(11.) Mintha a legiókat ragály fertőzte volna meg, egyre ádázabbul támadják Aponius Saturninust, a moesiai hadsereg parancsnokát; az előbbiektől eltérőleg nem a fáradságos munkától kimerülve, hanem déltájban bőszültek fel, mikor híre terjedt a levélnek, amelyet Saturninus állítólag Vitelliusnak írt. Mint egykor erényben s fegyelemben, akkor vakmerőség-ben és szemtelenségvakmerőség-ben versenyeztek, abban, hogy ne kevésbé erőszakosan követeljék Aponius kivégzését, mint előzőleg Flavianusét. A moesiai legiók ugyanis azt hajtogatták, hogy csak támogatták a pannoniaiak bosszúját, a pannoniaiak pedig, mintha mások zendülése mentesítené őket, örvendtek a bűn megismétlődésének, és a kertek felé sietnek, ahol Saturninus tartózkodott. Nem is annyira Primus, Aponianus és Messalla mentette ki Saturninust, - minden módon igyekezve, - hanem sötét rejteke, ahol egy éppen nem használt fürdő kemencéjébe bújva meghúzódott. Majd odahagyta lictorait és Pataviumba ment. A consuli rangúak távoztával Antoniusra szállt a parancsnoki hatalom mindkét sereg fölött, mivel társai átengedték neki, és feléje fordult a katonák rokonszenve. S akadtak is, akik úgy hitték: mindkét zendülést Antonius robbantotta ki, hogy egyedül húzzon hasznot a háborúból.

(12.) De Vitellius oldalán sem nyughattak az elmék: még vészesebb viszály zilálta soraikat, nem a tömeg gyanakvása, hanem a vezérek hűtlensége miatt. Lucilius Bassus, a ravennai hajóhad parancsnoka, ingatag érzelmű katonáit - mivel nagyrészt dalmaták s pannoniaiak voltak, és e provinciák Vespasianus fennhatósága alá tartoztak, - az ő pártjára vonta. Az éjszakát választották az árulásra, hogy a többiek tudta nélkül csak a pártütők gyűljenek össze a főtéren. Bassus szégyenében, vagy attól félve, hogy ugyan mi lesz a dolog kimenetele, lakásán várakozott. A trierarchusok nagy csődület élén Vitellius képmásainak rontanak, és a néhány ellenálló lekaszabolása után már a változásra vágyó többi katona is Vespasianus felé hajlott.

Ekkor jött elő Lucilius és ezzel bizonyságot tett kezdeményező szerepéről. A hajóhad Cornelius Fuscust választotta parancsnokául, aki gyorsan oda is sietett. Bassust tisztes őrizetben, liburniai hajókon Atriába vitték, ahol Vibennius Rufinus lovaspraefectus, az ottani helyőrség parancsnoka, bilincsekbe vereti, de Hormus, császári szabadonbocsátott közben-járására tüstént megoldották a bilincseket: ő is a vezérek közé számított.

(13.) Caecina pedig a hajóhad elpártolásának hírére az első centuriókat és néhány katonát a főtérre hívat, mikor a többiek, szolgálatuk ellátására, szerteszéledtek, - szándékosan választva a tábor csendjét. Itt Vespasianus vitézségét s pártjának erejét magasztalja: átállott a hajóhad, szűkében az ellátás, szembefordult Gallia s Hispania, nem lehet Rómára számítani; és Vitelliusról is mindent kedvezőtlenebb színben tüntetett fel. Majd az ott levő beavatottakon kezdvén, a váratlan fordulattól elképedt többieket is felesketi Vespasianusra, egyszersmind

Vitellius képmásait leszaggatja és hírvivőket küld Antoniushoz. De mihelyt az egész táborban híre megy az árulásnak, s a főtérre visszaigyekvő katonák meglátják a felírt Vespasianus nevet, a ledöntött Vitellius-képeket, először halálos csend, majd általános felzúdulás: hát ide süllyedt a germaniai hadsereg dicsősége, hogy ütközet nélkül, sebesülés nélkül kötik gúzsba saját kezüket és úgy szolgáltatják ki zsákmányul fegyvereiket? Ugyan miféle legiók azok ott velük szemben? Hát a legyőzöttek; és még nincs is ott Otho seregének egyetlen erőssége, az egyesek s a tizennégyesek, akiket pedig ugyanazokon a mezőkön szórtak szét s terítettek le.

Hogy annyi ezer fegyveres, mint holmi rabszolgacsürhe, a száműzött Antoniusnak ajándékul jusson? Tehát nyolc legio egy hajósegység járuléka lesz! Így tetszett Bassusnak, így Caecinának, hogy miután az uralkodótól elragadták házait, kertjeit, vagyonát, katonáitól is elragadják az uralkodót. Érintetlenek s vérüket nem ontották, a Flavius-pártiak szemében is hitványak: mit mondanak majd azoknak, akik számon kérik tőlük jó vagy balsorsukat?

(14.) Ezt hangoztatják külön-külön, ezt együttesen, kit mire vitt az elkeseredés; az ötödik legio kezdeményezésére visszateszik Vitellius képmásait, majd bilincsbe verik Caecinát;

Fabius Fabullust, az ötödik legio parancsnokát és Cassius Longus táborparancsnokot választ-ják vezérül; a véletlenül útjukba akadó három liburniai hajó mit sem sejtő és ártatlan katonáit lekaszabolják; elhagyván a tábort, lerombolván a hidat, vissza Hostiliába, onnan Cremonába vonulnak, hogy az első „italiai” és a huszonegyedik „rohanó” legióhoz csatlakozzanak, amelyeket Caecina a lovasság egy részével együtt Cremona elfoglalására küldött előre.

(15.) Antonius, amikor ez tudomására jutott, elhatározta, hogy még mielőtt helyreáll a vezérek tekintélye, a katonák engedelmessége és az egyesült legiók bizalma, megtámadja az érzelmei-ben meghasonlott, erejéérzelmei-ben megosztott ellenséges sereget. Mert számolt azzal, hogy Fabius Valens elindult Rómából, s ha megtudja Caecina árulását, igyekezni fog; márpedig Fabius hű is volt Vitelliushoz s a hadakozásban sem járatlan. Egyszersmind hatalmas germán tömegtől lehetett tartani Raetia felől; és Britanniából, Galliából és Hispaniából is segédcsapatokat hívott be Vitellius, ami mérhetetlen háborús vész lett volna, ha Antonius éppen ettől tartva, -előbb meg nem szerzi a győzelmet. Egész hadseregével Veronától két táborverésnyire, Bedriacumba érkezett. Másnap a legiókat visszatartotta erődítési munkára, a segédcsapatok gyalogegységeit pedig Cremona környékére küldte, hogy élelemszerzés ürügyén a katona hozzászokjék a polgárság kifosztásához: ő maga négyezer lovassal Bedriacumtól nyolc mérföldnyire hatolt előre, hogy annál zavartalanabbul fosztogassanak. A felderítők szokás szerint most is messzebbre cirkáltak.

(16.) A nap ötödik órájában történhetett, hogy egy vágtában érkező lovas jelentette: közeleg az ellenség, elöl kevesen jönnek, de széltében mozgás és dübörgés hallatszik. Míg Antonius a teendőkön tanakodik, a segíteni vágyó Arrius Varus a legelszántabb lovasokkal előrerontott s megfutamította Vitellius embereit; csak csekély veszteséget okozott, mert amikor többen odasiettek, megfordult a szerencse, és a legádázabb üldözők a menekülésben lettek utolsók.

Nem is Antonius akaratából siettek annyira, és ő annak megtörténtét is előre látta, ami bekövetkezett. Buzdítván embereit, hogy bátor lélekkel állják a harcot, szétosztja a szárnyakra csapatait, üresen hagyja középen az utat, hogy Varust s lovasait befogadja; megparancsolja a legióknak, fogjanak fegyvert, szerte a földeken mindenütt jelt adat, hogy mindenki hagyja a zsákmányt és a legrövidebb úton siessen a csatába. Közben a megriadt Varus saját embereinek sokaságába keveredik s beléjük oltja az ijedelmet. Mivel a sebesültekkel együtt az épek is meghátráltak, tulajdon félelmük és az utak szűk volta miatt szorongtak.

(17.) Ebben a zűrzavarban Antonius az állhatatos vezérnek vagy bátor katonának egyetlen kötelességét el nem mulasztotta: oda-odafutott azokhoz, akik megrémültek, visszatartotta a hátrálókat, és ahol legnagyobb volt a baj, ahonnan valami remény kecsegtetett, tanáccsal,

csapásokkal, hanggal vonta magára az ellenség figyelmét, övéinek tekintetét. Végül is odáig ragadta a hév, hogy egy megfutamodó jelvényhordozót dárdával döfött át, majd megragadta a jelvényt és az ellenség felé fordította. E szégyen láttára, ha nem is több, de száz lovas megállapodott: segített a terep, mert itt összeszűkült az út, és leszakadt a közbül folyó pataknak a hídja, amely bizonytalan medrével és szakadékos partjaival akadályozta a futást.

Ez a kényszerűség vagy szerencse a már szertezilált pártnak új erőt adott. Megerősödvén egymás közt, sűrű sorokban felfogják Vitellius vaktában özönlő katonáit, akik erre máris megzavarodnak. Antonius nyomában van a visszavetett ellenségnek, leteríti a szembejövőket;

ugyanakkor a többi is, - ki-ki a maga módján, - zsákmányol, foglyokat ejt, fegyvereket s lovakat ragad. És felserkenvén az örömkiáltozástól, a győzelembe azok is belevegyülnek, kik az imént a földeken szanaszét kószáltak.

(18.) A Cremonától negyedik mérföldkőnél felcsillantak a lovasaiknak kezdetben biztató ütközete során egészen idáig előrevonuló „rohanó” és „italiai” legio jelvényei. De midőn a szerencse ellenük fordult, nem tágították soraikat, nem fogadták maguk közé a szétzavartakat, nem mentek szembe s maguktól nem támadták meg az ellenséget, amely pedig a hosszú út megtételétől és a harctól kifáradt. A véletlentől vezetve, nem annyira jó szerencséjükben érezték szükségét a vezérnek, mint inkább most, a balsorsban tapasztalták hiányát. Az ingadozó hadsort a győztes lovasság rohamozza, és Vipstanus Messalla tribunus is odaér a moesiai segédcsapatokkal, amelyeket, bár rohanvást vezették őket, sok legionarius is nyomon követett: így összekeveredvén, a gyalogság s a lovasság széttörte a legiók menetét. És a menekülésnek minél több reményével kecsegtettek Cremona közeli falai, annál kevésbé lelkesítettek ellenállásra. Antonius sem szorongatta őket tovább, a fáradtságra és a sebekre gondolt, amelyekkel az oly sokáig bizonytalan, bár szerencsés végű ütközet lovasait s lovait sújtotta.

(19.) Az esti árnyak elközeledtével a Flavius-sereg teljes zöme megérkezett. S amint hulla-hegyeken és az öldöklés friss nyomain át bevonultak, mintha csak vége volna a háborúnak, azt követelik, hogy menjenek tovább Cremonába és fogadják el a legyőzöttek megadását, vagy ostromolják meg őket. Ezt beszélték nyíltan, és szépen is hangzott; azt pedig ki-ki magában, hogy a síkon épült coloniát rohammal el lehet foglalni; ugyanolyan vakmerőséggel ronthatnak be sötétben, és még féktelenebbül rabolhatnak; míg ha virradatig várnak, már béke lesz, már kérlelhetik őket, és fáradságuk és sebeik fejében a megbocsátás és a dicsőség hiú jutalmát nyerik el, a cremonaiak gazdagsága pedig a parancsnokok s az alvezérek ölébe hull majd.

Ostrommal elfoglalt város zsákmánya a katonát, a magát megadóé a vezéreket illeti. Mit sem törődnek a centuriókkal s a tribunusokkal, és hogy senkinek a hangját se hallják, fegyvereiket zörgetik: meg fogják szegni a parancsot, ha nem vezetik őket.

(20.) Ekkor Antonius a csapatok közé vegyült, és miután megjelenésével és tekintélyével csendet teremtett, bizonygatta, hogy ő nem a dicsőséget, nem is a jutalmat ragadja el az arra igazán érdemesektől, csakhogy a sereg s a vezérek közt megoszlanak a feladatok: katonákhoz a harci vágy illik, a vezérek többet használnak előrelátással, tanácskozással, latolgatással, mint vakmerőséggel. Mint ahogy a győzelemhez tőle telhetőleg fegyvereivel és karjával hozzá-járult, vezérhez illő módon, ésszel és megfontolással is hasznukra óhajt lenni. Mert nem kétes, mi várna rájuk: éjszaka és az ismeretlen fekvésű város, bent ellenség és megannyi alkalom tőrvetésre. Nem, ha tárva állnának a kapuk, akkor sem volna szabad bevonulni, csak felderítés után, csak nappal. Vagy ostromot kezdenének, megfosztva a látás minden lehetőségétől, hogy melyik a kedvező hely, milyen magasak a falak, lövegekkel és hajítófegyverekkel, vagy ostromművekkel és rohamtetőkkel kell-e támadni a várost? Majd egyenként fordult hozzájuk, úgy kérdezgette, hoztak-e magukkal fejszét, csákányt és egyéb várostromló szerszámot. Mikor azt felelték, hogy nem, így szólt:

- Karddal és dárdával áttörhet és ledönthet-e falakat bármily kéz? Ha szükségesnek mutatkoznék töltést hányni, pallókkal vagy fonadéktetőkkel védekezni, akkor mi, előre nem látó népség, csak álljunk ott hiába, és bámuljuk a tornyok magasságát és az ellenség erődítményeit? Miért nem várunk inkább egyetlen éjszakát, és ide hozván a lövegeket s az ostromgépeket, miért nem úgy szerezzük meg magunknak az erőt s a győzelmet?

Egyidejűleg a legfrissebb lovasokkal markotányosokat s hadiszolgákat küld Bedriacumba, hogy élelmet s egyéb szükséges dolgokat hozzanak.

(21.) Ezt végképp nehezen tűrte a katonaság, és majdnem zendülésre került sor, mikor közvet-lenül a falak alá előhatoló lovasok néhány kószáló cremonait összefogdosnak. Vallomásukból megtudják, hogy Vitellius hat legiója s a Hostiliában táborozó egész sereg aznap harminc mérföldet tett meg, majd, értesülvén társaik vereségéről, csatára készülődik és hamarosan ott is lesz. Ez az ijesztő hír megnyitotta az eltompult elméket a vezér tanácsai előtt. Antonius a tizenharmadik legiót éppen a Via Postumia töltésére állítja, az ehhez balról csatlakozó hetedik - a galbai - a nyílt mezőn állott fel, mellette a Claudius nevét viselő hetedik, melyet elölről egy mezei árok fedezett, - ilyen volt a terep -; jobbról a nyolcadik egy nyílt földút mentén, majd sűrű cserjék közé rekesztve a harmada. Ez volt a sasok s a hadijelvények rendje; a katonák összevegyültek a sötétben, amint a véletlen hozta: a praetorianus különítmény a hármasok szomszédságában, a segédcsapatok a szárnyakon; oldalról és hátulról lovasság vette körül a sereget; a suebus Sido és Italicus, válogatott honfitársaikkal, az első vonalban forgolódtak.

(22.) Vitellius serege pedig, amelynek az lett volna a terve, hogy megpihen Cremonában és élelemtől s alvástól visszanyert erővel a hideg és az éhség gyötörte ellenséget másnap majd szétszórja és megsemmisíti, vezér híján, terv nélkül, az éjszakának körülbelül harmadik órájában a már felkészült s elrendezett flavianusokba ütközik. A harag és a sötét szétzilálta menet rendjét alig merném pontosan meghatározni, bár mások tudósítása szerint a negyedik -a m-acedoni-ai - -a jobbszárnyuk-at, -az ötödik és -a tizenötödik -a kilencedik, második és husz-adik britanniai legio alakulataival együtt a hadrend közepét, a tizenhatosok, huszonkettesek és egyesek a balszárnyat foglalták el. A „rohanó” és az „italiai” katonáiból valamennyi csapatba keveredett néhány; a lovasság s a segédcsapatok maguk választották meg helyüket. Egész éjszaka tartott a változó, bizonytalan, elkeseredett küzdelem, hol ezek, hol megint azok számára vészesen. Szív vagy kar, de még csak a szem sem segített a vigyázásban. Ugyanazok mindkét seregben a fegyverek; gyakran kérdezték, ezért ismerték a hadi jelszót; összekeve-redtek a jelvények, amint egy-egy csoport az ellenségtől elragadta és ide vagy oda hurcolta őket. Leginkább szorongatták a hetedik legiót, amelyet Galba a minap soroztatott. Elesett hat rangidős centurio, elvettek néhány hadijelvényt: a sast azonban Atilius Verus primipilus centurio - az ellenség soraiban nagy pusztítást okozva és végül halála árán is - megőrizte.

(23.) Antonius megingó seregének támogatására oda vezényelte a praetorianusokat. Felveszik a harcot, hátravetik az ellenséget, majd ők hátrálnak meg. Vitellius emberei ugyanis ostrom-gépeket vontattak fel az út töltésére, hogy lövedékeik szabadon és akadálytalanul repül-hessenek ki, mert előbb szétszóródtak és az ellenségnek semmi kárt nem okozva a cserjékbe csapódtak. A tizenötödik legio különleges nagyságú hajítógépe roppant kövekkel döntögette az ellenség sorait, és szerte pusztulást okozott volna, ám két katona dicső tettre vállalkozott: a hullahalmokról elragadott pajzsokkal fedezve magukat, elvágták a hajítógépek köteleit és lendítőszíjait. Ott nyomban ledöfték őket, s éppen ezért kiesett nevük az emlékezetből:

tettüket illetőleg nincs kétség. Egyik oldal felé sem hajlott a szerencse, míg csak késő éjszaka a felkelő hold csalóka fénye meg nem mutatta a sorokat. De a Flavius-pártiaknak inkább kedvezett, mert hátulról sütött: így nagyobbak voltak a ló- s emberi árnyékok, és a tévesen,