I. KÖNYV
(1.) Róma városát kezdetben királyok kormányozták. A szabadságot és consulságot Lucius Brutus intézményesítette. A dictatori tisztet időhöz kötve viselték; sem a decemvirek hatalma két évnél tovább, sem a katonai tribunusok consuli joga nem maradt sokáig érvényben; nem volt Cinnának, sem Sullának hosszú az uralma, és Pompeiusnak s Crassusnak a hatalma gyorsan Caesarra, Lepidus és Antonius fegyveres ereje Augustusra szállott, ki a polgár-viszályokban kimerült birodalmat princeps néven főhatalma alá fogadta. De a régi római nép sikereit vagy balsorsát híres szerzők már megörökítették; s az augustusi kor megírásához is voltak kitűnő tehetségek, míg csak a hízelgés elharapóztával el nem rettentek. Tiberius és Gaius, Claudius és Nero uralkodásának történetét, melyet uralkodásuk idején a félelem hamisított meg, bukásuk után a még eleven gyűlölet hatása alatt szerkesztették. Ezért az a szándékom, hogy Augustusról keveset mondok el, csak uralkodása legvégét, majd Tiberius principatusát és a többiét, harag és részrehajlás nélkül, mivel egyikre sincs okom.
(2.) Amikor Brutus és Cassius pusztulása után már nem volt köztársasági haderő, Sextus Pompeiust Sicilia mellett leverték, és Lepidus kiforgatása, Antonius öngyilkossága után a Iulius-pártnak is csak Caesar maradt vezérül, s lemondott triumviri címéről, mintha consul-ként járna el és a nép védelmére beérné a tribunusi joggal, miután a katonaságot ajándékokkal, a népet gabonával, az egész államot a béke édességével lekenyerezte, lassanként magasabbra tört: magához ragadta a senatus, a magistratusok, a törvények jogkörét, s ennek senki sem szegült ellene, hiszen a legderekabbak a háborúkban vagy a proskribálás során elhullottak, a többi előkelő pedig, minél jobban hajlott a szolgaságra, annál nagyobb gazdagsághoz és kitüntetésekhez juthatott, és az új helyzetből hasznot húzva inkább a biztosat és meglevőt, semmint a régit és kockázatosat választotta. Ezt az állapotot a tartományok sem utasították el, a hatalmasok vetélkedései és a tisztviselők kapzsisága miatt gyanús szemmel nézvén a senatus s a nép uralmát, mivel nem nyújtottak hathatós segítséget a törvények, melyeket erőszakkal, megkörnyékezéssel, végül pénzzel meg lehetett kavarni.
(3.) Augustus egyébként uralma támaszául Claudius Marcellust, nővére fiát, egészen fiatal korában pontifexi és aedilis curulisi méltósággal, Marcus Agrippát pedig, aki nem volt ugyan előkelő származású, de jó katona és győzelmében társa, megismételt consulsággal tüntette ki, majd Marcellus halála után vejéül választotta; Tiberius Nerót és Claudius Drusust -mostohafiait - imperatori címmel öregbítette, bár háza népe még akkor is érintetlen volt. Mert az Agrippától született Gaiust és Luciust a Caesarok családjába fogadta, és bár még a gyermektogát sem vetették le, látszólagos vonakodása ellenére forrón óhajtotta, hogy az ifjúság vezéreinek címezzék és consullá jelöljék őket. Amint Agrippa távozott az élők sorából, a hispaniai seregekhez induló Lucius Caesart, valamint az Armeniából hazatérő és sebesülésével bajlódó Gaiust pedig a végzettől siettetett halál, vagy mostohaanyjuk, Livia cselszövése ragadta el, mivel Drusus már korábban elhunyt, s egyedül Nero maradt életben mostohafiai közül, feléje fordult mindenki: fiává, uralkodótársává, a tribunusi hatalom részesévé emelte és sorban valamennyi seregnek bemutatta, anyjának nem mint addig -titkolt mesterkedésére, hanem nyílt biztatására. Mert az annyira behálózta az öreg Augustust, hogy egyetlen unokáját, Agrippa Postumust Planasia szigetére száműzte, pedig semmi bűnt nem bizonyítottak rá, legfeljebb azt, hogy teljesen faragatlan és oktalanul kérkedik testi erejével. Ám - Herculesre! - Germanicust, Drusus fiát, a nyolc rajnai legio élére állította s örökbe fogadtatta Tiberiusszal, bár Tiberius házában is volt egy ifjú - hogy minél többekre támaszkodhasson.
Háború ebben az időben nem folyt, csak a germánok ellen, az is inkább, hogy lemossák a Quintilius Varusszal ott veszett sereg gyalázatát, semmint a terjeszkedés vágyától hajtva, vagy méltó jutalom reményében. Otthon minden csendes, a hivatalok elnevezése változatlan; az ifjabbak az actiumi győzelem után, de az idősebbek is nagyrészt a polgárháborúk alatt születtek: ugyan hány maradt olyan, aki a köztársaságot láthatta?
(4.) Így hát a közállapotok megváltoztával nyoma sem maradt a régi és érintetlen erkölcsnek:
kivetkőzvén az egyenlőségből, mindenki a princeps parancsait leste, egyelőre félelemtől mentesen, míg az életerős Augustus fenn tudta tartani magát, házát és a békét. De miután előrehaladott öregségét testi betegség is súlyosbította, s közeledett a vég és a változás reménye, kevesen voltak, akik - bár hiába - a szabadság áldásait emlegették, többen ijedeztek a háborútól, mások arra vágytak; legtöbben mindenféle híreszteléssel ócsárolták a várható uralkodókat: a szilaj és sérelme miatt felbőszült Agrippa sem koránál, sem tapasztalatlan-ságánál fogva nem tudna ilyen feladattal megbirkózni; Tiberius Nero érett férfi, híres hadvezér, de benne van a Claudius-családdal vele született ősi gőg, s bár igyekszik visszafojtani, ki-kitör belőle a kegyetlenség sok áruló jele. Kisgyermek korától fogva ott nevelték az uralkodóházban, fiatalon elhalmozták consulságokkal, diadalmenetekkel; még azokban az években is, amelyeket visszavonulás címén, száműzöttként töltött Rhoduson, csak a haragot, színlelést és a titkos gyönyöröket forgatta eszében. Ráadásul ott van mellette anyja, asszonyi nagyravágyásával: egy nőnek s ráadásul még két ifjúnak kell majd szolgálni, kik az államot egyelőre szorongatják, nemsokára meg majd viszályba sodorják.
(5.) Miközben ilyen és ezekhez hasonló szóbeszédek terjengtek, súlyosbodni kezdett Augustus állapota. Némelyek Livia merényletére gyanakodtak, tudniillik már korábban az a hír kapott lábra, hogy néhány hónapja Augustus, kiválasztott bizalmasainak tudtával, de csak Fabius Maximus kíséretében, Planasia szigetére hajózott Agrippa meglátogatására; ott mindketten sok könnyet hullattak és kölcsönösen jelét adták szeretetüknek; s ebből arra következtettek, hogy az ifjú visszatérhet nagyatyja házába. Ezt Maximus elmondta feleségének, Marciának, az Liviának; így jutott tudomására Caesarnak, s nem sokkal később, mikor Maximus elhunyt, -kérdés, nem ő kereste-e a halált, - hallották a temetésén Marcia jajveszékelését, amint magát vádolta, hogy ő okozta férje pusztulását. Bármint történt is, alig ért Tiberius Illyricumba, anyja levélben sürgősen visszahívatta; s nem tudni biztosan, még életben találta-e Augustust Nola városában vagy már csak holtan. Mert Livia szigorú őrséggel záratta el a házat és az utakat, s közben biztató híreket terjesztett, míg a helyzet parancsolta intézkedések megtétele után egyszerre jelentették be Augustus elhunytát és Nero hatalomátvételét.
(6.) Az új principatus első tette Postumus Agrippa meggyilkolása volt, akivel - bár mit sem sejtett és fegyvertelen volt, - egy mindenre elszánt centurio is alig tudott végezni. Tiberius semmit nem szólt a senatusban erről az ügyről. Színlelve atyja parancsára hivatkozott, amelyben állítólag előírta az őrség parancsnokának, hogy mihelyt ő maga meghal, habozás nélkül végeztesse ki Agrippát. Augustus sok mindent és kétségtelenül szörnyű dolgokat hányt fel az ifjú jelleméről, úgy vitte keresztül, hogy száműzetését senatusi határozat szentesítse;
különben egyetlen hozzátartozó kivégeztetésére sem szánta rá magát, és nem hihető, hogy mostohafia biztonságának kedvéért megölette volna unokáját. Közelebb jár az igazsághoz az, hogy Tiberius és Livia - amaz félelemből, ez mostohás gyűlöletből - gyilkoltatta meg oly sietősen a gyanús és ellenséges szemmel nézett ifjút. Mikor a centurio katonai szokás szerint jelentette, hogy végrehajtotta a parancsot, Tiberius azt válaszolta, hogy ő nem adott parancsot, és a tettről számot kell adni a senatus előtt. Miután ezt megtudta a titokba beavatott Sallustius Crispus, - ő küldte a tribunusnak az utasítást, - attól félve, hogy még majd őt teszik meg bűnösnek, mivel egyformán veszélyes lett volna, akár hazudik, akár igazat mond, figyel-meztette Liviát, hogy az uralkodóház titkait, a bizalmas tanácsokat, katonai intézkedéseket ne
vigyék a nyilvánosság elé, és Tiberius se gyengítse a principatus erejét azzal, hogy mindent a senatus elé terjeszt: az uralkodás feltétele, hogy csak akkor van rendben a számadás, ha egy embernek tartoznak vele.
(7.) De Rómában rohantak a szolgaságba a consulok, a senatorok, a lovagság. Minél előkelőbb volt valaki, annál inkább alakoskodott, buzgólkodott, s képmutató arccal, hogy ne lássék, mennyire örülnek a princeps elhunytának, sem hogy milyen szomorúak az új miatt, a könnyeket vígsággal, a panaszt hízelgéssel keverték. Sextus Pompeius és Sextus Appuleius consulok tették le elsőnek az esküt Tiberius Caesarra; nekik Seius Strabo és Gaius Turranius, amaz a praetori csapatok praefectusa, ez a gabonaellátásé; majd a senatus, a katonaság és a nép. Mert Tiberius mindent a consulok útján kezdeményezett, mintha a régi volna az állam, ő pedig nem volna biztos hatalmában. Még azt a rendelkezést is, mellyel a senatorokat a curiába hívta, csak Augustustól kapott tribunusi felhatalmazásának előrebocsátásával tétette ki. A rendelkezés szövege szűkszavú és fölöttébb mértéktartó volt: atyja végtisztességéről óhajt tanácskozni és nem távozik a holttest mellől, állami feladatai közül ezt az egyet igényli. De Augustus halála után a jelszót a praetori csapatoknak imperatorként adta ki; az őrség, a fegyverek, minden egyéb udvarra vallott; katonaság kísérte a forumra, katonaság a curiába;
hadparancsot a seregekhez már mint a principatus birtokosa küldött; semmiben sem bizonytalankodott, csak ha a senatusban beszélt. Ennek legfőbb oka a félelem lehetett, az, hogy Germanicus, akinek kezében annyi legio, a szövetségesek annyi sok segédcsapata, és aki csodálatosan népszerű, inkább az uralom birtoklását választja, mint a várakozást. Adott a közvéleményre is, hogy úgy lássék, mintha a köz hívta és választotta volna, nem asszonyi fondorkodás és egy aggastyán örökbefogadása segítette, hogy méltóságába befurakodjék.
Később derült ki: azért is öltötte magára a habozást, hogy az előkelőségek szándékait kikémlelhesse, mert a szavakat, arckifejezéseket sérelemmé torzítva őrizte.
(8.) Az első senatusi napon semmiről nem engedett tárgyalni, csak Augustus végtisztes-ségéről, kinek a Vesta-szüzektől beterjesztett végrendelete Tiberiust és Liviát nevezte meg örökösül; Liviát a Iulius-nemzetségbe s az Augustus név viselőjévé fogadta. Második helyen unokáit s dédunokáit, harmadsorban kérkedésből s hírvágyból, és mert az utókorra gondolt -az állam előkelőit tüntette fel, bár nagy részüket gyűlölte. A hagyatékok nem lépték túl a polgári mértéket, legfeljebb annyiban, hogy a kincstárnak és a népnek negyvenhárommillió-ötszázezer, a praetori csapatok katonáinak fejenként ezer, a városiaknak ötszáz, a legionariu-soknak vagy a római polgárokból toborzott egységeknek három-háromszáz sestertiust adott.
Ezután tárgyaltak a végtisztességről: a legkülönb megtisztelést - hogy diadalkapun haladjon keresztül a gyászmenet, - Gallus Asinius, és hogy az általa hozott törvények címfeliratait, a legyőzött népek neveit elöl hordozzák, Lucius Arruntius javasolta. Messalla Valerius hozzátette, hogy évenként meg kell újítani az esküt Tiberius nevére, s mikor Tiberius megkérdezte, hogy csak nem az ő megbízásából terjesztette elő ezt a javaslatot, azt válaszolta, hogy önként szólalt fel és közérdekű ügyekben csak a maga belátása szerint fog eljárni, még ha megbánt is valakit. A hízelgésnek már csak ez az egy fajtája volt hátra. Az atyák közfelkiáltással ajánlkoznak, hogy a holttestet senatori vállukon viszik a máglyáig. Ezt Caesar kihívó mértéktartással elengedte s rendeletben figyelmeztette a népet, hogy egykor túlzott buzgóságukban az isteni Iulius temetését is megzavarták, most Augustust az arra kijelölt Mars-mező helyett inkább a forumon elhamvasztani ne akarják. A temetés napján a katonaság szinte őrséget állt, amin sokat gúnyolódtak, akik maguk látták, vagy szüleiktől hallották azt a bizonyos napot, a még friss szolgaság és a sikertelenül visszaszerzett szabadság napját, midőn a dictator Caesar meggyilkolása némelyek szemében gyalázatos, másokéban gyönyörűséges tettnek látszott: most az agg princepset, bár hosszasan uralkodott és gondoskodott még
örököseinek a közzel ellentétes hatalmáról is, katonai támogatással kell megvédelmezni, hogy temetése zavartalan legyen.
(9.) Sokat beszéltek ezután Augustusról is, de legtöbben hiú dolgokon akadtak fent: hogy ugyanarra a napra esik egykori hatalomátvétele és életének vége; hogy Nolában abban a házban és szobában fejezte be életét, amelyben apja, Octavius; consulságainak számát emle-gették, amellyel Valerius Corvust és Gaius Mariust együttvéve is utolérte; a folytatólagosan harminchét éven át birtokolt tribunusi hatalmat, a huszonegyszer elnyert imperatori címet s egyéb tisztségeket, amelyeket többször vagy elsőként viselt. Az okosok viszont életét vitatták:
magasztalták vagy bírálták. Szerintük atyja iránti kegyeletből és az állam kényszerhely-zetében, amelyben akkor nem volt hely a törvények számára, sodródott polgárháborúba, melynek fegyvereit sem kézbe ragadni, sem forgatni tisztes eszközökkel nem lehet. Sokat megengedett Antoniusnak, csak hogy atyja gyilkosain bosszút állhasson, sokat Lepidusnak;
miután ez tehetetlenségben elaggott, azt az élvezethajhászás tette tönkre, nem maradt más orvosság a meghasonlott hazának, mint hogy egy ember kormányozza. Mégsem királyi, nem is dictatori hatalommal, hanem princeps néven szervezte újjá az államot: az Oceanus, vagy távoli folyamok veszik körül a birodalmat; a legiók, a tartományok, a hajóhad, minden egységbe kapcsolódik; jogrend uralkodik a polgárok között, mérséklet a szövetségesek irányában; maga a város nagyszerű épületekkel ékes; igen kevés dolgot intézett erőszakkal, azt is csak azért, hogy a többiek nyugalma meglegyen.
(10.) Ezzel szemben azt mondogatták, hogy az atyja iránti kegyeletet és a válságos közállapotokat ürügyül használta fel, bőkezűségével valójában uralomvágyból csődítette össze a kiszolgált katonákat; ifjúkorában magánemberként szervezett hadsereget, megvesztegette a consul legióit, csak színleg rokonszenvezett a Pompeius-párttal. Majd, amikor senatusi határozattal a praetori jelvényeket és hatáskört kierőszakolta, Hirtius és Pansa eleste után -akár az ellenség ölte meg őket, -akár Pansát a sebébe öntött méreg, Hirtiust tulajdon katonái és a csalárdság kieszelője: Caesar, - mindkettejük csapatait megkaparintotta; úgy csikarta ki a senatus akarata ellenére a consulságot, s a fegyvereket, amelyeket Antonius ellen kapott, az állam ellen fordította. A polgárok proskribálását, a földek felosztását még azok sem helye-selték, akik végrehajtották. Cassius és a Brutusok pusztulása még hagyján, atyja ellenségeinek szólt, bár úgy való, hogy a személyes gyűlölködés engedjen a közérdeknek: de Pompeiust a béke látszatával, Lepidust barátság színlelésével tévesztette meg; végül Antonius, kit a tarentumi s brundisiumi megállapodással és nővére kezével ámított el, halálával lakolt az álnok rokonságért. Béke volt - vitathatatlan - ezután, de véres: Lollius és Varus vereségei, Rómában a Varrók, Egnatiusok, Iullusok kivégzése. Családi életét sem kímélték: úgy ragadta el Nerótól feleségét és csúfságból kérte ki a pontifexek véleményét, hogy megfogant, de még meg nem szült magzattal szabályosan hozzámehet-e feleségül; ...és Vedius Pollio fényűzése;
végül Livia, a közre végzetes anya, a Caesar-házra végzetes mostoha. Semmit az istenek tiszteletének nem hagyott, hiszen azt akarta, hogy templomokkal és istenek képmásával, flamenek és papok által őt imádják. Tiberiust sem szeretetből vagy a közre gondolva vette utódul maga mellé, hanem mivel jól ismerte gőgjét s kegyetlenségét, és a legrosszabbal való összehasonlítás révén dicsőségre pályázott. Csakugyan, néhány évvel korábban, mikor Augustus ismételten kérte a senatoroktól a tribunusi hatalmat Tiberius számára, megtisztelő szavakkal bár, de egyet s mást magatartásáról, életmódjáról és szokásairól is odavetett, hogy mintegy mentegetésképpen felrója neki. Egyébként, miután a temetés rendben lefolyt, templomot és égi tiszteletet szavaznak meg Augustusnak.
(11.) Ezután Tiberius felé irányultak a kérések. Ő pedig hol így, hol úgy beszélt a birodalom nagyságáról, a maga szerénységéről. Csak az isteni Augustus tehetsége bírt meg ekkora terhet;
ő - mikor a gondok egy részét átvette tőle - tapasztalásból tanulta meg, mily nehéz, mennyire a
szerencsének kiszolgáltatott dolog az egész birodalom kormányzása. Éppen ezért az oly sok kitűnő férfiúra támaszkodó államban ne egyre hárítsanak mindent: többen közös fáradozással könnyebben fogják megoldani a közfeladatokat. Több volt ebben a szónoklatban a méltóság, mint az őszinteség; Tiberiusnak még olyan dolgokban is, amelyeket nem akart titokzatosságba burkolni, akár természeténél fogva, akár megszokásból, mindig határozatlanok és homályosak voltak a szavai, ezúttal pedig, mikor azon igyekezett, hogy igazi gondolatait végképp elrejtse, még bizonytalanabbá és kérdésesebbé bonyolódtak. De a senatorok, akik csak attól féltek, ha meglátszik rajtuk, hogy megértik, panaszkodni, könnyezni, fogadkozni kezdtek; esengve tárták karjukat az istenek szobrai, Augustus képmása, az ő térde felé, míg végül előhozatta és felolvastatta a feljegyzéseket. Az állami javak voltak bennük összefoglalva; hogy hány polgár és szövetséges van fegyverben, hány hajóhad, királyság, tartomány; egyenes vagy közvetett adók, rendszeres kiadások és juttatások. Mindezt végig a saját kezével írta le Augustus, s hozzáfűzte a tanácsot: meg kell tartani határain belül a birodalmat; nem tudni, félelemből-e vagy irigységből.
(12.) Miközben a senatus a leghitványabb könyörgésekig aljasult, Tiberius véletlenül kijelentette, hogy az egész állam kormányzásának nem tudna ugyan megfelelni, de bármely részfeladatot bíznának reá, annak gondozását vállalná. Ekkor Asinius Gallus így szólt:
- Kérdezlek, Caesar, a közügyeknek mely részével való megbízatásodat óhajtanád?
Megzavarodván a váratlan kérdéstől, kis ideig nem válaszolt, azután összeszedte gondolatait, s azt felelte, hogy semmiképpen sem illenék szerénységéhez, ha választana vagy kikerülne valamit abból, amitől inkább teljes egészében mentesülni szeretne. Újólag felszólalt Gallus, mert arcán megbántottságot vélt felfedezni: nem azért kérdezte meg, hogy részekre darabolja, ami külön nem választható, hanem hogy saját beismerése bizonyítsa: egy az állam teste, és egy embernek kell kormányoznia. Ezt megtoldotta Augustus dicsőítésével, Tiberiust pedig győzelmeire s béke idején annyi éven át szerzett kiváló érdemeire emlékeztette. Haragját mégsem enyhítette meg; régóta gyűlöletes személy, mivel nőül vévén Vipsaniát, Marcus Agrippa leányát, aki azelőtt Tiberius felesége volt, mintegy polgári céloknál magasabbra tört, s apjának, Pollio Asiniusnak dacos természetét örökölte.
(13.) Ezek után Lucius Arruntius - nem sokban térve el Gallus felszólalásától - ugyancsak megbántotta, bár Tiberiusban nem élt régi keletű harag Arruntiusszal szemben, de kiváló képességei és ennek megfelelő hírneve miatt gyanakodva nézte gazdagságát, tettrekészségét.
Augustus ugyanis utolsó beszélgetései során - mikor számba vette, kik azok, akik a princepsi méltóság átvételét rátermettségük ellenére elhárítanák, vagy alkalmatlanok ugyan, mégis szívesen vennék, illetve kik azok, akik képesek lennének rá s egyszersmind óhajtanák is, -Marcus Lepidust mondotta megfelelőnek, aki azonban visszautasítaná; Gallus Asinius áhítozik rá, de szerényebb képességű, Lucius Arruntius viszont nem lenne méltatlan pályázó és alkalomadtán rá is szánná magát. Az előbbieket illetőleg egybehangzó a hagyomány, Arruntius helyett némelyek Cnaeus Pisót nevezték meg, s Lepiduson kívül nemsokára mindannyian, más-más vádak alapján, Tiberius kelepcéjébe kerültek. Quintus Haterius és Mamercus Scaurus is ingerelte gyanakvó lelkét; Haterius, mikor így szónokolt: „Meddig tűröd még, Caesar, hogy nincs feje az államnak?”, Scaurus, mivel kijelentette: azért lehet remélni, hogy a senatus kérése nem marad hiábavaló, mert tribunusi hatalmának birtokában sem tiltakozott a consuli előterjesztés ellen. Hateriusnak nyomban nekitámadt; Scaurust, akire békíthetetlenebbül haragudott, válasz nélkül hagyta. S kifáradván valamennyiük hangos-kodásától, egyesek kérlelésétől, lassanként elszánta magát, nem arra, hogy elismerje: vállalja az uralmat, hanem hogy felhagyjon a vonakodással és magakéretéssel. Bizonyos, hogy Hateriust, mikor Tiberius kiengesztelése végett a palotába ment s az éppen ott sétáló császár
térde elé borult, majdnem megölték a katonák, mivel Tiberius - véletlenül vagy Haterius kezében megbotolva - elesett. De még egy ilyen férfi veszedelmétől sem lágyult meg, míg csak Haterius Augustához nem folyamodott s az ő nyomatékos közbenjárásában oltalmat nem talált.
(14.) Sokat hízelegtek a senatorok az Augustának is: némelyek „a haza szülője”, mások „a haza anyja” címet, többen azt javasolták, hogy Caesar nevéhez írják hozzá: „Iulia fia.” Ő azt hangoztatta, hogy mérsékelni kell az asszonyi kitüntetéseket; ugyanolyan mértéktartással fog ő is eljárni a neki jutókban; valójában aggasztotta az irigység, és egy nő felemelését a maga kisebbítésének értelmezte, úgyhogy még lictori kíséret megszavazását sem engedte meg számára, megtiltotta az örökbefogadás oltárát és hasonló dolgokat. Germanicus Caesar szá-mára viszont a proconsuli felhatalmazást kérte, és követeket küldött, hogy ezt közöljék vele, egyszersmind Augustus elhunyta miatt érzett gyászában vigasztalják. Drusus számára nem kérte ugyanezt, mert Drusus mint kijelölt consul ott volt. A praetori tisztségre tizenkét jelöltet nevezett meg, és mikor a senatus kérlelte, hogy növelje az Augustustól hagyományozott számot, esküvel kötelezte magát, hogy nem fogja túllépni.
(15.) Ekkor került át a mezőről a választás a senatorok kezébe. Mert addig a napig, bár a legfontosabb dolgokban a princeps döntött, bizonyos ügyeket mégis a kerületek szavazásának megfelelően intéztek. A nép sem panaszolta jogának elvételét, csak üres szóbeszéd formá-jában, az ajándékozástól és megalázó szavazatkérésektől mentesülő senatus pedig szívesen fogadta, hiszen Tiberius mérsékletet tanúsított: négynél több pályázót nem is ajánlott, azokat viszont visszautasítás és külön utánjárás nélkül kellett jelölni. Közben a néptribunusok azt kérték, hogy saját költségükön rendezhessenek játékokat, és ezeket Augustus emlékére
„Augustusi játékok” néven iktassák a naptárba. A költségeket mégis a kincstárból engedé-lyezték, azzal, hogy a cirkuszban triumphusi díszruhát ölthetnek; a diadalszekeret már nem vehették igénybe. Nemsokára az ünnepély évenkénti megrendezését arra a praetorra ruházták át, aki a polgárok és idegenek közti ügyekben ítélkezett.
(16.) Ez volt a városban a helyzet, midőn a pannoniai legiók közt zendülés tört ki, nem új okokból, csak mert az uralkodóváltozás zavargások lehetőségével, a polgárháború pedig jutalmakkal kecsegtetett. A nyári táborban három legio állomásozott együtt Iunius Blaesus parancsnoksága alatt, aki Augustus halálának és Tiberius hatalomátvételének hírére - a gyászünnep miatt vagy örömében - nem követelte meg a szokott feladatokat. Erre a katonák először fegyelmetlenkedni, lázongani kezdtek, a leghitványabbak bujtogatására hallgattak, majd tobzódásra és semmittevésre kaptak rá, a fegyelmet és a munkát vonakodva tűrték. Volt a táborban egy bizonyos Percennius, valamikor színházi bértapsolók vezetője, majd köz-katona, nagyszájú ember, ki színészek érdekében való buzgólkodása során kitanulta a zavarkeltést. Ő a tájékozatlan és az Augustus utáni szolgálat feltételeiben bizonytalankodó lelkeket éjszakai beszélgetéseivel, vagy mikor estére hajlott a nap, lassanként fellázította, és mikor a jobb érzésűek elszéledtek mellőle, a legaljasabbakat maga köré gyűjtötte.
(17.) Végül, mikor a zendülésben már kész segítőtársai is akadtak, mintha gyűlést hívott volna egybe, kérdezgette, miért engedelmeskednek rabszolgák módjára oly kevés centuriónak, még kevesebb tribunusnak. Mikor merik sérelmeik orvoslását követelni, ha most az új és még ingadozó uralkodót kéréseikkel vagy akár fegyvereikkel is fel nem keresik? Annyi éven át eleget vétkeztek gyávaságukkal, hogy kiöregedve, sőt legtöbben sebektől csonka testtel tűrték a harminc- vagy negyvenéves szolgálatot. S még az elbocsátottak számára sincs vége a katonáskodásnak, továbbra is a zászló alatt táboroznak, s ha más néven is, de ugyanazokat a fáradalmakat tűrik. És ha valaki túléli a megpróbáltatásokat, még akkor is távoli vidékekre hurcolják, hogy ott nedves mocsarakat vagy művelhetetlen hegyoldalakat kapjon földek